Hazánk évszázadokon át szenvedte az idegen erõk elnyomását, de talán a XIX. század elõtti események nagyon távol esnek tõlünk ahhoz, hogy közvetlenül érezzük a következményeit. Más a helyzet a XX. századi eseményekkel, mikor Magyarország két világháborút és egy forradalmat vesztett el. A két világháború alkalmat adott arra, hogy hazánk újra tapasztalhassa Brenno szavait: „Vae victis”. A két világháború, szerencsétlenségükre, nagyon sok honfitársunk sorsát és életét döntötte el – akaratuk ellenére! Száz- és százezrek váltak más országok polgárává – kívánságuk ellenére. Ezek a magyarok elhagyták hazájukat, vagy megfosztattak tõle?
A II. világháború és az 1956-os magyar forradalom százezrek hagyták el hazájukat különbözõ okok miatt, habár a köztényezõ a kommunista „földi paradicsom” elõli menekülés volt. Sokaknak életkérdés volt, másoknak a SZABADSÁG. Általános emberi tulajdonság volt és lesz a szabadság vágya és az élet mentése.
Soha nem volt szándékomban mást vádolni vagy hibáztatni azért, mert szabad akaratából szökött, menekült vagy vándorolt idegen földre. Az otthoniakat sem hibáztathatjuk, hogy számtalan magyarnak ma más országban kell élnie.
Nem hittem és nem hiszek az élõ mártírokban, vértanúkban. Egy külföldön élõ magyar sem érezte és érzi magát mártírnak. De minden magyar, a világ bármely részén is él, magyarnak vallotta és vallja magát. A haza elhagyása, bármilyen okból is, nem azonos a magyarérzelem lemondásáról.
Mit érez az ember, mikor elhagyja hazáját azon körülmények között, melyek a II. világháború és az 1956-os forradalom utáni idõket jellemezték? Van egy „kis” különbség a kivándorlás (kimenekülés) és a külföldi nyaralás között. (Akik Nyugaton élünk, a „menekülés” szót használjuk, talán vannak olyanok, akik megfelelõbbnek találják az „elhagyták” vagy „megszöktek” kifejezést. Nem számít, ez csupán egy optikai és felfogásbeli kérdés, ami nem változtat a dolog esszenciáján.) Hogy valamiképpen párhuzamot húzzak a két dolog között: mikor az ember „kimegy” más országba nyaralni, az olyan, mint mikor valaki egy meleg szobából átmegy egy másik meleg szobába, amelynek szép nagy ablakai vannak. Mikor valaki „kimenekül”, elhagyja meleg hazáját, hogy kimenjen a rideg és fagyasztó hidegbe, azaz a roppant bizonytalanságba. Milyen kényelmes a meleg szobából a fagyasztó udvarra megfelelõ öltözet nélkül kimenni, nem igaz? Lehet, hogy mi mindannyian, akik kint élünk, szenvedélyes mazochisták vagyunk.
Mit érez egy menekülõ ember, mikor átlépi a határt? Leírhatatlan érzelem! Az idõ alatt, míg megy a határ felé, nem gondol másra, csak a határ elérésére. Mikor végre (!) átlépi, örül, ujjong. De ez olyan érzelem, ami nem sokáig tart, rövidesen megrohanja a kétségbeesés és a tompa fájdalom, hogy elhagyta hazáját, ahová talán soha nem fog visszatérni. Alea iacta est, ettõl kezdve a szerencse (Fortuna) kezében lesz a sorsa. Az álomból hirtelen a realitásba ébred fel. A rövid idõ az álom és a realitás között azt az érzést kelti benne, mintha valaki levett volna a hátáról egy hatalmas terhet – de csak azért, hogy egy még nehezebbel rakja meg: a bizonytalansággal. Az ember örül, ám nem azért, mert hátrahagyta a hazáját, hanem azért, mert el tudta érni a szabadságát. [Mennyire szerettem volna otthon lenni, mikor végre kivonultak a „dicsõséges felszabadító” szovjet csapatok.] A szabadság mindig nagy áldozatokat követelt.
Nem kívánom egy magyar honfitársamnak sem azokat a tapasztalatokat, amiket azok éltek át, akik más földre menekültek. Amikor elhagytam hazámat 1956. november 18-án, 19.30-kor, magyarok fogadtak, volt magyar földön! 1957-ben Mariazellben meglátogattam egy több száz éves templomot. Az oltár elõtt letérdeltem, az oltár jobb oldalán láttam az osztrák és a balon a koronás magyar címert. Ez magyar földön épült magyar templom volt. Nyomorultnak éreztem magam!
Mi lesz az emberbõl a befogadó országban? A lakosság egy része szerint kényelmetlen teher, amitõl lehetõleg a leghamarabb meg kell szabadulni. Voltak olyanok, akik ezt éreztették is. Be kell vallanom, hogy Ausztria lakóinak legnagyobb része csak a szeretetét mutatta irántunk! Legalábbis 14 éves gyerekként ez volt a tapasztalatom.
Az ember nem más, mint jelentéktelen menekült, akit valamelyik ország kegyelembõl talán majd csak befogad. Ám nem altruista és humanista érzelembõl teszi, hanem pragmatikus szempontból. Az az ország, amelyik megnyitja a kapuját, arra számít, hogy a befogadott hozzájárul új hazája építéséhez. Az érdek vezeti, és nem az emberbaráti szeretet.
Amikor egy ország elfogad, árucikké változol. Ha valaki vesz valamit, szigorúan megvizsgálja az eladandó cikket. Kivizsgálnak tetõtõl talpig, meztelen leszel, mint marha a vásáron. Vajon megfelelsz-e a vevõ szigorú követelményeinek?
Végre az áru megfelelt, és mint emigráns megérkezel az ismeretlen új „hazádba”, ahol otthon és otthonosan érzed magadat – mint kutya az idegen udvaron. Bevándorlóként elõször a rendõrséggel találkozol, ami természetes. Miután felvették az adataidat, hivatalosan is lakosává válsz potenciális új hazádnak. Új életedet egy 5 csillagos táborban kezdheted, ahonnan alig várod, hogy megszabadulj.
Új ország, új lakóhely [mert sokáig kell várnod, hogy megkapd az állampolgárságot], és az új élet végre elkezdõdik. Minden bevándorlónak az élet fenntartása a legnehezebb, fõleg ha nem ismeri az új nyelvet. A munkakeresésnél a bevándorló nagy hátrányban van a „bennszülöttekkel” szemben, hiszen minden ország igyekszik védeni saját polgárai érdekeit. Nem válogathatsz, nem követelõzködhetsz, mert azonnal kirúgnak. Szorgalmasan emlékeztetnek állandóan, mintha nem tudnád, hogy te idegen vagy, és alig vannak jogaid. Rendkívüli érzés, mikor megkérdezik tõled: állampolgársága? APATRIDA – hazátlan. Ekkor érzed csak igazán, mi és ki vagy te: egy SENKI. Nem tartozol sehová, még ahhoz az országhoz sem, amely befogadott! Meggyalázó és megalázó válasz, de valóság. Hosszú éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy egy bevándorló az új országában ne érezze és ne éreztessék vele, hogy nem oda tartozik.
Az 1956-os forradalom alkalmat adott a szabad világnak arra, hogy megtapsolják a magyar hõsöket. De mi, magyarok, a trapezista szerepét játszottuk a világ cirkuszában: mindenki magánkívül tapsolta a trapezistát, míg a trapézon volt, és mikor lezuhant, a világ felsikított; az elõadásnak vége, mindenki hazament. Mindenki hamar elfeledkezett a lezuhant trapezistáról. Arra a több mint 30 ezer magyarra gondolok, akik életüket hazájuk szabadságáért áldozták fel – és hazámra.
A világ minden részén élõ magyar, aki elhagyta hazáját vagy megfosztották tõle, legyen az protestáns, zsidó vagy katolikus, hûen vallotta és vallja magyarságát. Még nem ismertem magyart, aki ne lett volna büszke származására. Nem találkoztam magyarral, aki ne siratta volna hazája balsorsát. Nem ismertem magyart, aki ne fájó szívvel gondolt volna az otthon maradt, kommunizmus alatt szenvedõ testvéreire. Minden magyar, akiket ismertem és ismerek, vágyta hazája felszabadulását és az otthoniak élete javulását és szabadságát. Minden magyar vágyott szülõhazájába egyszer visszatérni. Sokak vágya csak vágy maradt, mert meghaltak hazájuk felszabadulása elõtt. De még maradtak száz- és százezrek világszerte, akik vágya és gondolata aranyszárnyakon száll hazájába, hogy ott élhessen és fejezhesse be életét mint magyar. De... Az örökké jelen lévõ de!
Valahányszor találkoztam olyan honfitársammal, aki hazalátogatott, igyekeztem véleményét és benyomását megismerni az otthoniak vele szembeni viselkedésérõl: hogyan fogadták és kezelték a hazatérõ magyart. Válaszuk után elkerülhetetlenül fel kellett tennem a kérdést: hazánkban idegenek vagyunk és az idegen hazánkban otthon vagyunk? Úgy látszik, ez a valóság. A tapasztalatokból a következõ kategóriák rajzolódnak ki: (1) vannak, akik nagyon örülnek, és szeretnék, ha minden magyar hazatérne; (2) vannak, akik nem nagyon örülnek; (3) és vannak, akik azt szeretnék, ha soha nem térne haza egy magyar se.
Objektíven nézve el kell ismerni, hogy léteznek, akik szívesen látnának minden külföldön élõ magyart újra otthon. De velük szemben találjuk azokat, akik szigorúan ellenzik minden magyar hazatérését. Felidézõdik emlékezetemben egy internetes párbeszéd két magyar hölgy között, az egyik egy keleti országban él, a másik Magyarországon. Az a stílus, amit az utóbbi használt az elsõvel szemben, szégyennel töltött el. Ez a hely nem engedi, hogy megfelelõ jelzõt használhassak. Igazán megdöbbentõ volt! Remélem, ez kivétel, és nem általános. Volt alkalmam ennek az ellentétét is tapasztalni. Azt hiszem, mi, külföldön élõ magyarok vehetjük ezt figyelmeztetésként, mi az, amivel találkozhatunk – otthon.
A hazavándorlás kérdése, az én szempontomból nézve, csupán erkölcsi kérdés. Miért? Igazat kell adnom mindazoknak, akik szilárdan tiltakoznak a külföldön élõ magyarok visszatérése ellen, különösképpen, ha 56-os kivándorlókról van szó. Nézzük a dolgot az õ szempontjukból. Teljes joggal mondhatják, s akár a szemünkre is hányhatják: Ti menekültetek, mint patkány a süllyedõ hajóról! Magunkra hagytatok! Ti élveztétek a szabadságot és a jó életet, míg mi szenvedtük az elnyomást. Futottatok, mint gyáva kukacok, de mi itthon maradtunk. Ne kint lettetek volna magyarok, hanem itthon!
Legyünk õszinték és lelkiismeretesek. Teljesen igazuk van azoknak, akik így gondolkodnak. Ezen embereket elítélni nem találom erkölcsösnek. Ebbõl a szempontból, ami engem illet, ha fél évszázad után hazajutnék, nagy szégyennel lépnék újra magyar földre.
Hogy valamiképpen tiszteletet mutassunk be Iustitia istenének, vizsgáljuk meg az ellenállás pragmatikus oldalát is, aminek a gyakorlatban nagyobb a specifikus súlya, mint az etikának. Ha visszavándorolnának azok, akik kimenekültek, és azok, akik mások döntése végett lettek kénytelenek élni idegen országokban, annak komoly konzekvenciája lenne Magyarország számára. Mint kis állam, nagyon nagy szociális és gazdasági nehézségekkel kellene szembenéznie. Nagyon nagy terhet jelentene Magyarországnak. Ezzel tisztában kell lennünk. Egyéni szempontból ítélve az ellenállók kijelenthetik: elveszik elõlünk a lehetõségeket, az életbiztonságunkat nem fogjuk megkockáztatni.
A személyes felfogást is megérthetjük. Magyarország felszabadulása nagyon nagy változást hozott, estérõl reggelre az élet formája radikálisan megváltozott. Nagyon sokan vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy a kommunista rezsim sokkal jobb volt, mint a demokratikus. Sokan visszasírják a kommunista világot, mert „kevesebbet” kellett dolgozni, és nem ismerték azokat a gondokat, amiket a demokrácia hozott. A múlt rendszerben mindenkinek megvolt, amire szüksége volt. Mindenki igyekezett elégedettnek lenni, mert ha nem... Nem nagyon számított, ki hogyan és menyit dolgozott, jól vagy rosszul végezte munkáját, mert a rezsimnek nem éppen ez volt a célja, hanem egy anakronikus elv létének biztosítása. Mindaddig, míg egy polgár nem kifogásolta, nyugodtan élhetett, és „mindene megvolt”, mert többe nem lehetett. A demokrácia ennek az ellentéte. A demokráciában le kell mondani a kommunizmus „elõnyeirõl”. A demokrácia egyenlõ a kompetenciával, a nyers kompetenciával. Mit mondhatnék azokról a magyarokról, akik visszasírják a kommunista rezsimet? Hogy ne legyek nyers velük szemben, csak Nitzsche szavait szeretném idézni: „Pereat mundus, dum égo salvus sim” <Pusztuljon a világ, csak én meneküljek meg.> A hazaszeretet több módon lehet gyakorolni, és az iránta való hûséget kimutatni. Audita altera parte. Mindig elõnyös, ha egy vitában az argumentumok mérlegét igyekszünk egyensúlyban tartani. Mondjuk a dolgot így: az éremnek két oldala van. Azok a magyarok, akik kimenekültek, kivándoroltak [mások kedvéért: kiszöktek], tagadhatatlanul hozzájárultak az otthon maradtak lehetõségeinek megnövekedéséhez. Az ország egy jelentõs tehertõl lett megváltva, ami számottevõ. De nemcsak megkímélték Magyarországot a terhektõl, hanem kivándorlásuk után nemsokára a százezer magyar segítette az otthon maradtakat, amit nagyon sokan bizonyára még mindég nem felejtettek el. Ami magát az államot illeti, minden kifogás nélkül fogadta azt a valutát, amit a „hazaárulók” hozzátartozóiknak segítségül küldtek, hogy valamiképpen enyhítsék nyomorukat. Talán nagyon sok honfitársunk, aki most tiltakozik a kint élõ magyarok hazatérése ellen, örömmel fogadta e segítséget, és szerette volna példájukat követni, „mert hát Nyugaton mégis jobb az élet”. Míg a kommunista elnyomás alatt éltek honfitársaim, a Nyugaton élõ magyarok magyarok voltak, de úgy látszik, csak azért, mert ez elõnyt jelentett számukra. A pragmatikus morál gyakorlása. Azok között, akik most tiltakoznak, biztos vannak olyanok is, akik szívesen éltek az alkalommal, hogy, akár csak egy rövid idõre is, megszabadulhassanak a kommunista „paradicsomtól”, és még dicsérhessék is – kint, a szabad világban.
Mennyibe kerül egy országnak egy ember kiképzése? Nagyon sok pénzébe. A külföldön élõ magyarok között nagyon sokan végzett emberek, szakmákat tanultak. Pragmatikus szempontból ez nagy hátrányt jelentett az országnak. Ezen a ponton mondhatjuk, hogy nagyon sokakkal veszteséget szenvedett az országunk, ami tagadhatatlan. Argumentálhatjuk per contra, hogy ebbõl Magyarországnak nem lett semmi haszna, legalábbis azokban az idõkben, a múltban. Kérem az olvasót, ne vegye ezt szemrehányásként. Mindig szerettem az igazság kellemes és a kellemetlen oldalát szem elõtt tartani!
És mit mondhatnánk azokról a magyarokról, akik kívánságuk és akaratuk ellenére kerültek idegen országokba? Akiket elszakítottak hazájuktól? Ezek a magyarok nagy hátrányban vannak a nyugati országokban élõ magyarokkal szemben. Mi, akik nyugati országokban élünk, mindig szabadon vallhattuk, mindenhol és mindenki elõtt, magyarságunkat – büszkén. Sokszor még elõnyünkre is volt magyar lenni. Az elsõk vallották magyarságukat minden nehézségekkel szemben; ragaszkodtak és ragaszkodnak magyar hazájukhoz. Nem nehéz magyarnak lenni, mikor ez meg van engedve. Nem egy Romániába rekedt magyart ismertem itt Venezuelában, egyik sem vallotta magát románnak. Mind magyar volt! Miért ne jutalmaznánk meg ezeket a magyarokat hazájuk hûségéért a visszatelepülésük megtagadásával. Igazán megérdemlik!
Hogy a külföldön élõ magyarokat sokan nem akarják vagy nem szívesen szeretnék újra otthon látni, ez keserû csalódás számunkra. De mi már megszoktuk, nem mondhatnám, nagy újdonság lenne. Külföldön hosszú évekig mindennapi kenyerünk volt, hogy emlékeztessenek idegen származásunkra. Itt, Venezuelában, nagyon sokáig gyûlöltek minden bevándorlót. Én például elvesztettem az elsõ munkámat, mert nem voltam venéz állampolgár, és nehéz volt másikat találni. Ez nagyon sokakkal megtörtént. Hiszen nem voltunk mások, mint ötödrangú hazátlanok.
Magyar ismerõseim és barátaim, akik hazalátogattak, keserû csalódásokkal megrakva tértek vissza. Kiábrándultak hazatérõ vágyukból. A kérdésre, hogy miért, a válasz: idegenebbek vagyunk otthon, mint itt. Ezzel szemben az ember igyekszik biztatni magát, belenyugodva a valóságba. Mondják, ha hazamegyek, újra kell kezdenem mindent; nem ismerek senkit; itt van mindenem; otthon nincsen semmim. Bizony, nem érdemes visszamenni. Nem éreztem jól magam otthon; úgy éreztem magam otthon, mint mikor idejöttem Venezuelába. Hogyhogy? Saját szülõföldünkön idegenek vagyunk?
Ki a magyar? Magyar csak az, akinek a törvények értelmében magyar jogai vannak? Magyar vagy nem magyar az, aki magyarnak vallja és érzi magát? Mielõtt még csak hazátlan voltam, magyarnak vallottam magam, miután venéz állampolgár lettem, nem tagadtam meg magyar hazámat, és nem mondottam le magyar érzelmemrõl. Magyar jogaimról se mondtam le, megfosztottak tõle. Egyikünk sem, akik Nyugaton, és azok sem, akik a Magyarországgal szomszédos államokban élnek. Minden külföldön élõ magyar magyarnak érzi és vallja magát. Az állampolgári jog egy dolog, és a magyar érzelem egészen más. Az elsõ csupán törvényi kérdés, a második tisztán hûségérzés dolga. Az elsõ a sors kérdése, a második az akarat dolga. Talán van egy kis különbség a kettõ között.
Magyarok, akik kint élünk és még mindig vágyakozunk egyszer újra magyar földre véglegesen visszatérni, meg kell értenünk hazánkat. Meg kell értenünk, mikor nem nyitja meg kapuját, hogy csak úgy visszatérhessünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy nagy nehézségeket okoznánk az ország és lakosai számára. Tervszerûen kell visszafogadnia a kint élõ magyarokat. Elõnyben kell részesítenie azokat, akik rögtön szolgálatára tudnak állni, és nem a terhére válni. Ne felejtsük el, hogy minden ország tervezi a bevándorlók mennyiségét. A bõséges víz nagyon jó és hasznos, de az árvíz káros és pusztító. Igyekezzünk „bõséges víz lenni”, ha igazán a hazánk javát akarjuk szolgálni. Hogy egyes honfitársaink véleménye szerint jobb, ha kint maradunk, mit számít, ha mi magyaroknak érezzük és valljuk magunkat!
Az interneten baráti viszonyt kötöttem egy magyar úrral, akit még nem volt szerencsém személyesen megismerni. Ez az úr keserûen közölte velem a múltkori kettõs állampolgárság referenduma szomorú eredményét, amit az interneten keresztül is olvastam. Véleménye az eredményrõl tanúságot ad arról, hogy nagyon sokan vannak honfitársaink, akik pontosan az ellenkezõjét bizonyítják mindazoknak, akik csupán érdekbõl szavaztak a kettõs állampolgárság ellen. Mellette nagyon sokan magyarnak érzik magukat meggyõzõdésbõl, és nem pedig az elõnyök érdekei kedvéért. Melyikekben bízhat egy haza? Az elsõkben vagy az utolsókban? Ha az opportunizmus és az egoizmus hazafiasságot jelent, akkor a kint élõ magyarok mind hazaárulók.
Mit mondhatnék azoknak a magyar honfitársaimnak, akik ellenzik vagy nem veszik jó néven a külföldön élõ magyarok hazatérését? Egy külföldön élõ sem neheztel rájuk. Az, hogy nem értünk velük egyet, nem jelenti azt, hogy nem értjük meg õket. Azok, akik nem rajonganak a külföldön élõk hazavándorlásáért, csak egy része Magyarországnak, és nem képviselik az általános érzelmet.
A külföldön élõknek szeretném ajánlani, mindannak ellenére, hogy aláírom érzelmüket, bíráljanak szigorúan, de ítéljenek kegyelemmel. Mi sértve érezzük magyarságunkat, mert talán úgy véljük, hogy nem a tiszta magyarérzelem az, ami beszél, de emberekrõl van szó. Az emberek tulajdonsága nem egyforma. Habár igaz, hogy a kint élõk magyarok, mert annak érzik magukat, és azok a magyarok is magyarok, akik ellenzik a visszatérést, csak egy kissé másképpen gyakorolják és mutatják ki.
Szeretnék bocsánatot kérni mindazoktól az olvasóktól, akiket akaratom ellenére megsértettem. Abszolút nem volt szándékomban. Mikor az ember egy ilyen töviskés témával foglalkozik, elkerülhetetlenné válik, hogy valaki ne legyen áldozata egy tüskének.
Mindazoknak a magyaroknak, akik szívesen és szeretettel várják vissza a világ minden táján élõ magyart, szeretném hálás köszönetemet kifejezni és tiszta magyar érzelmüket elismerni.
Valencia,
Venezuela, A. D. 2005. július
Lic. (diplomált)
Tuza Lukács József*
tuzalukacs@yahoo.es
* A szerzõ kifejezetten kérte a Papiruszt, hogy szerkessze meg a szöveget és – ha szükséges – javítsa a hibákat, hiszen õ inkább spanyolul ír – igyekeztünk minél kevesebbet a szövegbe nyúlni, hogy a tartalom és a stílus megmaradjon – a szerk.