Ha szakember állít valamit, annak jobban illik hinni, mint az amatõrnek. Nyelvészként nem akarok vakbelet operálni, talajtorna-gyakorlatot bemutatni vagy hidat építeni, mert egyáltalán nem értek hozzá – aki soha nem tanult nyelvészetet, az inkább ne találjon ki elméleteket róla. A tudományban lehetnek és kell is, hogy legyenek viták, de az alaptételeket soha senki nem vitatja, pl. egy vegyi folyamat hõtermelõ vagy -elnyelõ voltát nem lehet vitatni, de lehet eljárásokat és eszközöket keresni arra, hogy ez az energiatermelés vagy -bevitel kisebb vagy nagyobb legyen. Senki nem vitatja, hogy a Word táblázatkezelõ moduljával nem lehet adatbázis-kezelést végezni; az Excel viszont nem alkalmas arra, hogy kézikönyvet készítsünk vele. (Az Excel kézikönyve is Wordben készült!) Lehet persze újabb és újabb szövegszerkesztõ és adatbázis-kezelõ programokat írni. Hirdethetem a Föld lapos, és Nap a Föld körül kering –de aki elhiszi, annak fejében alaposan összekeveredtek a tudomány tételei és a fantazmagóriák. Éppen úgy, mint azokban a fejekben, amelyek a „délibábos” nyelvészkedést ûzõk nyakán ülnek.
Mi is a nyelvrokonság, mitõl rokon két vagy több nyelv?
A népek rokonsága nem azonos a nyelvek rokonságával. A magyarság genetikailag eleve kevert – már a honfoglaláskor négy fõbb embertani típus érkezett a Kárpát-medencébe, azóta pedig sokféle nép települt és olvadt be. Ismerünk nyelvcseréket: a poroszok balti nép voltak – ma õk a „legnémetebb” németek! –, a bolgár viszont eredetileg török nyelvû nép. Itt most csak és kizárólag a magyar nyelv rokonságáról lesz szó, népünk rokonságát kutassák a genetikusok, antropológusok, folkloristák, régészek, õstörténészek. A magyar nyelv a finnugor (uráli) nyelvcsaládba tartozik, ezt tudományos módszerekkel bizonyíthatjuk (alapszókincs, szabályos hangmegfelelések, a nyelvtani szerkezet anyagi hasonlóságai). Ezeket a módszereket nem a finnugristák találták ki, õk csak alkalmazták azokat az eljárásokat, amelyekkel az indoeurópai nyelvek rokonságát évtizedekkel korábban bizonyították. Minden más hasonítás tippelésen, nem pedig rendszerezett tudáson alapul. A feltett kérdésre pedig az egyszerû (nem egészen tudományos, de közérthetõ) válasz: rokon nyelvnek azokat nevezzük, melyek egy közös alap- vagy õsnyelv nyelvjárásaiból alakultak ki úgy, hogy az idõk folyamán egyre nagyobb eltérést kezdtek mutatni egymástól és az alapnyelvtõl is, míg végül egymás közti érthetõségük jelentõsen csökkent, esetleg meg is szûnt.
Honnan a sok nem finnugor elképzelés?
A reneszánsz és a barokk idején, amikor a nyelvészek figyelme a klasszikus, már kihalt (de legalábbis anyanyelvként már nem létezõ) nyelvekrõl egyre inkább az élõ, beszélt, ún. vulgáris nyelvek felé fordult, hamar rájöttek, hogy pl. a francia és az olasz, a német és az angol, a lengyel és a cseh egymás rokonai, hiszen még ma is elég közel állnak egymáshoz. A magyarnak nem volt ilyen közeli rokona, hát kerestek neki. Hol találták meg? Olyan kihalt nyelvekben (és népekben – ekkor a kettõt nem választották el egymástól!), amelyekrõl semmi tudomásuk nem volt (leírások hiányában nem is lehetett). Ezek: hun, szkíta, sumer. Ezenkívül komolyan felmerült a sémi rokonság, amit ekkor a zsidó (héber) nyelvvel való hasonlóságra alapoztak: Geleji Katona István még párhuzamos zsidó–magyar történelmet is írt.
Amikor Sajnovics János 1770-ben Koppenhágában, majd néhány évvel késõbb Kolozsvárt megjelentette a Demonstratiót, késõbb Gyarmathi az Affinitast, a kor arisztokráciájának nem tetszett a „halszagú” rokonság. (Ezt a kifejezést még ma is gyakran hallani, pedig de jó lenne olyan halszagúnak, elmaradottnak lenni, mint a finnek!) Szimpatikusabb volt a „dicsõ” török vagy szkíta származás.
A tudományosan megalapozott finnugrisztikát haza-, nemzetárulásnak tekintik egyesek, mert a XIX. században kezdték kidolgozni. Szerintük Habsburg-bérencek voltak pl. Budenz és Hunfalvy, ezt a két kutató nevére, származására alapozzák (a szepességi német Hunfalvy eredeti neve Hunsdorfer, Budenz pedig csak felnõtt korában tanult meg magyarul). A XX. század második felében pedig – ugyanezen vélemények szerint – „kommunistabérencek” foglalkoztak finnugor kutatásokkal, mert szovjet kollégákkal tartottak kapcsolatot – de hát a rokon nyelveket beszélõ népek a finnek és részben a lappok kivételével mind ott laktak! (És ezek az észteket meg a líveket kivéve ma is Oroszországban élnek.) Az akkori kutatók jó része ma (és akkor is) kifejezetten antikommunista (volt), és a szovjet kapcsolat nem ideológiai, hanem szakmai jellegû volt. A finnugristák közül nem egy ült börtönben vagy volt számûzetésben a SZU-ban politikai nézetei miatt. A finnugrisztikát egyébként sok olyan országban is mûvelik, amelyeknek semmi közük nem volt soha sem a Habsburgokhoz, sem a kommunistákhoz: Japán, Franciaország, USA, Svédország, Finnország.
Hogyan dolgozták ki a finnugor nyelvrokonság elméletét, és hogyan dolgoznak ennek tagadói?
A finnugor nyelvek rokonságát a korábban az újlatin, germán, szláv, majd az indoeurópai nyelvek rokonságának megállapításánál már ismert módszerek felhasználásával dolgozták ki: az alapszókincs összegyûjtése, ennek alapján a szabályos hangmegfelelések megtalálása; a nyelvtani rendszer elemeinek vizsgálata, ezzel a szerkesztésmód hasonlóságainak feltárása, majd a nyelvtani viszonyító elemek anyagi egyezésének-eltérésének vizsgálata. Ezek alapján rekonstruálták az alapnyelv fõbb tulajdonságait. Ez rendszerszerûen kidolgozott elmélet.
A nem finnugor elméletek követõi között csak abban van egyetértés, hogy a magyar nem finnugor nyelv, minden másban eltérnek egymástól. Ezek nem rendszerszerûen kidolgozott elméletek.
Csak hézagos a felsorolás, hogy a magyar nyelvet mi mindennel próbálták már rokonítani: zsidó, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, hun, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagír, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, tapka, manyók, szokpa, hórpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szangpang, dumi, bután és persze kamu. (Ez utóbbi egy nyelv – az egész pedig maga is kamu…) Ha ugyanis ezeket a teóriákat komolyan vennénk, abból egyben az is következne, hogy a felsorolt nyelvek egymásnak is rokonai, tehát pl. az angol, a kínai, a japán, a baszk és a perzsa egy tõrõl fakadtak.
Az egyik legnépszerûbb „bizonyíték” a finnugor rokonság ellen: „miért nem értjük meg a finneket, lappokat, észteket, ha nyelvrokonok vagyunk? Bezzeg a szlávok, újlatinok, germánok…” Ezzel csak egyetlen aprócska hiba van: nem veszi figyelembe a nyelvek változásait az idõ és a földrajzi távolság függvényében. Az újlatin vagy a germán nyelvek mindössze egy-másfél évezrede különültek el egymástól, honfoglaló eleink pedig még egy viszonylag egységes ószláv nyelvet beszélõ népességet találtak a Kárpát-medencében, hiszen ezek még csak akkor indultak meg a szétválás, az önálló nyelvvé alakulás útján. A különféle szláv anyanyelvûek még ma is jól (ha nem is tökéletesen) megértik egymást, de tolmács nélkül tud beszélgetni a holland és az afrikaans anyanyelvû is, hisz ez utóbbit alig több mint 100 éve tekintjük önálló nyelvnek. Ráadásul ezeknek a nyelveknek a beszélõi általában viszonylag közel élnek egymáshoz ma is, szomszédosak egymással, a határok (nyelvi határok!) mellett sokszor keverék nyelvet vagy egymáshoz nagyon közel álló nyelvjárásokat beszélnek. Ahol pedig komolyabb távolságok vannak, ott elindult a nyelvszakadás, önállósulás folyamata: az említett afrikaans már önálló nyelv, de csak idõ kérdése, hogy mikor válik el az európaitól a Brazíliában beszélt portugál annyira, hogy egyértelmûen másik nyelv legyen (ilyen törekvések már most is vannak).
Ugyanakkor a magyar már kb. 3000 éve önálló nyelv, és sokáig nem volt kapcsolatunk a rokon nyelveket beszélõkkel; idegen nyelvûekkel annál inkább. Teljesen más hatások érték, mint a többi finnugor nyelvet, természetes hát, hogy hiányzik a kölcsönös érthetõség. Ugyanakkor ha valaki, aki nem tud sem magyarul, sem finnül, mondjuk felvételrõl vagy messzirõl hall ilyen nyelvû dialógusokat, akkor azonnal felfigyel arra, hogy mennyire hasonló a két nyelv hangzása. Jómagam, bár beszélek finnül, nagy távolságból nem mindig tudom megkülönböztetni a magyartól! Egy dán ismerõsöm elsõ magyarországi útja alkalmával teljesen meg volt zavarodva, mert folyton úgy érezte, hogy finnül beszélnek körülötte – õ maga egyik nyelvet sem beszéli, de korábban sokat járt Finnországban. Ez volt egyébként Sajnovics kiindulópontja is, amikor a magyar és a lapp nyelv „azonosságát”, vagyis mai szóval élve rokonságát kutatni kezdte.
A nyelv pedig ennél rövidebb idõ alatt is változik. Az alig másfél évszázada élt Jókai regényeit bizony néha nehezen értjük, nem is beszélve Tinódi vagy Balassi verseirõl. De ugyanúgy jegyzetekre, magyarázatokra szorulnak a mai finnek a Kalevala, az észtek a Kalevipoeg, az angolok Shakespeare olvasásakor. És ha a még régebbi, de már írásos nyelvemlékeinket nézzük? Feheruaru reah mene hodu utu reah – szól az egyik legrégibb nyelvemlékünk. Értjük? Igen, ha az iskolában figyeltünk, akkor tudjuk, hogy a töredék jelentése: „a Fehérvárig menõ hadútig”; ám érteni igazából nem értjük. Pedig alig ezeréves, magyarul írt szövegrõl van szó! És ugyanez a helyzet a legkorábbi ismert, teljes magyar nyelvû szövegekkel, a Halotti beszéddel meg az Ómagyar Mária-siralommal is: a volek sirolm tudotlon vagy hadlava holtat terumteve istentul mondatokat ma már csak magyarázattal értjük meg: „valék siralom-tudatlan, azaz: nem tudtam, mi a siralom”, illetve „hallá holtát teremtve/teremtõ istentõl, azaz: hallotta, midõn isten õt megteremtette, hogy halála be fog következni, más értelmezésben: hallotta a teremtõ istentõl…”.
A délibábos rokonítások közül talán a legnépszerûbb manapság a sumer. A mintegy 3000 éve kihalt sumer nyelvet és kultúrát komoly tudósok kutatják, õk a sumerológusok. Akik a magyart a sumerral rokonítják, azok a sumeristák. A sumerológia világviszonylatban is talán legismertebb szaktekintélye Komoróczy Géza, akirõl a sumeristák azt merik állítani, hogy nem tud sumerul. A sumeristák viszont valóban nem tudnak sumerul, nem tudják olvasni az ékírást (amit Komoróczy folyékonyan olvas!), adataikat egy XIX. századi szótárból veszik, amelyben az eredetileg ékírásos szavak latin betûs átírással szerepelnek, ráadásul ez sokszor megbízhatatlan, pontatlan. Szóegyeztetéseikben szabályos hangmegfelelések nem is léteznek, minden hangnak minden megfelelhet; jelentéstanilag: egészen távoli jelentések is lehetségesek. Legszebb példa: a szerintük sumer eredetre visszamenõ minta – a szót azonban Sajnovics alkotta 1770-ben a lapp mint ’pénzérme’ szóból! Az egyeztetett szavak között találunk még olyanokat is, mint a magyar (!) trampli, suszter szavak, melyek egyesek szerint õsi eredetûek…
A nem finnugor elméletek támogatóinak õstörténeti elképzelései a legváltozatosabbak. Egyesek szerint Ázsiából jöttünk a török és/vagy iráni népekkel; mások azt mondják, hogy Egyiptom felõl érkeztünk; megint mások szerint Európa õslakosai voltunk, és a magyar minden európai nyelv alapja (a magyar az évezredek során nem változott, megõrizte „tisztaságát”, nem hatottak rá a társadalmi és történelmi események – de akkor mi a Halotti Beszéd, az Ómagyar Mária-siralom, a tihanyi apátság alapítólevele, vagy akár Balassi és Jókai nyelve?). További ötletek: Jézus magyar volt, és magyarul beszélt; Grönlandról érkeztünk; egy elsüllyedt földrész megmenekült lakói vagyunk; az ûrbõl jöttek a magyarok õsei a Földre stb. Van, aki a hun nyelvrokonság bizonyítása érdekében még hun nyelvemlékeket is talált – ez olyan tudományos szenzáció lenne, amirõl bizonnyal tudna a világ, ha igaz lenne. Egyesek nem átallanak nyelvemléket hamisítani sem.
A délibábos nyelvészek a nyelvtani szerkezeteket egyáltalán nem veszik figyelembe, nem is keresnek ilyeneket. Pusztán az állítólagos (de nem bizonyított, mert nem bizonyítható) szóegyezésekre támaszkodnak, már ha egyáltalán szóegyezésnek lehet mondani erõltetett magyarázataikat.
Ami mármost a jelenlegi kutatásokat és a tudomány álláspontját illeti, nincs a világon egyetlen komoly tudományos intézmény, sem egyetem, sem akadémia, amely megkérdõjelezné a magyar nyelv finnugor (uráli) eredetét. Bármely komoly lexikont, enciklopédiát, nyelvészeti szakmunkát nyissuk is ki, mindenhol azt találjuk, hogy a magyar nyelv rokonai a vogul (manysi), osztják (hanti), votják (udmurt), zürjén (komi), mordvin, cseremisz (mari), lapp (számi), észt, finn, valamint a szamojéd nyelvek. (A finnugor és szamojéd nyelvek együtt az uráli nyelvek.) Ezt minden magyar szakosnak megtanítják a világ minden egyetemén, és persze minden finn, észt stb. szakosnak is ugyanígy meg kell tanulnia a világ minden egyetemén. A (fõleg, de nem csupán) bulvársajtóban és az interneten megjelenõ egyéb elméletek hirdetõit egyetlen képzett nyelvész vagy régész sem veszi, nem is veheti komolyan. Szomorú, hogy sokszor színvonalas fórumokon is sokkal nagyobb hangsúllyal jelennek meg a teljességgel dilettáns teóriák, és – ritka kivételektõl eltekintve – nem engednek teret a tudomány valós álláspontjának. Szomorú, hogy sok nagynevû professzor is arra kényszerül, hogy ideje egy részét az ilyen és ehhez hasonló tudománytalan elméletek cáfolatával töltse. Ideje lenne végre lezárni ezt a vitát, hogy éppúgy ne kelljen a finnugorságot bizonygatni, mint azt a tényt, hogy a víz 100 Celsius-fokon forr, nullán pedig fagy.