Az ókor zenéje

Az emberiség fejlődésével, a nagy kultúrák megjelenésével a zene is változott, fejlődött. A tárgyi leletek közt már szöveges emlékekre is hagyatkozhatnak a zenetörténészek a korszak elemzésekor. A több évszázadig tartó fejlődés eredményeképpen megjelent a kezdetleges kottaírás, új hangszerekkel gyarapodott az emberiség.

Több nagy ókori kultúrát kell megemlíteni, ha a zene fejlődéséről beszélünk. Kezdjük a sort Mezopotámiával.
Az állam(ok) földrajzi fekvése lehetővé tette - három kontinens határán - , hogy erős hatást, befolyást gyakoroljon a körülötte fekvő népek zenéjére, és fordítva. Szokás volt, hogy egy-egy hódítás után a vesztesekhez tartozó zenészek különleges megbecsülést kaptak a győztestől. (Bezzeg a klasszikus korszakban a zenészeket mint "szolgákat" foglalkoztatták: a konyha mellett volt az öltözőjük.)
Az egyik legjelentősebb hangszer kezdetben a nagyméretű, majd fokozatosan kisebbé váló líra volt. Kedvelték a hárfát és a lantot is. E húros hangszerek mellett a fúvósoknak is sok szerep jutott, hangzásuk is feltűnőbb, élesebb színt adott. A legismertebb példa erre az egyenes fuvola, a kettős shalmei két ezüstcsővel, ilyet Ur egyik királysírjában találtak.
Az őskorhoz hasonlóan az ütőhangszerek képviselték a legnépesebb családot: találunk a rokonságban csörgőt, szisztrumokat, bronzharangocskákat, üstdobot stb. A Bibliában - sok kultúrhistóriai és életmódra utaló leírás mellett - Nabukodonozor zenekaráról olvashatunk.

Palesztinában a föníciai és héber törzsek szerepe volt a legjelentősebb. Palesztina és Mezopotámia kölcsönösen átvette egymástól a számukra legjelentősebb zenei stílusjegyeket. A zsidók hagyatékaként sajnos nagyon kevés hangszerlelet és -ábrázolás maradt fenn, de ennek kapcsán támaszkodhatunk az Ószövetség egyes passzusaira: Mózes és Miriam a férfiak, ill. nők előénekese volt, Juval (Jubál) az először megemlített hangszeren játszó ember a Bibliában, neki tulajdonítják a zene feltalálását.
Jelentős helyet foglalnak el Dávid király zsoltárai a zsidó zenét vizsgálva. Bár e dallamokat még nem kottázták le, megtalálhatók néhány nép zenéjében.
Főbb hangszerek: kinnor (hárfa), ugab (sötét hangszínű, oboa- vagy klarinétszerű), sófár (szarvból készült, fúvóka nélküli, s Juvaltól származtatott), úgyszintén kedveltek a dobok, ütőhangszerek. Más államokból átkerült a kettős shalmei, szöghárfa, nabla.
Az istentiszteletkor ma is használatos responzórium (kérdés-felelet, elő-, szólóénekes-kórus váltakozása) már ebben a korszakban ismeretes.

A Nílus-parti Egyiptom zenéjében már kettéválik a templomi és a világi zene. A fuvola és a hárfa szinte "kötelező" hangszernek számított. Egyiptomban tartották először fontosnak egy zenész nevét megörökíteni, s ebben a birodalomban találkozunk a hivatásos zenész fogalmával. Kottaírás nem létezett, azonban a hangmagasságot kézjelekkel és karmozdulatokkal jelezték.
Hangszereik a korábban említett birodalmakéihoz hasonlóak: használták az egyenes fuvolát, a kettős shalmeit, a trombitát. Még ma is szerepel népzenéjükben a 100-120 cm hosszú, bambuszból készített nay, ill. uffata.
Egyiptomban is kedveltek voltak az ütőhangszerek: dobok, csörgők, szisztrumok (nyeles csörgők), később a kézidobok, cintányérok, nagydobok, kasztanyetták is. Az Újbirodalomban a hárfák csoportja nagy közkedveltségnek örvendett: a 10-12 húros álló-, a vállhárfa (női hangszerek), a sarló alakú, kis méretű kézi hárfa, de alkottak óriás hárfákat is a papok számára. Lanton és a lírán is játszottak.Mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek a hangszerek különböznek a manapság használtaktól, ezen ókori instrumentumok elnevezése a hangképzés alapján történt.

A zene szempontjából is jelentős állomás volt India muzsikája. A védikus (véda = tudás) kultusz zenéje egyszólamú, vokális (énekelt), a hangrendszer modális. Egy hétfokú hangsorról van tehát szó, melyben a hangok távolságát shrutiban mérik. Egy oktávban 22 shruti van (az európai zenében 12 félhangot tartunk számon). Nemcsak a hangmagasságot, hanem a ritmust is jelölték, ismerték a hangsor fogalmát, mely természetesen az európaitól eltérő elnevezést kapott.
Hangszereik az éneket hivatottak kísérni. A fuvolán és a dobon kívül minden hangszer nyugat felől érkezett, pl. a tambura (lant?), vina (=botcitera, íjhárfa?) és a kettős shannai (shalmei?).
Az indiai zene hagyományai máig fennmaradtak, ezeket az öt véda leírásaiból követni tudjuk. Mivel ez a fajta zene az európaitól nagyon távol áll mind hangzásban, mind szabályaiban, ezért csak nagyon kivonatosan próbáltuk meg leírni, a téma külön fejezetet érdemelne.

Az ókori Kína zenéje is meglehetősen távoli az európai fül számára, bár itt az elméleti dolgok és a hangszín az, ami szokatlan kontinensünk polgárai számára. Legjellemzőbb ötfokú hangsoruk, a pentaton azonban a magyar és a finnugor népek hangzásvilágának jellemzője is. Egy kínai legenda szerint egyik császáruk a zene és az írás feltalálója. A zene rendszerezése számok alapján történt. Hangrendszerük alapja a 12 lü (félhang). Kínában zenei minisztérium felügyelte a zenei nevelést, képzést. A Csu-korszak szülötte az első zenetörténeti szöveges forrás, az Okiratok könyve későbbi. De ókori időből származik a Kung Fu-cénak tulajdonított rendszeres zeneelmélet, a Dalok könyve és a Rítusok könyve. Már az ókorban is lezajlott egy "kulturális forradalom" könyvégetéssel, de a dallamokat később lejegyezték. A Rítusok könyvében szerepel egyfajta rendszerezése a hangszereknek, anyaguk szerint csoportosítva: fém (kis/nagy harangok), kő (bottal ütötték azokat), bőr (különféle dobok), tök (szájorgona kettős nyelvvel),bambusz (pánsíp, fuvolák), fa (dob, kereplő), selyem (citera húrja), és föld (tojás formájú edényfuvola). A Kr. előtti 200-as években Kínába is eljutott az aulosz (kettős nádnyelvű, fúvós hangszer) és a lant. Ismerték a hangjegyírást, a zenei dokumentumokat is egybegyűjtötték.

Zenetörténeti barangolásunk során megérkeztünk Európába. A zene itt is, ahogy a többi nagy ókori kultúrában, az élet szerves részét képezte. A muzsika természetesen az ókori Hellász életét is pezsdítette. A többi művészeti ág is megbecsült szerepet töltött be: gondoljunk csak az amforákat díszítő képekre, a mozaikokból kirakott falakra, a színházi előadásokra, irodalmi művekre stb. Talán e korszakban volt az ember legharmonikusabb kapcsolatban a testével és a lelkével.
Muszike: a vers és zene egysége görögül, mely a múzsa szóból ered. A fogalom szinte minden európai nyelvben érthető.
Már a Kr. előtti III. évezred közepéről maradt fenn két, márványból készült - egy hárfán és egy kettős auloszon játszó embert ábrázoló - dombormű. A mítoszok is segítséget nyújtanak: Apollón a zene (és a költészet) istene, a kilenc múzsa közül Klió a hősi, Kalliopé az elbeszélő ének, Terpszikhoré a kórus-líra, Euterpré a zene, a fuvola, Polühümnia az ének és a himnuszok képviselője.
Találunk zenére vonatkozó adatot a Homérosznak tulajdonított művekben, az Íliászban és Odüsszeiában is. A 7. században Leszbosz szigetén új műfaj született, a lírakíséretes ének; a leszboszi kitharódia.
A kitharódián és az aulodián (ének auloszkísérettel) kívül létezett kardal is, valószínűleg ez is hangszerkíséretet kapott. Az éneklés hagyományait erősítették a drámákban szereplő kórusdalok is. Majd szólóénekek, sőt duettek - a felfokozott érzelmeket ábrázolandó - színesítették az irodalmi műveket (Kr. e. 5-4. sz.). E periódusban léptek a színre először a szólóhangszeren játszó előadók is.
Hangszereik közül a legrégebbi a phorminx, mely leginkább a lírára hasonlít. E hangszerből alakult ki a kithara (Apollón hangszere), melyet pengetéssel, az ujjra erősített pengetővel szólaltattak meg. Ismerték a lírát, mely teknőspáncélból készült. A hárfa is jelentős szereppel bírt, s kedvelték emellett a lantot.
A fúvós hangszerek közül vezető helyen állt az aulosz és a kettős aulosz (nem tudjuk, mi módon szólaltatták meg). Mindenki számára ismert hangszernek számított a szürinx (Debussy is írt ilyen címen egy fuvoladarabot) vagy pánsíp. Ütőhangszereik közül érdemes megemlíteni a tümpanont (keretdob, tamburin), valamint a xülophont.
A görög zene talán legérdekesebb, legértékesebb vívmánya a magas fokú zeneelmélet megteremtése. Pithagorasz már "észrevette" a matematikai alapot. Ismerték a hangközarányokat (oktáv = 1:2, kvint = 2:3, kvart = 3:4), képesek voltak a zenét lejegyezni, volt külön a vokális, illetve a hangszeres művekhez jelölésük. A hétfokú hangsorokat már ebben a korszakban elnevezték, a mai napig így használjuk őket (ión = dóról induló, dón végződő, dór = rétől réig, fríg = mitől miig, líd = fától fáig, mixolíd =szótól szóig, eol = lától láig, lokriszi = titől tiig tartó hangsorok). Ismerték a kromatikát (félhangonként fel-, illetve lefelé haladó hangok sorozata), sőt az enharmóniát is.
Fennmaradtak lejegyzett dallamok is a korszakból, a számuk negyven (eddig). Ezek nagy része, sajnos, töredék. A három legismertebb, teljes mű: két Apollón-himnusz, egy ház falába vésve, valamint Szeikilosz dala egy sírkövön. (A gimnáziumi ének-zene tankönyvben Szeikilosz sírverse mellett szerepel Pindarosz ódája, mely egy igen ügyes hamisítvány, mint több éve ezt sokan tudják, de az idei tankönyvekben is helyet kapott még, biztos, ami biztos.)

Végül az ókori Róma zenei életébe pillantsunk bele! Valóban csak pillantás lesz a görög zene megvitatása után, mivel itt nem történt annyi csodálatra méltó dolog, mint a görögöknél. A zene a rómaiaknál is közkedvelt volt, sőt nem szégyelltek tanulni a görögöktől. Róma zenéje igen erőteljes etruszk befolyást mutat. Az etruszkok a vallási szertartások alatt énekeltek is.
A Kr. előtti 3. századból ismeretes az első római zenetörténeti írás, ezt követte több is. Főbb hangszereiket tekintve az etruszk hatást mutató fúvós instrumentumok közül a legjelentősebbek: tuba (egyenes trombita, salpynx), lituus (hajlított tölcsérű kürt), szürinx, valamint a tibia (auloszhoz hasonló hangszer). A víziorgona (hidraulisz) hangját nagyon kedvelték. Ekkortájt a világi zene előadására használták, felépítése eltért a ma ismert orgonákétól.
A világi, szórakoztató mellett az egyházi zene jellemzőit kell megemlítenünk A vallási szertartások alatt a hangszeres zenét tiltották. A római zene igazán a középkorban teljesedett ki, a többi ókori civilizáció zenei fejlődése azonban megtorpant.

Bogár Edit és Lehotka Ildikó