Életerõs erõemelõ – Sas Sándor paralimpikon

Szerzõ: Nagylóczi
2005. május 5.
Forrás: Papirusz

Az erõemelés az egyetlen olyan mozgássérültsportág, amelyben fel tudják venni a fogyaték nélkül élõkkel a versenyt. Vannak súlycsoportok, amelyben még jobbak is náluk. Sas Sándor erõemelõ. Gyermekként lett mozgássérült, véletlen folytán. Jelenleg sikeres vállalkozó, pezseg benne az életkedv. Még csak huszonéves, de már tele van életbölcsességgel. Legutóbb Athénban a 90 kg-osok között 182,5 kg-os teljesítménnyel a 9. helyen végzett.

– Mondtad, hogy jobbak vagytok az épeknél, egészségeseknél. Ez mibõl fakadhat?

– Mivel mozgássérült vagyok, rákényszerülök arra, hogy a felsõtestemet használjam. Tudjak közlekedni, dolgozni a hétköznapokban. Nagyobb intenzitásnak van kitéve a felsõtestem. Ebbõl adódik, hogy nagyobb fizikummal rendelkeznek a mozgássérült sportolók, mint az egészségesek. Õk napi 3-4 órában edzenek. Ezzel be is fejezik az intenzív fizikai terhelést az edzõtermekben. Egy mozgássérült a nap 24 órájában. Az edzõtermen kívül is.
Ha egy mozgássérültnek van tehetsége az úszáshoz, víváshoz, azt ki tudja bontakoztatni 3-4 év alatt. Akár lehet paralimpiai bajnok is. De az erõemeléshez 10–15 év rutinra van szükség. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ha valaki tehetséges fekvenyomó, akár 2 év múlva paralimpiai bajnok lesz.
Ebben a sportágban a bajnokok általában 30–35 évesek. Sõt, léteznek 50 éves versenyzõk is, akik nagyon jó erõben vannak, és csúcsokat döntenek meg. Ez egy hosszú út, mint a Forma–1-nél is. Ott sem egyik napról a másikra születnek a világbajnokok!

Hogy kerültél kapcsolatban a sporttal?

– Egy mozgásjavító általános iskolába jártam a Mexikói úton. Ott olyan a szellemiség, hogy bármilyen sporthoz hozzá lehet férni. Minden lehetõség adott ehhez, akár ússzon vagy teniszezzen az ember. 8 éves korom óta intenzíven sportolok, úsztam, teniszeztem, maratoniztam, kosaraztam, atletizáltam.

– Az erõemelés gondolata honnan jött?

– Nem magamtól. 14–15 éves koromban minden sportágban azért tudtam kimagasló eredményeket elérni, mert jó fizikai adottságaim voltak. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ezen az úton kellene továbbmennem, ahol az erõvel tudnék érvényesülni.
1996-ban a TF-en tartottak gyermeknapi rendezvényt és országos fekvenyomóversenyt is. Láttam, hogy ott súlyt lehet emelni, és csillogó szemekkel odamentem Nádas Pali bácsihoz, az akkori igazgatómhoz és testnevelõ tanáromhoz, hogy én ezt szeretném csinálni.
Itt a lehetõség, ki kell próbálni! Akkor lehettem 16 éves, és addig nem láttam súlyzót. Életem elsõ nyomása 95 kg volt. Ez nagyon szép eredmény, az átlagember 50–70 kg között nyom. Ott figyeltek fel reám, és országos bajnok lettem. Ekkor mondták, hogy hamarosan lesz nyílt Európa-bajnokság, és ott már 125 kg-ot nyomtam, amivel ötödik lettem, pontszerzõ. Innentõl indult a sportpályafutásom. Három nyílt Európa-bajnokságon vettem részt.
A 2003-as Európa-bajnokságon harmadik lettem. És nagyon-nagyon kevés választott el a második helytõl. Testsúlykülönbséggel maradtam le, a második helyezett 40 grammal volt könnyebb nálam.

– Milyen súlycsoportok vannak?

Itt is 12 súlycsoport van, ugyanúgy, mint az épeknél.
A 90 kg egy olyan élmezõny, ahol állandóan cirkálnak a versenyzõk. Tehát vagy a 80 kg-ban indulnak, vagy a 90 kg-ban, ezért ez a legnépesebb súlycsoport. Itt még elképzelhetõ, hogy ezt a 7,5 kg különbséget mindig tudják vagy feljebb vagy lejjebb vinni. Eléggé népes súlycsoport. Szerintem a legnépesebb az összes között. Ezáltal ugye nehezebb is teljesíteni. Az ázsiaiak, egyiptomiak, amerikaiak eszméletlenül erõsek ebben a súlycsoportban.

– Ki segít a felkészülésben? A családod támogat?

– Mindenképpen! Mellettem áll a családom, a barátnõm, a barátaim. A háttérben hatalmas csapatmunka van. Ebben értem az edzõmet, Faragó Pétert, aki 8 éve rendületlenül edz, felkészít, ellát tanácsokkal, és ott van velem a versenyeken. Mint a többi sportág, ez is a csapatmunkáról szól! Emberek az edzõteremben, barátok, edzõtársak, jönnek, segítenek, tanácsot adnak, együtt nyomunk, együtt sírunk-nevetünk.

– Anyukád sokat segített?

– Persze! De õ már vidéken él három éve. Viszont nagyon nagy lelkesedéssel kíséri a sportpályafutásomat. Nagyon büszke reám! Anyukám egy „hátsó kampányfölverõ”, õ is intenzíven csinálja, mint a barátok. Próbálják szétteríteni azt a nézetet, hogy azért, mert valaki mozgássérült, nem az a végsõ cél, hogy õt sajnálni kell, vagy éppen az önkormányzatnál kéne kopogtatnia. Ugyanúgy lehet normális életet élni, sportolni, lehet eredményeket elérni, lehet vállalkozni. Adott minden lehetõség minden téren ugyanúgy egy mozgássérültnek is, hogy az életben tudjon érvényesülni. Tény, nehezebb, mint egy épnek. Sokkal nehezebb! De ez kihívás. Ép embereknek is vannak kihívásai, meg a mozgássérülteknek is. Csak annyi a különbség, hogy itt a súly picit jobban meg van rakva, ezen az oldalon. Ezt el kell viselni, vinni kell büszkén.

– Jelenleg sikeres vállalkozó vagy. Hogy jött a gondolat, hogy céget alapíts?

– 2001-ben négyen hoztuk létre a Mozg. Tek. Kft.-t. Már a nevében benne van, hogy a cég egyik tulajdonosa mozgássérült. Sajnos az üzlettársaktól meg kellett válni. Így közel másfél éve egyedül végzem ezt a munkát.

– Boldog vagy? Elégedett vagy önmagaddal?

– Jól érzem magam! Boldog vagyok. Érnek, értek olyan dolgok az életben – a mai napig is –, amik az embert nagyon földhöz tudják verni. Olyannyira, hogy akkor azt mondja, nem bírom, ennyi volt! De ezzel nem érnék el semmit! Vannak rossz dolgok, vannak jók. E között kell lavírozni. Ha már az ember tud saját magán és a körülötte lévõ embereken 1 százaléknyit segíteni, akkor már megérte, hogy felkeljen aznap!

– Erõt ad a hit?

– Hiszek Istenben. Próbálok nem hazudni, jót tenni, nem csalni. Ám nemcsak próbálom, hanem teszem is. A körülöttem lévõ emberekkel, független attól, hogy ismerem-e õket, próbálok jót cselekedni! Nem hangoztatom, nem járok templomba, nem beszélek errõl, nem kiabálom a világba, hogy hû, de nagy keresztény ember vagyok.

– Az emberek hogyan viszonyulnak hozzád? Tapasztalsz megkülönböztetést?

– Nem érzek elõítéletet. Nagyon sok barátom van, 10–15 éve ismerem õket. Viszont meg tudnám számolni az egyik kezemen, hányan kérdezték meg, hogy miért is vagyok kerekes székben.

– Nem merik megkérdezni? Megbántanának vele?

– Nem! Tudják, hogy engem nem lehet megsérteni. Van, mikor poénkodunk, hogy akkor fussunk egy kört. Amikor velem elkezd valaki beszélgetni és megismer, attól a pillanattól kezdve nem számít, hogy mozgássérült vagyok. Onnan kezdve õt ez nem érdekli. Például: baráti társaságban beszélgettünk, és megkérdezték tõlem, hogy voltam-e már katona… Burok nélkül nõttem fel. Az édesanyám tett róla, hogy én ezt büszkén vállaljam, nincs mit szégyellnem. Belém nevelte, hogy én is lehetek teljes ember. És vagyok is.

Van nálatok is doppingvizsgálat?

– Minden sportoló az olimpia elõtt legalább kétszer átesik ilyen szûrõpróbán. A magyar válogatottról beszélek. Tudomásom szerint nem volt lebukás. Mindenki próbált tisztán és sportolóhoz méltóan felkészülni a paralimpiára. Az erõemelés mindig is olyan sport volt, ahol az emberek szerettek hozzányúlni dolgokhoz, hogy ezáltal nagyobbat tudjanak teljesíteni.

Beszélgetésünkbe belekapcsolódott Sanyi édesanyja, Zsuzsanna.

– Erdélybõl jöttetek, Sepsiszentgyörgyrõl. Hogy kerültetek Magyarországra?

– Kimondottan Sanyi miatt jöttünk ide. Orvosi mûhiba történt vele, nem így született! Bennem élt egy olyan a remény, hátha Magyarországon meg tudják gyógyítani. Nem tudtam elfogadni, hogy így fogja leélni az életét.

– Mi történt vele?

– Kilenc évig semmit nem tudtam, mert teljesen félreinformáltak. Zárójelentések szerint agyhártyagyulladása volt, ebbõl kifolyólag maradt el az alsó végtagok fejlõdése. Magyarországon újra kivizsgálták, és akkor tudtam meg, hogy a Szabin-csepptõl, amit a gyermekbénulás ellen kapnak, nála pontosan az ellenkezõje történt.
Ekkor derült ki, hogy nem agyhártyagyulladása van. Nagyon nehéz volt elfogadni, napokig sírtam. Azzal a reménnyel jöttem Magyarországra, hogy itt fejlettebb az orvostudomány.

– Volt kihez jönnötök? Csak úgy elindultak a nagyvilágba szerencsét próbálni?

– Vonatra ültünk 1989-ben, és nekiindultunk a világnak. A két kislány otthon maradt. A Nyugati pályaudvarig hozott a vonat, karomban egy kilencéves gyerekkel. Se tolókocsi, se semmi, csak úgy ölben. Egy utazótáskával érkeztünk. Két rendõr odajött hozzánk, ahogy ültem a padon, picit elérzékenyültem, mert nem tudtam hova, merre onnantól. A rendõrök mentõt hívtak, az meg a gyermekkórházba vitt minket.
Mindenki nagyon aranyos volt. Egy nyugdíjas védõnõ, Évi néni a szárnyai alá vett. Megérte otthagyni mindent, a szülõföldet.
Amikor az édesapjuk meghalt, a legidõsebb lányom 5, a másik 3 éves, Sanyi pedig csak 20 hónapos volt. 8 hónapos korában bénult le. A gyermekkórházban Sanyi egy banánt sem akart elfogadni. Beléjük neveltem, mind a háromba, hogy egy szem cukrot nem fogadhatnak el. Úgy voltam vele, hogy az én gyerekeimet senki ne sajnálja!

– Egyformán kezelted a gyerekeket? Sanyival kivételeztél?

– Én csak azt mondhatom, hogy teljesen ép és egészséges gyermeknek érezhette magát. Mintha nem lenne mozgássérült. Ezt mindig is hangsúlyoztam! Ha rosszat csinált, ugyanúgy megkapta a büntetését, mint a két egészséges másik. Nem tudtam elfogadni, hogy õ nem az. Teljesen egyformák voltak számomra. Magabiztosan vitte ez elõre, és nem is hagyta magát. Nagyon tetszett, hogy olyan pici és harcias. Amikor viccelõdtünk, hogy „na, ki a férfi a háznál?” mindig verte a mellét, hogy õ. Ez azóta is változatlan.

– Lányoktól nem féltetted?

– Dehogynem! Nagyon féltem attól, hogy egy egészséges leány szenvedést okoz neki. Hogy majd szégyellni fogja õt, mert tolókocsis. De gyõztesen került ki ebbõl. Kiskorától mondogatja, hogy neki csak egészséges lány lehet a barátnõje. Itt én voltam a hunyó! Féltettem. Annyiszor elmondtam neki, hogy annyi tolókocsis leány van, meg egy igazi társ, aki lelkileg is el tudja fogadni.

– Sanyi, erre az idõszakra emlékszél? Hogy élted meg?

– Én akkor is vidám voltam! 5-6 éves koromig tolókocsihoz, járógéphez nem jutottam. Négykézláb közlekedtem a lakásban, a lépcsõn lementem. Panelban laktunk. Az utcán már babakocsival közlekedtem. Persze a játszótéren a hintánál a homokozóban megint négykézláb. Meg a kertben is.
Volt, mikor valaki pénzt akart ajánlani vagy bármilyen segítséget, de édesanyám nem fogadta el. Nagyon haragudtunk rá ekkor, de belém nevelte, hogy nem fogadunk el semmi adományt, sajnálkozást.
Minden évben meglátogatom a szülõföldemet, szeretem is. Büszkén megyek haza! Úgy érzem, hogy fel tudtam mutatni valamit az ottani körülményekhez képest. Nemcsak ott, hanem itt is. Feltaláltam magam.
Romániában az is meglepõ, ha egy mozgássérült autót vezet. Ott ez nem hétköznapi dolog!
Mikor megérkeztem egy diszkó elé, egyszer csak megállt a zene. Több száz fiatal jött ki a bejárathoz, és ámulattal néztek: „Úristen, ez vezet? De Magyarországon is elõfordul, hogy a mozgássérültek többsége beletörõdik a sorsába. És nem akar kimozdulni a négy fal közül, nem meri felvállalni önmagát. A sport ezért is jó.
Ha az ember nem is tud karriert csinálni, mert nem errõl van szó. Ha sikerülne egy paralimpiai aranyérmet szereznem, az nem azt jelentené, hogy innentõl kezdve az életem 180 fokot fordul, és akkor elismert, gazdag ember leszek. Errõl szó sincs! Ad egy tartást, önbizalmat, egy baráti kört. Ad egy kiindulópontot a sport. Nemcsak mozgássérülteknek, hanem egészséges, ép embereknek is. Nagyon fontos, hogy szeretni, csinálni kell. Csak plusz lehet a sport.

– Társas kapcsolat? A barátnõd kerekes székes?

– Nem! Õ egy egészséges, nagyon szép leány. Egy „szív-lélek” nõ! Elõtte sok barátnõm volt. Ez nem dicsekvés. Volt idõm jót, rosszat tapasztalni is. Tanulnom, okulnom. Mostani kapcsolatomhoz úgy állok, hogy próbálom a maximumot kihozni belõle. Ehhez kell egy olyan társ is, aki ehhez partner.
Férfinak kell lenni! Én a túloldalra nem látok át, tehát nem tudhatom, hogy mi lehet a lánynak az elsõ reakciója. De úgy, ahogy a barátoknál, sikerült ezt a dolgokat is leküzdeni.

– Voltál már szerelmes? Megélted már a szerelmet?

– Igen, de vagyok is! És leszek is. Most már bízom benne, hogy ugyanabba az illetõbe leszek a továbbiakban, mint most vagyok.

– Jövõbeni terveid, mit tervezel? Sportban mit szeretnél elérni?

– Nem vagyok jós! Terveim mindig vannak. Amióta az eszemet tudom, pici korom óta mindig az volt az elképzelésem, hogy legyek becsületes, érjek el eredményeket. Tudjak bizonyítani, állítsak fel példaképeket magam ele. Szeretnék nagyon boldog családban élni. Legyek nagyon sikeres sportoló, tisztességes üzletember. Eddig is az voltam, ezután is becsületes szeretnék maradni. Ezt az útvonalat szeretném magam elõtt vinni.

– Van üzeneted a hozzád hasonló sorstársaidnak?

– Azon kell elgondolkodni, ha valamilyen szerencsétlenség történik körülöttünk, akkor nem szabad egy védõburkot létrehozni. Mert a végén ásunk magunknak egy olyan nagy gödröt, amibe beleférünk. Majd kinézünk belõle, és akkor jövünk rá, hogy Úristen, nem is volt akkora a baj. Mindenen át kell ugrani. Vagy sikerül, vagy nem. Van holnap, van holnapután. Mindig van lehetõség. Önbizalom kell! Bízni kell önmagunkban. Ebbõl kell kiindulni. Örülni kell minden napnak.