„1926. március 26-án született a mezõségi szórványvidéken, a Kolozsvártól 26 kilométerre fekvõ Válaszúton. Gyermekévei idején a vegyes nemzetiségû faluban, anyanyelvével párhuzamosan a román, valamint a cigány nyelvet is megtanulta. Tanulmányait Kolozsváron folytatta, majd a sepsiszentgyörgyi tanítóképzõbe iratkozott, ám tanítói oklevelét már Kolozsváron szerezte meg.”
A Hagyományok Háza, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület és a Magyar Mûvelõdési Intézet szervezésében a Hagyományok Háza kicsinek bizonyuló – és az eseményhez nem igazán méltó – stúdiótermében köszöntötték a megjelentek a 80 éves Kallós Zoltánt.
„102.-szer megjöttem már Erdélybõl és 82.-szer Moldvából … ismertem édesanyját, és nem tudtam bemenni Kallós Zoltánékhoz úgy, hogy pár perc múlva be ne jött volna valamivel, rétessel vagy palacsintával, hogy meg ne kínált volna, mert Erdélyben ez így szokás” – kezdte köszöntõjét Jáki Sándor Teodóz atya, majd a 89. zsoltárból vett idézettel folytatta: „Életkorunk mindössze 70 év, jó erõben lehet tán 80 is. És lett!”
Ezt követõen lábnyiki Laczkó Mihály, a Lakatos Demeter-egyesület csángó alapító tagja, a húsvéti Arany miatyánkat énekelte el, amit Bálint Erzsitõl hallott 1995-ben.
Halász Péter volt az ünnepség moderátora
– az egyesület titkáraként és az intézet
fõtanácsosaként –, aki maga is évtizedek
óta kutatja a csángók kultúráját,
s elsõ moldvai útja óta, negyven esztendeje ismeri az
ünnepeltet.
„1966-ban, elsõ Moldvába menésem közben találkoztam
Kolozsváron Kallós Zoltánnal, aki már túl
volt elsõ üldöztetésének korszakán,
de még a második elõtt állt, és nem gondoltuk
volna, hogy 40 év múlva Kossuth-díjas, a Corvin-lánc
és számos kitüntetés tulajdonosa lesz (az NKÖM
tavalyi Csángó Díját pedig nem vette át:
http://www.folkradio.hu/archivum.php?ev=2005&ho=8
– a szerk.), és emelt fõvel, szabadon ünnepelhetjük.
Mi ebbõl a tanulság, kedves barátaim? Sokáig kell
élni! Szerencsére, akik a csángókkal foglalkoznak,
általában sokáig élnek, Lükõ Gábor,
Domokos Pál Péter, és Petrás Incze János,
ha nem ütik agyon, még mai is élhetne.”
Olsvai Imre néprajzkutató, az MTA Zenetudományi Intézet fõmunkatársa egy 1953-ban Kaposfüreden gyûjtött népdal eléneklésével köszöntötte Zoli bácsit (Megjöttünk mi estére Zoltán köszöntésére…), majd méltatta a szerzõ újra kiadott Új guzsalyam mellett címû kötetét, mely 163 egyházi, imádságos éneket, ráolvasót stb. tartalmaz Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa közlése alapján.
Kallós Zoltán, a neves erdélyi folklorista,
a csángó népköltés fáradhatatlan gyûjtõje
1954-ben ismerte meg a dalok elõadóját, „nótafáját”.
Kallós akkor éppen a csángóföldi Lészpeden
tanítóskodott és gyakran átjárt Klézsére,
hogy énekeltesse Szályka Rózsát s lejegyezze az
általa tudott csángó dalokat. Az 1894-ben született,
iskolát sose járt öregasszony 1970-ben halt meg, kilenc
gyereket szült, négyet nevelt fel, õ mûvelte meg
a földjüket. Az éneklés élete tartozéka
volt („met ha nem tudniék iénekelni, nem es tudom, mi lenne
velem” – vallotta a gyûjtõnek). Kallós Zoltánnak
összesen 163 dalt (1010 versszakkal, 3786 verssorral) adott elõ,
de igen nehéz volt kiaknázni tudását. Ha idõközben
eszébe jutott valamelyik ének, mire lejegyzésre került
volna a sor, el is felejtette... A gyûjtõ megfigyelte: Rózsa
néni állandóan változtatta, formálta szövegeit,s
neki sikerült több változatot is rögzíteni –
nagyrészt tollbamondás révén. Tapasztalata szerint
a kézzel lejegyzett dalok tökéletesebben visszaadják
az eredetit a géppel rögzítetteknél. 1973-ban Kallós
Új guzsalyam mellett címmel kötetben is közzéteszi
gyûjtését, s az elõszóban így értékeli
Rózsa néni tehetségét:
„A vele eltöltött idõ sokszor eszembe jut, és
arra gondolok, ha Rózsa néninek alkalma lett volna a tanulásra,
vajon meddig vihette volna.
Minden egyes dalról elmondhatjuk, hogy a maga nemében egy-egy
kis remekmû. Neves költõink is tanulhatnak ebbõl
a tiszta és annyi õszinteséggel ömlõ költészetbõl.”
(http://irodalom.elender.hu/erdely/guzsalyam.htm)
„1973-ban jelent meg a kötet elõször,
s most háromszor annyi hangzómelléklettel újra.
Akkor nagy szó volt, hogy a Kriterion Kiadó mert vállalkozni
a nemzetiségi kultúra, hagyományok módszeres kiadására.
Még nálunk is néha óriási veszekedésekbe,
vitákba került, amíg ki lehetett imádkozni, hogy
akár az Akadémiai, akár a Zenemûkiadó, a
hanglemezgyártó hozzányúljon eredeti anyagokhoz.
Sokszor Kodály Zoltán kijárásába, asztalcsapkodásaiba
került, hogy megjelenhessenek, fõleg tudományos munkák”
– tekintett vissza Olsvai Imre a kötet elõzményeire.
Kodály munkásságát emelte ki, akinek óriási
szerepe volt 1935-ös megbízásától kezdve
– melynek eredménye a Magyarság néprajza négykötetes
sorozat lett – a zenetudományi tanszak 1951-es megalapításán
keresztül egészen a Repülj, páva! mozgalomig, amit
már nem érhetett meg. Kodály erõteljesen szorgalmazta
a monográfiák megírását. Nemcsak egy-egy
tájét, faluét, hanem a jelentõs énekesek,
egyének közlései alapján születõket
is. A népzenekutató elmondta, milyen eredményei vannak
e kodályi elképzelésnek, milyen restanciái, hiszen
sok kötet kiadásra vár, illetve félig kész,
sok pedig a szerzõ vagy az adatközlõ halála miatt
esett kútba, s milyen további feladataik vannak.
Ezután a diószéni Cimpu Tatjána éneke (Lehullott a Jézus vére…) vezette fel a Fonó kiadónál megjelent Uram irgalmazz nékünk – Moldvai szentes énekek és imádságok címû cédé bemutatását – melyet Pávai István népzenekutató, a lemez szerkesztõje méltatott.
„Kallós Zoltánról tudjuk, hogy milyen
nagy mértékben járult hozzá a néphagyomány
feltárásához, pontosan olyan területeken, amelyekre
korábbi nagyjaink, Bartók és Kodály nem jutottak
ki, hiszen Trianon után Bartók folyamatosan panaszkodik arról,
hogy nem tud eljutni Erdélybe. Még a tízes években
tervezte, hogy Moldvába menjen, de ez nem sikerült, s mindössze
annyi adatott meg neki, hogy amikor a román hadsereg bevonult Budapestre,
s az õ házukban csángó származású
román katonákat szállásoltak el, itt tudott lejegyezni
moldvai magyar énekeket, majd késõbb a Pátria-felvételek
alkalmával. Ezért felbecsülhetetlen az az érték,
amit Kallós Zoltán Moldvától Kalotaszegig feltárt.
Több mûfajról volt már ma szó, s közismert,
hogy a tánckutatást is mennyire megtermékenyítette
az õ tevékenysége, hiszen sok területre õ
hívta fel Martin György figyelmét – a Balladák
könyvérõl nem is ejtettünk szót, pedig Kallós
Zoltán ezáltal vált ismertté. S végül
itt van egy egészen más mûfaj, melyet a népzenekutatás
legelsõ fázisában nem is tekintettek népzenének:
a vallásos énekeké. A népzenekutatás késõbb
rájött: nem attól népdal egy népdal, hogy
honnan származik, hanem attól, hogy a nép milyen mértékben
tudja magáévá tenni. Milyen mértékben tud
olyan táji jelleget adni neki, ami csak õrá jellemzõ.
És bizony a moldvai csángók ezt meg tudták adni,
ezért vált fontossá a vallásos népénekeknek
a kutatása. Egy másik érdekes mûfaj ezen túl
az, ami a lemez alcímében jön elõ: Moldvai szentes
énekek és imádságok, tehát olyan imák,
amelyeket – bár ezek is nyilvánvalóan nagyrészt
egyházi jellegûek – a liturgián kívül
a néphagyomány fenntartott. Ezek kutatása késõn
indult el, bár Kallós Zoltán 1966-ban már publikált
ráolvasó imádságokat, a hivatalos kutatás
csak késõbb kapcsolódott be. Zoli bácsi érdemei
ebben elévülhetetlenek. Egy olyan államhatalom keretein
belül foglalkozott ezzel, amelyik kifejezetten tiltotta ezt a tevékenységet,
de õt nem lehetett eltéríteni ettõl.
A magyarság és fõleg a moldvai magyarok egy olyan középkori
szöveg- és dallamhagyományt õriztek meg, mely a
középkori Európából származik. A középkori
Európa nem mindent õrzött meg saját kultúrájából
szájhagyomány útján, s csak egy részét
írott formában. Ehhez képest a keleti és nyugati
hagyományt egyaránt õrzõ moldvai magyarok megtartották
ezeket a dallamokat, szövegeket, nagyon szép változatokban,
és ebbõl készült egy igen kis válogatás,
hiszen Kallós Zoltánnak ennél jóval terjedelmesebb
gyûjtése van minden téren.
Még annyit a cédérõl, hogy ezeket a középkori
kapcsolatokat megpróbáltuk leírni a kísérõszövegben,
mellékeltünk egy vázlatos történelmi kronológiát
is, hogy érthetõvé váljék fõleg
a fiatalok számára, miért fontos az anyanyelvû
vallásos ének a moldvai magyaroknak, hiszen azt kellene megérteni
elsõsorban, hogy a moldvai magyarság vallásossága
messzemenõen más, mélyebb, mint nemcsak a hitét
vesztett nagyvárosiaké, hanem a formális egyházi
keretekben élõ városiaké is. Életük
minden percét kitölti a vallásosság, ezt meg kell
érteni ahhoz, hogy felfogjuk, miért fontosak ezek a dalok.
A lemez keletkezésérõl: ez is egyfajta új, bõvített
kiadás, a rendszerváltás, 1990 után kezdtünk
azon gondolkodni Zoli bácsival, hogy meg kellene jelentetni, akkor
azért volt aktuális ilyen lemezt kiadni, mert korábban
egyáltalán nem lehetett. Így született meg az elsõ
»fekete« lemez marosvásárhelyi kiadásban
ugyanezzel a címmel, amelyen ennél kevesebb, negyvenpercnyi
anyag volt. Nagyon nehéz körülmények között
született meg, ismerjük az akkori gazdasági helyzetet, de
valahogy összehoztuk kalákában. Akkor merült föl
az ötlet, hogy kellene egy alapítvány, egy Kallós-alapítvány,
amely a hasonló munkák kiadását végezné.
(»Nem akartam, hogy rólam nevezzék el!« – vetette
közbe most is az ünnepelt.) Létrejött ez a Kallós-alapítvány,
s ma már nemcsak a kiadványok sorát tudja bemutatni,
hanem a táborok egymást érik Válaszúton,
nem hiszem, hogy van olyan állami intézmény, civil szervezet,
amelyik ugyanennyi pénzbõl ugyanilyen kulturális tevékenységet
tudna kifejteni. Ezenkívül van a szórványmagyarság
gyerekeit megmentõ iskola, amit megtervezett Zoli bácsi, bentlakásos
rendszerrel; felbecsülhetetlen érték, és példaértékû
Erdélyben, terjeszteni kellene más, határon túli
területeken is.
Egy másik lemeze jelent meg két napja Zoli bácsinak.
Ezen a hanglemezen – Mezõségi magyar népzene I.
– fiatal lányokkal énekel közösen, az a közös
éneklés, amirõl Olsvai Imre beszélt, itt van,
ezen a lemezen.”
Az Uram, irgalmazz nékünk ismertetõje (Pávai István)
A lujzikalagori Mocanu (Mokány) Róza éneke
következett: Elindulnék este guzsalyosba; majd meglepetésként
Ianku Laura erre az alkalomra készült versét olvasta föl.
Ezután Kallós Zoltán megköszönte a jókívánságokat,
s néhány szóval mesélt indulásáról,
hányattatásairól, küldetésérõl.
Zárszóként Halász Péter kijelentette:
„Boldogok lehetünk, hogy ilyen kortársunk van, mint Kallós
Zoltán, és azt hiszem, ez nagyon szép példája
a mennyei igazságszolgáltatásnak, hogy ilyen elesett,
ilyen nyomorult népnek, mint a csángóság, ilyen
kiváló embert rendelt, mint Kallós Zoltán, korábban
Lükõ Gábort, Domokos Pál Pétert.”
Tojásírás
„Gyimesen minden falurészben (patakban) nyilvántartanak
egy-két jó hírben álló tojásíró
mestert, aki minden esetben asszony.
A tojásírás gyakorlásának hivatalos napja
Gyimesen nagypéntek. Hogy a hímes tojásnak egykor mágikus
erõt tulajdonítottak, azt a következõ hiedelem is
bizonyítja. Azt a fakanalat, amivel a hímes tojást beleforgatják
a festékbe, el szokták vinni az éjjeli misére.
A hiedelem szerint a nyelére fúrt lyukon keresztül nézve
meg lehet látni, kik a falu boszorkányai, szépasszonyai.
Ezek ugyanis – a fakanálnyél lyukán át nézve
– háttal állnak az oltárnak. Aki azonban ezt megteszi,
vigyen magával egy zacskó mákot, ezt szórja maga
köré – hogy a szépasszonyoknak fel kelljen szedni
–, és fusson haza, mert ha megfogják, halálra verik.
A tojást a megfõzés után le kell hûteni.
A megolvasztott viaszba egy kis kormot kell belekeverni, hogy az írás
nyoma látszódjék a tojáshéjon. Azt az eszközt,
amivel írják, késicének nevezik. Bárki
megcsinálhatja magának. Egy könnyen hajlítható,
vékony bádoglemezt csõrszerûen össze kell
csavarni, és fonallal ráerõsíteni egy fapálcikára.
Majd a pálcikára erõsített, összegömbölyített
lemez közepébe egy varrótû segítségével
disznósörtét kell húzni, amit ollóval lenyesnek
a tölcsér végénél egy magasságban,
egy szinten. Az írást a füttõ mellett kell végezni,
hogy a viasz állandóan forró legyen. Több, öt-hat
késicét is készenlétben tartanak egyszerre, mert
állandóan cserélgetni kell õket írás
közben. Hogy mindig forróra lehessen cserélni, a késicét
mindvégig a megolvasztott viaszban kell tartani a kályhán.”
(Kallós Zoltán: Tavaszi hímes tojások – részlet.
www.kortarsonline.hu/9905/kallos.htm)
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a mezõségi
szórványvidéken, a Kolozsvártól 26 kilométerre
fekvõ Válaszúton. Gyermekévei idején a
vegyes nemzetiségû faluban, anyanyelvével párhuzamosan
a román, valamint a cigány nyelvet is megtanulta. Tanulmányait
Kolozsváron folytatta, majd a sepsiszentgyörgyi tanítóképzõbe
iratkozott, ám tanítói oklevelét már Kolozsváron
szerezte meg. Sikeresen felvételizett a Zenemûvészeti
Fõiskolára, ahol többek között Jagamos János
tanítványa volt. Jagamos arra ösztönözte, hogy
tudatosan folytassa a már kisdiák korában elkezdett gyûjtéseit.
1946 és 1950 között tanító Magyarvistán,
1951 és 1955 között egyetemi hallgató, majd tanító
Lészpeden és a Gyimes völgyében, azóta Kolozsváron
él. Kötetei: Balladák könyve (1969), Új guzsalyam
mellett (1973), Tegnap a Gyimesben jártam (1989), Balladák új
könyve (1996), Világszárnya (2003), Elindulék este
guzsalyasba… (2004), A gyimesi csángók tánc élete
és táncai (2005), elõkészületben Válaszút
monográfiája.
A kommunizmus elsõ évei elõre jelzik hányatott
életét. Családja kuláklistára kerül,
s ezért eltávolítják a Zenemûvészeti
Fõiskoláról. Így jut álláshoz tanítói
oklevelével Moldvában, a Bakó közelében levõ
csángó faluban, Lészpeden. Itt ismeri meg a moldvai csángók
hagyományait, és felismerve az elrománosító
politikát, megszállottként kezdi el a Kárpátoktól
keletre szakadt magyarok vokális és hangszeres népzenéjének,
hagyományainak gyûjtését. 1957-ben betiltják
a magyar nyelvû oktatást a moldvai csángó falvakban,
azonban nem tud elszakadni a vidéktõl, ezért közel
8 éven keresztül a Gyimes völgyében, fakitermelésnél
vállal munkát. Késõbb megismerkedik, majd szoros
barátságot köt Martin Györggyel, és együtt
járják Erdélyt, fõként a Mezõség
és Kalotaszeg falvait táncosok, zenészek, énekesek
után kutatva. A 70-es évektõl kezdve jelennek meg egyedülálló
balladagyûjteményének kötetei, ám ez távolról
sem jelenti a hatóságok általi zaklatásának
befejeztét. Az 1989 decemberében bekövetkezett változások,
a határátlépés megkönnyítése
után kezdte élvezni munkája gyümölcsét.
Az aránylag nyugodtabb körülmények között
megkezdhette a gyûjtések rendszerezését és
a hangzóanyagok kiadását. 1992-ben létrehozta
a Kallós Zoltán Alapítványt, mely azóta
is számos hagyományõrzõ tevékenység
szervezõje és támogatója, emellett a moldvai csángók
ügyének egyik támogatója. Egész életmûve
elismeréseként 1990-ben megkapta az Életfa díjat.
A magyar állam részérõl azóta is folyamatos
elismerésben részesül: megkapta 1993-ban a Magyar Mûvészetért
díjat, 1996-ban a Julianus- és a Kossuth-díjat, 1997-ben
a Martin György-díjat, a Pro Minoritate díjat, a Magyar
Örökség díjat, 1999-ben a Tõkés László-díjat,
az 56-os Érdemkeresztet, 2001-ben a Corvin-láncot és
a Szent Imre-díjat, 2003-ban a Kölcsey-díjat. Az EMKE tiszteletbeli
tagjává, a Magyar Néprajzi Társaság tagjává,
a Magyar Mûvészeti Akadémia fõ tagjává
választotta.
Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterületen a
legnagyobb népzenei gyûjtést. Gyûjtéseibõl
hanglemezes válogatások jelentek meg, archív felvételeibõl
több hangzóanyag-sorozatot szerkesztett és adott ki: 12
lemez, 20 kazetta, 10 cédé. Énekesként õ
maga is két lemezt jelentetett meg: Búsulni sohasem tudtam…,
Idegen földre ne siess… Néprajzi filmek szaktanácsadója,
népzenei fesztiválok ünnepelt énekese, elõadója.
Az erdélyi és magyarországi táncházmozgalom
egyik életre hívója, népzenei és néptánctáborok
szervezõje. Nevelõi hatása rendkívüli jelentõségû,
mivel hosszú évek során fiatalok tömegeivel ismertette
és szerettette meg a magyar népmûvészetet. Szakmai
tanácsai, útmutatásai több generációt
indítottak el és segítettek a zenész-, táncos-
és néprajzos pályán. (http://www.hhrf.org/kallosalapitvany/index.php?option=com_content&task=view&id=13&Itemid=28)
Link:
Kis
nép, kis lélek? II. – Halász Péter: A moldvai
csángó magyarok hiedelmei
Születésnapra
– Sebõ Ferenc köszöntõje a Hagyományok
Házában