2004. október 28., csütörtök                                                     Országos közéleti lap                                                     159. (16 856.) szám


Kárpáti Igaz Szó
A hónap témája
A gyász

Aki megszületik e földre, az nyomban eljegyzi magát a halállal. Az életünk véges. Kinek így, kinek úgy jön el a vég. Valaki gyermekként, mások ifjan, némelyek egész emberöltőt élve járják be e siralomvölgyet. Aki eltávozik a nemlétbe, vagy az örök életbe, annak talán könnyű. Akik maradnak, azoké a fájdalom. Az örök és megváltoztathatatlan törvény szerint az élet megy tovább. Gyásszal a szívben érzi, szenvedi az itt maradó a tovatűnt hiányát. Mert ahogy a költő mondja: "Többé soha nem gyúl ki halvány–furcsa mosolya. Szegény a forgandó szerencse, hogy e csudát újólag megteremtse."

A lexikon meghatározása szerint "...a haláleset után a hozzátartozók számára meghatározott ideig tartó, kultúránként, vallásonként különböző magatartási forma, amely keretül szolgál az elhunyt elvesztése miatt érzett fájdalom egyéni és közösségi kifejezésének". A gyász eredetileg olyan időszakot jelentett, amikor a hiedelmek szerint a halott lelke még a család közelében tartózkodik, még "visszajárhat", érintkezésbe lehet vele lépni a halálesettel félbeszakadt különféle ügyek elintézésére. Ennek különböző, négyhetes vagy hathetes ciklusokon alapuló rendszerei voltak az európai kultúrákban. Az újkori magyarság körében általában hat héttől egy évig tart.

* * *

A házaspár kettesben volt odahaza. A gyerekek a barátaiknál időztek. Ők ketten most egymással törődhettek. A férj alig 43 évesen, egy infarktussal a háta mögött gyakran emlegette, mi lesz, ha ő majd eltávozik. E napon azonban szóba sem került a halál. Mintha a tudat alatti parancsolta volna, hogy most ne erre gondoljanak.

A feleség telve aggodalommal. Tudja, hogy bármikor jöhet a vég. No de miért jönne oly hamar? Fiatalok még. Most kellene igazán élni. Az egész vasárnap az övék volt. Az asszony szíve nyugodt volt, csak valahol mélyen fészkelt az aggódás. Amikor a férj a szívéhez kapott, kezével a levegőbe markolt és a padlóra zuhant, asszonyi elméje tudta, hogy ütött az óra.

Mindőnknek, akik már átéltük szeretteink elvesztését, vannak ilyen történetei. Az utolsó nap, a legvégső perc megrázó, döbbenetes, ám ugyanakkor végső, talán vigaszt, gyászos fájdalmunkban kapaszkodót is nyújtó emlék. Mert, ugye, sokkal inkább emlékszünk az élőre, mint az örök mozdulatlanságba dermedt valakire.

* * *

Az ittmaradóknak a nehezebb. A ránk szakadó gyász fájdalmas lelki teher. Nem is bírja ki mindenki, sokan beleroppannak. Létezhet-e lelki vigasz a nehéz pillanatokban? S egyáltalán, melyek a legnehezebb pillanatok? Az elvesztés másodpercei? A virrasztó? Avagy a temetői végső búcsú? A halotti tor? Arról, hogy hogyan éljük meg ezeket, Szántó János református tiszteletes így vélekedik:

– Kétségtelenül az a legfájóbb pillanat, amikor elveszítünk valakit, illetve kapjuk a tragikus hírt. Este a virrasztóban a közösség énekel. Ez egy istentisztelet, ahol a lelkipásztor vigasztalást igyekszik nyújtani a gyászolóknak. A végső búcsú is nehéz. Épp ezért a temetésen nem a halottról beszélünk, hanem az élőkben erősítjük a lelket. A halotti torokat pedig egyenesen ellenezzük. A halál nem vág össze az evéssel-ivással, mely gyakorta csap át mulatozásba. Az édesapám például úgy vélekedett: az ember nem disznó, hogy tort üljenek felette.

* * *

A temetési szertartásokat követően gyakran hallani afféle megjegyzést, hogy: szépen temetett a pap, szép temetése volt a megboldogultnak.

– A szép temetés nagyon relatív fogalom. Elvégre szomorú, fájó érzésekkel telt emberek veszik körül a ravatalt. Mégis gyakori, hogy a gyászolók odajönnek és szép temetést kérnek. Hol-ott a temetés azért van, hogy az elhunytért, az ő lelki üdvéért imádkozzunk – mondja Molnár János káplán.

Az persze változó, hogy ki miként éli meg a gyász fájdalmát. Vannak, akik heves zokogásban törnek ki, mások csendben könnyeznek. Az sem ritka, hogy a gyászoló lélek görcsbe rándul és az illető képtelen sírni. Az ő könnyei befelé patakzanak.

– Szerintem nincs szép temetés – folytatja –, csak fájdalmas, embert próbáló temetések vannak. Amikor szülő temeti fiatalon elhunyt gyermekét, ha valaki tragikus hirtelenséggel hagyja itt az életet, az a lelkipásztort is megrázza, megviseli. Ilyenkor a mélyebb együttérzést veszik talán észre a gyászolók, s ebből fakad a megítélés: szép temetés volt. Különben az ember természetébe be van épülve az élni akarás. Vigaszt adhat a hit, hogy a halál csak átmenet az új és örökké tartó életbe.

* * *

– A gyászt minden ember másként éli meg – ezt állítja Varga Viktória pszichológus is. – Minél erősebb kötelék fűzött valakit az elhunythoz, annál nehezebb feldolgoznia annak elvesztését. A gyászolóknál gyakran kialakul egy védekező mechanizmus. Ilyenkor van, aki nem beszél az őt ért veszteségről, úgy tesz, mintha minden a régi lenne, mintha a halott még élne. Van, aki másról sem tud beszélni, nem tud másra gondolni, mint arra, hogy mennyire igazságtalan, ami vele történt. A helyzetet csak súlyosbítja, ha a fájdalomhoz még bűntudat is társul. A gyászolóknak segítenünk kell, de nem mindegy, hogyan. A fájdalmasan zokogó családtagot gyakran jószándékúan arra kérjük, hogy ne sírjon. Pedig a sírás felszabadítja az elfojtott érzéseket, megkönnyíti a tisztánlátást, segít feldolgozni a valóságot. A gyász szó viszont nemcsak a halotti gyászra értendő. Lehet gyászolni szerelmet, háborút, bármit... Előbb el kell merülni a gyászban, hogy utána kiemelkedhessünk...

A felmérések szerint a gyászolók csoportjában sokkal kevesebb a megbetegedés, esetleg a halálozás, mint azon emberek körében, akik nem élik meg teljes valójában a szeretteik elvesztését. A gyászolóknál előfordulnak sírásrohamok, kialvatlanság, kétségbeesés. Egyes emberek agresszívek, türelmetlenek lesznek. Ezek természetes reakciók, melyeket el kell fogadnunk. Sokat segít a meghitt, baráti beszélgetés, amit viszont soha nem szabad kierőszakolni.

A pszichológus szerint nagyon sok család esik szét a gyászban, s ennek is a gyász különféle megélési módozatai az okozói, valamint az, hogy ilyenkor sok régebbi probléma is a felszínre kerül.

* * *

Egy filmrészlet jut az eszembe. ...Megrettent, reszkető kislány áll a feketeruhás emberek között. Nem érti, miért sír mindenki, hiszen az ő anyukája azt mondta, hogy a nagyi csak elköltözött, s mostantól máshol fog élni... "Biztosan arrafelé is jár vonat, majd meglátogatom" – suttogja magában. Furcsák ezek a felnőttek, töpreng, miközben lassan kihátrál a szobából...

– Sokan úgy tartják – mondja a pszichológus –, hogy a gyerekeknek nem kell a halálról beszélni. Ezért gyakran – helytelenül –, különféle meséket találnak ki a számára kedves személy eltávozásáról. Pedig – a gyerek értelmi szintjének megfelelően – beszélnünk kell neki a valóságról. Egy hétéves gyerek például már ott lehet a legközelebbi hozzátartozó temetésén. Sokkal nagyobb kárt okozunk a gyerek lelkében, ha egyedül kénytelen ráeszmélni arra, hogy már soha többé nem látja a nagymamát, a nagypapát, s ő még el sem tudott tőle búcsúzni...

* * *

Nehéz a búcsú pillanata. Napjainkban egyre nagyobb teret hódít a hamvasztás. Az elhunyt hamvait tartalmazó urnát sokan nem is temetik el. Nyugaton a lakás legelőkelőbb helyén tartják. Hogy látja ezt a pszichológus:

– A hagyományos búcsúztatás során a koporsó mellett állunk, még egy rövid ideig együtt lehetünk az elhunyttal, gondolatban búcsúzkodhatunk. A hamvasztás azonban túlontúl leegyszerűsíti, lélektelenné teszi az elválást. A halottas házba kerülve többé már nem látjuk, akit szerettünk, csak egy karcsú "ékszeres doboz", aminek elrebeghetjük, hogy "Nyugodj békében! Hiányozni fogsz!"

* * *

A halál okozta fájdalom egyik kifejezőeszköze a gyászruha. Viselésének időtartama, a színe az elhunyt rokonsági fokától, a vallási és helyi szokásoktól függ. Az ókori Egyiptomban a sárga volt a gyász jelképe, másutt a természetes, nyers, tompa színek. Az ókori görögök és rómaiak feketében gyászoltak. A középkor folyamán gyakori volt a fekete-fehér színösszetétel. A magyar női gyászviselet a XVII–XVIII. század végéig fehér főkötőből, fekete fátyolból, fehér ingből, fekete vállfűzőből állt. A francia és angol királyi udvarban a XVI. század végéig a nők vöröset és lilát hordtak, feketét csak a polgárok. A férfiak temetésre előírt viselete a fekete szalonkabát és a fekete cilinder volt. A XIX–XX. században a magyarság körében a fehér vászon és a festetlen, szürke, fekete gyapjúruhák váltak a gyász szimbólumává. Mára az általánosan elfogadott szín a fekete lett.

* * *

– Bármennyire hihetetlen, de a Biblia szerint egészen mást jelent a gyász kifejezés – mondja Tóth Margit, az ungvári református gyülekezet 73 éves tagja. – Lázárt és Ábrahámot is mindössze hét napig siratták, de nem gyászolták. Mózest, aki az ige szerint a legnagyobb próféta volt, a nép 30 napig siratta. Mindenütt a siratás napjáról olvasni. A mai gyászolási szokások fokozatosan alakultak ki. A reformátusok egy évig gyászolják a közeli hozzátartozót: anyát, apát, testvért, gyermeket. Sógort, sógornőt, nagyszülőt, távolabbi rokont két héttől három hónapig, de van, aki tovább is feketében jár. Ezek a szokások azonban vidékenként változnak. Akárcsak a halott körüli teendők. A halottas házaknál letakarják a tükröt. Ezt többféleképpen magyarázzák. Az egyik változat szerint a tükörben megjelenő koporsó előrevetíti egy újabb haláleset megtörténését. A hiedelem szerint a koporsót a házból nem szabad a halott közeli hozzátartozóinak kivinni. Ezeknek a hiedelmeknek semmi közük a Bibliához, de léteznek, s az emberek ragaszkodnak hozzájuk.

* * *

A zsidó törvény a temetést követően három, egyre terjedelmesebb időszakot ír elő, amelyekben a gyász egyre enyhébb. Az első periódus neve "sivá": ez azt jelenti, hogy "hét", és a temetés utáni első hét napot jelenti. Ebben az időben a következőket kell betartani:

A gyászolók nem ülhetnek rendes magasságú ülőhelyen, csak alacsonyan.

A gyászoló nem viselhet bőrből készült cipőt.

A férfiak nem borotválkozhatnak, nem vágathatnak hajat, a nők nem festhetik ki magukat a gyász alatt.

A gyászolók nem dolgozhatnak.

Nem szabad a jó közérzet érdekében fürödni vagy zuhanyozni, csak tisztálkodás céljából mosakodni.

Nem szabad szexuális viszonyt folytatni.

Nem szabad új vagy frissen vasalt ruhát felölteni.

A második periódust "slosim"-nak nevezik. Ez "harmincat" jelent, és a "sivá" befejezésétől a temetést követő harmincadik napig tart. Ez alatt az idő alatt még nem zenés összejövetelen is tilos részt venni és tilos esküvőt tartani, sőt borotválkozni és hajat vágatni is.

A harmadik időszakot, amelyben az anya vagy az apa gyászolását folytatják, egyszerűen "ávelut"-nak "gyásznak" hívják. Ez a halálozás napjától a zsidó naptár szerinti tizenkét hónapon át tart. A gyászév idején nem szabad vidám eseményeken, zenés vacsorán részt venni, színházba, hangversenyre járni. Az év elteltével viszont tilos bármit tenni, ami a gyász folytatását jelentené.

* * *

– Már húsz éve történt, de minden mozzanatra, minden szóra emlékszem – kezdi visszaemlékezését Ágnes. – Már egy éve sejtettük, hogy édesapámmal nagy baj van. Hangosan azonban egyikünk sem merte kiejteni azt a szót, hogy rák... Aztán az orvos által kiadott diagnózison fehéren-feketén ott állt a szörnyű igazság... Neki is megmondták. Nem akartuk tudomásul venni, próbáltuk meggyőzni magunkat, hogy az orvosok is tévedhetnek. Mikor láttuk, hogy jobban érzi magát, bizakodtunk: talán mégis tévedett az orvos. Ő pedig, látva igyekezetünket, nem keserített el bennünket. Ha visszagondolok arra az időre, azt hiszem, én már akkor elkezdtem gyászolni. Aztán egy este megtörtént... Ma sem tudom miért, de rögtön az órára néztem. Este háromnegyed hat volt... Másnap meggyújtották a gyertyákat a karácsonyfákon... Mi a halott mellett virrasztottunk. Azóta számomra a karácsony nem a szeretetről, hanem az elválásról, a fájdalomról szól. De családom van, gyerekem. Tovább kellett lépnem. A karácsonyfát még a mai napig sem tudom könnyek nélkül díszíteni. A fájdalom, a gyász mindig velem marad.

Balogh Csaba–Varga Márta



Minden jog fenntartva © 2004 Kárpáti Igaz Szó