A Rákóczi-emlékév remélhetőleg vidékünkön is megmozgatja, közös cselekvésre ösztönzi a magyar közösségeket. Úgy, mint például a nagyszőlősi járási Salánkon, ahol a KMKSZ-alapszervezet kezdeményezésére, az említett szervezet, a községi tanács, a református és a görög katolikus egyházközség, valamint a Szent István Nemesi Rend helyi tagjai elhatározták: emlékparkot hoznak létre a falu központjában. S felkérték Koltai Lászlót, Magyarország egyik leghíresebb fafaragó művészét, formálja meg a Nagyságos Fejedelemnek a park közepén felállítandó szobrát.

De kicsoda is ez a művész, s miként került kapcsolatba Kárpátaljával?

– Húszéves korom óta foglalkozom fafaragással – emlékezik vissza Koltai László. – Előbb magamat képeztem, később sokat tanultam Kelemen Kristóf szobrászművésztől. Eleinte kisebb domborműveket, kisplasztikákat, portrékat készítettem, 6–8 éve kezdtem nagyméretű köztéri szobrokat faragni. Elsőként Vörösmarty Mihály alakját mintáztam meg, amelyet Fóton, a hajdani Vörösmarty-birtokon állítottak fel. Azóta is általában a magyar kultúra, az irodalom, illetve történelmünk nagy alakjait örökítem meg. Kedvenc nyersanyagom? A kemény, tartós fafajtákat kedvelem, elsősorban a tölgyet, emellett pedig a dió-, illetve a cseresznyefát.

Rövid kitérőképpen a kővel is megpróbálkozott, amikor Görögországból kapott felkérést több műalkotás elkészítésére. Az Égei-tengeri Sarti kikötőváros önkormányzata megbízta egy tengerparti szikla megmunkálásával, teljes alkotói szabadságot biztosítva a témaválasztáshoz, s ő az államalapító István király alakját faragta ki a kőszálból, mely a magyar kultúra követeként néz a mediterrán ég és a tenger végtelen kékségébe. Míg a Kárpát-medencei volt magyar területeken egy felvidéki Szent László-, valamint az erdélyi Szovátán felállított Szent Margit-faszobor őrzi magán alkotójuk kézjegyét.

– Hogyan került most Salánkra a neves művész?

– 2001-ben és 2002-ben 30–30 fővel alkotótábort szerveztem Dunakeszin Kárpát-medencei magyar festők, illetve fafaragók részvételével – tekint vissza beszélgetőtársam a közelmúltba. – Kárpátaljáról is többen megjelentek, köztük a salánki Pólin Elek. S nyugodtan kijelenthetem: rendkívül felkészült és nagyon becsületes művésztársakra leltünk bennük. Pólin Elek kért fel arra, hogy látogassak el Salánkra, s faragjak ki egy Rákóczi-szobrot, mely kérésnek most örömmel teszek eleget.

– Miként készül fel egy-egy szobor megalkotásához? – érdeklődöm.

– Először is a Budapesti Képzőművészeti Főiskola könyvtárában alaposan tanulmányozom az ábrázolandó személyről fennmaradt arcképeket. Fontosnak tartom ugyanis a történelmi hűséget, a hitelességet. Azután megvizsgálom a felállítás helyszínét, eldöntöm a szobor méreteit, hogy az harmonikusan illeszkedjék be a környezetébe, s ezt követően látok munkához.

– Most jár először Kárpátalján? – váltok témát.

– Igen – kapom a választ. – S hogy milyenek a benyomásaim? Igazi régi, szeretetteljes vendéglátásban részesülök, fantasztikus barátkozási hajlandóság él az emberek szívében, s rendkívül nagy jellemtisztasággal találkoztam körükben. Szívesen készítenék még több szobrot itt, s remélem, kapok rájuk megrendelést. Először is megformáznám az elszakadás tragédiáját. Munkácson szívesen kifaragnám legkedvesebb festőm, Munkácsy Mihály szobrát, s szeretném megörökíteni Rákóczi hűséges apródjának, Mikes Kelemennek az alakját. Salánkkal, az idevalósiakkal pedig örök barátságot kötöttem, s remélem, a jövőben rendszeresen felkeressük majd egymást.

Ami pedig a további terveit illeti, ez év júliusában is művészi alkotótábort szervez Dunakeszin. Még előbb, május 25-én pedig megjelenik a salánki emlékpark megnyitásán, az általa faragott Rákóczi-szobor ünnepélyes leleplezésén.

Lajos Mihály