2004. május 27., csütörtök                                                         Országos közéleti lap                                                         77. (16 774.) szám


Kárpáti Igaz Szó
Világgá mennek az ukrán rakéták

Nagy megdöbbenést keltett a közelmúltban az ukrán védelmi miniszternek, Jevhen Marcsuknak az a bejelentése, mely szerint Ukrajnában nyoma veszett több száz, megsemmisítésre szánt rakétának. A hírt a világ szinte valamennyi hírügynöksége szenzációként tálalta, a felgöngyölítésével megbízott nyomozók viszont csak legyintettek. Ők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy megszokott esetről van szó, amiből ezúttal azért lett szenzáció, mert nyilvánosságra került. Az óriási fegyverkészletekkel rendelkező Ukrajnában ugyanis nem létezik olyan nyilvántartás, amelyből kiderülne, hogy a fegyveres erők valójában mivel is rendelkeznek. Senki nem tudja például azt sem, hány rakétája van az ukrán hadseregnek, amint azt sem, hány rakétája nincs. Szakértők szerint ugyanis a katonai bázisokon lévő fegyverek a fémhulladék-gyűjtők és a terroristák számára egyaránt elérhetőek.

A rossz nyelvek szerint a történet, amely talán a legszörnyűbb ukrán "hadititokról" rántotta le a leplet, azzal kezdődött, hogy a közép-ukrajnai nagyváros, Zsitomir közelében lévő támaszponton vizitáló tábornoknak sé-tálni támadt kedve. Csak úgy, céltalanul, talán mindössze egy kis egyedüllétre, friss levegőre vágyott, de alig távolodott el a bázis bejáratától, a földbe gyökerezett a lába. A kerítés mellett ugyanis rendezetlen összevisszaságban, fölösleges kacatként kidobott légvédelmi rakéták hevertek egymás hegyén-hátán. Amint a későbbiek során kiderült, összesen 76 darab. Egyenként mintegy 4 tonna súlyúak és telefonoszlophoz hasonló méretűek. "Honnan kerültek ezek ide?" – kérdezi a tábornok a közeli település mindentudó öregjeit. "Régóta ülünk már itt" – felelik azok.

Hogy valójában így kezdődött-e a történet, vagy egészen másképpen, talán senki nem tudja. Az viszont tény, csupán a puszta véletlen keltette fel a védelmi minisztérium és az Ukrán Biztonsági Szolgálat illetékeseinek a figyelmét a katonai támaszpont kerítésén kívül heverő rakéták iránt. Azóta viszont szinte mindenki csak azt firtatja, beleérve magát Leonyid Kucsma államfőt is, hogy miképpen is kerülhettek azok a rakéták egyáltalán oda, ahol vannak, ha hivatalosan már nem is léteznek. Annak rendje és módja szerint kiállított és megfelelő aláírásokkal, pecsétekkel ellátott papírok igazolják ugyanis, hogy a rakétákat már nyolc évvel ezelőtt megsemmisítették! A valóságban azonban a megsemmisítés csupán részben, vagy pedig egyáltalán nem történt meg, aminek nyilvánosságra kerülése szinte sokkolta a közvéleményt, míg a szakértők egy kézlegyintéssel napirendre tértek fölötte, hiszen számukra ebben a történetben legfeljebb a szembetűnő hanyagság és nemtörődömség volt az igazán megdöbbentő.

A C-75 típusú rakéták az 1990–91-es évek folyamán kerültek a zsitomiri katonai bázisra megőrzésre, illetve megsemmisítésre. Eljárt fölöttük az idő, kiöregedtek és halálra ítéltettek a valaha rettegett rakéták, amelyeknek a társai a világ megannyi forró pontján több tucatnyi amerikai és izraeli repülőgépet semmisítettek meg. Akkor ugyanis senki nem gondolt arra, hogy a rakéták jó néhány országban még ma is kilövőállásban vannak, éppen ezért talán akadt volna rájuk vevő, aki esetleg alkatrészei miatt is jó pénzeket fizetett volna értük. Természetesen az államnak és nem a tűzhöz közel ülő tábornokoknak, katonai hivatalnokoknak. Merthogy aligha merné bárki is a tűzbe tenni a kezét azért, hogy az ilyen jellegű üzletek egyáltalán nem is jöttek létre. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint ugyanis a bázisra szállított 1942 rakétából mindössze 488 darab sorsa követhető nyomon. Hogy a többivel mi lett, hova tűnhettek, kiknek a kezébe kerülhettek, senki nem tudja. Az azonban bizonyosra vehető, hogy nem oda, ahova a védelmi minisztérium szánta őket.

Az ügy vizsgálata egyelőre a tettesek felderítésénél tart, ám a kérdés szakértői máris biztosra veszik, hogy az igazi vétkeseket nem fogják megtalálni. Ha végül kerül is majd valaki a horogra, annak váll-lapján bizonyára nem tábornoki jelzés lesz majd. Ahogyan történt az a múlt év őszén az artyemovszki lőszerraktár felrobbanását követően, ahol is – a nyomozás jelenlegi állása szerint – mindenért egy zászlóson fogják majd a port elverni. Könnyen előfordulhat azonban az is, hogy a rakéták ügyében még egy zászlós sem botlik a nyomozók útjába, ami viszont egyáltalán nem lenne meglepő. Eddig ugyanis egyetlenegy olyan ügy sem jutott el az ítélethirdetésig, amelyben a gyanúsítottak különösen nagy értékű, katonai rendeltetésű vagyontárgyak és haditechnikai eszközök törvénytelen eladása miatt álltak a bíróság előtt. Ma sem látni például a végét annak az 1996 óta tartó ügynek, amelyben legalább 600 vagonnyi különböző fegyverzet eltűnéséről van szó. De meglehet, valójában nem is 600, hanem 1000 vagy pedig 2000 vagon muníció kelt lábra, hiszen a védelmi tárcánál soha nem volt pontos kimutatás arról, hogy valójában mennyi fegyverzettel is rendelkezik a hadsereg. Bizonyos források szerint a fegyverek Horvátországban kötöttek ki. De könnyen meglehet, hogy nem is Horvátország volt a célpont. A nyomozószervek az ügyben eddig kétszer próbáltak bűnvádi eljárást indítani a hadsereg korábbi vezérkari főnöke ellen, ám tények hiányában a vádat mindkétszer kénytelenek voltak elejteni. Szakértők szerint a katonai ügyészség elsősorban önmagát járatta volna le, ha egy ilyen súlyos bűntényben egyetlen csinovnyikot próbál felelőssé tenni, hiszen senki nem hitte volna el neki. Vétkes tehát továbbra sincs, és talán soha nem is lesz, mivel először is azt kellene kideríteni, hogy valójában honnan, mit és mennyit is loptak el.

Katonai szakértők szerint Ukrajna mindenféle túlzás nélkül leginkább egy lőporos hordóhoz hasonlítható, hiszen a területén levő 184 katonai bázison mintegy 2,5–3 millió tonna hagyományos fegyverzethez való lőszer van felhalmozva. Az egykori szovjet hadsereg ugyanis Ukrajna területén állomásoztatta fő stratégiai egységeit, kolosszális mennyiségű fegyverzetet biztosítva számukra, majd a szovjet korszak alkonyán ugyancsak itt helyezték el a Közép-Kelet-Európából kivont egységek fegyverzetének jelentős részét is. Ekkora mennyiséget viszont nem volt hol tárolni, és még inkább nem volt kinek számon tartani, ellenőrizni. Feltételezések szerint egy részüket bizonyára megsemmisítették, más részüket eladták, esetleg széthordták, felhasználták. Az igazi káosz a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor is a hadseregben megkezdődtek a különböző reformok, átszervezések, átcsoportosítások, amelyek elsősorban a parancsnoki állomány további felduzzasztását vonták maguk után. A nagy fejetlenség közepette egyszerűen megfeledkeztek a lőszerek nyilvántartásáról, ma viszont, állítják a katonai szakértők, már nem is lehet számba venni azokat, mivel a 35 évesnél régebbi lőszerekhez nem szabad hozzányúlni, tilos megmozdítani, szállítani őket, a helyben való megsemmisítésükhöz pedig hiányzik a megfelelő technológia. Szakértők szerint évente reálisan legfeljebb 25 ezer tonna lőszert tudnak megsemmisíteni, ami azt jelenti, hogy az ebből adódó veszélyek elhárítására közel 50 évre van szükség. Feltéve természetesen, ha nem következnek be olyan tragédiák, mint történt néhány nappal ezelőtt a Melitopol melletti lőszerraktárban, ahol is a nyomozás szerint két, tilos helyen dohányzó kiskatona idézte elő a robbanást, amely néhány nap leforgása alatt az ott tárolt mintegy 95 ezer tonna lőszer nagyobb részét megsemmisítette.

Persze a káosz is a rendnek egyik sajátságos formája, amelyben nagyon sokan nemcsak kiismerik magukat, hanem tetemes hasznot is húznak belőle. A lőszerek megsemmisítése pedig valóban a sok milliós haszonnal járó üzleti vállalkozások közé tartozik, írja elemző cikkében a kijevi Zerkalo Nyegyeli című hetilap katonai szakértője, hiszen ebben nem csupán jelentős állami pénzek vannak, hanem számottevő nyugati támogatások is. Ugyanakkor az illetékes ukrán szervek munkatársai azzal is tisztában vannak, hogy Ukrajnában ma illegális úton is szinte mindenféle fegyverzetet, köztük gránátvetőt, lángszórót, géppisztolyt, golyószórót, különféle robbanószereket, gyalogsági és harckocsielhárító aknákat, 23–152 milliméter kaliberű lövegeket, sőt még Szkad típusú föld-föld rakétákat is be lehet szerezni, hiszen ehhez mindössze némi tájékozottságra és természetesen pénzre van szükség. A mindent átszövő korrupció, a pénzért bármire kapható zászlósok és a nem kevésbé megvásárolható tábornokok számára ugyanis semmi sem szent, illetve csak annak van értéke, ami mozdítható és pénzzé tehető. A katonai bázisokon uralkodó áldatlan állapotok és az ellenőrzés hiánya pedig kedvező feltételeket biztosít az ott lévő értékek elherdálásához. Az amerikaiak például nem ok nélkül háborognak amiatt, hogy iraki ellenállók ezrével birtokolják a legkorszerűbb gránátvetőket és harckocsielhárító gránátokat, amelyekkel a páncélerődnek számító Abrams típusú harckocsikat is kilövik, noha az utóbbi 13 év alatt Irakba hivatalosan semmiféle korszerű fegyver nem érkezett. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világ forró övezeteibe történő fegyverszállításban ma már nem Moszkva, és még inkább nem Kijev kezét kell keresni, hanem az illegális fegyverkereskedőkét, akiknek a tevékenységét a hatalom egyszerűen képtelen megfelelőképpen ellenőrizni. Ennek elismerése azonban egyet jelentene az állam gyengeségének az elismerésével, aminek esetleges következménye mellett még a melitopoli lőszerraktárban történt robbanás tragédiája is eltörpülne.

Erdélyi Gábor



Minden jog fenntartva © 2004 Kárpáti Igaz Szó