Pesten,
mart. 15-kén 1848.
S szent, e nagy
napon, melyen végtére
Megtestesült
a kimondott ige:
S nép, függetlenség,
alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban
többé nem rege;
Melyen, kezében
széttépett bilincscsel,
Gyõzelmi
zászlóval másik kezén,
Áll köztünk
a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét
dicsõ reggelén
A leigázott
óriás, a nép,
Üdv néki!
a kigyó fejére lép -
Dobogjon össze
szívem hõ sziveddel,
Mint egybeolvad
lantom énekeddel.
(Garay János)
Mit kíván a magyar nemzet? 1848 szelleme újra és újra elõjön. A magyar polgárság leghõbb követelései idealista összeállításának, a 12 pontnak az eltelt százötven év alatt mindig üzenete volt. A szabadság, egyenlõség, testvériség szentháromságának elsõ átütõ magyar megfogalmazása ma sem vesztett népszerûségébõl, talán a márciusi ifjak idealizmusa kopott meg kissé az idõk folyamán. De a nemes cél, a követelések többsége azóta is változatlan érvényû. A demokrácia egyfajta fokmérõje, lakmuszpapírja, hogy e követelésekbõl mikor mennyi valósult meg.
Petõfi
Csöndes
falu, bús õszi este,
Már alszanak
a barna asztagok,
Most ébred
a kaszálók méla lelke,
A kémény
füstje szõkén kanyarog.
Halk hegedûszó
sír a faluvégen,
Valaki a babáját
temeti,
Tenger csillag
ragyog a magas égen,
Szép, büszke,
sok fény, könnyû ott neki.
De valaki
ma búcsút mond a háznak,
Kakukkos óra
elválást dalol,
Lehull szirma az
õszirózsafának,
Fekete árnyak
várnak valahol.
Az ifjú
megy. Kalapján árvalánynak
Bús szõkesége,
szíve oly nehéz,
Ezüstöt
szõ rá fénye holdvilágnak,
Vár rá
a nagyság és a szenvedés.
(Juhász Gyula, 1908)
Nem engedünk
a negyvennyolcból
1848. március
15-ének és az azt követõ szabadságharcnak
számos, ma már néha észre sem vett jele ivódott
bele mindennapjainkba. A kokárda viselése, a Nemzeti dal, a
politikai és mozgalmi követelések 12 pontba gyûjtése,
március hónap forradalmi heve mára egy középiskolás
veszélytelen, dekódolt üzeneteivé váltak.
Ám nem volt mindig így. Egy-egy parlamenti beszéd a Monarchia
idején Franz Josef elfojtott dühét válthatta ki;
egy-egy szobor elé tett virágszál, Budai Ifjúsági
Parkban elénekelt „Rabok tovább nem leszünk…”
olykor a legnagyobb riadalmat keltette a hatalom berkeiben. Szerencsére
ez 1990-ben megváltozott, s reméljük, 48 ezután
mindig hivatalos ünnep lesz, mégha ezzel veszít is valamennyit
varázsából.
Szemelvényünkben különbözõ korok verseibõl gyûjtöttünk egy csokrot, bemutatva, az egyes idõszakokban mást és mást üzent 48 szelleme.
MÁRCIUS 15-ÉN
Üdvöz
légy, Március! Köszöntlek!
Villámot
szór szemem, szivem remeg.
Öröm
s harag vív énbennem tusát
Dicsõjtve
március nagy idusát;
Homlokomon kigyúl
a büszkeség,
Szivemben düh
és bosszu tüze ég.
Sírjából
a megholt idõ kikél;
Rajzik a múlt
s újfent pezsegve él;
Az üdvözült
naptestü szellemek
Élõkkel
fognak immár társkezet.
Boldog az értõ,
jaj, ki nem érti meg,
Amit e más
világból intenek!
Ó,
mennyi fény s utána mennyi gyász!
Félistenküzdelem,
új hõsvilág;
Minõ csaták,
minõ lelkesedés!
- Fukar talajba
pazar vérvetés; -
Szent õrület,
csodás álomvaló,
Gondolni is gyönyör,
vérforraló.
Új
Tirteusz és új Démoszthenesz:
Petõfi és
Kossuth: félistenek. -
Számûzve
virraszt lángszavú Kossuth,
Petõfi meghalt
s halhatatlanult. -
Új Golgotán
elvérzõ nagy fiak,
Gyászos
bukás: Nagyvárad és Arad.
Majd álhalál,
virrasztók kardala;
Majd a nagy éjre
új nap hajnala:
Álcsillag
volt, ah nem a büszke nap,
Hisz keleten nem:
- nyugaton hasadt.
S a nemzet él,
- él mint idült beteg,
Türelme nõtt,
akarni feledett.
Élsz,
nemzetem, de még nem vagy szabad!
Megalkuvás
lõn, s mit tõn jelszavad?
Hizelgés,
zsarnokkedv, fondor cselek
Beköték
nyiladó, szilaj szemed!
Kegy s alkalom
megadá félig azt,
Mi teljes szent
jogunk volt, õs, igaz.
Arcomra
ez hajt szégyen- s bosszupirt,
Ez az, mi tisztán
lelkesedni tilt.
Szégyenlenem
kell, hogy csak itt vagyunk,
Napok lehetnénk,
s mint mécs, sápadunk.
Pislog csupán,
holott valód a fény:
Helyetted, nemzetem,
pirúlok én!
Vagy éppen
naggyá lenni félsz talán?
Mily gyávaság!
Szégyen reád, hazám!
Nem ismered tennen
hatalmadat,
Amelybõl
új kor, új világ hasad?
Avagy megszûnt-e
szülni új gyönyört,
Új hõsöket
e vérihlette föld?
Meddõ
vagy férfiakban, Kánaán!
És néped
- ó, mily átok ez, hazám! -
Míg a hatalom
elõtt meglapúl,
Testvértelen
saját keblébe dúl;
Törvényt
lát rajta félénk bárgyuság,
S mosolygva hordoz
megszokott igát.
Ó,
hogyha szétoszthatnám köztetek
Szabadságszomjas,
büszke lelkemet!
Ó, vajha
tudnátok szeretni azt,
Egyedül azt,
mi fennkölt és szabad:
Szent rémülettel
hogy dobnátok el
Mindent, mi még
zsarnokjelet visel!
Ó,
hogyha szétönthetném köztetek
Nagy, lánggal
égõ, forró szívemet!
Ó, vaj ha
tudnátok gyülölni úgy,
Mit bûnmagul
hagyott a gyáva múlt,
Melybõl
csak átok, szolgaság terem,
Eldobnátok
borzadva, hirtelen!
Hogy tûrheted
ilyen soká, hazám,
Mi szolgabélyeget
visel magán?
Dús kerteid
meddig tapossa még
E gyászmagyar,
ez alkusz nemzedék?
Mikor jön
már a megváltó vihar
Rontó, teremtõ
tenger lángival?
Üdvözlégy
Március! Köszöntelek.
Emléked
rázza fel a nemzetet!
Ha lángszavam
lángban fogamzanék,
Gyönyör
vón akkor s boldog büszkeség
Dalolnom eszmeharcot,
hõstusát
S a szent szabadság
égi himnuszát!
(Komjáthy Jenõ)
Petõfi él
(Arra az álhírre, hogy Petõfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)
Petõfi
él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt
tekintetû öreg.
A kor arczára
nem vésett redõt,
Fehér hajjal
ne képzeljétek õt.
Fejét fenhordja
most is; szeme fényes;
Oly fiatal még:
csak huszonhat éves!
Petõfi
él! De nem volt soha rab.
Ne higyjétek,
nem hord õ lánczokat!
Kard van kezében,
ajkán harczi dal;
Elõre száguld
mint a bõsz vihar,
És túlharsogja
az ágyúk morajját
Szent himnusza,
egy szó: Világszabadság!
Petõfi
él! Lánglelke fenviraszt.
Vénség,
halál sohasem érik azt.
Lázas szivével,
ifjan, szabadon
Él és
fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok
és országok pusztulása; -
De az õ
sírja még se lesz megásva!
(Reviczky Gyula, 1877)
Köszvény-ország márciusa
Március-Isten
keresésre
Indít ma
minden friss szelet:
Volt egy ország
valaha, régen,
Negyvennyolcnak
nagy idejében
S ez a szép
ország elveszett.
Az élén
jártunk a világnak,
Micsoda áldott,
nagy tusák.
Föltört
a hunn szívbõl a láva,
Mi voltunk a világ
Japánja
Akkor s maga az
- Ifjuság.
Nép
volt az és nem rongyos horda,
Az márciusban
nem aludt:
Sziken nõtt,
piros csoda-rózsa.
Bámult is
a vén Európa,
Rómák
lettek a hunn faluk.
Mennyit
tudtunk és mennyit mertünk.
Bús egek,
hát mi lett velünk?
Barmok, akik mindent
megszoknak,
Helótái
puhult latroknak:
Ezek vagyunk, ezek
leszünk.
Grófok
hû nyája, Köszvény-ország,
Pupákok,
senkik és vakok,
Új ifjaink
bódítva állnak,
Mária-zsoltárt
kornyikálnak
S lesik az úri
abrakot.
Sodomás
bölcs, komisz, vén kasznár,
Pimasz pap, lelketlen
cseléd,
Mágnás-úr,
zsivány oltja, oltja,
Hogy föl ne
csapjon nagy-lobogva,
A régi március
hevét.
Bús
Hunnia, podagra-nemzet,
Kis Köszvény-ország,
baj vagyon:
Ma március
van. Csúzod óvjad,
Húzd magadra
a takaródat,
Szelek járnak
víg hajnalon.
Kossuth
népe, Petõfi népe,
Ma március
van, ha tudod,
Ha nem tudod, óh,
meg ne kérdezd
Urad, bíród,
sorsod, köszvényed:
Kegyelmes Franz
von Kossuthot.
(Ady Endre)
Március idusára
Vannak
napok, melyek nem szállnak el,
De az idõk
végéig megmaradnak,
Mint csillagok
ragyognak boldogan
S fényt
szórnak minden születõ tavasznak.
Valamikor szép
tüzes napok voltak,
Most enyhe és
derûs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt
az, melynek fordulója
Ibolyáit
ma a szívünkbe szórja.
Ó,
akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló
Petõfi szava zengett,
Kokárda
lengett és zászló lobogott;
A költõ
kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel
bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg,
de munka dala harsog,
Szépség,
igazság lassan megy elõre,
Egy szebb, igazabb,
boldogabb jövõbe.
De azért
lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve
mámoros lesz tõled,
Tûnt március
nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad
a szunnyadó erõket,
Mely új
tavaszok napját égre hoztad,
Mely új
remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap,
szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új
fényt, új dalt, új virágot!
MÁJUS HUSZONHÁROM RÁKOSPALOTÁN
1912.
1.
Pest utcái
között rohanó nép, puskalövések,
rendõr,
tört üvegek, népszava, forradalom.
Én egyedül
tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír,
nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun
lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bõgnek
tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek
alatta topázszemü tengericsõ csügg.
Hószinü
fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos
átrohan itt (és mint a tehén bõg)
sejteni a város
szörnyeteges közelét.
Ám most
alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó bús
villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla
falún az üres sínekre merengni.
Ó jövevény
sínek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még
ma odáig, ahol most csörren az ablak,
hol most csorran
a vér, forran a forradalom?
hol zajgó
tömegen most úr a néma Petõfi
s sarkra az Eszme
kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán
míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán
vér és
kínok közt megszületett a Jövõ.
2.
Ó
te Jövõ, aki jössz és senki se sejti, hogy itt vagy;
jössz és
senki se lát; jössz sürü fátyol alatt,
mit hoztál,
idegen? mit, mit viszel el? van-e célod
vagy boros emberként
ingatod útaidat?
Ah, boros is vagy
már ezer õrült eszme borától.
Álmodsz
s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Álom vagy
magad: a mult álma, ki halni szeretne,
s sír, hogy
mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön
az elhazugult életre halálos igazság,
lesben az utcákon
álljon a kósza halál:
minden mindegy
már! zúgjon fel a tengerek alja!
hányódjon
fel a geny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön
a barbárság! jöjjön legalább az igazság,
annyi hazugság
és elmulatások után!
Jöjjön
a lázálom, mely minden bûnt kibeszél majd:
egynek mondja:
„Jogok gyáva barátja, remegj! ”
Másnak:
„Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
s szíved
zsarnok volt, öklöd rossz kalapács. ”
Másnak:
„Álnokul és önzõn fogtál kezet: íme
véres lett
a kezed: moshatod a kezedet! ”
Mindnek: „Félre
vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
Nem játék
a világ! Látni, teremteni kell.”
(Babits Mihály)
Petõfihez
Az ország
elvétetett tõlünk,
Elvétetett
a hatalom,
És a dicsõség
is elvétetett,
Felbontatott és
eltöröltetett
Közöttünk
minden földi kötelék.
Térdig porban
és övig hamuban
Mi mégis
a te nemzeted maradtunk:
Petõfi nemzete!
Mert megmaradtál
Te!
És Benned
megmaradt az ország,
És megmaradt
a hatalom,
S a dicsõség
is, a mi dicsõségünk,
Most és
mindörökké.
Az ország
megmaradt,
Ó nem a
földi ország,
A szemfedõs,
a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól
elfordult szemünk
Immár a
földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk
Te vagy.
Ha õseink
csak földet hagytak ránk:
Te reánk
hagytál egy darab eget
Egy örökrészt
a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan
birtokot.
Az álmaiddal
benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság
és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.
És
megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén
csillanó erõ,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk
torkából ásító,
Az ágyúk
hangos torka néma lõn,
Nem tûzben,
vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tõlünk
azt a végezet.
De mi most Reád
szegezzük szemünk,
A páncélunk
Te vagy.
Te vagy tûzálló,
kemény fedezékünk.
Lelked örvénylõ
mélységeiben
Adatott nekünk
örök menedék.
És
nekünk ez elég.
A vezérünk
Te vagy.
Mint verseid, a
„rongyos katonák”,
Akiknek éhség,
s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd
sorfalát.
És
megmaradt a dicsõség is.
Ó nem az
oktalan kevélykedés,
Világ színe
elõtt hetvenkedõ!
Nem a cifrálkodó
magyarkodás.
Ez más,
ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a
büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten,
ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk
még lenni!...
Az ország
elvétetett tõlünk,
Elvétetett
a hatalom,
És a dicsõség
is elvétetett,
Felbontatott és
eltöröltetett
Közöttünk
minden földi kötelék.
Térdig porban
és övig hamuban,
Mi mégis
a Te nemzeted maradtunk:
Petõfi nemzete!
Mert megmaradtál
Te!
És benned
megmaradt az ország,
És megmaradt
a hatalom,
S a dicsõség
is, a mi dicsõségünk,
Most - és
mindörökké!
(Reményik
Sándor, 1922. október)