– Így mutatkozik be honlapján (www.picturebook.hu), de tényleg ennyire egyenes volt az út a mesekönyv-illusztrációkig?
– Majdnem,
de azért persze nem egészen. Elvégeztem az Iparmûvészeti
Fõiskolát, ám odáig el is kell jutni valahogy.
Nekem a tanáraimmal óriási szerencsém volt. Éppen
a minap szálltam magamba, és arra gondoltam, hogy milyen hálátlanság,
hogy az alkotómûvészek egészen természetes
módon megemlítik a szakirányú oktatásban
segítõ mestereiket, miközben a többi pedagógus,
aki odáig eljuttatta õket, a névtelenség homályában
marad. Pedig egy gondolkodásmód kialakításában,
amíg egy fiatal ember felismeri a képességeit és
a korlátait, például egy gimnáziumi tanárnak
is óriási a felelõssége. Azért említem
a korlátaimat, mert azokkal sajnos nagyon hamar szembesültem.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségiztem,
ami köztudottan egy magas színvonalú, erõs reálgimnázium.
Enyhén szólva is nem voltam jó matekból, és
a matektanárom erõsen célozgatott arra, hogy én
nem vagyok oda való. Majdnem rávette a szüleimet, hogy
vegyenek ki, és ússzam meg a tanulmányokat valami szakmunkásképzõben.
Hátborzongató belegondolni, hogy ez teljesen más irányba
terelhette volna az életemet.
És itt jött
az a bizonyos tanár, akinek én életem végéig
hálás leszek. Nyelvtanár lévén felfedezte
bennem a nyelvi és a képzõmûvészeti tehetséget,
és mindvégig kiállva mellettem visszaadta a teljesen
elveszített önbecsülésemet. Dr. Fried Ilonának
hívják. Azóta õ számos tudományos
mûvet publikált, számomra azonban mégis õ
az az osztályfõnök és olasztanár, aki engem
idáig eljuttatott.
De hogy visszatérjek
az eredeti kérdésre, a gimnázium után a Kirakatrendezõ
és Dekoratõr Szakmunkásképzõt végeztem
el. Azt hiszem, soha nem akartam igazán kirakatrendezõ lenni,
ám ez az iskola nagyon nagy segítséget nyújtott
abban, hogy utána felvegyenek a fõiskolára. Gyermekkoromtól
fogva természetesen rengeteget rajzoltam mindig, de a különbözõ
szakkörök mellett szerintem nagyon fontos volt ez az iskola is,
ahol praktikus dolgokat is megtanultam. Utána jött a fõiskola,
ahol pedig két olyan nagy név fémjelezte a tanulmányaimat,
mit Pálfi György és Árendás József.
Aki kicsit is járatos a magyar grafikában, az megérti,
miért mondtam, hogy nagy szerencsém volt a tanárokkal.
Õk mind a ketten kiváló grafikusok. Egyszóval
ha a fõiskola mesterképzõ intézetének képzését
is beleszámolom, kiderül, hogy több mint húsz évet
töltöttem az iskolapadban egyhuzamban. Talán valóban
egyenes volt az út, amíg idáig eljutottam, viszont nagyon
hosszú.
– Néhány éve egy tehetséges grafikussal, Gyólai Gabriellával (pl. Fiókmackók, Vindornyalaki mesék) beszélgettünk arról, milyen nehéz a sorsa Magyarországon az illusztrátoroknak. Ön hogyan futott be? Tényleg ilyen nehéz ma igazi kihívást jelentõ feladatot kapni kezdõként?
– Könnyûnek éppen nem mondható. Amikor elvégeztem a fõiskolát, választhattam volna a sokkal jövedelmezõbb reklámgrafikát is. Engem azonban soha nem érdekelt a reklám, mindig csakis a könyv, ezen belül is a mesék illusztrálása. Anyagi értelemben ez sokkal nehezebb megélhetés, de én imádom csinálni. Már a diplomamunkám is egyfajta illusztrációs munka volt, ennek köszönhetõen akkoriban kaptam néhány megbízást. Utána aztán megszakadt ez a folyamat, következett egy nagyobb pauza, amikor is sokáig nem volt munkám, teljes létbizonytalanságban éltem. Igen, nehéz feladatot kapni kezdõként. Nemcsak igazi kihívást jelentõ feladatot, hanem akármilyet. Kevesen tudják: akkoriban bizony sok mindennel próbálkoztam, hogy meg tudjak élni. A legszélsõségesebb az volt, amikor friss diplomásként egy szállodában takarítottam. Mindezt csak azért mesélem el, hogy megnyugtassam a háborgó fiatalokat, akik sokszor megkeresnek, hogy bár még a fõiskolát sem végezték el, mégis türelmetlenül követelik, hogy õk miért nem tartanak már ott huszonévesen, ahol én most, negyvenévesen. Utólag nem bánom, hogy csak most, viszonylag késõn indult be a pályám. Meggyõzõdésem, hogy én csak mostanra értem be, a stílusom is csak mostanra alakult ki.
– Hogyan talált egymásra a General Press és Szegedi Katalin?
– A kisfiam születése után, amikor már jó ideje nem volt munkám, szétküldtem egy referenciaanyagot a kiadóknak. Nem kell mondanom, hogy nem volt túl nagy a tolongás. A szétküldött száz szórólapból csupán két kiadó, a Móra és a General Press reagált. Utóbbinak különösen hálás vagyok, hiszen azóta a hatodik könyvet adták ki a rajzaimmal, és ismerve a helyzetet, ez nagyon nagy szó.
– Alekszej Tolsztoj, Bechstein és Ispirescu klasszikusok. Közel
áll Önhöz a régmúlt korok felidézése?
– Nagyon! Csakis klasszikus mûveket szeretek illusztrálni. És az a szent meggyõzõdésem, hogy a régmúlt idõk letûnt szépségét igenis meg kell osztani a mai gyerekekkel. Azt vallom ugyanis, hogy a látszat ellenére erre bizony igényük is van. Hogy egy konkrét példát említsek, a hétéves kisfiam magától vette le a polcomról éppen azt a bizonyos réges-régi, dédelgetett Andersen-kötetet, ami az én ízlésemet is alakította egykor. Ezen nagyon meghatódtam, õ ugyanis soha nem hallott az én Andersen iránti vonzalmamról. A vér nyilván nem válik vízzé. Most éppen ebbõl olvasunk esténként, és nagyon örülök, mert ugyanazt a megilletõdött és elvarázsolt arcot látom, ha ránézek, mint amilyen az enyém lehetett akkoriban.
– Nemcsak illusztrálta, hanem írta is Álomcirkusz címû könyvét. Hogyan született az ötlet, hogy kipróbálja magát a meseírásban is?
– Bár
tényleg szinte csakis a klasszikusokat szeretem illusztrálni,
mégis született egy olyan dolog, ami klasszikusnak a legcsekélyebb
mértékben sem nevezhetõ.
A könyv eredetileg
egy német kiadó felkérésére keletkezett,
a magyar kiadás csak késõbb látott napvilágot.
Nyugat-Európában bevált szokás, hogy az egyszerûbb
képeskönyvek szövegét az illusztrátor írja.
Magam erõsen vitatkoznék ennek helyességével.
Egyfelõl persze jó dolog, hogy egyazon ember személyisége
hatja át a mû teljes egészét, és így
biztos, hogy végig szeretettel készül. Élveztem,
ahogyan egymást erõsítve alakul dinamikusan a szöveges
és a képi anyag. És bár valóban nem várt
sikere van e könyvnek (eddig négy nyelven jelent meg), de én
csupán illusztrátor vagyok. Mindkettõ önálló
szakma, ami teljes embert kíván, és én megmaradnék
a kaptafámnál.
– Beszéljen külföldi munkáiról, sikereirõl! Hogyan kapta az elsõ külföldi megbízást?
– Sokat járok Bolognába a minden évben megrendezendõ gyermekkönyvvásárra. Van ott egy óriási fal, ami nagyszerû reklámlehetõséget biztosít az illusztrátorok számára. Az ember csak kitûzi oda a névkártyáját, és jó esetben kap erre valamely megbízást. Ily módon keresett fel egy görög kiadó, amelynek azóta nagyon sokat dolgoztam, valamint egy koreai és egy amerikai kiadó is, velük szintén gyümölcsözõ az együttmûködésünk. Ez utóbbival készült könyvem harmadik helyezést ért el egy, a mi Szép Magyar Könyv versenyünknek megfelelõ pályázaton az Egyesült Államokban, és e siker aztán újabb megbízást hozott egy másik amerikai kiadó részérõl is. Természetesen nagyon örülök a külföldi sikereimnek, de azért nem volt teljesen felhõtlen ez az öröm pár éve, amikor magyar kiadó még egyáltalán nem keresett meg. Hiszen az jó, hogy megjelentek könyveim a világ különbözõ pontjain, igazán azonban mostanában vagyok boldog, hogy végre a hazai kiadók is megtisztelnek a bizalmukkal.
– Háromszoros Szép Magyar Könyv díjas, megjelentek munkái a világ számos pontján. Minden ajánlatot elfogad, vagy válogat a felkérések közül?
– Szó sincs róla! Sõt, nagyon is válogatok a kendermagban. Mint mondtam, a klasszikusokat szeretem leginkább, mert a habitusomhoz ez illik. Olykor ugyan, ha nagyon tetszik az irodalmi mû, mai szerzõk mûveit is szívesen vállalom. Az egyetlen szempont, hogy legyen a mûben, illetve a szerzõ személyiségében valami, ami megfog.
– Mit kell tudni a könyvhétre megjelenõ munkájáról?
– A
könyvhétre két könyvem is megjelenik, az egyik magyar
szerzõ mûve, a másik görögé. Kezdem rögtön
ezzel. Alexandra Bizi: A kislány, aki nem tudott aludni. Nos, ez eredetileg
egy görög mûhely megbízásából
készült, s most a General Press Kiadó is megjelenteti magyarul.
Érdekes megemlíteni éppen ezt a könyvet, mert a
szerzõvel alkalmam adódott megismerkedni. Abban az évben,
amikor a könyv a boltokba került az írónõ hazájában,
azaz Görögországban, azon a nyáron egy különös
telefon fogadott itthon.
Egy angolul beszélõ
hölgy jelentkezett be számomra váratlanul. Alexandra Bizi
volt, a könyv szerzõje, Budapestrõl hívott, mégpedig
azért, hogy találkozzunk. Idejött Magyarországra,
csak azért, hogy találkozzon könyvének illusztrátorával!
Ez rendkívül megható volt számomra. A személyes
találkozás pedig nagyon vicces. Nem ismertük egymást,
tehát el kellett magyaráznunk, hogyan is néz ki a másik.
És mindketten így írtuk le magunkat: harmincnyolc éves,
vörös, göndör hajú nõ. És így
találkozott két harmincnyolc éves, vörös, göndör
hajú nõ! Csak annyi volt a különbség, hogy
az egyikünk görög, a másik pedig magyar. Azóta
is meghatva és szeretettel gondolok erre a találkozásra.
A másik
könyv pedig, ami a könyvhéten megjelenik, Kányádi
Sándor mûve a Cartaphilus Kiadó gondozásában.
Noha valóban a klasszikusokat kedvelem, ez éppen az a helyzet,
amikor szívesen teszek kivételt ma élõ szerzõ
mûve kedvéért. Eleinte, megvallom, nem akartam elvállalni.
A könyv címe ugyanis Kecskemesék. Hogy jövök
én a kecskékhez?! Sehol egy rendes királykisasszony!
De amikor elolvastam a meséket, nagyon szeretetreméltónak
találtam a nyelvezetüket, amolyan kányádisnak, csak
nekem akkor ez még új volt. Azt is meg kell vallanom, hogy nagyon
félek minden alkalommal, amikor ma élõ szerzõ
mûvét kell illusztrálnom. Némelyikük ugyanis
azt gondolja, hogy a grafikus az õ ceruzája, és õ
majd megmondja, hogy mit is rajzoljon ez a bizonyos ceruza. Én nem
szeretek így dolgozni. Noha természetesen nagyon szeretnék
megfelelni a szerzõ elképzeléseinek, de empatikus embernek
tartom magam, és azt gondolom, rá tudok érezni arra,
hogy mi kell az adott mûhöz. Amennyiben élvezem a szerzõ
bizalmát, úgy minden esetben az a reakció, hogy az „álmait”
festettem meg, anélkül, hogy bármi konkrét instrukció
elhangzott volna. Mindig tiszteletben tartom azt a stílust, amellyel
az író a mûvét megírta, és ezt minden
esetben igyekszem a rajzaimon is visszatükrözni. Hiszen természetesen
egészen más megfogalmazást kíván egy vicces,
mai modern mû, egy népmese vagy akár egy klasszikus történet.
– Mesekönyveken kívül milyen szakmai tervei vannak?
– Talán kiábrándító, de a meséken kívül szinte nincs is más szakmai tervem. Annyira szeretem õket. Persze olykor szívesen festek csak úgy magamtól, kiadói felkérés nélkül is, de meg kell mondjam, akkor is inspirál valamilyen mese. Ilyen értelemben, azt hiszem, javíthatatlan illusztrátor vagyok. Most például az Alice Csodaországban történetéhez kezdtem el illusztrációkat készíteni. Ez egy nagyon szabad mû, úgy is mondhatnám, nem is lehet a szó „normális” értelmében illusztrációt készíteni hozzá. Csak hagyom, hogy hasson rám, és így talán Caroll is tud „irányítani”. Mivel kiadói felkérés nélkül kezdtem hozzá, így nem befolyásol semmi egyéb – csak Caroll van és én. Õ persze úgy van jelen, ahogy én akarom. Csak azokat a gondolatokat hagyom az agyamba jutni, melyeket természetesen a magaménak érzek. És így kifejezetten az örömzenéléshez hasonlítható az illusztrálás. Bár kezdetben csak a magam szórakoztatására kezdtem el festeni, nagy öröm volt számomra, hogy kiadói szándékkal is találkozott ez az ötletem: a General Press kiadná e remekmûvet a rajzaimmal.
– A végére maradt, de nem utolsósorban kérdezem: mit jelent Önnek a család? Mit csinál, ha nem rajzol?
– Rátapintott a lényegre, nem is létezik más érték számomra a családomon és a munkámon kívül. Nagyon kevés szabad idõm van, ez éppen abból adódik, hogy imádom a munkámat, s mindez persze túlmutat a rendes munkaidõn. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy akkor is rajzolok, amikor nem rajzolok. Szoros kapcsolat van a munkám és a családom, a környezetem között. Olyan erõsen hatnak egymásra, hogy néha már nem is tudom, melyik volt elõbb, a rajz vagy a tárgy, ami ihlette. Nevetnek is olykor, amikor a rajzaimon magukra ismernek, és a könyveimbõl visszaköszön mondjuk a nagymamám régi szekrénye vagy az ódon, rozsdás vaskorlátunk. Az Aranykulcsocska Burattinója pedig erõsen hasonlít az én Petimre. Ez rendben is volna, hiszen minden ember ösztönösen magát, esetleg a gyerekét festi. De az már bizonyára meglepõ, hogy én már akkor ilyen gyerekeket rajzoltam, mikor Peti még a világon sem volt. Belõlem ez „jön”, másmilyet szerintem nem is tudnék rajzolni. Mondhatni, megterveztem a prototípust, mielõtt megszületett volna. Kérdésére visszatérve: három aranyos gyerekünk, szeretõ családom van. Nekem nagyon fontos a harmónia, hogy minden szép és békés legyen körülöttem. Ennek megteremtéséhez mindannyian hozzájárulunk. Minden családanya tudja, hogy három gyerek mennyi elfoglaltsággal jár. És azt is, hogy mennyi örömmel. Azt hiszem, errõl nem is kell többet mondanom.
Az egyenes
út
Szegedi Katalin 1963. október 18-án született Budapesten.
A Magyar
Iparmûvészeti Fõiskolán végzett 1989-ben.
A Mesterképzõ Intézetben posztgraduális képzés
keretében 1991-ben szerezte meg az egyetemi szintû diplomát
alkalmazott grafika–könyvtervezés szakon. Mesterei: Pálfi
György és Árendás József.
2001-ben és 2003-ban elnyerte a magyar könyvszakma egyik legnagyobb
elismerését: a Szép Magyar Könyv versenyen elsõ
helyezést ért el a könyve a gyermekkönyvek kategóriájában.
(Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony és
Petre Ispirescu: A hegyek tündére címû mesekönyvek.)
2005-ben
pedig ugyanezen a versenyen oklevelet kapott az Aranykulcsocska, avagy Burattino
kalandjai címû könyve. Mindhárom a General Press
Kiadó gondozásában jelent meg.
2003-ban az USA-ban elsõ helyezést ért el egy általa
illusztrált könyv a „Legjobb tervezés és kivitelezés”
kategóriában (Josephine Nobisso: Az imádság súlya,
Gingerbread House 2002).
2004-ben a Scarpetta
d’Oro nevû olaszországi illusztrációs versenyen
kimagasló dícséretben részesült a munkája.
2005-ben pedig
elnyerte az „év illusztrátora” címet az IBBY
(Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) Magyarországi
szekciójának jóvoltából.