Arcok, vallomások: Templomház a lakótelep közepén

Szerzõ: Szabó Katalin
2006. február 13.
Forrás: Papiruszportál

Budapest IV. kerületében, a Duna bal partján, a váci vasútvonal mentén fekszik Káposztásmegyer. A múlt század 80-as éveiben az egykori Károlyi-birtokot jelölték ki arra, hogy a területén több ütemben megépülõ lakónegyeddel a fõváros egyre égetõbb lakásgondjait megoldja. Az eredeti tervek szerint „a megépülõ 20–30 ezer lakásban mintegy 80 ezer ember talál majd otthonra”. Tomka Ferenc lelkipásztorral-teológiaprofesszorral beszélgettünk.

A lakóépületek elhelyezése „a városon végigvonuló metróra épül olyanképpen, hogy a megállók közelében 12 emeletes, közintézményeket magába foglaló városközpontok létesülnek. A megállóktól távolodva a házak magassága fokozatosan csökken, a lakások zömét 3–5 szintes épületekben helyezik el, lehetõséget adva a kétszintes lakóházakhoz, majd a családi házas beépítésre.” Az alapkõletételre 1983. március 13-án került sor. Menet közben azonban megváltozott a koncepció, a városrész tervezésében „meghatározó tényezõként” figyelembe vett metróvonal nem épült meg, a lakások többségét tanácsi bérleményként utalták ki többnyire nagycsaládosoknak, illetve a Honvédelmi és a Belügyminisztérium dolgozóinak. Káposztásmegyer ilyeténképpen pár esztendõ leforgása alatt a fõváros legnagyobb szociális lakótelepe lett, ahol a panelépítészet szinte minden formaváltozata megtalálható a sorháztól, az elõkertes, két-/háromszintes, sátortetõs blokkokon át a lapos tetõs, nyolc- és tízemeletes tömbökig.
Ebben a „formagazdagságban”, a három-/négyszintes lakóházak között egy külsõ megjelenésében egyszerû épület hívja fel magára a figyelmet.
A torony nélkül épült templom szerkezete világos, méreteinek aránya kiegyensúlyozott. A Templomház kertjébe belépve homokozóval, padokkal felszerelt kis játszótér fogad, a ház bejáratának falán elhelyezett kõtábla feliratának tanúsága szerint „Ez a ház a Gondviselés és a testvéri szeretet emlékmûve. Katolikus közösségünk, amely 1989-ben alakult, mindenekelõtt lelki templomot akart építeni. Hittük, hogy ez megvalósul, ha él bennünk a szeretet, ha Jézus nevében jövünk össze, ha megéljük a Szentháromság titkát: az egységet a sokféleségben.”
Itt fogad bennünket a Templomház plébánosa, dr. Tomka Ferenc, aki egyházi és világi munkatársaival közösséget, lelki és kõtemplomot épített Káposztásmegyeren. A neves teológiaprofesszor és egyház-szociológus így vall a kezdetekrõl:

– Ezt a 25-30 ezer lelket számláló lakótelepet az elmúlt rendszer logikájának megfelelõen templom és egyház nélkül tervezték. A fordulathoz közeledve öt itt élõ keresztény házaspár elmegy a püspökhöz, és kéri, küldjön ide papot, mert szeretnének lelki otthonra találni és esetleg templomot is építeni. Többszöri kérlelésükre a püspök atya eleget tesz kérésüknek, idejön két pap, akik tudatában vannak a helyzet nem könnyû voltának. Nincsen semmijük, még lakásuk sincs. Az a hit hozza ide õket, hogy az evangélium éltet, tüzet jelent. Nem véletlenül jönnek ketten. Miként Jézus mondja: „Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,19). Ezzel a programmal érkeznek, hiszik, hogy ez valóság lehet, ezt a titkot, ezt a hitet szeretnék továbbadni az itt lakóknak.

– Mi indította arra, hogy teológiaprofesszorként elvállalja ennek a közösségnek a felépítését?
– Nem esett messze egymástól az elmélet és gyakorlat. Teológiai szakterületem pontosan a lelkipásztorkodás. Tankönyveimet az egész országban tanítják, sok érdekeset írtam errõl a témáról. Hadd tegyem hozzá, a nyolcvanas évek közepétõl már lehetett látni, hogy fordulat határán vagyunk, lehetett látni, hogy a holnap sok kérdést vet fel, hogy az egyház szembesül egy sor megoldásra váró problémával, példának okáért azzal, mi a teendõje a negyven éven át templom nélkül létezõ városrészekben, lakónegyedekben. Amikor a püspök atya feltette a kérdést, ki vállalja a káposztásmegyeri plébánia vezetését, úgy éreztem, soha vissza nem térõ alkalom, olyan kihívás, amelyre nem lehet és nem szabad nemet mondani.

– Könnyebb vagy nehezebb volt közösséget építeni úgy, hogy nem voltak hagyományok – sem jók, sem rosszak –, hogy mindent a legelejérõl kellett kezdeni?
– Nehéz erre röviden válaszolni. Utólag visszatekintve és mindent egybevetve úgy látom, hogy mindaz a nehézség, amit a hagyományok, szokások kialakítása jelent egy hagyomány nélküli közösségben, meghozza a maga gyümölcsét. Ma azt gondolom, hogy akinek van ereje hozzá, jobban jár, ha maga épít fel önmaga és kereszténysége által egységesen pozitívnak mondott hagyományokat, mintha átalakít, megreformál egy már meglevõ, esetleg eltorzult vagy más korban aktuális, de ma már idejétmúlt szokásrendszert. Az elsõ öt esztendõben szociológusként is átéltem a hagyománynélküliségnek a hihetetlen fáradságát, hogy mindent mindig újra kell mondani. A hagyomány egyik nagy értéke az, hogy bizonyos dolgok automatikusan mûködnek. Most viszont hálát adok érte, hogy kezdenek részben úgy mûködni, ahogyan azt hitünk szerint az evangélium mondja.

– Feltételezem, érdekes volt szociológusként megfigyelni, hogyan épül fel egy közösség, hogyan alakulnak ki a vezetõi.
– Egyedülálló és egy kicsit félelmetes volt megtapasztalni a szociológiai szakirodalomban jól ismert jelenségeket és a saját magam által leírtakat is. Ebbõl a témából írtam doktori disszertációmat és kandidátusi értekezésemet is. Érzem az intézményesülési problémát, nem is annyira a felnõtteknél, hanem az új generáció esetében. A nálunk, közöttünk felnõtt gyerekek már hagyományt vesznek át. Míg az elsõ generációs ifjúság érezte a kaland kihívását, a mostaniakat már biztatni, lelkesíteni kell.

– Mikor fogalmazódott meg, hogy kõtemplom építésébe kezdenek?
– Elõrebocsátom és becsülettel bevallom, noha én magam közösséget építõ vagyok, hiszen folyton születtek körülöttem közösségek, de mindig sajnáltam a papi idõt építkezésre vagy technikai dolgokra fordítani, hiszen annyi sok szükséglete van a léleknek. Mindazonáltal eleve úgy küldettünk ide, hogy építsünk templomot. Azt mondtuk a közösségnek és saját magunknak is: elsõdleges célunk, hogy megszülessék egy humánus, szeretetben – és számunkra ez azt jelenti, Krisztusban – élõ közösség. Hitünkbõl fakadóan élt bennünk a bizonyosság, ha van egy ilyen közösség, köréje fog épülni a kõtemplom. Ha nincsen közösség, akkor fölösleges templomot építeni.

– Hogyan fogadták a formálódó közösséget, a templomépítés tervét a lakónegyed polgárai?
– Meg kell mondjam, alapvetõen szeretettel fogadott bennünket a környezetünk; az iskolák tantermeket bocsátottak rendelkezésünkre, mert nem volt semmilyen helyiségünk a hitoktatáshoz, a közösségi házban helyet kaptunk a szentmisék megtartására. Oldódott az esetleges ellenérzés, amikor látták, hogy foglalkozunk az ifjúsággal, mozgássérültekkel, hogy erõnkhöz mérten megpróbálunk minden társadalmi szükségen segíteni. Nem tévedek, ha úgy hiszem, ezt nagyon értékelte a helyi közösség. A csatát azért keményen meg kellett vívnunk, ugyanis eredetileg a lakótelep peremén jelöltek ki területet a templom számára. Nem fogadtuk és nem fogadhattuk el, mert olyan messze esett, hogy sem a gyerekek, sem az idõsek nem tudták volna megközelíteni, mi tehát a lakótelep közepén kértünk helyet. Erre határozott nem volt a válasz mind a kerület, mind a fõváros részérõl. Aláírásgyûjtõ akcióba kezdtünk, bekopogtunk minden lakóhoz. Kilencven százalékuk mellénk állt, és azt mondta, egyetért a templom építésével, és helyeseli annak helyét. Ez a tulajdonképpeni reprezentatív fölmérés segített aztán, hogy a fõváros két-három év huzavona után hozzájárult, hogy ott épüljön meg a templom, ahol ma áll.

– Milyen forrásból fedezték a költségeket?
– A telket a fõváros és a kerületi önkormányzat bocsátotta rendelkezésünkre, anyagi segítséget külföldrõl, elsõsorban osztrák, holland, német, olasz katolikusoktól, európai katolikus segélyszervezetektõl, sok-sok külföldi és hazai adakozótól, plébániánk híveitõl kaptunk. Az építkezés során megtapasztaltuk Isten csodálatos gondviselését: pénzünk nem volt, a hívek nagy többsége anyagi gondokkal küzdõ nagycsaládos, és mégis, lépésrõl lépésre megkaptunk mindent, ami az adott fázisban éppen kellett. Néha, pénz híján, már majdnem leálltunk a munkákkal, és akkor mindig érkezett annyi, hogy folytatni tudtuk. Egyhuzamban négy év alatt fel tudtuk építeni a teljes épületet.

– Milyen igénnyel keresték meg a tervezõket?
– Nagyon pontos tervvázlatot, funkcionális elrendezésváltozatot adtunk, majdnem megrajzoltuk a templom alaprajzát, és erre írtunk ki tervpályázatot, amelyre sok neves építész pályázott. B. Greskovics Klára és Becker Gábor – már több templomot megépített – építész házaspár pályatervét fogadtuk el, mert valahogy õk érzékelték legjobban azt, amit megadtunk. Nem tagadom, ennek ellenére sokat csatáztunk, mire megtaláltuk a közös nevezõt.

– Mik voltak ezek a nagyon határozott elképzelések, amelyeknek köszönhetõen nemcsak templom, hanem templomház született?
– Az volt a vágyunk, hogy ne csupán olyan templom legyen, ahová be- és kilép az ember, hanem olyan ház, ahol együtt zajlik a közösség élete, amely belsõ tagjai számára helyet tud biztosítani különbözõ ünnepeknek, a farsangtól az esküvõig. Fontosnak tartottuk, hogy a szentmise befejeztével a távozó még mindig otthon maradjon, és ne rögtön az utcára lépjen. Azért, hogy tudjon beszélgetni a másikkal, két tágas hallba lép ki a templomtérbõl, ahol a kezdetektõl fogva fél óra, egy óra múlva még mindig beszélgetnek emberek. Alapvetõ igényünk volt, hogy találkozások helye legyen a ház. Továbbá, hogy például a hittantermek olyan funkcionálisan kapcsolódjanak a nagyteremhez, hogy míg a mise folyik, a kisgyerekekkel lehessen külön foglalkozni. Vagy hogy a konyha is úgy kapcsolódjon az egész rendszerhez, hogy ellássa egyrészt az atyák lakását, másrészt a különbözõ közösségi rendezvényeket is.

– Milyen rendezvényeknek ad helyet a „többfunkciós” nagyterem?
– A nagyterem szakrális és világi feladatokat is ellát, éppen ezért nincsenek benne padok, hanem könnyen összecsukható és elmozdítható székek. A szentmisén 400 embert tudunk leültetni, és körülbelül ugyanennyi állóhely van. A székek egy pillanat alatt eltolhatók, és máris átalakult a terem. Húsvétkor vagy szilveszterkor a szentmise után pár perc alatt összetoljuk a székeket, behozzuk az asztalokat, és máris kezdõdhet az agapé, amelyre mindenki elhozza a vacsoráját, amit aztán jóízû beszélgetés közben közösen fogyasztunk el. Ugyanilyen „kétarcú” ez a terem egy ifjúsági ünnepen, farsangi bálon, a csodálatosan családias hangulatú közösségi esküvõn. Ilyenkor a közösség, a nagycsalád, az esküvõi szertartás, szentmise után köszönti családjának tagját, a fiatal párt, és együtt ünnepel velük.

– Melyek a legfontosabb egységei a háznak?
– Legelõször is természetesen a szakrális tér, a kápolna és a nagyterem, azután az irodák, a beszélgetõszobák – gyónások, egyéni és csoportbeszélgetések zajlanak itt –, az atyák lakásai, a hittantermek, vendégszobák, belsõ tér, ahol a tanácskozások, képviselõ-testületi ülések, papi találkozók folynak. Az eddig említettek mellett ugyancsak fontos szerep jut a közösség életében a ház alagsorának és tetõterének. Ez utóbbiban vannak a vendégszobák, a másik szárnyban szociális nõvérek laknak, akik családterápiás és egyéb gondozási feladatokat látnak el. Tõlünk teljesen függetlenül és munkánkhoz közvetlenül kapcsolódva is végzik tevékenységüket. Az alagsori részben karitászhelyiség, karitászbolt, antialkoholista klub, idõsek klubja – nálunk „korábban születetteknek” nevezik az idõsebbeket – mûködik. A tornateremben kismamatorna, mozgássérültek tornái, idõsebbek tornája, gyerektorna van heti rendszerességgel.
Ne feledkezzünk meg a ház elõtti homokozóról sem. A fiatal mamák néha 20-30-an is eljönnek a gyerekeikkel, mert szeretik a légkört. Sok fiatal asszony keresi az élete újabb, mélyebb értelmét. A beszélgetésekbõl aztán gyakran barátság születik, a barátságon át a közösséghez és végül Isten megtalálásához is vezet az út. Szívesen látjuk õket a baba-mama klubban, ahol a gyermeknevelés, család, házasság kérdéseivel is foglalkozunk. Sokan így lesznek a közösség tagjaivá közülük.

***

Dr. Tomka Ferenc

1942-ben született Budapesten. 1965-ben pappá szentelték Vácott. Káplán Szabadszálláson 1965–68 között, Tiszakécskén 1968–69-ben, Felsõgödön 1969-tõl 1971-ig.
1966-ban Budapesten teológiai doktorátust szerzett. 1971-tõl 1975-ig Romában folytatott szociológiai tanulmányokat, licencitáust szerzett 1973-ban, doktorátust 1975-ben. 1976-ban a társadalomtudományi tanszéken egyetemi magántanár a Budapesti Katolikus Hittudományi Akadémián. 1976-tól 1989-ig Egerben a lelkipásztorkodás tanszéket vezette, egyidejûleg tanított Budapesten mint magántanár. Kezdettõl tanára a Hittudományi Akadémia levelezõ tagozatának. Itt és az Egri Hittudományi Fõiskolán évekig tanított szociológiát, kateketikát és a lelkipásztorkodás-tant. Késõbb, a mai napig csak az utóbbit. 1989 óta a Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia plébánosa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának magántanára, 1991 óta a pasztorális teológia tanára a Sapientia Szerzetesi Fõiskolán, 1990-tõl az Országos Lelkipásztori Intézet fõmunkatársa (munkatársaival az Országos Lelkipásztori Napok összefogó vezetõje), 1994-tõl az Esztergom-budapesti fõegyházmegye felnõttképzési referense. (Forrás: http://liturgika.htk.ppke.hu/tomka_cv.html)