„Besúgók
és provokátorok
koncert közben sose gondolok
rátok
Kedves,
csupa kedves, csupa kedves arcot látok
de azért jobb ha tudjátok
hogy a magunk módján mi is figyeltetünk
aki elõttetek áll az a mi emberünk
elpirultatok
lebuktatok
besúgók és provokátorok”
(Müller Péter, Kontroll Csoport)
– Jól ismered a könnyûzenét, hiszen több
könyved is megjelent a témában, a levéltári
kutatás mennyire volt új a számodra?
– Teljes mértékben. Újságíróként persze eddig is használtam a könyvtárat, de levéltárban, ha jól emlékszem, ezt megelõzõen csak egyszer dolgoztam – egyébként az akkor találtakat fel tudtam most is használni. Évekkel ezelõtt, amikor végképp bezárt a Fiatal Mûvészek Klubja, a Narancsban csináltunk egy összeállítást, és a többiek (akik közül most hirtelenjében csak Para Kovács Imre neve jut eszembe) szubjektív írásaihoz szolgált háttérként az a pár részlet KISZ- és tanácsi iratokból, amit találtam. Ezekbõl most is bõven idéztem a könyvben. De a levéltár új volt számomra, semmit nem tudtam, a levéltárosok magyaráztak el mindent, a kérõlapok kitöltését, a rövidítéseket stb. Ebbõl a szempontból még az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) volt a legegyszerûbb, a többi hely – Magyar Országos Levéltár, Politikatörténeti Intézet, Fõvárosi Levéltár – használata bonyolultabb. Nyilván mert ezek régi intézmények, régóta rögzült szabályokkal. De nem vészes, belejön az ember, mint kiskutya az ugatásba. Ja és még egy hely kimaradt a felsorolásból, az ORI-iratok egy része az Oktatási Minisztérium irattárában van.
– Meddig kutattál? Mi tette ezt lehetõvé?
– Az egész munkát 1999-ben indítottam el azzal, hogy beadtam a kutatási kérelmemet a Történeti Hivatalba, amit idõvel Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárává neveztek át. Ehhez szükség volt egy támogató nyilatkozatra, amit Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója adott nekem, ugyanúgy, ahogy a késõbbiekben is, mert ilyen papírra mindegyik levéltárban szükség volt. Tulajdonképpen ennyi a kutatás elõfeltétele – illetve van, ahol még kutatási tervet is kérnek, a témád rövid leírását. Eleinte nagyon kevés állambiztonsági papírt, ügynöki jelentést kaptam, lassan haladtam, nem igazán láttam át a témát. Tudtam, mit akarok, és biztos voltam benne, hogy sok mindennek kell lennie, de hosszú idõnek kellett eltelnie, mire elegendõ mennyiségû papírt láttam ahhoz, hogy kezdjen a fejemben összeállni a könyv, illetve hogy további kérdésekkel, kérésekkel tudjak elõállni a referenseim felé. Azért a többes szám, mert akivel kezdtem, szülési szabadságra ment, és másvalaki állt a helyére. A többi levéltárba pedig azért kellett elmennem, mert a politikai intézményrendszerben keletkezett iratanyag nélkül féloldalas lett volna a titkosszolgálati iratanyag – még akkor is, ha a kettõ közötti közvetlen kapcsolatra nem bukkantam. De nyilvánvaló, hogy a belügy pártirányítás alatt dolgozott – mint minden fontos intézmény és hatóság –, és hogy a belügyi információkat a politika is felhasználta. Speciel erre utaló testületi szöveget idéztem is a könyvben, ha nem is szorosan a zenével kapcsolatban.
– Könyved végén megköszönted a levéltár dolgozóinak a munkáját. Ezek szerint elégedett voltál a hozzáállásukkal?
– Igen,
nekem sokat segítettek. Ez nem jelenti azt, hogy az ÁBTL tökéletes
„kiszolgálásban” részesített, de a problémákat
nem a nekem segítõ munkatársak hozzáállásában
érzékeltem.
Olyasmire gondolok,
hogy például iszonyú lassan kaptam meg fénymásolásra
beadott anyagokat. Nem viccelek, de van olyan is, amire máig várok.
Ezt tudván, sokkal több idõt töltöttem el bent
jegyzeteléssel, mint szándékoztam. Ami akkor persze idegesített,
meg fizikailag is fárasztó, de utólag végül
is nem volt haszontalan, mert ezáltal jobban megismertem a nálam
járt anyagokat. Jobban belemásztak a fejembe, mintha kényelmesen,
otthon olvasgattam volna õket. De kétségtelen, hogy emiatt
folyamatosan úgy éreztem, lassabban haladok a kelleténél.
Ennél komolyabb probléma volt, hogy eleinte nagyon kevés
anyagot kaptam. Idõvel ez változott, gondolom, azzal összefüggésben,
ahogy a dossziék feldolgozásával haladtak elõre.
Nem tudom, pontosan milyen módszer szerint haladtak, és mennyire
számítógépesítették, de késõbb
azért felgyorsult, és folyamatosabbá vált. Ám
ezzel együtt is elõfordult, hogy bizonyos dokumentumokat csak
nagyon-nagyon sokára kaptam meg – és most nem arról
beszélek, ami egyáltalán nincs meg, amit megsemmisítettek.
E miatt a késlekedés miatt a kutatás kezdetén
és a legvégén, amikor már a határidõ
is sürgetett, írtam is egy panaszos levelet az ÁBTL vezetõjének,
amire nemcsak udvarias választ kaptam, hanem a kért anyagok
jó részét is. Szóval néha érdemes
nagyobbra nyitnia az embernek a száját annál, mint ahogy
normál üzemmenetben szokta.
– Egyáltalán, hogyan zajlik ez a levéltári tevékenység? Mibe nézhet bele az utcáról beesõ halandó? Több mindent megmutattak Neked, vagy ezekbe az iratokba bárki belekukkanthat?
– Az állampolgári betekintésben nincs praxisom, de biztos, hogy kutatóként én több mindenbe betekinthettem. Annál az egyszerû oknál fogva, hogy az állampolgár csak a saját anyagait kaphatja meg, csak azt, ami rá – vagy az elhunyt hozzátartozójára – vonatkozik. Én meg beadtam egy hosszú kívánságlistát, aztán folyamatosan újabbakat, leginkább zenekari és személynevekkel, és ennek alapján szervírozták nekem a dossziékat. Ezeket elolvasva további kéréseket tudtam beadni, és így tovább. Különben úgy láttam, hogy az utcáról beesõkkel vagy telefonon érdeklõdõkkel is nagyon udvariasan és türelmesen foglalkoztak, de tényleg, olyan kedvesen, amit magyar hivatalban nem nagyon látni. Ez persze így normális, fõleg, hogy nagyon hosszú várakozási idõre kell felkészíteniük az embereket, éppen azért, mert az ügynöktörvény fölötti politikai huzavona és a folyamatosan ki-kipattanó ügyek, leleplezõdések miatt nagyon megnõtt az érdeklõdõk száma.
– Mi a véleményed, a dokumentumok mekkora része tûnhetett el 1989-ben (vagy késõbb)?
– Ezt nem tudom. Az tény, hogy 1989–90 fordulóján született parancs az iratok felülvizsgálatára, és megfogalmazódtak szempontok, amelyek alapján bizonyos iratok megsemmisítendõek lettek, és ezek egy részét meg is semmisítették. De lehet, hogy másod-, harmadpéldányban még ezek is megvannak valahol. Legalábbis remélem. Hogy a rendszerváltás után is tûntek-e el iratok, arról fogalmam sincs, de amilyen ez a közeg – a titkosszolgálat és az egész ország –, nem lennék meglepve, ha ilyen is elõfordult volna. De hogy ezt valaha megtudjuk, hát…
– Ki segítette a munkádat? Voltak-e önkéntes fülbe súgók, ötletadók?
– Nemigen. Egy-két tanácsot, tippet kaptam, de ez inkább a kutatás technikájára, irattípusokra, ilyesmire vonatkozott, és nem arra, hogy kinek kéne utánanézni. Erre különben egyszerû a válasz: mindenkinek. Mert alapállásból senkirõl sem lehet tudni, hogy megfigyelték-e, illetve hogy õ figyelt-e meg másokat. Vagy mindkettõ: õt is és õ is.
– Gondolom, jóval többet tudsz a rendszer mindennapjairól, mint korábban. Mi a véleményed a kádári puha diktatúráról a kutatás után?
– Hát nem tudom. Nem hiszem, hogy az ember emlékeit alapvetõen megváltoztatnák az idõközben megszerzett ismeretei. Szóval amire szívesen emlékszem gyerek- vagy fiatalkoromból, az ugyanolyan maradt, amire meg nem, az szintén. De persze ez a kutatás jókora sötét árnyalatot vitt fel a képre. Azzal, hogy dossziéról dossziéra, közvetlen közelbõl láthattam, micsoda energiákat fordítottak olyan disznóságokra, amelyekkel beleavatkoztak rengeteg ember életébe. Beszélgetések és telefonok lehallgatására, levelek ellenõrzésére, lakások átkutatására, társaságok tagjai közötti ellentétek szítására, nyugati, sõt keleti utazások megakadályozására stb. Ezekbõl a papírokból természetesen úgy fest, hogy szemernyi kétely sem merült fel bennük, hogy becstelenség, amit csinálnak, és nem feltétlenül a megfelelõ helyen keresik az üldözendõ bûnt. Közhely, de azt gondolom, hogy amilyen élhetõ volt az ország a felszínen, nagyjából olyan sötét dolgok zajlottak a háttérben.
– Bár még nem sok idõ telt el, milyen a könyv visszhangja? Vannak-e reflexiók? Az elektronikus sajtó, úgy tûnik, rámozdult a könyvedre.
– Néhányan, akik már olvasták, személyesen gratuláltak, ami persze nagyon jól esik. A nyilvánosság szintjén nagyon fontos a tévés, rádiós szereplés. Nem a feltûnési viszketegségem miatt – bár persze tagadhatatlan, hogy a hiúságodat birizgálja, ha interjút kérnek tõled, ettõl könnyen fontosnak érzed magad –, hanem mert ez hozzásegít ahhoz, hogy minél többen tudják meg, hogy létezik ez a könyv. Adtam tévé- és rádióinterjúkat, remélem, fogok is még, és remélem, lesznek majd alapos, elemzõ kritikák is mindenfelé, a napilapoktól a folyóiratokig. Ebbõl a szempontból még a Blikk cikke is fontos, mert olyan közönséghez vitte el a hírt, amit másképp esetleg nem tudtam volna elérni. Van internetes érdeklõdés is, a Papiruszon kívül a HVG Online és az Index is foglalkozott a könyvvel. Azt szeretném, ha minél többen megvennék és elolvasnák, de hát ez evidens.
Szõnyei
Tamás
1957-ben született
Budapesten.
Újságíróként dolgozik, a Magyar Narancs
munkatársa.
Eddig megjelent
könyvei:
Az új hullám
évtizede (1989, Laude)
Az új hullám
évtizede 2 (1992, Katalizátor Iroda)
Nyilván tartottak
Titkos szolgák
a magyar rock körül 1960–1990
(2005, Magyar Narancs
– Tihany-Rév Kiadó)