– Rendhagyó irodalmi bravúr legújabb kötete, a Szembesülés. Hogyan születhet olyan irodalmi mû, amely egy meg nem írt regényrõl szól?
– Adódott
az életemben egy olyan konfliktus, amelynek megírása
számomra erkölcsi kötelesség, ugyanakkor hihetetlen
morális dilemma volt.
A 60-as, 70-es
évek fordulóján a kárpátaljai irodalomban
két írói magatartás tûnt lehetségesnek:
megalkudni a hatalommal és kihasználni a nagyon szûk,
de mégis felkínált lehetõségeket a magyar
szó ébren tartásának az eszményében,
vagy ellene szegülni a hatalomnak még akkor is, ha rád
sütik a rendszerellenesség bélyegét. E két
magatartást két nagyon markáns irodalmár vállalta
fel és képviselte. Számomra azért vált
fájdalmassá és fontossá ez a konfliktus, mert
az egyik magatartás képviselõje édesapám
volt, a másiké pedig egy fiatalon meghalt költõ,
aki az ellenzékiség szerepébe sodródva igazat
próbált írni, szembenézve az akkori rendszer ellentmondásaival.
Meg nem írt regényemnek a hõse az a fiatalember, aki
e kétféle örökség között õrlõdik.
Ezt a történetet életrajzi regényként –
személyes érzékenységek miatt – nem tudtam
megírni, de kárpátaljai kulcsregényként
sem. Úgy éreztem, valahogy el kell magamtól vonatkoztatni,
ezért aztán különbözõ trükköket
alkalmazva többszörös filológiai bûvészmutatványra
kényszerültem.
– Miben áll ez a „többszörös filológiai
bûvészmutatvány”?
– Valamikor a nyolcvanas évek végén merült fel bennem, milyen érdekes lenne olyan könyvet írni, amelyikben egy másikat kommentálok, egy olyat, amit senki nem olvasott. Milyen érdekes volna kidolgozni a nem létezõ szerzõnek az életrajzát, elemezni, hogy életmûvében milyen szerepet tölt be a mû, megírni hozzá az elõszót, fülszöveget, az összes kommentárt, kritikát, lábjegyzetet, a regény keletkezéstörténetét, munkanaplót arról, hogyan készült a nem létezõ regény és így tovább. Amikor aztán – talán másfél évvel késõbb – annak a bizonyos megírhatatlan történetnek a megírásával próbáltam megküzdeni, váratlanul eszembe jutott korábbi ötletem, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Mi lenne, ha most ezt a két dolgot összekapcsolnám? Egyrészt adott a történet, amit különbözõ okok miatt nem tudok megírni. Másrészt van egy elképzelésem arról, hogy valami nem létezõt, valami meg nem írtat elkezdek kommentálni. Innentõl kezdõdött tizenhárom év vajúdás a könyv megszületéséig, az a munka, melynek során igyekeztem olyan szövegkörnyezetet teremteni, amely körülírja a hiányt, a nem létezõ cselekményregényt. Amikor másfél évtizeddel ezelõtt a szöveg elkezdett sarjadni, akkor egyféle értékrend, egyféle szemlélet szerint csoportosultak a részletek. Aztán amikor négy-öt-hat év múlva újra hozzákezdtem, már felül kellett írnom az elõbbi önmagamat. Majd amikor 10-12 év elteltével ismét elõvettem, nemcsak a szövegemmel, hanem korábbi önmagammal is szembe kellett néznem. Beleírtam a könyvbe a saját magammal való szembesülés összes fájdalmas pillanatát is. Minden benne van, ami nekem fontos, és ami engem az utóbbi években foglalkoztatott, hiszen ez a szerkezet lehetõséget adott nekem arra, hogy ne csak azzal a témával foglalkozzak, aminek a kedvéért ez az egész könyv megszületett. Engem ez a tizenhárom éves munka végül is valamilyen szinten megalkotott: nem ugyanaz az ember lennék, és nem ugyanaz az író, ha mindezekkel a problémákkal nem kellett volna szembenéznem.
– Hogyan képes befogadni az olvasó egy ilyen mûvet?
– Ha ezek a különféle mûfajú szövegek elég jók, elég erõteljesek, akkor oly mértékben kirajzolódik a hiányzó matéria – maga a meg nem írt regény –, hogy körvonalai alapján az olvasó tökéletesen reprodukálni tudja a maga Szembesülését. Ami remélhetõen nem az én Szembesülésem lesz! Az én történetemet valószínûleg senki nem tudja összerakni, de bárki összeállíthatja a sajátját, hiszen mindenkinek az életében voltak fájdalmas szembenézések környezetével, múltjával, önmagával, szüleivel, elõzõ generációkkal, magatartásformákkal… És e szembesülések tapasztalatairól mindenkinek van elképzelése. Tehát midõn az én kommentárjaimat olvassa arról, hogy én ezt miként éltem meg, felépíti a maga szembesüléstörténetét. És úgy gondolom, ha egyenrangú partnernek tekintem az olvasót ebben a munkában, márpedig annak tekintem, akkor ebben a komoly játékban társam lehet. Valamelyik elõszavában a könyvnek – több elõszóval kezdõdik ugyanis, ha már a regény hiányzik, legalább az elõszavak meglegyenek – arra intem az olvasót, ne kezdje el behelyettesíteni az alakokat, ne keresse megfelelõiket a kárpátaljai magyar közéletben, ne elégedjen meg egyszerû és egyértelmû megfelelésekkel, mert nem ez a célja a regénynek. Próbáljon meg esztétikai következtetéseket levonni. Igyekezzen az irodalmon belül, a mûvészet lényegén belül maradni. És az én „fennköltségemet” ne rángassa vissza a mindennapiság szintjére. Nem iskolás gyerekeknek szánom ezt a regényt, és valószínûleg nem is azoknak, akik a mesterségesen elõállított médiavalóságnak – most nem akarok mûsorcímeket mondani a televízióból – a fogyasztói és neveltjei. Azoknak írtam, akik hajlandók bizonyos erõfeszítést tenni azért, hogy megértsék, és a maguk számára értelmezzék azt, amit el akartam mondani.
– Milyennek képzeli potenciális olvasóját?
– Elõször is azt képzelem potenciális olvasómról, hogy rendelkezik a megfelelõ elszántsággal és kíváncsisággal ahhoz, hogy részt vegyen egy intellektuális kalandban. Másodszor abban bízom, hogy eléggé nyitott az új formai megoldásokra, és meglepõnek látszó tartalmi, formai megoldásaim, szerzõi szerepjátékaim nem elriasztják, hanem ellenkezõleg: felkeltik az érdeklõdését. Harmadjára azt feltételezem, hogy olvasóm gondolkodó, elemzõ, szintézisre törekvõ lényként szerzett élettapasztalatokat, hogy tisztában van a személyiségfejlõdés sajátosságaival, és hogy nem most találkozik elõször sem az egyén, a család és a társadalom, sem a hatalom és a mûvészet, sem a lojalitás és az ellenzékiség problémakörével, illetve azzal, miként hathatnak mindezek egy író magatartásformáinak a kialakulására. Ennyi talán elegendõ is… Ha mindezeken felül voltak az életében meghatározó személyiségek, barátok, szerelmek, akik szembesítették olyasmivel, amire nélkülük talán nem döbbent volna rá, ha hajlamos az önanalízisre vagy legalábbis érdekli az, másvalaki hogyan éli meg az önmagával való õszinte szembenézés fájdalmas aktusait – nos, mindezek az elõfeltételek bizonyára elõsegítik szövegem befogadását. Bizonyos, hogy még könnyebb annak a dolga, aki valamennyire járatos a görög mitológiában és olvasta a nagy drámaírók mûveit, így aztán regisztrálhatja, milyen mitologikus, egyben örök emberi viszonylatok, fatális meghatározottságok, egymásnak feszülõ ellentétek szüremlettek át az ókorból szerény könyvembe, s hogyan segítettek engem kis írói világom felépítésében. Itt egyébként azonnal fel is merül a regényem által ezerszer körüljárt probléma: a létezõ valóság és a kreatív alkotó fantázia viszonya, a megalkotott hiány kérdése. Hiszen voltaképp a görög mitológia egésze egy olyan zseniális alkotás, amely a nem létezõ istenek nem létezõ világát szinte kézzel fogható realitássá teszi a páratlan mûgonddal megszerkesztett „járulékos szövegek” gazdagsága révén. A görögök történelmi alakjaikat isteni, isteneiket viszont emberi tulajdonságokkal ruházták fel, egyedülállóan egybejátszották a valósat a képzetessel, a közvetlen tapasztalatot a transzcendens tudattartamokkal, s ezáltal hozták létre virtuális világukat, amely ma is minden író elõtt elérhetetlen példaként lebeghet. Nos, legönzõbb vágyaimban én azt is feltételezem olvasómról, hogy érdekli a Nincs és a Van viszonya, foglalkoztatja a kérdés, hogy mûvészi eszközökkel miként tehetõ létezõvé a hiány, s hogy a Semmi bölcseleti kategóriájához milyen eszközökkel kapcsolhatók szövegek, irodalmi kísérletek. Ez ugyanis, némi túlzással, könyvemnek egyik „filozófiai alapja”, hiszen munkámmal nem cselekedtem egyebet, mint elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy az ismert wittgensteini tétel – „Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – érvényessége alól kibújjak, és úgy beszéljek el egy történetet, hogy mégse mondjam el. Aki tehát kíváncsi arra, a magam elé állított képtelen feladat megoldása közben mennyit vergõdtem amiatt, hogy nem fogadtam el a kibeszélés és az elhallgatás közti kényszerû választást, azt máris partneremnek tekinthetem a magam Szembesülésében.
– A regény elõtörténetéhez tartozik, hogy egyes szövegrészei felkerültek a világhálóra. Mi olvasható belõle a http://bdk.ini.hu honlapon?
– Korábbi szövegváltozatok és töredékek, ugyanis 2000-ben – amikor úgy tûnt, a könyv nem igazán tud megjelenni, hiszen több kiadót megjárt – megpróbáltam feltölteni, hogy legyen akkor legalább egy internetes hozzáférhetõsége, de ez az anyag permanensen ellenállt ennek az én szándékomnak. Írása közben annyira a könyvszerûségébõl indultam ki, hogy nagyon rosszul érezte magát a weboldalakon. Elõre megírtam például a fülszöveget –, de egy weblapnak nincsen füle! Tehát hová helyezzem ezt a fülszöveget? Vagy például lábjegyzetei vannak, de egy weboldalnál nagyon relatív, hol van az alja, a vége. Tehát hová tegyem a lábjegyzeteket? Egy csomó olyan dologgal szembe kellett néznem, ami miatt a mû egésze alkalmatlannak tûnt arra, hogy az interneten megjelenjen. Az akkori szövegek bizonyos részét feltöltöttem, aztán megszakítottam ezt a munkát, úgy gondolva, az is hozzátartozik a regény történetéhez, hogy töredékesen van fenn a világhálón. Hadd maradjon, legyen ott, de nem a teljes szöveg, hanem ennek csak egy része. Illetve nem is a végleges szöveg, hanem a 2000–2001-es változat, mert azóta még legalább kétszer átdolgoztam.
– Miért kellett többször is átdolgozni?
– Ez úgy történt, hogy amikor 1996–1997-ben úgy éreztem, kész van a regény, benyújtottam egy magyarországi kiadónak, a szerkesztõ elolvasta, nagyon tetszett neki, azt mondta, õk ezt szeretnék kiadni, én meg nagyon boldog voltam. Szerzõdést kötöttünk, ebbõl azt is megtudtam, hogy a mûvem esszéregény. Korábban nem gondoltam annak… A kiadó megpályáztatta, sikertelenül. Kicsit el voltam kenõdve, de a szerkesztõ biztatott. A következõ évben megint megpályáztatták, megint nem sikerült. Csalódást éreztem, de nem keseredtem el, örültem annak, hogy visszakaptam a kéziratot, megint én birtokolom ezt a szöveget, megint azt tehetek vele, amit akarok, tovább dolgozhatok rajta. Aztán 2000-ben egy másik kiadóhoz került, ezt a próbálkozást is két kudarc követte. 2002–2003-ban gyakorlatilag újraírtam az egészet: megváltoztattam a struktúráját, belenyúltam a koncepciójába. Végül a pécsi Pro Pannonia kiadónak sikerült másodszori próbálkozásra pályázatot nyerni, így jelenhetett meg az idén. Utólag csak azt mondhatom, talán szerencsém volt azzal, hogy kudarcok elõzték meg a végleges szöveg kialakulását, mert így jobb lett. Hiszen ahogy én fejlõdtem, ahogy másképp kezdtem gondolkodni, úgy kellett a szövegeknek is változni és módosulni az újra-, átírások, átfogalmazások, átszerkesztések során. Könyvem magán viseli mindennek a nyomát. És én is magamon viselem.
– A Szembesülés nem az egyedüli kitörése
Balla D. Károlynak a hagyományos értelemben vett irodalomból,
alkotói magatartásformából. Az utóbbi években
a világháló révén több meghökkentõ
és fölöttébb érdekes írói, irodalomszervezõi
kezdeményezésének lehettünk tanúi, illetve
akik bekapcsolódtak, résztvevõi is. Milyen mindennek
a fogadtatása?
– Azt az irodalmi magatartást vagy alkotói attitûdöt, amit magaménak vallok, sokan jól fogadják, érdekesnek találják, felkelti a figyelmüket, sokan közömbösek iránta és sokan elutasítják. Konkrétan leginkább arról számolhatok be, amit közvetlenül megtapasztalok. Egyrészt kárpátaljai írótársaim elutasításáról, másrészt pedig azoknak a reakcióiról, akikkel a világháló révén folyamatos kapcsolatban vagyok Magyarországtól kezdve körbe a Kárpát-medencében és azon túl, hisz vannak levelezõtársaim Nyugat-Európából és a tengerentúlról is. Mintegy kétszáz emberrel tartom virtuálisan a kapcsolatot, nagyobbrészt olyan írókkal, szerkesztõkkel, illetve irodalom iránt érdeklõdõ értelmiségiekkel – vannak közöttük nyelvészek, irodalomkutatók, levéltárosok, de akad közgazdász- és biológiaprofesszor is –, akiknek fontos az irodalom, és akik érdeklõdnek azon világ iránt, amelyet képviselek. Valahogy összetalálkoztunk a világhálón, sokukat személyesen nem is ismerem. Néhányukat fel tudom piszkálni – ezt pozitív értelemben mondom – irodalmi munkáimmal, interakcióimmal. Többüket rá tudom venni arra, valamilyen szinten részt is vegyenek benne. Például felkérem a szerkesztõ, író és irodalombarát társakat, küldjenek maguk alkotta szonettsorokat, hogy én ezekbõl szonetteket tudjak összerakni. Megtörtént. Vagy azt kérem, fordítsanak nekem magyarra egy-egy mondatot valamely általuk fontosnak tartott kortárs prózamûbõl, és én majd ezeket saját novellámba építem. Megtörtént. Az akciót és a végeredményét éppen az RMSZ mutatta be. De voltak kollektív interjúink is, illetve említhetem „identifikciós” játékunkat, amelynek keretében nem létezõ fogalmak szócikkeit alkotjuk meg egy sajátos weblexikon számára. Ezekben a projektumokban alkalmanként 20-30 alkotó- és játékostársam vesz részt a világ minden részérõl – csak épp szûkebb pátriámból nem csatlakozik senki.
– Úgy érzi, kárpátaljai írótársai elutasítják?
– Más
visszajelzésrõl nemigen tudok beszámolni. Annyira más,
annyira idegen, ellenkezõ az én felfogásom azzal, amit
kárpátaljai írótársaim gyakorolnak, hogy
õk ezt csak elutasítani tudják.
Ez valamilyen szinten,
lehet, rendjén is van, tálán én érezném
furcsának, ha õk ezt elfogadnák. Eleinte zavart, hogy
ennek az alkotói magatartásnak még a létjogosultságát
is megkérdõjelezik. Az rendben van, hogy õk másban
látják a kárpátaljai irodalom fejlõdésének
a lehetõségét, és azt gondolják, teljesen
más a dolga egy kisebbségi írónak, mint amit én
teszek. Azonban ha azt is megfogalmazzák, hogy az effajta írói
magatartás káros, és szellemi árulásnak,
a közösséggel való szembefordulásnak tekintik,
azt méltatlannak tartom. Hogy érthetõbb legyen, mirõl
van szó: a „normális”, az általános,
az elfogadott kisebbségi írói attitûd sorsvállaló,
közösségszolgálatos, kollektív életérzést
kifejezõ írói magatartás. Írótársaim
többsége fontosnak tartja, hogy valljon a szülõföldjérõl,
az anyanyelvérõl, a magyarságáról, a sorsáról,
nyomorúságáról, keserûségérõl,
elnyomatásáról… Ebbõl valószínûleg
lehet nagyon jó irodalmat is csinálni, de vezethet klisékre
épülõ, önismételõ, kiüresedett
tartalmú irodalomhoz is. Mindenki megírta – én is
– a maga sorsvállaló mûvét, mert aki megélte
azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg,
hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse.
De ezen túl kell lépni. Hisz nem lehet egy életmûvet
csak arra felépíteni, hogy engem bántanak, hogy jaj,
nekem milyen rossz! Én tehát elfogadom a „szolgálatos”
irodalom létjogosultságát, de felhívom a figyelmet
a buktatóira, a szellemi rezervátumba zárkózás
veszélyeire, miközben azt gondolom, az új témák
és formák keresése, a modernitás felvállalása
hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy lokális fizikai
létezésünket a szellemi csatornák révén
kiterjesszük az univerzalitásig. Az irodalom a szabadság
dimenziója, nem pedig a bezárkózásé.
– Éppen az elzártság kérdését
feszegetve, Vízumköteles-e az irodalom? címmel internetes
konferenciát is szervezett. Mi volt a tét és a végén
mi volt az, amiben Kelettõl Nyugat-Európán át
Kanadáig minden résztvevõ egyetértett?
– Kérdésfelvetésemmel megpróbáltam provokálni az írótársakat. Vajon az irodalom vízumköteles-e? És miféle vízumot kell beszereznünk ahhoz, hogy integrálódjunk a magyarországi irodalomba? Arra kerestem a választ, hogy mi alkalmasak vagyunk-e az integrálódásra, illetve a befogadói közeg, a magyar irodalom általánosságban alkalmas-e a mi befogadásunkra. Nos, leginkább csak abban tudtunk egyetérteni, hogy a kérdés feszegetése – anélkül, hogy bármiféle általános megoldási lehetõséget kínálna – új és újabb problémákat vet fel. Irodalmi közéletünkben még mindig érvényesül a földrajzi, a generációs, az irányzatok közötti, sõt, politikai szimpátiák szerinti megosztottság. Ugyanakkor – vonta le a lehetséges végkövetkeztetések egyikét szigorú tollú budapesti irodalomkritikus barátunk –, az esztétikai értékek, a mûvészi hitelesség, az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor mindig a megvalósult mûvet kell meghatározó entitásnak tekintenünk, nem pedig az irányzatok, mûegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek mentén történõ besorolhatóságot. Így aztán, osztva ezt a nézetet, engem most már egyáltalán nem zavar, hogy saját szûkebb pátriámban nem lehetek próféta, és hogy sem irodalmi interakcióim, sem alkotói magatartásom nem felel meg a határon túli íróról alkotott kliséknek. A fontos az, hogy valóban megvalósult mûvek álljanak mögöttem – ezek számát most a Szembesüléssel szaporíthattam –, s én minden fenntartás nélkül elfogadom, hogy ezek alapján ítélkezzen felettem a Szakma és a mindenkori Olvasó, no meg a köztudottan hálátlan utókor.
Kérdezett: Guther M. Ilona
Megjelent: a Romániai Magyar Szó Színkép címû kulturális mellékletében