Annak a kefelevonatnak a hasonmását közöljük, amely a Szép Szó címû folyóirat József Attila-emlékszámának elõzményeként készült. A vers végül „Karóval jöttél...” szövegváltozattal jelent meg – az eredeti kézirat hiányában ma már eldönthetetlen, hogy melyik a költõ szándékának megfelelõ variáns. Az olvasó azonban joggal tûnõdhet ennek kapcsán is minden versek lényegérõl, a szépség titkáról.
A költõ, akihez a legtöbb verset írták más magyar költõk. A költõ, aki talán legnépszerûbb versalkotónk az ezredvégen. A költõ, akit szeretettel emlegetünk a keresztnevén; mert a miénk õ, aki életében senkié sem volt, senkinek sem kellett – kitaszította világ, ember, szerelem, család. Az egyetemes magány, a nincs, a hiány költõje volna József Attila?
Az utókor persze mentegeti magát: a születésnap, április 11-e a Költészet Napja, melyre – a világon egyedüliként — méltán vagyunk büszkék. S voltak korszakok is, melyek egyenesen saját maguk „emblémájaként” tartották számon a „proletárköltõt”.
Ma az ártatlanságát szeretjük, a petõfisen kérlelhetetlenre hangolt vonásait, ritka nevetését, s azokat a nagy szemeket a csontos arcban. A megbánásait, iszonytató haragvásait, igazságtalan fellobbanásait és a meleg tekintetet, értelmes kezet, a nincstelenségben is embernek megtartó akaratokat. Életének oktalan reményeit, bátortalan közeledéseit, megbocsátásait, önfeledt pillanatait.
Ennek a költõnek egyik legutolsó verse a [Karóval jöttél, nem virággal...], mely nemcsak önéletrajzi ihletésû költemény, hanem létösszegzõ számadás is; egyike a nagy önmegszólító verseknek. S ha kérdõ mondatai elégedetlenséget, visszafelé is érvényes számonkérést gyûjtenek maguk köré, akkor a legmeggyõzõbb mégis az utolsó sor szelíd nyugalma, mely egyben a búcsúzás nyugalma is: immár nincs miért maradni, nincs apró remény sem, mely bátorítana, mely „világot jelentõ értelmet” mozdítana. Bent a lélekben ugyan világosság, értelem, eszmélkedés, melegség, kívül azonban minden megfagyott, kihalt: cudar hideg, cudar éhség. Ebben a világban örökkévalónak hazudja magát, mi feledhetõ. De már ez sem fontos. Ami még maradt, ami még fontos, amit még meg kell írni, az már „csak” ennyi: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az õsz s legszebb a tél, / annak, ki tûzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.” [Ime, hát megleltem hazámat...]
József Attila az egész magyar irodalom egyik nagy összegzõje. Kiemelhetõk költészetébõl fontos motívumok, végigvonuló, újra és újra felbukkanó gondolatsorok, mint az oly gyakran elemzett anya-motívum, a szabadság-hiány gyötrelme vagy a megértõ társ hiányának sosem gyógyuló sebe. Kiemelhetõk effajta tematikus verscsokrok, megfogalmazhatók ideológiák különbözõ társadalmi formációk nevében – mindezek azonban a véglegesség igényével vennék birtokba azt a költészetet, melynek lényege éppen dinamizmusa; melynek újdonsága, hallatlan modernsége éppen abban rejlik, hogy XIX. századi egyszerûséggel képes megfogalmazni a XX. század, egy megfogalmazhatatlan korszak, egy szavakkal kifejezhetetlen évszázad még megõrzött vágyait, elidegenedettségét, szorongását – éhségét a szeretetre.
A szeretetre, melyet szelíd daccal lényegít megértéssé ez a költészet, miközben jelen, múlt és jövendõ legfontosabb kérdéseirõl is érvényesen beszél: „A harcot, amelyet õseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (A Dunánál)
*
A szerzõnek az érettségire való felkészüléssel kapcsolatos legutóbbi munkái itt találhatók: http://www.kronikanova.hu/open.htm