Tarsoly

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona
Horthy István kormányzóhelyettes özvegye

Becsület és kötelesség 1.
1918-1944

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001


Méret B/5

Terjedelem 376 oldal

Ára 2500 Ft

Felelős kiadó Osztovits Levente

Szerkesztette Ocsovai Gábor

A képeket válogatta Stemlerné Balog Ilona

Tördelés és borító Kopf Bt.

Nyomtatás és kötés Alföldi Nyomda Rt.

Angol nyelvű részek fordítása Gaál Csaba és Magyarics Tamás

Szöveggondozás Petrikovits Julianna

A kötetet tervezte Kállay Judit

A borítón Juan Gyenes felvétele

Műszaki vezető Fábián István

Hatodik kiadás

Fülszöveg

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona 1918. január 14-én született Budapesten, gyermekkorát és fiatalkora java részét azonban Szlovákiában töltötte, hiszen Trianon a felvidéki családi birtokot is elszakította az anyaországtól.
Életének döntő fordulata 1940 áprilisában következett be, amikor férjhez ment Horthy Miklós kormányzó fiához, Istvánhoz, akkor a MÁVAG vezérigazgatójához.
Ezzel a "vidéki grófkisasszony" - valóságosan és jelképesen is - áttette székhelyét a budai Várba, és akarva-akaratlan történelmi szereplővé-személyiséggé lépett elő.
1942 augusztusában Horthy István kormányzóhelyettes tragikus repülőszerencsétlenség áldozata lett, s ettől fogva a fiatal özvegy a kormányzó bizalmasaként, szerényen a háttérben maradva, egyre fontosabb szerepet játszott: józansága, példás lelki ereje és kivételes érzékenysége nagy hatással volt mindenkire, akivel kapcsolatba került.
A háborúba sodródott Magyarország egyre riasztóbb és szinte reménytelennek tetsző helyzetében világos fővel és kitartással mindent megtett a nagyobb tragédia elkerülésének érdekében. A sikertelen 1944. októberi kiugrási kísérlet után azonban az ország és a Horthy család sorsa is megpecsételődött. E könyv utolsó lapjain a bajorországi Weilheim mellett, Waldbichlben búcsúzunk Horthy Istvánnétól, a kormányzóval és a feleségével együtt, miután Magyarországról védőőrizetnek álcázott akció keretében a németek elhurcolták őket.
Az emlékezések első kötetében talán az egyik leghitelesebb tanú szólal meg a XX. századi magyar történelem egyik döntő szakaszának eseményeiről. Horthy István kormányzóhelyettes özvegye sok döntő momentum és helyzet szemlélője és aktív szereplője volt. Mindaz, amiről most beszél, egy őszinte, tiszteletre méltó személyiség vallomása, s egyben rendkívül fontos adalék bizonyos történelmi események tisztázásához, hamis legendák eloszlatásához.
Az emlékezések második kötete 2001 áprilisában, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg, amelyben a Gestapo-fogságról, a nürnbergi tárgyalásról, a portugáliai emigrációról és a szerző, valamint családja további életéről esik szó.

A történelmi távlat és az emlékiratok

A rendszerváltás nemcsak a politikai viszonyokban, hanem a történelmi források hozzáférhetőségében is fordulatot hozott. Az Európa Könyvkiadó a História folyóirattal közösen Extra Hungariam című sorozatban adta ki a második világháború főszereplőinek emlékiratait (Horthy Miklós, Kállay). De így tett a Zrínyi Kiadó is Sisak és cilinder sorozatával (Szombathelyi, Vattay). A széles nagyközönség végre megismerhette - ha közvetetten és csak több évtized múltán is - a másik fél nézeteit, érveit. Amit ugyanis legtöbbjükről 1990-ig ír(hat)tak, az szinte kötelezően elmarasztaló volt. Bár a "Horthy-fasizmus" tézise már a 80-as években sem állta meg a helyét, az évtizedekig sulykolt egyoldalú történelemszemléleten csak változtatni lehet, átformálni egyik napról a másikra aligha.
Furcsa kontraszt, hogy az ötvenes évek diktatúrája politikai "hőseinek" soha nem volt olyan rossz sajtójuk, mint az ellenforradalom vezetőinek. Pedig egy Bethlen István politikai felkészültségét és emberi tartását nem lehet összehasonlítani például egy Kádár Jánoséval. Az egyforma, érzelemmentes és minél objektívebb mércével mérés - az egyik Kádár-monográfiát tekintve - sok esetben még ma sem jellemző.
Ezt részben alátámasztja, hogy az emlékirat szerzője is igazából csak egy történésztől idéz, Gosztonyi Pétertől. Aggteleky tábornokon kívül számára ő lehetett az autentikus szakember, aki ideológiai béklyóktól mentesen, a történelmi folyamatokat összefüggéseikben figyelve, a valóságtól el nem rugaszkodva közelítette meg a viharos idők szereplőit. Az sem véletlen, hogy az első nem tendenciózus Horthy-életrajzot is Gosztonyi készítette.
Ma már megvan az az időbeli távolság, hogy indulatoktól mentesen lehessen a még homályos eseményeket, azok mozgatórugóit megvilágítani. Horthy István özvegye a maga módján - a családszeretet okán olykor bevallottan elfogultan, de a valósághoz ragaszkodva - ehhez a legnagyobb mértékben hozzájárult. A legérdekesebb részei a memoárnak azok, melyekben több napló, visszaemlékezés felesel egymással, Horthyé, Lakatosé, Vattayé, Aggtelekyé vagy a szerzőé. Hazaszeretetükben, jóakaratukban nem kételkedve mégis ugyanazokat a tragikus eseményeket olykor egészen másképp látták. Talán ez mutatja meg igazán, hogy milyen életveszélyben, izgalomban, félelemben teltek mindenki számára a napok a világháborúban.
Az emlékirat nagyon hálás ás hálátlan műfaj is tud lenni, hiszen az olvasó jó esetben egy karnyújtásnyira van a többi memoártól, világháborút elemző összegző munkától, háborús statisztikától, amit csak leemel a polcról, s az emlékirat sajátos szemüvege könnyen összetörhet…


Felső Elefántról a Várba, majd…

A borítón egy szép, nyílt tekintetű fiatal nő képe. Az emlékirat más korban szokásos sematikus arisztokratatörténet lehetne - lovaglással, teniszezéssel, bridzsezéssel, repüléssel, bálokkal és egyéb nagyvilági szórakozással -, de a szerző a világháború alatt a kormányzóhelyettes felesége volt, olyan befolyásos személy, akit nem csupán meghallgatott a kormányzó, hanem aki is szereplőjévé is vált az eseményeknek, többek közt a kiugrási kísérletnek.
A "kiskormányzóné" családja tagjai Trianon után csehszlovák állampolgárként maradhattak birtokukon. Nyugodt, idilli gyermekkorát - négy nevelőnő keze alatt, csehszlovák iskolába nem járatták - a szülők válása tette nehézzé. Az önfeledt élet akkor változott meg gyökeresen, amikor egy jótékonysági rendezvényen - mesébe illően - megismerkedett Horthy Istvánnal. Ettől kezdve közéleti szereplővé vált, írtak róla az újságok, zászlóanyaságot kellett vállalnia, beszédet mondania, avatnia, illetve eltűrni például Egyiptomban, hogy Faruk király egy hivatalos látogatáson úgy végigmérje, ahogyan a vásáron egy lovat szoktak. Ily e protokollfeladatokon kívül az ápolás terén is komolyan vette a küldetését. A front mögé is kiutazott, s asszisztált, illetve kisebb műtéteket maga is elvégzett.
Kétévi házasság után férje repülőszerencsétlenség áldozata lett. Vállalt feladatát tovább vitte, olyannyira, hogy Török Sándoron keresztül a zsidómenekítésekben is szerepe volt. A kiugrási kísérlet során a szomszéd szobában kellett hallgatóznia, mikor közli apósa Veesenmayerrel, hogy Magyarország kilép a szövetségből. A tétovázás, a kapkodás, a számítás mind-mind nyomon követhető szinte az összes szereplőnél. A - ma így mondanánk - kommunikációhiány, a fatális félreértések, illetve a tudatos torzítások, ferdítések és a hibák hogyan járultak hozzá a kiugrási kísérlet kudarcához. Az emlékirat segítségével kirajzolódnak a történések főbb hazai figurái: az eseményeket nehezen követő, katonái feltétlen hűségében bízó öreg kormányzó, akit a családjával zsarolnak; a döntésképtelen, időhúzó kormányzat tagjai, a háttérben az üldözöttek menekítésével foglalkozók - és érezni az űrt: nem volt kohézió a katonaság egységei között, és hiányzott egy nem németbarát, mindenki által elfogadott katonai tekintély.
Az emlékirat a történészeken kívül a "civil" olvasóknak is élvezetes olvasmány, ami ismét közelebb visz az események megértéséhez. Mindezt a rövid idő alatt kinyomott hat kiadás bizonyítja.

IV-értékelés: 9 (az értékelés szempontjait lásd a Monokli rovatban)

Gyurgyák-metszéspont: 8 (az értékelés szempontjait lásd a Monokli rovatban)

Alapvetően jó munka.

Gyakori hibaként csak a dupla spáciumok tűntek föl,
és néhol - talán a fordításoknál - gond volt a szórenddel,
nehézkes volt a szövegfűzés.