Géza
meg Miklós. Ez az eredeti nevük. És nagyon eredeti fickók! Anélkül adtak
el huszonötezer lemezt, hogy akárcsak egyszer is szerepeltek volna
az újságok címoldalain. Igaz, a lapokban sem sűrűn írnak róluk, tévében
pedig tényleg olyan vendégek, mint a fehér holló. Mégis egymás után peregnek
slágereik a hazai magyar diszkókban. Van olyan hely, ahol egyenesen követelik
őket a mulatni vágyó tinédzserek.
Nem ciki számotokra ez a helyzet?
MC Hawer: — Sajnos, ez nem rajtunk múlik. Mi próbáljuk megcélozni a
médiát. Annak idején az Ifi magazinnak is ezért küldtem e-mailt. Ám a lapok,
rádiók és tévék talán cikinek érzik ezt a műfajt. Az emberek viszont nem!
Mulatni szeretnének. Ki akarják tombolni magukból az egész héten felgyülemlett
feszültséget.
Tekknő: — Lennénk mi címlapon, ha lenne olyan újság, amelyik a címlapjára
rakna.
Egy harminchat és egy harmincéves fiatalember miért ilyen ruhákban
lép fel? Kanárisárga, okkersárga, citromsárga a cipő. Kék és narancssárga
a ruha. Rajta mindenféle népi fodor.
Tekknő: — Ez mind saját ötlet. Azután egy ruhatervező kitalálta, hogy
miképp legyen ilyen profi.
Hol éltek?
MC Hawer: — Budapesten élünk. Bár ezt kevésbé gondolnák rólunk, hiszen
a vidék zenéjét hordozzuk a szívünkben. Az én történetem kilencvenötben
kezdődött, amikor elkezdtem ezt csinálni, és „gyártottam“ négy albumot.
A Technóták egyet, aztán a Technóták kettőt, azon volt a Kék a szeme MC
Hawer-változata, a Technóták három nem nagyon jött be, a Technóták négyesen
szerepelt a Hosszú, fekete haj, nagyon kedvelték a diszkókban. Jóbarátok
lettünk Mikivel, és beindítottuk a produkciót MC Hawer feat. Tekknő néven.
Tekknő: — Öt lemezt adtunk ki. A végén elfogytak az ötletek, már nem
tudtam olyan produkciót letenni az asztalra, amilyet szerintem megérdemelt
volna a közönség, váltani akartam. Más stílusú zenét készültem játszani,
de szerencsére időben rájöttem, hogy az nem én lennék. Jókor találkoztam
MC Hawerrel.
Ha jól tudom, egy közös lemezetek van.
MC Hawer: — Nemrég aranylemez lett a Bye, bye lány! Most, szeptemberben
jön a második album. Augusztus közepén megjelent róla a Táncolj cigánylány
című maxilemez. Az albumon nagyszerű remixek lesznek. Aki látogatja a www.hawer.hu
című internetes honlapunkat, a remixeket le is töltheti onnan.
Tekknő: — Az új album megjelenésekor rendezünk majd egy „Disznósajt-Ó-tájékoztatót“,
és ezen csak hurkát, kolbászt és töpörtyűt szolgálunk majd fel a sajtó
képviselőinek. Csupa házi finomságot!
Könnyű működtetni ezt a duót? Megfér egymás mellett a horoszkóp szerint
a Nyilas meg az Oroszlán?
Tekknő: — Olykor vannak fennakadások, de hol nincsenek? Csak úgy lehet
túlvészelni a vészhelyzeteket, hogy ketten vagyunk. Ha többen lennénk,
nagyobb problémák születnének.
MC Hawer: — Jól megvagyunk. Vidámság, buli, techno és rap!
Magánszemélyek is meghívnak benneteket?
MC Hawer: — Egyszer egy kecskeméti night klub főnökének „vásárolt meg“
minket a személyzet. És azóta minden évben mi zenélünk a főnök szülinapján.
A kedvencei vagyunk.
Tekknő: — Múlt hónapban egy diszkótulajdonos lányának az esküvőjén
húztuk a nótát. Előtte a diszkóban léptünk fel.
Hallottam, hamarosan Ausztráliában álltok közönség elé. Az pedig
nagyon messze van.
MC Hawer: — Internetoldalunkon keresztül találtak ránk. Van ott egy
magyar nyelvű rádió, amely egyben magyar szervezőiroda is. Meghívtak bennünket
egy hónapra. Szeptember huszadikától október huszadikáig leszünk kint.
Különböző magyar házakban koncertezünk majd. Büszkeséggel tölt el, hogy
amíg eddig csak a nagy öregeket, Demjén Rózsit, Komár Lacit, Fenyő Mikit
hívták meg, most ránk esett a választás, és a fiatal csapatok közül mi
leszünk az elsők. Amennyire készülünk, annyira izgulunk. Még nem ültünk
repülőgépen... Ennek ellenére óriási boldogság, hogy a földgolyó másik
felén is szeretik a zenénket!
Tekknő: — Már nagyon várom Szingapúrt, ahol megáll pihenni a repülőgép.
És sokat barangolok majd ausztrál tájakon is. Szeretnénk hazahozni egy
kengurut. A kenguru erszényében pedig egy kicsi koalamacit!
„Ha
nyár, akkor buli, ha buli, akkor Pepsi Sziget.” Sok ezer fiatal gondolkodik
így minden év augusztusában. Jómagam immár ötödször gyürkőztem neki az
egyhetes „zenés őrületnek”, ahol pár napra elszigetelődhet az ember a mindennapi
gondoktól.
Viszonylag könnyen megtaláltam a régi szigeti ismerősöket, barátokat, s így: „Nincs más hátra, előre”- jelszóval indulhatott a hepaj, melynek apropóján olyan jókedvünk kerekedett, hogy ki is tartott egész héten.
Az egyes színpadok elosztása ezúttal a tapasztalt szigetlakókat is alaposan megtréfálta, mert aki a Wanted színpadot a tavalyi megszokott helyén kereste, az ott a Bahiat találta, vagy a számomra legkedvesebb Metal Hammer pódium is „átszerveződött” a sziget legdélebbi zugába. Ami a Nagyszínpadot illeti; több nagyobb kaliberű zenekart is el tudtam volna képzelni, de ez persze az én magánvéleményem. A külföldi előadók közül – látványban és zenei téren egyaránt – nálam a Leningrad Cowboys vitte el a pálmát. Látott már ugyanis valaki olyat, hogy a dobos egy hatalmas traktorban ülve püfölje a bőröket, a zenekar hajviseletéről és a két észbontó táncosnőről már nem is beszélve?! A régi nagy előadók egytől egyig hozták a formájukat, de néhány – számomra ez idáig ismeretlen – fiatal csapat is kellemesen meglepett.
A szlovákiai csapotok közül a Ghymes baráti zenekarok közreműködésével (Keleti Szél) a Világzenei Nagyszínpadon adott káprázatos koncertet. A Konflikt a Wanted színpadnál tanyázó „tarajosokat” pörgette fel egy őrült tempójú hajnali húrtépés erejéig. Az előnytelen időpont miatt (mivel a Nagyszínpadon éppen a Hobo szerepelt) az Expired Passport nevű, fiatal pozsonyi banda kissé gyérebb számú közönség előtt lépett fel. Ennek ellenére a fiúk kitettek magukért és nem okoztak csalódást azoknak, akik mégis őket választották.
Sajnos, néhány kedvencemről le kellett mondanom, mert a program igencsak sűrű volt, s még az ilyen tapasztalt és gyorslábú szigetlakó, mint én, sem képes ott lenni két-három helyszínen egyszerre. Ami a szervezést illeti, némileg javult a helyzet; több lett a zuhanyozó, a TOI-TOI s a tisztításuk is gyakoribb volt az előző években tapasztalt állapotoknál (bár, biztos ami biztos, használatuk előtt nem árt a mély lélegzetvétel...) Az árak viszont határozottan nyugatiasodtak, ami erősen gátolta a megmaradt „ős-szigeteseket” a gondtalan szórakozásban és jókedvre derülésben. Örömmel tapasztaltam viszont, hogy törzshelyünk, a Durex Táncdalfesztivál Sátor, további ülőhelyekkel bővült és a megnagyobbodott táncparkett is zsúfolásig telhetett a hajnalokba nyúló mulatozásokon. A sziget ezen végeiben lejátszódó hangulat jellemzésére még elmondom: Az „íny-kár szét kurityi”- s (olvasd: szekuriti) kedves barátaink állandó figyelmeztetése ellenére is egyre több asztalt tévesztettünk össze dobfelszereléssel vagy táncparkettel. Az utolsó napokat enyhe alvászavarokkal, összeesés-szindrómákkal és hasonló jókkal töltöttük, de utolsó energiatartalékainkat és erőnket összeszedve (saját változatunk szerinti megnevezéssel élve) az idei Pepsi Szigeten is kitartottunk a végsőkig.
A végén, bár kissé homályosabban, de még mindig furcsán csillogó szemekkel búcsúztunk egymástól, és elrebegtük a régi jelszót: jövőre, együtt, ugyanitt!
— Nem a hagyományosan vett diákéveimről beszélnék elsősorban, hanem arról az iskoláról, amit azóta végzünk, amióta a Picasso Branch létezik, hiszen rengeteg dolgot kellett megtanulnunk ahhoz, hogy igazából felnőjünk. Mert vannak dolgok, amiket követnünk kell, ha szeretnénk, hogy profi csapatként legyünk nyilvántartva. Ez volt az igazi iskola. Amúgy a középiskolában színjátszókörbe jártam. Legemlékezetesebb darabom a Tom Sawyer kalandjai volt, melyben a címszereplőt alakítottam. Külön kiemeltek az alakításomért, amire nagyon büszke voltam. A premierre megbetegedett a Huckleberry Fint alakító srác, és úgy esett, hogy a bátyámnak szóltak, nem ugrana-e be helyette. Szuper érzés volt a testvéremmel egy színpadon játszani. Legcikibb tantárgyam a biológia volt. Fiatal tanárnő tanította, aki nagyon tetszett. Azt üzenném a mostani diákoknak, hogy érezzék jól magukat a bőrükben, és vállalják fel önmagukat. És ne feledjék: augusztus huszötödikén megjelent a Picasso Branch harmadik albuma!
Mack / „Nem szerettem az osztályfőnöki órákat“
— Rengeteget tudnék mesélni a diákéveimről, hiszen idén érettségiztem. Három suliba is jártam. Imádtam iskolába járni. Rengeteg barátom lett. Bár az igazi iskola az élet iskolája, és abba most csöppentem, amióta a fiúkkal vagyok. Ricky diákkorában járt nálatok, Pathon, a fürdőben, és egyszer bennünket is elhozott. Nagyszerűen éreztük magunkat! Legcikibb „tantárgyam“ az osztályfőnöki óra volt. Üzenet a mostani diákoknak: korán lássatok előre! Mert azután abból jönnek a csalódások, ha csak várjátok a csodát.
Tommy G. / „Igyekeztem jó diák lenni“
— Szerintem az ember egész életében tanul. Igyekeztem a suliban, rendesen tanultam. Igazából azonban a zene és a sport érdekelt. Főképp atletizáltam, de más sportokat is kipróbáltam. Trombitán, gitáron, basszusgitáron, zongorán tanultam játszani. Azután eljutottam az éneklésig, és most azt érzem, az éneklés az igazi feladatom. Legcikibb tantárgyam a földrajz volt. A mostani diákoknak azt üzenem, hogy tanulja mindenki azt, amit szeret, és ami fontos.
Ahogy itt állok
(időtlen szétszórtságban)
a völgy- pázsiton;
hajam a szellő, ruhám a nap,
ölem a völgyben kecsesen hajló kis patak,
kacajom madarak csacsogó viháncolása,
felbuzgó életerőmmel megtévesztelek,
százados korokat megjárt testem zúzódásait takarva,
mélyrétegeimből mohák sejlenek,
viharvert fáim naponta mosdva büszkén hordozom
neked
ez arcom: fényárban
úszó erdő...,
s Te sem vagy első,
Te sem versz gyökeret e tájban,
de megérlelem a szót a szádban,
tenyeremből jóságot adok,
hogy kicsikét kicsírázz kezemben,
mielőtt elsodornak tőlem a napok,
új életre kelve idegen vidékeken
hol elfelejted, hogy dajkáltalak,
megtagadsz, hogy megtaláld magad
rám hagyva energiaszennyed...
emberi kín- mag, mégis szeretlek,
éveket csírázó ÉNek, el- elkábító energiaszemcse,
én neked és énnekem Te.
S amikor fejem a hó már meglepi,
madár sem szól majd,
patakom kitikkad, élettelen szikláskert
áll majd a zöldsövény helyett,
a szél suhog majd riasztó magánnyal,
ezernyi gúnnyal, potyogva hullnak
majd a zúzalék sebek,
akkor se hidd el senkinek, hogy szenvedek,
mert téged is figyellek most már,
eltemetett foszlányom, fel-fel sejlő részem
vagy Te is..., és ha végül önmagamba rogynák
kinevethet majd az Isten is,
kit érdekel, lehányom
magamról, a terheket,
hogy akkortól a mindent elnyelő felejtés- szakadéka én legyek.
Tudod a dolgok csak úgy adódnak,
látom a sorsod, és hogy elveszek,
de míg itt állok ez örökkévalóság-
pillanatban
csak általad és neked létezek.
Szeptember
és Petőfiné. A magyar szerelmi líra legismertebb versét, a Szeptember végén-t
mindenki ismeri. 1846 szeptemberében találkozott először Petőfi Júliával,
napra pontosan egy évvel később házasodtak össze és napra pontosan 22 évvel
később temették — 39 éves korában — el azt a nőt, akit akár költőként vagy
az Andersen-mesék magyarra való fordítójaként is ismerhetnénk. De nem ismerjük,
az ő életét két év határozta meg. A Petőfi mellett eltöltött két
esztendő.
Behunyt szemmel ült a karosszékében Szendrey Júlia, hallgatott s érezni
lehetett, hogy több szó már nem hagyja el az ajkát. Feje kissé féloldalra
billent. Nem tudni, elaludt-e, de aki ránézett, csak arra gondolhatott,
hogy álmodik.
Óvatos mozdulattal, nesztelenül felállt helyéről a két vendég. Lábujjhegyen
hagyták el a szobát. S hangtalanul húzták be maguk mögött az ajtót.
— Szegény asszony — szólalt meg távozás közben a kis Júlia. — Úgy sajnálom
őt.
— Te sajnálod? — csendült fel Zsuzsa hangja. — Én irigylem. Van-e nő,
aki szebb élettel dicsekedhetik? Petőfi Sándor felesége lenni!
— De Petőfi Sándort elveszíteni!
— Nem vesztette el. Nem veszthette el. Ott él a szívében halhatatlanul.
— Mindnyájunk szívében ott él.
— Igen, minden magyar szívében. S míg magyar szó hangzik, Petőfi szellemével
együtt ott él a szívekben Petőfiné Szendrey Júlia is.
— Az idei nyár fellépéssorozatát az ex-ABDA-i bulival kezdtük. Ez az Aurórás srácok szervezésében megrendezésre kerülő, immár IV. ÚJ HULLÁM Fesztivál a Komárom melletti Mocsára áthelyezve is megtartotta eredeti színvonalát és presztízsét. A punk rockot kedvelő fiataloknak ugyanis ez nem jelentett akadályt, amit igazol a fesztiválon részvevők száma és a hangulat is. Fellépésünkre szinte az egész tábor összeverődött a színpadot rejtő cirkuszi sátor alatt, és sikerült alaposan megmozgatnunk a közönséget.
A következő állomás, ha jól tudom, a KLIKK volt ...
— A KLIKK egy külön sztori. Mi csak az utolsó nap kerültünk színpadra,
de én már az első naptól ott tanyáztam, hogy üdvözöljem az ismerősöket,
barátokat, kollégákat és a többiekkel együtt végigjárjam a kiválasztott
bulikat és nyeljem a port. Ez nem tett jót a hangszálaimnak és alaposan
el is fárasztott. Ennek ellenére sikeres koncertet nyomtunk le.
Merre vettétek ezután az irányt?
— Épp csak kipihentük a KLIKK fáradalmait és már indulhattunk is a
Sásdon 3. éve megrendezésre kerülő SUMMERGROWD fesztiválra, melyen minden
nap más zenei stílus képviselteti magát. Első nap (ingyenes belépővel)
a kezdő zenekarokat tekinthették meg az érdeklődők, második nap a metál
rajongói élhették ki magukat, a harmadik napon pedig a punk-zenéé volt
az aréna.
Ezt követően, július 26-án, az Auróra zenekarral németországi koncertre
indultunk. Az első este Regensburgban léptünk fel, számunkra már ismerős
közönség előtt. A fogadtatása olyan volt, mintha haza érkeztünk volna.
Még aznap éjjel indultunk Lübeckbe, ami további csaknem ezer kilométeres
utat jelentett. Odaérve először a tengerben lemostuk magunkról a hosszú
út porát, majd egy Konflikt kontra Auróra focimeccset is összehoztunk még
a fellépés előtt. Az utolsó, a rostocki állomás volt számunkra a
legmérvadóbb. Ez a Force Attack név alatt futó fesztivál az (melyet az
októbertől a The Exploiteddel Európa turnéra induló Dritte Wahl zenekar
szervez), ahol megtalálható az európai punk zene teljes krémje. Idén először
hívtak kelet-európai bandákat, ezek voltunk mi és az Auróra. Remek koncertek
voltak, olyan zenekarokkal léphettünk fel, mint pl.: a Napalm Death, Bambix,
Lokalmatadore vagy a Molotow Sóda. Teljes egészében rengeteg tapasztalatot
hozott ez a koncertkörút, ugyanakkor a négy nap alatt leutaztunk 2500 kilométert,
ami önmagába véve is figyelemre méltó, még akkor is, ha a tavalyi évhez
viszonyítva ezt már teljesen megszokott távnak tekinthetjük.
Ezután jött a nyaralás?
— Hááát, augusztus 3-án már úton voltunk a trutnovi VII. Anti Society
Fesztiválra.. Itt szeretném elmondani: igaz ugyan, hogy a Force Attack
Fesztivál a legnagyobb, de megítélésem szerint a trutnovi a legjobb és
leghangulatosabb. Közel 4000 fős közönség előtt játszottunk, hatalmas ovációkkal
fogadtak, s csak a szervezők felszólítása állíthatta meg a veszett jó bulizást.
Talán az égiek is oltalmukba vettek minket, mert amint lejöttünk a színpadról,
pillanatok alatt hatalmas robajjal leszakadt az ég, a lezúduló nyári
zápor aznapra befejezetté is nyilvánítatta a programot. Trutnovból
hazaérkezve néhány órás pihenés után indultunk a „Popsi Sziget“-re. A Wanted
színpadon léptünk fel, amely a sziget négy legnagyobb színpada közé tartozik.
Belefér még valami a nyárba?
— Miért ne? Szeretjük, amit csinálunk, és ha ráadásul egy olyan családiasan
baráti közegben játszhatunk, mint amilyennek az augusztus 18—19-i Rómeó
Vérzik Tábor ígérkezik....
Őszre viszont, ha jól tudom, tartogattok egyéb meglepetéseket is...
— Szeptemberre már minden hétvégénket lekötöttük koncert-fellépésekkel
(szeptember 7.: Rosenheim (Németország), 8.: Bécs (Ausztria), 14.: Leipzig
(Németország), szeptember 15.: Mittweida fesztivál (Németország), szeptember
22.: Léva). ám összeállt új albumunk anyaga is. Októberben stúdióba vonulunk,
hogy karácsonyig piacra kerüljön a kazetta és a cédé formájában.
Lám a láma is minket bámul az út szélén, ahogy átgázolunk a vastag hórétegen, amely pillanatok alatt elolvad. Nemsokára megpillantjuk La Paz külvárosának téglaházait. Úgy tűnik, a város sík területen fekszik, ám közelebb érve a világ legnagyobb krátere tárul szemünk elé. A 8–10 km széles katlan oldalán 10 ezrével sorakoznak a befejezetlen házak, melyek alsó része általában vályogból, emeleti része pedig téglából épült. A világ üstjének végtelenül meredek falán sorakozó házak közt keskeny utcácskák futnak a mélybe. ahol nyüzsögve fortyog az élet. E kondér sűrűjében általában „oldsmobilok” és mikrobuszok, taxik szállítják az utasokat.
Az ablakaikon derékig kihajló srácok egymást túllicitálva irányítják a taxi útját. A következő nap Coroicoba készülünk. Hosszú, fárasztó és veszélyes út áll előttünk, így bevásárolunk az indián piacon a MERCADO URUGUAY-on, amely kb. akkora területen fekszik, mint Komárom. A lélekrabló művészeket nem nagyon kedvelik a bennszülöttek, így megdobálnak, majd bottal kergetnek, mikor fotózni kezdek. A piac körüli rövid tréning és verés megerősíti eddigi tapasztalataimat az indiánok hagyományos gringó vendégszeretetéről.
Idegenvezetőnk este elmondja, hogy mi vár ránk másnap, így erre az útra nem vállalkozik mindenki. Kora reggel indulunk. La Paz fölött még megállunk a 4800 m tengerszint feletti magasságban lévő Krisztus szobornál, ahonnan szép kilátás nyílik a környékre. Innen már lefele visz az út, s lassan az aszfalt is elkopik alólunk. Járgányunk úgymond vízözön előtti, mint annak vezetője. Útközben kézről-kézre jár sofőrünk jogosítványa, amely inkább egy Bibliára emlékeztet. A könyvecskét — melyben a közlekedési szabályok ugyanúgy megtalálhatók, mint sofőrünk hivatalos ujjlenyomata és háború előtt készült fényképe — mindenki átlapozta. Lassan az őserdőbe érünk, s az út szinte teljesen eltűnik alólunk. A busz ablakán kitekintve úgy tűnik, mintha egy lassan döcögő repülőgépen utaznánk, kilométeres szakadékok felett. Az elefántnak könnyebb dolga lenne kötéltáncosként, mint nekünk ezen a hegyoldalba vájt ösvényen maradni. Az út helyenként pontosan olyan széles, mint járgányunk, a külső kerék alól pedig állandóan omlik a hegyoldal. Ezen az „úton” külön szabály van érvényben, mely szerint, ahol kissé szélesebb az út, ott is baloldalon kell haladni (odafele), hogy a sofőr jobban lássa, mennyire van a külső kerék az út szélétől. Fontos dolog ez, mert bizony állandóan jönnek szembe a járművek. Történik mindez annak ellenére, hogy délelőtt csak Coroico fele volna szabad közlekedni. Azokon a helyeken, ahol kissé szélesebb az út, libasorban sorakoznak az útszéli keresztek. Ez az út nem véletlenül kapta a Halál útja elnevezést. Az alattunk lévő szakadékban egymásra zuhant teherautók és kisbuszok roncsainak sokaságát látjuk. A statisztikai adatok szerint egyértelműen ez a világ legveszélyesebb útja, bár errefele meglehetősen ritkán készülnek statisztikai felmérések. 1994-ben a hivatalos adatok szerint 26 jármű zuhant a mélybe, vagyis átlagosan kéthetente egy járgány. A szerencsétlenségeket eddig senki sem élte túl, pedig ezeken a járműveken zsúfolva utaznak az emberek. 1983-ban például az egyik tragikus balesetnek 100 áldozata volt, pontosan ennyien tartózkodtak azon a kamionon, amelyik a szakadékba zuhant. Kamionok – bármilyen furcsa is ezen az úton azok is előfordulnak.
Lélegzetelállító, ahogy e kamionok külső kerekének fele a szakadék felett, a levegőben halad. Temető a hegyoldalban, mondhatnánk, hiszen aki ide lezuhan, ott is van eltemetve. A bolíviaiak nem vállalják a hullák veszélyes felhozatalát. Magyarán szólva, ritka hülye az, aki nekivág ennek az útnak, melyre igazi életbiztosítást csak az egekben kötnek. Az útszélén sorakozó keresztek ellenére sofőrünknek vidám, tréfálkozó kedve van, s olykor hátrafordulva meséli humoros történeteiket, miközben elég jó tempóban gyúrja a pedált. Éppen az arcokra fagyott leheletvékony sápadtságot és döbbenetet filmezem, mikor óriási sikoly hagyja el az eddig márványfehér, mozdulatlan, lelkekbe kapaszkodó arcokat. – Egy koccanást érzek, s a szakadék fele billen az oldsmobil. Óriási káosz támad. A sofőrt kivéve mindenki előre bámul. A riadt arcokon a halálfélelem tükröződik. Az egyik „meredek” (éles), beláthatatlan kanyarban egy teherautóval ütköztünk. Sofőrünk hiába csitítja a társaságot, s kéri őket, hogy ne mozogjanak, mert még jobban megbillenhet a busz. Óriási a zűrzavar. Mindenkit kiver a víz, s lassan bűz árasztja el az autóbuszt. A halál dobozában még elviselhetetlenebbé válik a szakadék feletti panoráma, amely egyébként gyönyörű lenne. Dagadt Jiří, aki közvetlenül a sofőr mögött ült, s idegei már eddig sem nagyon bírták e flúgos futamot, most felugrik és ordítozva püfölni kezdi a sofőrt. Hősünk azonban nyakát behúzva mosolyogva kapcsol hátramenetbe, s kissé kapirgálva ugyan, de mégiscsak visszaevickél az útra járgányunkkal, lelkeink mennybemenetelének majdnem biztos színhelyéről.
Lassacskán a Menyasszonyfátylakhoz érünk. Így nevezik azokat a csodálatos
vízeséseket, melyek óriási magasságból fátyolszerűen zuhannak alá az útra,
melyen haladunk. Az ingyenes kocsimosás persze nem hűti a kedélyeket. Dagadt
Jiří pedig úgy néz ki, mint aki tényleg bedilizett. Minden kanyar előtt
püfölgeti sofőrünket, hogy dudáljon s közben ordítozik, hogy ne hajtson
a szakadék szélén.
A mesebeli táj szépsége azonban leírhatatlan. Az őserdő üde leheletétől
itt is, ott is gőzoszlopként emelkednek a mélyből a felhők. Lassan feltűnik
az isten háta mögötti város COROICO.
Megérkezésünk után a Dagadt Jiřít egy lefüggönyözött szobában helyezték
el. Ott is maradt egészen visszaindulásunkig.
Este veszünk egy üveg bort, s kiülünk a teraszra a csillagokat bámulni.
Az őserdő lehelete lassan utolér, s felfal bennünket. Mielőtt beborítana
a gomolygó felhő, kellemes borzongás fut végig az ember hátán. A tejfehér
ködben jól esik hallgatni az őserő éjszakai hangjait, s elmélázni az elmúlt
nap élményein. Kár, hogy ezt az utat néhány év múlva benövi az őserdő növényzete,
hiszen már épül az új korlátokkal szegélyezett biztonságos út...
Nem tudom, honnan toppant elő, egyszer csak ott állt az okkersárgába bújt budai kávéház félhomályában. Hirtelen azt éreztem, mintha itt mindent neki találtak volna ki. Olyan volt a környezet, mint a régi fotográfiákon látott híres kávéházak. Nemes és titokzatos. Ónodi Eszter színésznő különös fényt hozott a tárgyak és emberek alkotta délutáni harmóniába. Energiát. A sarokban ült, ha jól emlékszem, narancslevet rendelt. És sokszor mosolygott. Megfigyeltem, olyankor gyönyörűen ragyogott a szeme. Egészen másképpen, mint másoké. Nem messze, a Duna partján, tombolt a kánikula. Idebent is a nyárral kezdtem.
Nyaralt az idén, vagy dolgozott a színházi szünetben?
— A Katona József Színházzal Cividale városában jártam. Nem nyaraltam,
játszottam. A Tyukodi pajtás című darabban. Kamarazenei előadás, furcsa,
kortárs zenei est, mégis mi, színészek adjuk elő.
Miképp került Tyukodi pajtás közelébe?
— A Katonában, ahol társulati tag vagyok, két évvel ezelőtt megjelent
egy felhívás, amely egy workshopot hirdetett. Délutánonként zenei kreativitást
fejlesztő gyakorlatokra mehetett, aki akart. Gondoltam, ha már úgyis zongoráztam,
miért ne mennék? Éreztem, hogy érdekes lesz. Az ott végzett gyakorlatokból
született azután egy összeállítás, amit eljátszottunk a társulat többi
tagjának. Mindenkinek tetszett. Az igazgató úr is látta, és felajánlotta,
hogy kerüljön a repertoárba. Vasárnap délelőttönként adtuk elő, havonta
kétszer, nagy sikerrel. A produkciónak hangos utóélete lett. Rengeteg helyen
megfordultunk vele. Így jutottunk el idén nyáron Olaszországba.
Az olaszok beindultak?
— Nem voltak olyan sokan, de úgy vettem észre, hogy szerették az előadást.
Angolul adtuk elő, mert az utazó verzió angol nyelvű. Nem biztos, hogy
mindenki értette a poénokat. De azért tapsoltak.
Milyen volt a város?
— Gyönyörű! Csak az utazás ne lett volna olyan fárasztó...
A nem színházi nyara hogyan alakult?
— Filmet forgattam. Az a címe, hogy Valami Amerika. Az eddig reklámfilmekkel
foglalkozó Herendi Gábor első filmje. A film óriásplakátjára fotóztak ma
délelőtt. Onnan jöttem ide. A Valami Amerika premierje a tervek szerint
februárban lesz a filmszemlén és a mozikban. Az óriásplakát is akkoriban
kerül majd az utcára. De ebben nem vagyok biztos. Július végén Montenegró
következett.
Miért éppen Montenegró?
— Mert jó hely. Nem annyira felkapott, mint Horvátország. Kíváncsi
voltam rá.
Ne haragudjon, de leírom, milyen pólóban van. Indiát idéző alapon,
Síva szeme háromszor.
— Párizsból való. A párizsi bolhapiacon vásároltam egy volt jugoszláv
emigránstól, akinek ott állt a standja. Nincs semmiféle Krisnás elkötelezettségem,
és nem vagyok Brahma-hívő sem. Csak imádom ezt a pólót!
A szemén nincs festék, ha jól látom.
— Nincs festék? Azt mondja? Akkor nagyon szépen dolgoztak a fotózáson
a sminkesek.
Mennyit tölt otthon a tükör előtt?
— A szakmámból kifolyólag nagyon keveset. Annyian gyötrik a bőrömet
a színházban meg a kamerák előtt, hogy amikor csak tehetem, nem festem
magam. Szinte felvillanyozódik a bőröm, amikor érzi, hogy nincs rajta smink.
Ugyanez érvényes a hajamra. Minden hajmosás után pakolást kap. De nem sütögetem
össze-viszsza, mert a hajam is rettenetesen igénybe van véve a munkám folyamán.
Jókor érkezett a Kabay Barna rendezte Meseautó?
— Az a film nagyon fontos állomása lett az életemnek. A Meseautó előtt
csak úgynevezett művészfilmekben játszottam. A Kalózokat leszámítva, bár
abban nem volt olyan nagy szerepem. A Meseautónak köszönhetően ismertebb
ember lettem az országban, mint amilyen korábban voltam. Ennek vannak jó
és rossz oldalai. Meg kell tanulnom együtt élni ezzel az állapottal.
Nemsokára tájainkon is bemutatják a filmet. Eljön, ha hívják majd
a premierre?
— Ha ráérek, szívesen megyek. Ám, ha előadásom lesz, és nem lehetek
ott, remélem, a hogy rokonaim meg tudják nézni.
A rokonai?
— Nagymamámnak hat testvére volt. Egy kivételével valamenynyien a Felvidéken
élnek. Másod-unokatestvéreim Komáromban és Gútán laknak. Remélem, miközben
nézik a Meseautót, büszkék lesznek rá, hogy szegről-végről mégis rokonok
vagyunk.
A találkozásig üzen valamit az Ifi magazin olvasóinak?
— Nézzék meg a filmet! Legyenek nyitottak meg szabadok! Olvassanak
sokat! Ne csak a számítógép előtt üljenek, mert olvasni is jó. És szeressék
a zenét meg a színházat!
A
nyolcéves Czucz Krisztina a pozsonyi Brit Nemzetközi Iskola diákja,
kétszer járt az Indiától délre fekvő Maldív-szigeteken. Élményeiről egy
nem mindennapi könyvben számol be, melynek különlegessége, hogy az illusztrációkat
is ő készítette, valamint a szöveg is az ő kézírásával olvasható.
Két
új arc – Fecó és István – a magyar könnyűzenében. A dallamos popzenét játszó
duó 2000. áprilisában alakult. Zene- és szövegvilágát tekintve pozitív
életérzés, fiatalos lendület jellemzi dalaikat, amelyek témája így nem
is lehet más, mint a buli és a szerelem. A Fifty-Fifty 2000. júliusában
lépett a nagyközönség elé: a debütáló album előfutáraként ekkor jelent
meg az első maxi cédé a „Tűz van a szívemben” című dallal. Sikerét mi sem
bizonyítja jobban, minthogy a „Dancemix.hu“ című válogatáslemez készítői:
DJ Spigiboy és Pietro első hallásra annyira beleszerettek a slágergyanús
nótába, hogy a dal rákerült a legnagyobb magyar slágereket felvonultató
válogatáslemezre. István és Fecó első albuma „Szeress, míg élek” címmel
idén áprilisban jelent meg. Manapság a magyar rádióállomások egyik legjátszottabb
felvétele az album második kislemezslágere, az „Álom volt” című dal.
A Fifty-Fifty viszonylag új név a magyar zenei palettán, viszont
tagjai egyáltalán nem számítanak kezdőnek. Láthatott már benneteket a közönség
egy-két produkcióban.
István: Eredetileg zenetanár vagyok, hat éves korom óta jártam zeneiskolába.
Ami ismertebb produkció volt, az a Lord. A két évvel ezelőtti turnén mint
session gitáros szerepeltem, előtte pedig rengeteget vendéglátóztam, itthon
és nyugaton egyaránt.
Fecó: Én vidéki színházi társulatoknál dolgoztam. Különböző volumenű
darabokban szerepeltem, mint énekes. Ezenkívül én is vendéglátóztam, ami
jó iskola.
Hogyan találtatok egymásra?
István: A szakmán belül mindenki figyelemmel kíséri mások munkáját,
így mi is tudtunk egymásról.
Fecó: Ismertük egymást, mint a rossz pénzt... Különben tudni kell rólunk,
hogy lúdtalpasok vagyunk, és az ortopédián a váróban ücsörögtünk, vártuk
a sorunkat. (nevetés) Beszélgetésbe elegyedtünk és kiderült, hogy azonosan
gondolkodunk a zenét illetően.
István: Az egyik multinacionális cég, a Warner ajánlotta fel, hogy
készíthetünk albumot, s végre nem háttérzenészként, mások muzsikáját, hanem
a saját zenénket rögzíthetjük lemezre.
És honnan a név: Fifty-Fifty?
István: Fecó először nyolcvan-húszra gondolt az elosztásban, már ami
a gázsit illeti... Ez egy érdekes dolog. Kedden szerződött velünk a Warner,
és pénteken már ment gyártásba a „Dancemix.hu“ című válogatás. Gyakorlatilag
dal is volt, zenekar is volt, szerződésünk is volt, csak nevünk nem. Tehát
nagyon gyorsan kellett nevet találnunk. Innen Fecó jobban tudja a sztorit...
Fecó: ... ugyanis az én agyamból pattant ki a végleges név. Először
rosszabbnál rosszabb nevek jutottak az eszünkbe. Elkezdtem picit sörözgetni,
így jobban jött az ihlet, mígnem megszületett a Fifty-Fifty, ami korrekt
névnek bizonyult. Jelzi semmi hierarchia nincs közöttünk. Még a csajokban
sem.
Ha két-három évvel ezelőtt lennénk, azt mondtam volna: nyert ügyetek
van, célegyenesben vagytok, hiszen megjelent az első nagylemez. Nemrég
beszélgettem egy zenész ismerősömmel, aki szerint - és tegyük hozzá: igaza
van - megváltozott a helyzet, manapság már könnyű lemezszerződéshez jutni.
Megmaradni a szakmában nehéz, megismertetni a zenekart, a dalokat a közönséggel.
Ti mit tudtok tenni annak érdekében, hogy a dolog hosszútávon is működjön?
István: Annyiban kijavítanám az ismerősödet, hogy azért nagy multinacionális
céghez kerülni manapság sem egyszerű. Ők azért megnézik, hogy mibe fektetik
a pénzüket. A lényeg a hitelesség, elhitetni a közönséggel, hogy ezek tényleg
a mi dalaink, és örömmel zenélünk. Elengedhetetlen, hogy a bulikon a jó
hangulatunk átragadjon az emberekre. Ez nagyon fontos.
A magyar piacon rengeteg az új előadó. Ebből kifolyólag ez a hitelesség
önmagában elég?
Fecó: Bízunk benne, hogy igen. Már több mint 140 bulin vagyunk túl,
s működik a dolog.
István: Egy nagyon lényeges momentumot nem lehet elfelejteni, ami megkülönböztet
bennünket a sok új zenekartól. Méghozzá, hogy mi tényleg zenészek vagyunk,
és annak ellenére, hogy ez slágerzene, igényesen, hosszú hónapok munkájával
elkészített nagylemezről van szó. Példa erre az „Álom volt” című slágerünk.
Vonósokkal kezdődik, utána spanyol gitárszóló hallható, az első refrén
után egy jazz-gitárbetét, a második után torzított gitárszóló. Mindez nem
megszokott manapság a slágerzenében. Tehát slágerzene igényes hangszereléssel,
profik előadásában a szó nemes értelmében.
Az első maxitok, rajta a „Tűz van a szívemben” című dallal ugyan
szélesebb körben is ismertté vált, de a második dal, az „Álom volt” jóval
nagyobbat durrant. Sejteni lehetett, hogy a második jobban bejön?
Fecó: Nem. Mi azzal magyarázzuk, hogy az első dalunk még tavaly júliusban
jelent meg. Akkor úgy volt, hogy ősszel kijön a lemez, de csak idén áprilisban
került a boltokba. Tehát sok idő eltelt a kettő között, meg késett a klipje
is. Nem volt annyi megnyilvánulási lehetőség.
István: A zenekar az első maxi után tudta maga mögött azokat a gyermekbetegségeket,
amiken az induló csapatoknak át kell esniük, de áprilisban szerencsére
sínre került minden. Nagy szerepük volt ebben a rádióknak is, hogy a második
dalunkat már rongyosra játsszák. Szerencsére kezdenek visszatérni az igazi
hangszerekkel előadott muzsikákhoz.
Az első dalt miért nem játszották?
Fecó: Ha valaki tudná erre a magyarázatot, csak slágereket írna.
István: Érdekes téma ez. Az egyik kereskedelmi tévé ismert mulatós
műsora kimondottan a „Tűz van a szívemben” című dalt kérte. Ők erre esküsznek.
Nehéz eldönteni, hogy miből lesz sláger, miből nem.
Beszéljünk a lemezről! A sok jó dal között megfér egy átdolgozás
is.
Fecó: Ez egy régi nagy R-Go-sláger, a „Rég várok valakire”. Kuriózumnak
szántuk. Ahogy említettem a lemeznek tavaly ősszel kellett volna megjelennie.
Ám ez a felvétel csak tavasszal készült el.
Ezek szerint nagy rajongói vagytok a legendás csapatnak...
István: Inkább úgy fogalmaznék: jó zene- és jó zenészrajongók vagyunk.
A dallal kapcsolatban részünk volt egy nagy meglepetésben. Augusztus közepén
a magyar közszolgálati tévé délelőtti műsorának voltunk a vendégei. Azt
kérték tőlünk, hogy az említett R-Go-dalt játsszuk. Egyszer csak Fecó hangja
mellett felcsendült Szikora Robi hangja is. Nem tudtam elképzelni, honnan
jön. Aztán a színfalak mögül előlépett Robi, leült mellénk a színpadra
és hármasban adtuk elő a dalt. Utána jót beszélgettünk. Most találkoztunk
vele először.
Biztosan Szikorának is tetszik az új változat. Ha nem tetszene neki,
akkor valószínűleg el sem jött volna.
Fecó: Mi is ezt mondtuk.
István: Alapiskolás koromban a Hungária és az R-Go-lemezek a legféltettebb
kincseim voltak. Így, amikor Robi kijött a színfalak mögül, nagyon meghatódtam.
Örültünk, hogy pozitívan nyilatkozott a munkánkról. A közönség elismerése
mellett ez a másik, ami nagyon sokat jelent. Valahol talán ez a legnagyobb
elismerés.
Ha összehasonlítjuk a dalotokat az eredeti változattal, akkor milyen
változások fedezhetők fel?
Fecó: Hangzásában változtattuk meg, előtérbe hoztuk a gitár szerepét,
mivel zenénkben nagyon nagy szerepe van a gitárnak.
István: Egyszerű, könnyen emészthető szép dallamokkal dobtuk fel és
nagy hangsúlyt fektettünk a vokálra. Egyébként a több nagy produkcióból
ismert Czerovszky Heni vokálozik, ami nem elhanyagolható tény.
Tervek a jövőt illetően? A sok fellépés mellett milyen dalok jelennek
meg még maxin? Esetleg jön a második album?
István: Éjjel-nappal tévé, rádiók, fellépések orrba-szájba Magyarországon
és határainkon túl is. Most azon dolgozunk, hogy szeptember végétől elindulhasson
a tisztán élő Fifty-Fifty-turné, tehát nagyzenekarral, csak élőben. Október
végén megjelenik a harmadik maxi a lemez címadó dalával, vagy az R-Go-átdolgozással,
amelyhez klip is készül. Hogy melyik lesz, még magunk sem tudjuk. Tavaszra
egy negyedik maxit is tervezünk, s nyáron vagy ősszel jön ki a második
lemez.
Ám, gondolom, most még felesleges második lemezben gondolkodni.
Fecó: Rövidtávú terveink vannak, mindig az adott feladatokra koncentrálunk.
István: Most kezd beérni a másfél év gyümölcse. Ami elmaradt tavaly
ősszel az most ránk zúdult az ismeretséggel, hogy elkezdték játszani a
dalunkat a rádiók. Tehát a Fifty-Fifty sínen van, és száguld tovább!
Patti
Smith nemcsak rockénekesnő. Koncertjei, mint az a július 8-án tartott prágai,
vagy a nemrégi — cataniai fellépésén is bebizonyosodott, igazi
sámánáldozatok, amelyek beavatások és tagadások is egyben. Az utóbbi időben
ritkán fogad újságírókat. Az alábbi exkluzív interjút a Tyden munkatársa,
Josef Rauvolf készítette vele.
Egy közelmúltban adott beszélgetésében kijelentette, hogy a társadalmi
témákról szóló zenék az utóbbi időben nem igazán közkedveltek. Mire
utalt ezzel?
— Ez egészen egyszerű, az emberek nem érdeklődnek az ilyen dalok iránt,
legalábbis az Egyesült Államokban nem. Ezért jelenik meg olyan kevés belőlük,
holott a szociális helyzet ezt indokolná. Az emberek főleg a popzene iránt
érdeklődnek, az pedig engem egyáltalán nem érdekel.
Mi a véleménye az amerikai politikáról?
— A 2000-ben kiadott Gung Ho albumom éppen a választások idején jelent
meg. Ezen van egy számom, amely a New Party (Új párt) címet viseli.
A Demokrata Párt sajnos egyre inkább kezd hasonlítani a republikánusokhoz,
és sokszor úgy tűnik, mintha egy párt lennének. Pedig nekem az a a véleményem,
hogy a mi hazánknak égetően nagy szüksége lenne egy új pártra.
Ez rendkívül
nehéz lesz, de hogy erős is legyen, azt különösen nehéz lesz elérni,
főleg abban a rendszerben, ami most uralkodik.
Milyen lenne ennek a pártnak a programja?
— Először is sokkal humánusabb célokat kellene megfogalmaznia, például
a környezet védelmét és a természetes környezet megtartását. A döntéseket
nem kizárólag gazdasági szempontok szerint kellene meghozni. De úgy
látom, hogy ez nemcsak az USA-ra, de az egész világra érvényes kellene
hogy legyen. Az államokat csak az érdekli, hogy állnak anyagilag, milyen
erős a katonai védelmük, de nem törődnek a gyermekeik egészségével, sem
a tiszta levegővel, sem a vízzel. Ezek azok a dolgok, amelyekről mostanában
gondolkodom.
Az új pártra vonatkoztatva optimista, vagy pesszimista? Lehet, hogy
megváltozik a helyzet, ha a gazdaság hanyatlásnak indul.
— Nem hiszem, hogy ez olyan hamar bekövetkezhet. Efölött azonban nem
érdemes lamentálni, az a fontos, hogy harcoljon az ember. Gondoljon csak
arra, amikor 1968-ban az oroszok elfoglalták az ön hazáját. Nem látszott
valószínűnek, hogy néhány hónap vagy néhány év múlva kimenjenek innen,
és ismét az önöké legyen az ország. Ezért lesz ez is igen nehéz.
Az emberek csak akkor térnek észhez, ha valamilyen hatalmas természeti
katasztrófa bekövetkezik. Vegyük például az AIDS-et, az Afrikában meglévő
hatalmas válságot. Az Egyesült Államokkal is így van ez. Aztán egy nap
történik valami, és az arra kényszeríti az embereket, hogy elgondolkodjanak
a dolgokról, mint a vietnami háború idején. Sokan nem törődtek vele, mi
történik Vietnamban, mindaddig, amíg plasztikzsákokban vissza nem
küldték a halott férjeket, barátokat, testvéreket. Amikor már ezrek haltak
meg, az emberek elkezdtek hangosan gondolkodni. Szerintem az embereknek
szüksége van arra, hogy néha fenékbe rúgják őket, hogy végre megmozduljanak.
Egyik dalában arról énekel, hogy a népnek hatalma van. A valóságban
nem igazán ez a helyzet. Valóban ez a véleménye?
— Meg vagyok róla győződve, hogy így van. Ha sokan vannak, akkor igen.
Az egyénnek, a művésznek van bizonyos ereje és hatalma, ez igaz, de ha
sokan vagyunk, óriási az erőnk. Így értük el, hogy véget ért a vietnami
háború. Csehszlovákiában pedig hosszú idő után végre visszakapták a hazájukat,
úgy, mint a lengyelek. Nem szólhatok az ön nevében, de a mi amerikai szempontunk
szerint az emberek szabadították fel az országot. Ha megkérdezik, ki szabadította
fel Csehszlovákiát, senki sem gondol majd egy emberre. Ezért azt válaszolom
a kérdésére, hogy a változás nem lesz könnyű, sok szenvedéssel és megpróbáltatással
jár az ilyesmi, de megvalósítható.
Ön állítólag azért ír dalokat, hogy valami megjelenjen. Ez önmaga
vallatása, vagy tükörbenézés?
— Vannak olyan számaink is, mint például a jazzben, ahol adott néhány
téma, vagy maga a dallam, ezt aztán továbbviszszük. Soha nem tudjuk,
hová jutunk. Ez függ az adott várostól, ahol fellépünk, a történelmétől,
az emberek szívében van elrejtve.
Például?
— Nemrég a bécsi operában léptünk fel, az About a Boy (Egy fiúról)
című számmal. Ez bárkiről szólhat – Kurt Cobainről, az elhunyt bátyámról,
a fiatal John Kennedyről. De mi a bécsi operában voltunk, itt tehát a dal
a fiatal Mozartról szólt, aki játszani szeretett volna a többi gyerekkel,
de gyakorolnia kellett a zongorán. Palotákba kellett járnia, hogy ott a
királyoknak és királynőknek játsszon. Ezért nem volt semmilyen gyermekkora.
Öt évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy ez a dal Jan Palachról szól.
Zürichben epedig egy kábítószeres fiúról, aki egy holdfényes éjszakán nem
vette meg a maga adagját.
—Látja, már nem emlékszem erre, de az az este ahhoz vezetett el.
Említette, hogy ott volt, amikor Allen Ginsberg meghalt.
—Én, a gitáros Lenny Kaye és Oliver Ray Ginsberg jó barátai voltunk.
Elmentünk hozzá, és ott ültünk az ágya mellett, amikor meghalt. Sokszor
gondolunk rá, az Üvöltés egy részének feldolgozása ma is programon szerepel.
Nagy űr maradt utána, amit eddig senki sem töltött be. Egy emberben öt-hat
élet volt.
Igaz, hogy egyszer Ginsberg megpróbálta elcsábítani?
— Igen, összetévesztett egy fiatal fiúval, és rám támadt. Ekkor azt
mondtam neki: — Allen, az ördögbe is, nézd meg ezeket a melleket!
A beat nemzedékről jut eszembe, hogy Lenny Kaye az Altenatív kultúra
című dokumentumfilm forgatásakor említette, hogy szoros kapcsolat van William
Borroughs költő és az ön versei között.
— Ez még a régi dolgoknál volt, mint a Horses (Lovak) album Land (Ország)
című dalában. Szerepel itt egy Johnny nevű fiú, aki folytatása a Vad fiúk
Johnnyjának. Amikor megjelent a regény, Burroughs nekem adta, és ennek
alapján írtam meg a dalt.
Ez volt az egyedüli kapcsolat?
— William számomra elsősorban jó barát volt. Hatásának nem kell feltétlenül
megmutatkoznia az én írásaimban. Elsősorban emberként hatott rám. Sokszor
tanácsot adott nekem, megtanított, hogyan tartsam magam, ha előbbre akarok
jutni, s arra is, hogyan viselkedjem mint emberi lény. Volt benne emberi
méltóság.
A versektől még jó meszsze volt a rock,n,roll együttes megalapítása.
— Ez fokozatosan alakult ki, előbb Lenny Kaye-vel majd a zongorista
Richard Sohl-lal, aki már nem él. Először csak verseket adtunk elő, alig
volt zene. Aztán Lenny, aki különböző hangszerekkel kísért engem, egyre
több akkordot játszott, Richard is hosszabban kísérte, és én is jobban
hittem már magamban. Olyan dolgokat csináltunk, amelyekben rengeteg energia
volt. Felvettük még Ivan Kralt, ő basszuson játszott, aztán Jaye Dee Daughertyt,
így jött létre a Patti Smith Group. Nem úgy, hogy mi most eldöntöttük volna:
Na, most alapítunk egy zenekart! Semmi ilyesmi nem volt.
Öt évvel ezelőtt mondta nekem, hogy gyakran imádkozik, de éppen olyan
állapotban van, amikor az ima inkább meghallgatásra hasonlít. Hogyan folytatódott
ez?
— Az imával való kapcsolatom nagyon csendes és személyes. Sok időt
töltök tanulással és munkával, és közben több idő jut az imára is, mint
máskor. Ezt inkább mint folyamatot élem meg, mint a buddhisták, de nem
vagyok buddhista. Szeretem ezeket az időszakokat, de nem kényszerítem rá
magam ilyesmire. Inkább emberekért, vagy helyzetekért imádkozom. A tiszta
vízért. Szóval ilyesmi. De ismerem magam, és tudom, hogy egyszer ez megváltozik,
és eljutok a Teremtőhöz.
Az önök zenekarában a zenén kívül mindenki mással is foglalkozik.
Mindnyájan írnak, ön fest.
— A mi együttesünkben nagy szerepet játszik a szóbeli kifejezés. Oliver
Ray, a gitárosunk költő és fotós, Lenny és én is írunk. Mindenki egy sor
más dologhoz is ért. Engem nem érdekelne, ha egy csomó profi zenész venne
körül. Nem mintha ebben valami rossz lenne, de nem érdekel.
Úgy
érkezett a koncertre, mint egy turista. Vállán egy hátizsákkal egyszerűen
megállt a színpad mellett, ha nem figyeltem volna, észre sem veszem. Sub
Bass Monster a slágerlisták kitartó vándora. Népszerű dalainak köszönhetően
általában felfelé tart, fellépéseire mindig elfogynak a jegyek. A rajongók
pedig sohasem csalódnak. Tiszta élő rap zúdul rájuk, ötletes szövegekkel,
egy nagyszerű buli keretében, melyen olykor az is megtörténik, hogy a fiatal
magyar rapsztár fogja magát, leugrik a színpadról, és a nézők között énekel.
Mindig ilyen szerény voltál?
— Nálam ez nem szerénység. Természetes viselkedés. Ezt szoktam meg.
Ilyenkor tehát nem Máté Szabolcs vagy, s nem Sub Bass Monster, akiért
rajonganak a fiatalok.
— Máté Szabolcs vagyok. Ugyanakkor Sub Bass Monster is, mert a két
személy egy és ugyanaz. Remélem, hogy azért szerettek meg, mert ilyen vagyok.
Mindig magamat adom, ezért csak engem szerethet, aki szeret.
Mikor lettél Sub Bass Monster?
— Tizennégy éves koromban. Egy művésznév mögé bújtam.
Hol töltötted a diákéveidet?
— Több helyre jártam. Egy szakmunkásképzőbe, Zircre. Az ott van a Bakony
lábánál. Veszprémben egy középiskolában folytattam. Ott szereztem érettségit.
Mi lettél volna?
— Géplakatos. Karbantartó és gépszerelő a szakmám, de sajnos nem tudtam
elhelyezkedni. Sok elképzelhető és nem elképzelhető helyen dolgoztam, a
Veszprémi Állatkerttől kezdve egy kőművesbrigádig. Az élet minden apró
részletét ismerem. Dolgoznom kellett, mert sajnos az anyagi lehetőségeim
olyanok voltak. Talán ezért viselkedem egy kicsit másképp.
Hallottam, hogy mostanában stúdiót építesz otthon, Gyulafirátóton,
hogy még kevesebbet kelljen Pestre utaznod. Ebből azt érzem, hogy nagyon
szereted a falut.
— Ott meg tudok maradni annak az embernek, aki vagyok. Végigmehetek
az utcán anélkül, hogy odajönnének hozzám. Azt szeretem, ha a színpadon
örülnek nekem az emberek, nem pedig séta közben. Tudom, hogy ez a műfajjal
jár, de jobban esik, ha akkor tapsolnak, amikor fent énekelek, és nem akkor,
amikor lent vagyok.
Ehhez képest a siker gyorsan jött. Tavaly a Szigeten már nagyon sokan
voltak kíváncsiak rád.
— Meg is lepődtem a tömegen! Idén is a Nagyszínpadon léptem fel, de
még jobb helyre raktak a szervezők. Különböző fesztiválokon láttak, aztán
szóltak, hogy rangosabb helyre teszik a koncertet, mert úgy ítélik meg,
hogy fejlődött a produkció.
„Félre az útból!” Bátor cím, bátor album. Mit hozott?
— Platinalemez lett. Második albumom, a ”Tovább is van, mondjam még?”
pedig már aranylemez. Három hónapja jelent meg. Megint van rajta olyan
szám, ami majd a következő albumon is szerepel. Tudniillik az elsőn a ”Tovább
is van, mondjam még?” volt ilyen. Az lett a második lemez címadó dala.
De nem akarok erről a bizonyos zenéről többet elárulni. Figyelni kell,
miközben az albumot hallgatjátok. Szerintem eséllyel pályázik a platinára,
idáig jók a visszajelzések. Augusztus elején került bemutatásra a címadó
dal videoklipje. A következő megfilmesített dal az „Igaz vagy hamis” lesz.
Személyes indíttatású a forgatókönyve.
Az első albumodon a ”Meseautó”-t dolgoztad fel. A másodikon az LGT
nagy slágerét, a ”Mindenki másképp csinálja” címűt. Te hogy csinálod?
— Mindenképpen őszintén. Az esetem bizonyítja, hogy csak akaraterő
kérdése az egész. Persze, sokszor nem elég. De szeretem magammal elhitetni,
hogy csupán akaraterő kellett hozzá. Mindig úgy csináltam, és most is úgy
csinálom, hogy megdolgozom érte. Másoknak producerek találják ki, mások
éneklik fel, megint mások beljebb lökik őket. Szerintem az ilyesmi nem
valódi, és ezt előbb-utóbb te is észre veszed.
Két fiú meg egy lány érkezett veled. A barátaid?
— Az igazi barátaim. Aki háttal áll, ő Tibi. Gyermekkori játszótársam.
A másik srác Tibi volt osztálytársa, Adrián. A lány pedig Ági, a barátnője.
Nagyon jó barátságban vagyunk mi négyen.
Mivel jöttetek?
— Saját autóval. Ide én vezettem. Lehet, hogy hazafelé majd másnak
kell a volán mögé ülnie.
Milyen az ősz Gyulafirátóton?
— Az őszről kérdezel? Pedig a nyár meg a tél a kedvencem.
Szeptember van, azért.
— Falun minden szép. Színek vannak, illatok. Ősszel minden az elmúlásról
szól, azután, ha jön a tavasz, szép kis arzenál áll össze: virágok, rovarok,
állatok. Természetimádó ember vagyok. Már csak ezért sem tudnék városban
lakni. Szükségem van arra, hogy ha valami miatt dühös vagyok, elmehessek
egyet kerülni, és kint hagyjam a mérgem.
Nemrég kint jártál Amerikában.
— Nem arra számítottam, amit láttam. Januárban egy hónapig jártuk keresztül-kasul
az Államokat, legutóbb egy hetet töltöttem New York-ban. Volt csillogás
is meg kosz is. Örülök, hogy nemcsak a szép Amerikát nézhettük meg, amit
turistáknak mutogatnak, hanem barátaimmal olyan lerobbant helyekre is eljutottunk,
ahol az igazi rap él. Nem szeretem a nagyvárost, New York sem hódított
meg.
Ki vagy te Máté Szabolcs?
— Nem tudom. Ha rájövök, akkor lesz vége.