A lakóépületek elhelyezése „a
városon végigvonuló metróra épül olyanképpen,
hogy a megállók közelében 12 emeletes, közintézményeket
magába foglaló városközpontok létesülnek.
A megállóktól távolodva a házak magassága
fokozatosan csökken, a lakások zömét 3–5 szintes
épületekben helyezik el, lehetõséget adva a kétszintes
lakóházakhoz, majd a családi házas beépítésre.”
Az alapkõletételre 1983. március 13-án került
sor. Menet közben azonban megváltozott a koncepció, a városrész
tervezésében „meghatározó tényezõként”
figyelembe vett metróvonal nem épült meg, a lakások
többségét tanácsi bérleményként
utalták ki többnyire nagycsaládosoknak, illetve a Honvédelmi
és a Belügyminisztérium dolgozóinak. Káposztásmegyer
ilyeténképpen pár esztendõ leforgása alatt
a fõváros legnagyobb szociális lakótelepe lett,
ahol a panelépítészet szinte minden formaváltozata
megtalálható a sorháztól, az elõkertes,
két-/háromszintes, sátortetõs blokkokon át
a lapos tetõs, nyolc- és tízemeletes tömbökig.
Ebben a „formagazdagságban”, a három-/négyszintes
lakóházak között egy külsõ megjelenésében
egyszerû épület hívja fel magára a figyelmet.
A torony nélkül épült templom szerkezete világos,
méreteinek aránya kiegyensúlyozott. A Templomház
kertjébe belépve homokozóval, padokkal felszerelt kis
játszótér fogad, a ház bejáratának
falán elhelyezett kõtábla feliratának tanúsága
szerint „Ez a ház a Gondviselés és a testvéri
szeretet emlékmûve. Katolikus közösségünk,
amely 1989-ben alakult, mindenekelõtt lelki templomot akart építeni.
Hittük, hogy ez megvalósul, ha él bennünk a szeretet,
ha Jézus nevében jövünk össze, ha megéljük
a Szentháromság titkát: az egységet a sokféleségben.”
Itt fogad bennünket a Templomház plébánosa, dr.
Tomka Ferenc, aki egyházi és világi munkatársaival
közösséget, lelki és kõtemplomot épített
Káposztásmegyeren. A neves teológiaprofesszor és
egyház-szociológus így vall a kezdetekrõl:
– Ezt a 25-30 ezer lelket számláló lakótelepet az elmúlt rendszer logikájának megfelelõen templom és egyház nélkül tervezték. A fordulathoz közeledve öt itt élõ keresztény házaspár elmegy a püspökhöz, és kéri, küldjön ide papot, mert szeretnének lelki otthonra találni és esetleg templomot is építeni. Többszöri kérlelésükre a püspök atya eleget tesz kérésüknek, idejön két pap, akik tudatában vannak a helyzet nem könnyû voltának. Nincsen semmijük, még lakásuk sincs. Az a hit hozza ide õket, hogy az evangélium éltet, tüzet jelent. Nem véletlenül jönnek ketten. Miként Jézus mondja: „Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,19). Ezzel a programmal érkeznek, hiszik, hogy ez valóság lehet, ezt a titkot, ezt a hitet szeretnék továbbadni az itt lakóknak.
– Mi indította arra, hogy teológiaprofesszorként
elvállalja ennek a közösségnek a felépítését?
– Nem esett messze egymástól az elmélet és
gyakorlat. Teológiai szakterületem pontosan a lelkipásztorkodás.
Tankönyveimet az egész országban tanítják,
sok érdekeset írtam errõl a témáról.
Hadd tegyem hozzá, a nyolcvanas évek közepétõl
már lehetett látni, hogy fordulat határán vagyunk,
lehetett látni, hogy a holnap sok kérdést vet fel, hogy
az egyház szembesül egy sor megoldásra váró
problémával, példának okáért azzal,
mi a teendõje a negyven éven át templom nélkül
létezõ városrészekben, lakónegyedekben.
Amikor a püspök atya feltette a kérdést, ki vállalja
a káposztásmegyeri plébánia vezetését,
úgy éreztem, soha vissza nem térõ alkalom, olyan
kihívás, amelyre nem lehet és nem szabad nemet mondani.
– Könnyebb vagy nehezebb volt közösséget
építeni úgy, hogy nem voltak hagyományok –
sem jók, sem rosszak –, hogy mindent a legelejérõl
kellett kezdeni?
– Nehéz erre röviden válaszolni. Utólag visszatekintve
és mindent egybevetve úgy látom, hogy mindaz a nehézség,
amit a hagyományok, szokások kialakítása jelent
egy hagyomány nélküli közösségben, meghozza
a maga gyümölcsét. Ma azt gondolom, hogy akinek van ereje
hozzá, jobban jár, ha maga épít fel önmaga
és kereszténysége által egységesen pozitívnak
mondott hagyományokat, mintha átalakít, megreformál
egy már meglevõ, esetleg eltorzult vagy más korban aktuális,
de ma már idejétmúlt szokásrendszert. Az elsõ
öt esztendõben szociológusként is átéltem
a hagyománynélküliségnek a hihetetlen fáradságát,
hogy mindent mindig újra kell mondani. A hagyomány egyik nagy
értéke az, hogy bizonyos dolgok automatikusan mûködnek.
Most viszont hálát adok érte, hogy kezdenek részben
úgy mûködni, ahogyan azt hitünk szerint az evangélium
mondja.
– Feltételezem, érdekes volt szociológusként
megfigyelni, hogyan épül fel egy közösség, hogyan
alakulnak ki a vezetõi.
– Egyedülálló és egy kicsit félelmetes
volt megtapasztalni a szociológiai szakirodalomban jól ismert
jelenségeket és a saját magam által leírtakat
is. Ebbõl a témából írtam doktori disszertációmat
és kandidátusi értekezésemet is. Érzem
az intézményesülési problémát, nem
is annyira a felnõtteknél, hanem az új generáció
esetében. A nálunk, közöttünk felnõtt
gyerekek már hagyományt vesznek át. Míg az elsõ
generációs ifjúság érezte a kaland kihívását,
a mostaniakat már biztatni, lelkesíteni kell.
– Mikor fogalmazódott meg, hogy kõtemplom
építésébe kezdenek?
– Elõrebocsátom és becsülettel bevallom, noha
én magam közösséget építõ vagyok,
hiszen folyton születtek körülöttem közösségek,
de mindig sajnáltam a papi idõt építkezésre
vagy technikai dolgokra fordítani, hiszen annyi sok szükséglete
van a léleknek. Mindazonáltal eleve úgy küldettünk
ide, hogy építsünk templomot. Azt mondtuk a közösségnek
és saját magunknak is: elsõdleges célunk, hogy
megszülessék egy humánus, szeretetben – és
számunkra ez azt jelenti, Krisztusban – élõ közösség.
Hitünkbõl fakadóan élt bennünk a bizonyosság,
ha van egy ilyen közösség, köréje fog épülni
a kõtemplom. Ha nincsen közösség, akkor fölösleges
templomot építeni.
– Hogyan fogadták a formálódó
közösséget, a templomépítés tervét
a lakónegyed polgárai?
– Meg kell mondjam, alapvetõen szeretettel fogadott bennünket
a környezetünk; az iskolák tantermeket bocsátottak
rendelkezésünkre, mert nem volt semmilyen helyiségünk
a hitoktatáshoz, a közösségi házban helyet
kaptunk a szentmisék megtartására. Oldódott az
esetleges ellenérzés, amikor látták, hogy foglalkozunk
az ifjúsággal, mozgássérültekkel, hogy erõnkhöz
mérten megpróbálunk minden társadalmi szükségen
segíteni. Nem tévedek, ha úgy hiszem, ezt nagyon értékelte
a helyi közösség. A csatát azért keményen
meg kellett vívnunk, ugyanis eredetileg a lakótelep peremén
jelöltek ki területet a templom számára. Nem fogadtuk
és nem fogadhattuk el, mert olyan messze esett, hogy sem a gyerekek,
sem az idõsek nem tudták volna megközelíteni, mi
tehát a lakótelep közepén kértünk helyet.
Erre határozott nem volt a válasz mind a kerület, mind
a fõváros részérõl. Aláírásgyûjtõ
akcióba kezdtünk, bekopogtunk minden lakóhoz. Kilencven
százalékuk mellénk állt, és azt mondta,
egyetért a templom építésével, és
helyeseli annak helyét. Ez a tulajdonképpeni reprezentatív
fölmérés segített aztán, hogy a fõváros
két-három év huzavona után hozzájárult,
hogy ott épüljön meg a templom, ahol ma áll.
– Milyen forrásból fedezték a költségeket?
– A telket a fõváros és a kerületi önkormányzat
bocsátotta rendelkezésünkre, anyagi segítséget
külföldrõl, elsõsorban osztrák, holland, német,
olasz katolikusoktól, európai katolikus segélyszervezetektõl,
sok-sok külföldi és hazai adakozótól, plébániánk
híveitõl kaptunk. Az építkezés során
megtapasztaltuk Isten csodálatos gondviselését: pénzünk
nem volt, a hívek nagy többsége anyagi gondokkal küzdõ
nagycsaládos, és mégis, lépésrõl
lépésre megkaptunk mindent, ami az adott fázisban éppen
kellett. Néha, pénz híján, már majdnem
leálltunk a munkákkal, és akkor mindig érkezett
annyi, hogy folytatni tudtuk. Egyhuzamban négy év alatt fel
tudtuk építeni a teljes épületet.
– Milyen igénnyel keresték meg a tervezõket?
– Nagyon pontos tervvázlatot, funkcionális elrendezésváltozatot
adtunk, majdnem megrajzoltuk a templom alaprajzát, és erre írtunk
ki tervpályázatot, amelyre sok neves építész
pályázott. B. Greskovics Klára és Becker Gábor
– már több templomot megépített – építész
házaspár pályatervét fogadtuk el, mert valahogy
õk érzékelték legjobban azt, amit megadtunk. Nem
tagadom, ennek ellenére sokat csatáztunk, mire megtaláltuk
a közös nevezõt.
– Mik voltak ezek a nagyon határozott elképzelések,
amelyeknek köszönhetõen nemcsak templom, hanem templomház
született?
– Az volt a vágyunk, hogy ne csupán olyan templom legyen,
ahová be- és kilép az ember, hanem olyan ház,
ahol együtt zajlik a közösség élete, amely belsõ
tagjai számára helyet tud biztosítani különbözõ
ünnepeknek, a farsangtól az esküvõig. Fontosnak tartottuk,
hogy a szentmise befejeztével a távozó még mindig
otthon maradjon, és ne rögtön az utcára lépjen.
Azért, hogy tudjon beszélgetni a másikkal, két
tágas hallba lép ki a templomtérbõl, ahol a kezdetektõl
fogva fél óra, egy óra múlva még mindig
beszélgetnek emberek. Alapvetõ igényünk volt, hogy
találkozások helye legyen a ház. Továbbá,
hogy például a hittantermek olyan funkcionálisan kapcsolódjanak
a nagyteremhez, hogy míg a mise folyik, a kisgyerekekkel lehessen külön
foglalkozni. Vagy hogy a konyha is úgy kapcsolódjon az egész
rendszerhez, hogy ellássa egyrészt az atyák lakását,
másrészt a különbözõ közösségi
rendezvényeket is.
– Milyen rendezvényeknek ad helyet a „többfunkciós”
nagyterem?
– A nagyterem szakrális és világi feladatokat is
ellát, éppen ezért nincsenek benne padok, hanem könnyen
összecsukható és elmozdítható székek.
A szentmisén 400 embert tudunk leültetni, és körülbelül
ugyanennyi állóhely van. A székek egy pillanat alatt
eltolhatók, és máris átalakult a terem. Húsvétkor
vagy szilveszterkor a szentmise után pár perc alatt összetoljuk
a székeket, behozzuk az asztalokat, és máris kezdõdhet
az agapé, amelyre mindenki elhozza a vacsoráját, amit
aztán jóízû beszélgetés közben
közösen fogyasztunk el. Ugyanilyen „kétarcú”
ez a terem egy ifjúsági ünnepen, farsangi bálon,
a csodálatosan családias hangulatú közösségi
esküvõn. Ilyenkor a közösség, a nagycsalád,
az esküvõi szertartás, szentmise után köszönti
családjának tagját, a fiatal párt, és együtt
ünnepel velük.
– Melyek a legfontosabb egységei a háznak?
– Legelõször is természetesen a szakrális tér,
a kápolna és a nagyterem, azután az irodák, a
beszélgetõszobák – gyónások, egyéni
és csoportbeszélgetések zajlanak itt –, az atyák
lakásai, a hittantermek, vendégszobák, belsõ tér,
ahol a tanácskozások, képviselõ-testületi
ülések, papi találkozók folynak. Az eddig említettek
mellett ugyancsak fontos szerep jut a közösség életében
a ház alagsorának és tetõterének. Ez utóbbiban
vannak a vendégszobák, a másik szárnyban szociális
nõvérek laknak, akik családterápiás és
egyéb gondozási feladatokat látnak el. Tõlünk
teljesen függetlenül és munkánkhoz közvetlenül
kapcsolódva is végzik tevékenységüket. Az
alagsori részben karitászhelyiség, karitászbolt,
antialkoholista klub, idõsek klubja – nálunk „korábban
születetteknek” nevezik az idõsebbeket – mûködik.
A tornateremben kismamatorna, mozgássérültek tornái,
idõsebbek tornája, gyerektorna van heti rendszerességgel.
Ne feledkezzünk meg a ház elõtti homokozóról
sem. A fiatal mamák néha 20-30-an is eljönnek a gyerekeikkel,
mert szeretik a légkört. Sok fiatal asszony keresi az élete
újabb, mélyebb értelmét. A beszélgetésekbõl
aztán gyakran barátság születik, a barátságon
át a közösséghez és végül Isten
megtalálásához is vezet az út. Szívesen
látjuk õket a baba-mama klubban, ahol a gyermeknevelés,
család, házasság kérdéseivel is foglalkozunk.
Sokan így lesznek a közösség tagjaivá közülük.
***
Dr. Tomka Ferenc
1942-ben született Budapesten. 1965-ben pappá szentelték
Vácott. Káplán Szabadszálláson 1965–68
között, Tiszakécskén 1968–69-ben, Felsõgödön
1969-tõl 1971-ig.
1966-ban Budapesten teológiai doktorátust szerzett. 1971-tõl
1975-ig Romában folytatott szociológiai tanulmányokat,
licencitáust szerzett 1973-ban, doktorátust 1975-ben. 1976-ban
a társadalomtudományi tanszéken egyetemi magántanár
a Budapesti Katolikus Hittudományi Akadémián. 1976-tól
1989-ig Egerben a lelkipásztorkodás tanszéket vezette,
egyidejûleg tanított Budapesten mint magántanár.
Kezdettõl tanára a Hittudományi Akadémia levelezõ
tagozatának. Itt és az Egri Hittudományi Fõiskolán
évekig tanított szociológiát, kateketikát
és a lelkipásztorkodás-tant. Késõbb, a
mai napig csak az utóbbit. 1989 óta a Káposztásmegyeri
Szentháromság Plébánia plébánosa,
a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi
Karának magántanára, 1991 óta a pasztorális
teológia tanára a Sapientia Szerzetesi Fõiskolán,
1990-tõl az Országos Lelkipásztori Intézet fõmunkatársa
(munkatársaival az Országos Lelkipásztori Napok összefogó
vezetõje), 1994-tõl az Esztergom-budapesti fõegyházmegye
felnõttképzési referense. (Forrás: http://liturgika.htk.ppke.hu/tomka_cv.html)