Örkény még 1964 februárjában megállapodást kötött a filmgyárral, márciusban pedig elkészült a Pókék címû forgatókönyv-változattal. Ezt a mûvet a filmgyár elsõ lépésben elfogadta. Március és november között viszont már nem tartotta értékelendõ és értékelhetõ munkának. Az író ekkor a címet a következõkre változtatta: Lángoló víz[1], majd Csönd legyen! Ha az utóbbi címet magára az íróra vonatkoztatjuk, volt valami igazsága. A filmgyár ugyanis ismét – illetve még mindig – hallgatásra kárhoztatta Örkényt. Véleményük ekképp hangzott: „Ostoba, hihetetlen, irreális hülyeség.”[2]
Ezért a szerzõ nem tehetett mást, mint hogy irodalmi mûként közölje a történetet. Így született meg a kisregény, amely elõször 1966-ban jelent meg a Kortársban, majd 1967-ben a Nászutasok a légypapíron címû kötetben. Ugyanebben az évben mutatták be a drámaváltozatot a Thália Színházban. Az eredetileg filmvászonra álmodott történet 1969-re ért vissza kiindulópontjához. Ekkor mutatták be ugyanis Isten hozta, õrnagy úr! címmel Fábri Zoltán rendezésében a mára klasszikussá vált filmet – Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta, Venczel Vera halhatatlan alakításával.
A kisregény alapvetõen két világot ütköztet egymással.[3] Az egyik a külvilág, a háború, az õrnagy zárt világa, a fronté, az örök éberségé, a katonás rendé. A másik Mátraszentanna békés falusi idillje, amely azonban szintén zárt világ, hiszen az ott lakókon kívül legfeljebb néhány turista fordul meg arrafelé.[4] Az õrnagy ideérkezésével a két világ találkozik egymással, ám zártságának köszönhetõen mindkettõ idegenkedik a másik törvényeitõl, mi több, egyikben sem érvényesülhetnek a másik törvényei. Ezt azonban az elszigetelt világok szereplõi talán épp izoláltságuk miatt nem érthetik.
A fenti helyzet feszültségét fokozza, hogy az õrnagy átveszi vagy inkább elveszi Tót szerepét. Hiszen Tót a faluban köztiszteletnek örvend, tekintélye is meglehetõsen nagy. Az õ megalázásaival, megaláztatásaival az õrnagy lényegében kiszorítja õt a falu világából.[5] Ezt azonban az õrnagy iránt érzett imádatnak köszönhetõen a faluban mindenki jónak, vagy legalábbis elviselhetõnek látja. Ennek oka természetesen nem a mátraszentannai lakosság embertelenségre való hajlama. Sokkal inkább az a tény, hogy mások fiai is szolgálnak még a fronton, így Tót szenvedése mindenki számára érdek is egyben.
Hasonló abszurditás több helyen is megjelenik a kisregényben. Vagyis összeegyeztethetetlen okokból „sülnek ki” logikus következményként illogikus, vagy legalábbis erkölcsileg és érzelmileg is elfogadhatatlan okozatok (lásd a fenti példát), illetve kézzelfogható okokból következnek logikus levezetéssel illogikus okozatok – mint például az ásítozó Tót esete a zseblámpával. „A kisregény humora jórészt a felvállalt tárgyilagosságból, a látszólag hibátlan logikai levezetések abszurditásából táplálkozik.”[6]
Ugyanakkor szinte be lehet szippantani a mátrai falu levegõjét, látni lehet a festõi vidéket, a konkrétan jellemzett és leírt embereket. Ebben a közegben valóban furcsának hat a háborús világ rémsége. Örkény azonban olyan nagy meggyõzõ erõvel tudja bemutatni az elõálló hihetetlen szituációkat, hogy az olvasó talán nem is gondol rá, milyen lehetetlenek. Nem valószínû például, hogy az ember a kert végében elhelyezett, igencsak kellemetlen szagú építményben bujdosson, vagy rogyasztott térddel járjon, vagy zseblámpát tegyen a szájába ásítozás ellen. A megaláztatások elsõ fokozata – mint az éjjeli munka, a dobozolás – kezdetben még elviselhetõ, aztán fokozatosan romlik a helyzet. Így az egyes lépések közt nem is veszünk észre nagy különbséget, a kisregény végére azonban a teljes elembertelenedéssel szembesülünk.
A drámában sincs ez másképp. Mégis, sokan róják fel a szerzõnek, hogy a színpadi mû elsõsorban vígjátéki elemei miatt vált sikeressé.[7] Mindenesetre népszerûsége vitathatatlan. Ennek ellenére Örkény igencsak tartott a színháztól: „Fejlett kézügyességgel rendelkezõ alkalmi drámaíró vagyok. Úgy félek a színpadtól, mint a tûztõl. Van is rá okom.”[8]
A színpadon a mû világa egységes marad.[9] Néhány kis „apróság” pedig hozzájárul a mû jobb elõadhatóságához. Valószínû, hogy a vígjátéki elemek sem az eredeti mondanivaló elsilányításához szolgáltatnak eszközt, hanem Örkény egyszerûen kihasználja velük a színpadi mûfaj adta lehetõségeket.
Az eltérõ elemek egyike, hogy a levél, amely Gyula halálát tudatja, más idõpontban tûnik fel a darabban, mint a regényben. Ezzel a szerzõ egy ideig jobban leköti a nézõt, hiszen a kisregény olvasója már a legelején szembesül azzal, hogy Tóték bármit tesznek, minden cselekedetük értelmetlen. A dráma viszont a levél megérkezéséig a nézõt „együttérezteti” Tótékkal.
A postás a kisregényben egy szerencsétlen gyengeelméjû, aki jó szándéktól vezérelve nem közli Tótékkal a rossz híreket. A darabban már õ is egy ugyanolyan szeszélyes és önkényes õrült – ha úgy tetszik – zsarnok, mint maga az õrnagy.[10]
További jelentõs különbség, hogy Cipriani professzor már nem biztatja Tótot az õrnagy szeszélyeinek elviselésére. Amint P. Müller Péter idézi a drámából: „Annak, ami most van… egyszer vége lesz… És akkor a maguk õrnagyát fel fogják akasztani… És akkor mindenki akkora lesz, amekkora, szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is.”[11]
Ugyanilyen kiegészítés a drámában az õrnagy dobozolásról alkotott véleménye: „Persze, úgy gondolom, hogy ezt [a dobozolást] nem szabad uniformizálni. Minden nemzet más színû és más formájú dobozokat csinálhatna. A hollandusok olyan gömbölyût, amilyen a sajtjuk, a franciák olyant, ami muzsikálni tud. Még az oroszoknak is, ha már legyõztük õket, szabad lenne dobozokat csinálniuk. Persze csak kicsiket, mint a gyufaskatulya.”
Varró szerepe összességében nem változott, ugyanígy a legtöbb szereplõé sem. Általánosságban megállapítható róluk, hogy a faluban betöltött szerepükkel, illetve az õrnagyhoz fûzõdõ viszonyukkal jellemzettek.[12] Talán egyedül az õrnagy határozható meg egyértelmûen negatívan, bár az õ zsarnoksága is visszavezethetõ a katonaság viszontagságaira.
Az õrnagyról és Tótról – a két szélsõ pólusról – a szerzõ egyébként azt vallja, hogy a két szereplõ valójában egy. Hiszen kiszámíthatatlan, hogy mikor válhat egy ember áldozattá, vagy éppen áldozat volta miatt zsarnokká.[13]
A drámával kapcsolatban mindenképpen meg kell még említeni annak utóéletét. Egészen pontosan az elsõ szereposztás utóéletét. Minden eredeti szereplõ rányomta bélyegét a késõbbi elõadásokra, a késõbbi szereplõkkel szembeni elvárásokra. A legnagyobb hatást közülük is a már említett Latinovits Zoltán gyakorolta a késõbbi nemzedékekre.[14] Valószínûleg azért is lehetett ekkora a hatás, mert az „eredeti” színészek úgy játszották a darabot, amint azt Örkény elképzelte. Szerinte ugyanis annak ellenére, hogy tragikomédiáról van szó, illetve a dráma színpadi változata – mint mondottuk korábban – sokkal inkább komédia. Viszont az egész éppen attól válik egyszerre tragikussá és komikussá Örkény szerint, hogy a színészeknek teljesen komolyan kell venniük szerepüket.[15]
Ezt a kettõsséget Örkény második világháborús környezetre vetítve írta – álmodta – meg. Szinte hihetetlen a mai olvasó számára, hogy a nyíltan a diktatúra ellen tiltakozó darabot hogyan engedhették meg egy – igaz, puhuló – diktatúrában bemutatni, a kisregényt kiadni, illetve a filmet levetíteni. Igaz, rá lehetett fogni, hogy a fasizmust szimbolizálja, mégis – mint az érzékelhetõ a mûbõl – sokkal tágabban is értelmezhetõ.
A drámát Nyugaton is nagy sikerrel játszották. E ténybõl is kitûnik egyetemessége, közérthetõsége, örökérvényûsége.
Reméljük, eljön majd az a valóban humánus kor, amikor már nem értjük a Tóték mondanivalóját, vagy legalábbis csak rémálmainkban találkozunk Varró õrnagyokkal.
[1] Koltai
Tamás, Takács István szerk., Száz híres
színdarab, Bp., Népszava, 1989, 165.
[2] Földes Anna Örkény-Színház, Bp., Szépirodalmi,
1985, 101.
[3] P. Müller
Péter, A groteszk dramaturgiája, Bp., Magvetõ, 1990,
11.
[4] Örkény
István, Tóték, Bp., Móra, 1992, 9–10.
[5] P. Müller,
12–13.
[6] Földes,
113.
[7] Földes,
107.
[8] Radnóti
Zsuzsa szerk., Örkény István visszanézve, Bp., Szépirodalmi,
1985, 550.
[9] P. Müller,
19.
[10] P. Müller,
19.
[11] P. Müller,
19–20.
[12] P. Müller,
21.
[13] Uo.
[14] Földes,
128.
[15] Földes,
125.