Színmûveinek nagy részében a XX. század emberének groteszk, torzult viselkedésmódját ábrázolja. Világsikert aratott darabjai a kelet-európai abszurd vagy groteszk színház elsõ és jelentõs teljesítményei közé sorolhatók, mint például a Rendõrség, A pulyka, a Bûbájos éj. Egyfelvonásosaiban (A nyílt tengeren, Sztriptíz) jóval absztraktabb, tértõl és idõtõl elvonatkoztatott szerkezetekkel találkozunk. Legtöbbször a hatalom és egyén viszonyát, a dogmatikus és a kispolgári gondolkodásmód azonosságát veszi górcsõ alá. Két 1964-es darabjában (A szabó, Tangó), két „történetfilozófiai” groteszkjében a kelet-európai történelem körkörös katasztrofista szemléletérõl tesz tanúbizonyságot. Az 1974-ben írt Emigránsok az abszurd eszközeit is felhasználva ad realista helyzetképet az emigránssorsról. Ezt a darabját 1979. október 2-án mutatták be Budapesten a Játékszínben.
1964 óta Olaszországban, majd Franciaországban élt. 1989-tõl második, mexikói feleségével Mexikóban, ahonnan 1997-ban tértek haza Krakkóba.
Mrozek nem sorolható a tipikus emigránsok közé. Neki sokkal összetettebb okai voltak arra, hogy elhagyja hazáját. Az 1960-as években nem tudta eldönteni, hogy valójában tehetséges, vagy csak kinevezte annak az akkori pártvezetés. Állami tulajdonnak érezte magát, aki mindenrõl csak annyit tud, amennyit tudni engednek neki. Úgy érezte, el kell utaznia, hogy eloszlassa kételyeit, továbbá ki akarta próbálni tehetségét külföldön is. Elege volt a varsói kommunista összefonódásokból, a hazugságokból, a még a barátok körében is tapasztalható bizalmatlanságból és az egyre szigorodó cenzúra manipulációiból. A rendszer nem üldözte, szabadon utazhatott külföldre is. Nem voltak anyagi gondjai, de „érezte nyakában a rendszer kõnehéz leheletét”[1].
Nem a kenyérkereset hajtotta, s nem is a politikai nyomás elõl menekült. Egyszerre hagyta el Lengyelországot és a Lengyel Népköztársaságot is. Egyszerûen máshol akart élni. Író akart maradni, aki egyszerûen csak nem lakik otthon.
1969-tõl húsz éven keresztül Párizsban élt második feleségével. Sok mindennel foglalkozott. Írt, darabjait színre vitte, filmet forgatott, oktatott. Egyre inkább bezárva érezte magát, azon kezdett újra töprengeni, hogyan tovább. Ezenfelül õt és mexikói származású feleségét „kinézték”, ezért úgy döntöttek, hogy Mexikóba költöznek. Innen 1997-ben tértek haza az ottani zavargások nyomására. Szívélyesen, nagy íróként fogadták az akkor már szabad Lengyelországban.[2]
Az Emigránsokban két ismeretlen ismerõs szereplõvel találkozunk: AA értelmiségi politikai menekültként tengeti életét külföldön, XX pedig a jobb megélhetési és pénzkereseti lehetõségek miatt jött ide. A két figura élesen szemben áll egymással. XX a maga egyszerû gondolkodásával, viselkedésével, paraszti nyelvet használó lényével, mindezek természetes velejárójaként a túlélést, a kapzsiságot és az önzést tartja elsõdlegesnek – AA okoskodó bölcsességével és nagyvonalúságával ellentétben.
A szellemi és a fizikai munkás, a lázongó és a sorsát türelemmel vállaló ember közötti szakadék pompás megtestesítõje e két szereplõ. A helyzet abszurd, szellemi és világnézeti különbségeik dacára mégis összeköti õket az egymásrautaltság egy számukra idegen országban, ahol külföldiként megvetõ pillantásokban van részük. Másik hátrányukat is együtt kell elviselniük: nem ismerik az ország nyelvét. Nem tudnak kommunikálni az ottani emberekkel, ezáltal új kapcsolatokat, ismerõsöket sem tudnak szerezni.
Az „azonos azonosat vonz” elv felrúgása mellett a gyökértelenség okozta megrázkódtatást is érzékelteti a szerzõ, ami jelzés arra, hogy milyen fontos marad számunkra egész életünkben az elhagyott és egyre elérhetetlenebb szülõföld.
Mindketten más-más megfontolásból hagyták el hazájukat, és most együtt próbálnak meg felszínen maradni. Felszínen maradni egy ház dohos pincéjében. Két teljesen különbözõ karakter, eltérõ szociális háttérrel, akik otthon valószínûleg még szóba sem elegyedtek volna egymással. Itt azonban, ahol minden és mindenki idegen, nemcsak egy lakásban élnek, de még egy társadalmi csoportba is tartoznak. Teljesen mindegy, hogy egy értelmiségi író vagy egy kétkezi munkás lép ki az utcára, a közös bélyeg ugyanaz. Mindketten idegenek egy számukra is idegen országban.
A darab azonban a két karakter harcainak, kompromisszumainak tárgyalásán is túlmegy, és a szabadság filozófiai kérdését feszegeti. Mit jelent a szabadság egy pénzkereseti lehetõségért emigrált munkás és egy politikai menekült számára? Sõt, továbbvíve a gondolatot: mit is jelent valójában a szabadság nekünk, olvasóknak, nézõknek?
Az író mindvégig fenntartja bennünk a reményt, akkor is, amikor a két hõsnek már esélye sincs arra, hogy egyszer hazatérjen. Élethazugságokkal átszõtt létükben ez fõleg XX dédelgetett álma, aki folyamatos egymás mellett való elbeszélésük folyamán is fenntartja a reményt, s akit társa, a mindig intellektuális okoskodásaiban tetszelgõ AA próbál letörni.
A két karakter párbeszédei folyamán felmerülhet bennünk a kérdés, fõleg a mû végén, hogy mennyire szólhatunk bele mások életébe, mennyire van jogunk megmondani másoknak, hogy mit csinálnak jól és mit rosszul. Nevezetesen a mûben AA-nak joga van-e XX-et állandóan kiábrándítani a nyers valóságból, amikor õt a saját élethazugsága tartja életben, a remény, hogy egyszer hazatérhet a családjához.
XX-nek lenne annyi pénze, hogy hazamehessen, minél több pénze lesz azonban, annál többet akar. Kapzsivá, pénzsóvárrá válik, ám ezt szerény szellemi képességei miatt nem veszi észre. AA próbálja neki elmagyarázni, hogy az igazi szabadság az, amikor az ember rendelkezik önmagával, és nem tárgyak uralják az életét.
„Azok, amelyekre vágyol, amelyeket birtokolni akarsz. Amiket megvehetsz a pénzedért. A tárgyak rabjának lenni, ez a tökéletes rabság, mint a börtön. Ez tényleg eszményi rabság, mert itt már nincs semmiféle külsõ erõszak, semmi kényszer. Itt már maga a lélek teremti meg önnön rabságát, mert kívánja a rabságot. Neked rab lelked van, és kizárólag ezért érdekelsz. A rabság lényegérõl írandó mûvem szempontjából…” – így AA[3].
AA az egyik alkalommal addig feszíti a húrt, hogy XX elkezdi összetépni a pénzét, fellázad a pénz zsarnoksága ellen, és elindul azon az úton, amelynek segítségével kiszabadulhat rabságából, de ezzel életben tartó álma is elvész. Ugyanis pénz nélkül nem tud hazatérni.
AA álma is szertefoszlik, hiszen XX már nem eszményi rab többé, megszabadult rabságától, s ezzel mindkettõjük álma a porba hullott. Elkezdik egymást okolni, amiért kölcsönösen lerombolták az álmaikat.
AA ezek után sem szûnik meg vádolni XX-et, de most már azért vádolja, mert nem rab többé. Önzõ, csak a saját elúszott vágya lebeg a szeme elõtt, és nem veszi észre, hogy XX elérte azt a célt, amelyet AA akart.
XX öngyilkos akar lenni, AA pedig pontosan ellentétesen cselekszik régi énjével, és XX megvalósítatlan álmainak esélyeit sorolja neki. Hazamehet a családjához, boldogan élhet velük. De ekkor már nemcsak AA, hanem XX is tisztában van vele, hogy ezek az eszmények szertefoszlottak, és már soha többé nem lesznek képesek visszamenekülni az álmaikba.
„Felhangzik XX hangos horkolása. AA a fal felé fordul. A horkolásba egy idõ múlva másik hang keveredik, elõbb csendes, majd mind hangosabb, szívet tépõ zokogás.”[4]
Felhasznált irodalom
1. Világirodalmi
Lexikon, Bp., Akadémiai, 1982.
2. Jacek ZAKOWSKI,
Mro¿ek, Bp., Palatinus, 1998.
3. S³awomír
MRO¯EK, Drámák, Bp., Európa, 2000.
--------------------------------------------------------------------------------
[1] Jacek
ZAKOWSKI, Mrozek, Bp., Palatinus, 1998.
[2] Uo.
[3] S³awomír
MRO¯EK, Drámák, Európa, Budapest, 2000, 307.
[4] S³awomír
MRO¯EK, Drámák, Európa, Budapest, 2000, 314.