IFI magazin * SZTÁRSZIGET * 2001. március

A háttérből az előtérbe

Középpontban az egykori vokalisták

A világzenében egy gyakori jelenség, hogy valaki vokalistaként indul el a pályán, s egy idő után a színpad hátsó részéből a reflektorfénybe jön át, elindítva saját szólókarrierjét. A lehető legjobb iskola ez, hiszen amíg a háttérben van, addig elsajátítja a szakma csínját-bínját, s onnan előlépve már minden könnyebben megy. Nem kockázatmentes mindez, hiszen a tét óriási. Amennyiben az illető nagy fába vágja a fejszéjét, magyarul szólópróbálkozása nem lesz sikeres, onnan már nincs visszaút, legalábbis az előadóként megbukott egyén már a vokálba sem kell senkinek. Magyarországon egy kicsivel más a helyzet. A vokalistáknak nincs olyan nagy múltjuk, így háttérénekesből szólópályára lépett előadókkal sem találkozhatunk olyan sűrűn. Azért persze akadnak, ott van pl. Szolnoki Péter, aki keresett vokalistából lett a Bon Bon énekese. Vagy van néhány hölgy is, akik így indultak el a pályán s váltak sokak kedvencévé. Az ember azt gondolná, hogy az ismert vokalistáknak tálcán nyújtják át a lehetőséget, azonban a következő három énekesnő esete is bizonyítja, hogy a magyar piacon szinte semmi előnnyel nem jár, ha valaki keresett vokalistaként már bizonyított, legalábbis a kiadók nem nagyon kapkodnak utánuk, saját maguknak kell tovább taposniuk az elkezdett utat. A másik oldalon az is igaz, aki jó vokalista, abból korántsem biztos, hogy jó szólóelőadó válik.

Orsi

Tunyogi Orsi a P. Mobil énekesének, Tunyogi Péternek a lánya. Pályafutását már tizenhat évesen elkezdte, vokalistaként több híres magyar előadó, együttes lemezén szerepelt. Többek között az R-Go, az East, a Rapülők, Horváth Charlie, Ákos, az Omega, vagy éppen a Tátrai Band albumain. Első nagylemeze 1997-ben jelent meg „Ha lemegy a nap...“ címmel, amelyből szerzőként Dorozsmai Péter vett ki oroszlánrészt. A címadó felvétel kétségkívül az év legjobb magyar dala volt. Egy évvel később „Egy csepp méz“ címmel jelent meg Orsi második lemeze. Összehasonlítva a debütálóval, jóval mérsékeltebb sikert hozott. Az énekesnő a hírek szerint jelenleg gőzerővel dolgozik harmadik nagylemezén. Az albumon hallható lesz egy duett Ákossal, a „Hét másodperc“ című. Ez egy átdolgozás, eredetijét Neneh Cherry és Youssou N’dour vitte sikerre „7 Seconds“ címmel. A dal eredetileg Orsi első lemezére született, de akkor nem sikerült hozzá megszerezni a jogokat. A nagylemezen a tervek szerint nem ez lesz az egyetlen duett, hiszen testvérével, Bernadettel is énekel, aki színésznő, és szintén szerzett magának hírnevet, mint vokálénekesnő is.
 

Auth Csilla

Az énekesnő rengeteg magyar produkcióhoz adta a hangját a háttérből. B.Tóth László inspirálására döntött végül úgy, hogy a színpadon pár méterrel előbbre jön, és szólólemezzel próbálkozik. Ő volt az, aki megadta az utolsó löketet, hogy belevágjon. Tőle származott az ötlet, hogy az első lemezen ismert slágereket énekeljen újra, hiszen hiába volt akkor már Csillának neve a szakmában, nem akadtak olyanok, akik szerzőként mellé álltak volna. A lemez megjelenésére így is két évet kellett várnia, mivel az akkor hódító lány- és fiúcsapatok mellé a kiadók nem tudtak (vagy nem akartak) felvállalni egy énekesnőt. Végül a Sony jelentette meg az anyagot 1998-ban. A kiadók hozzáállása nagyon érdekes, mivel abban az időben már Orsi sikert sikerre halmozott, így az ő példája nyugodtan lebeghetett volna előttük, de ezek szerint nem. Az  „Egy elfelejtett szó“ című korongon tehát csupa feldolgozás szerepelt a hetvenes és nyolcvanas évek nagy magyar slágereiből. Az album legnagyobb sikere az egykori Color-dal, a „Féltelek“ átdolgozása lett, amelyet Csilla a Bon Bonos, Szolnoki Péterrel énekelt. Vele többek között a Rapülők produkcióban szerepelt, majd miután megalakult a Bon Bon, néhány számban Csilla vokálozott a duónak. A „Féltelek“ című dal fergeteges sikere, után egyértelmű volt, hogy Csilla második albumán oroszlánszerepet vállal a két fiú. A lemez tavaly, április 22-én, Csilla névnapján „Mindben rendben“ címmel került a boltokba, amely már a vadonatúj kompozíciók, saját dalok jegyében született, bebizonyítva ezzel, hogy mások által korábban sikerre vitt slágerek nélkül is a legjobbak között érdemel helyet. Míg az első albumról hat, addig a másodikról eddig három dal jelent meg maxi cédé. A sort a „Költözés“ indította, majd jött a „Jól vagyok és pont“ című. Harmadikként a lemez egyetlen feldolgozását, a „8-tól fél 6-ig“ címűt adták ki, amelynek eredetijét Sheena Easton vitte sikerre „Morning Train (Nine To Five)“ címmel.
 

Edina

Edina nagylemezét megelőzően több mint 70 magyar albumon hallatta hangját. Ezekből kiemelkedett a Tátria Band produkciója, mivel itt kolléganőivel együtt írta a vokált. 1999 végén látta elérkezettnek az időt, hogy szólólemezzel jelentkezzen. A Pénz nevű zenekarral készítette el az anyagot, a zenét a banda szerezte a szövegírást pedig életében először Edina vállalta. A lemez a szakma részéről kitűnő kritikát kapott, ám a nagyközönséghez kevésbé jutott el.

Miért szeretjük Britney-t?

Egy sikeres karriernek számos összetevője van, s mindegyiket gondosan meg kell komponálni, hogy a rajongók szimpátiáját meg lehessen szerezni. Britney Spears esetében a következő dolgok járultak hozzá töretlen népszerűségéhez. Idézünk nyilatkozataiból.

Az álmainak él. „Nagyon komolyan veszem a munkámat. Szeretném a legjobb show-t a színpadra állítani, s később filmekben akarok szerepelni. Ezért választottam olyan nőket példaképül, mint Jennifer Lopez, vagy Madonna.“

Tudatos, előrelátó. „Élő példa vagyok arra, hogy kemény munkával az ember megvalósíthatja az álmait. Sokan gondolják azt, hogy nem bírom a terhet, de ez nincs így. Sok negatív hatással kell számolnom, s tudom, hogy vannak emberek, akiket zavar a sikerem.“

Szereti az édesanyját. „Mindig is olyan akartam lenni, mint az édesanyám. Van kisugárzása, s nemcsak szép, hanem intelligens is. Nagyon szeretem!“

Szereti a testvérét. „Ha együtt vagyunk Jamie-vel, sokat dumálunk vagy közösen tévézünk. S ez nagyon sokat jelent nekem.“

Hétköznapi érzések. „Nagyon sok áldozatot kellett hoznom a karrierem érdekében, mert alig van időm a magánéletre. Ezért nagyon idegesít, ha a közeli ismerőseim kibeszélnek. Legjobb példa a volt barátom, aki nyilvánosság elé vitte történetünket. Ezzel súlyosan megsebzett!“

Kedveli a hétköznapi fiúkat. „Az álmaim fiúja legyen jó fej, humoros, engem szeressen, s ne a hírnevemet. Azt is el tudom képzelni, hogy egy hamburger-árus lesz a kiválasztottam. Persze az lenne a legjobb, ha a nagy Ő a showbizniszben dolgozna, mert akkor jobban megértené az életemet.“

Romantikus. „Szeretem azokat az embereket,  akik főznek, és gyertyafényes vacsorával várják a társukat.“

Szenvedélyes. „Justinnal nagyon bolondulunk egymásért, s remekül megértjük egymást. Remek érzés, ha ilyen közeli, bizalmas viszonyban lehetsz egy másik emberrel.“

Tud bánni a pénzzel. „Tisztában vagyok azzal, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Bár tudok bánni a pénzzel, de ha a sors úgy hozná, akár le is mondanék róla.“

Hétköznapi. Szívesen megyek a családtagokkal, ismerősökkel bevásárolni. Mindenképpen megpróbálok hétköznapi, normális életet élni,
mert nem szeretném, ha a fejembe szállna
a dicsőség.“

Duma - a szerkesztő hangja

Örökös dilemma a rádiókban, hogy milyen zenét játszanak. A zenei szerkesztők tudatosítják, hogy minden náluk dől el. Ha egy bizonyos, akár minden szempontból gyengébb dal felkerül a zenei listájukra, az már fél siker. Kicsit elferdítve, nem az előadók, a rádiók csinálnak slágert. Sokféleképpen kerülhet fel dal a rádió zenei listájára. Sokan a slágerlistákat veszik alapul, máskor a zenei szerkesztők saját kedvenceiket építik be, sőt vannak fizetett dalok, amikor egy kiadó megvesz a rádiótól egy dalra tizenegynéhány lejátszást, s azt anynyiszor leadják. A kicsit komolyabb rádiók azonban közvélemény-kutatást végeznek, folyamatosan kérdezik a hallgatóságot, mit szeretnének hallani. A legmenőbb magyar adó februárban érdekes módszerhez folyamodott. Az egyik napilapban megjelentetett háromszáz dalt, kérve, hogy osztályozzák azokat egytől ötig. S mivel a szóban forgó rádió a nyolcvanas, kilencvenes évek, s napjaink legmenőbb dalait sugározza, így két évtized dalait kötötték egy csokorba. A rádió beállítottságával semmi bajom, csak nem tudom, szerencsés-e, ha ezt így kérdezik meg. Mert mi történhet? Ugye a rádiót elsősorban fiatalok hallgatják, s ha a fiatal megnézi a listát, eleve az új daloknak ad öt pontot, a régieknek meg kevesebbet. S nemcsak a fiatalok. Mert a korábbi kedvencek az új dalok megjelenésével, akarva-akaratlanul a háttérbe szorulnak, elfelejtődnek. Az marad meg a hallgatókban, melyet naponta akár ötször-hatszor hallanak, s nem a tíz évvel ezelőtti nagy sláger. Ebből a versengésből minden bizonnyal az újdonságok kerülnek ki győztesen, az egyszerű rádióhallgatónak mindig az újdonságok kellenek. S ezzel nem biztos, hogy a régebbieket minősítik, miszerint azok rosszabbak. Sőt, előfordulhat, hogy a mai újdonságok közül néhányra, melyeket orrba-szájba nyomatnak kis idő elteltével már a kutya sem fog emlékezni, s azok a dalok, amelyek most a versengésben alulmaradnak, s ezáltal kiesnek a rádió zenei étlapjáról, még akkor is slágerek lesznek. Ésszerűbb lett volna a befutott, az elmúlt évek slágereit békén hagyni, azok már az évek során kiharcolták bérelt helyüket a rádióállomások műsorán, s csak az újdonságokra, max. két éves felvételekre koncentrálni. Amúgy engem speciál nagyon érdekel, hogy milyen eredmény születik, de ahogy jeleztem, szinte biztosra vehető, hogy az újdonságok javára dől el a harc. S így, egy ilyen zenei listával nem feltétlenül nyer a hallgató.
Puha József

A tündéri Natalie

Natalie Portmant Luc Besson Leon, a profi című filmjében ismerhettük meg. Tizenegy évesen egy gyerek-prostituáltat játszott — cigarettázott, kihívó cuccokat viselt, és minden férfit megőrjített koraérett szexualitásával, miközben kislányos báját is megőrizte... Néhány év múlva ismét egy csinibaba szerepét osztották rá a Beautiful Girl című alkotásban, pedig Natalie még ekkor is csak tizenhárom éves volt. A veszélyes” szerepek után fennállt a veszély, hogy kolléganőjéhez, Drew Barrymore-hoz hasonlóan Natalie is rossz útra tér, rászokik a kábítószerekre, inni kezd. Szerencsére, a kiegyensúlyozott családi háttérnek köszönhetően, nem így történt. A mára már felnőtté vált tündérien szép lány tulajdonképpen nem vetette bele magát a hollywoodi színészi életbe. Úgy döntött, hogy inkább nyelveket tanul a Harwardon, és a filmforgatásokat a nyári szünetekre korlátozza. Azt vallja ugyanis, hogy egyáltalán nem érdekli, tönkreteszi-e az elhatározása színészi karrierjét, vagy sem, mert ő inkább okos lesz, mint filmcsillag. Mellesleg,  a francia órákat már  a gimnáziumban imádta, ahová a többi közönséges halandóval járt. Szívesen sportolt, és este inkább ágyba bújt, a bulizás nemigen érdekelte.
Natalie játszott a Támad a Mars! című sci-fi paródiában, és Woody Allen is osztott neki szerepet a Mindenki azt mondja, imádlak című munkájában. A legutóbb George Lucas hatalmas alkotásában, a Csillagok háborúja első fejezetében láthattuk, amelyben Amidala királynőt játszotta igazi méltósággal. A filmben igen nehéz és különleges kosztümöket kellett viselnie, amelyekben alig bírt járni. Ám a fiatal színésznő nem nyafogott emiatt, hősiesen tűrte a többkilós ruházatot.
A tehetséges fiatal színésznőt gyakran Audrey Hepburnhöz hasonlítják, s tegyük hozzá, méltán. „Ez nagy megtiszteltetés a számomra, mert ha van valaki a világon, akire hasonlítani szeretnék, az éppen ő. Egyedi jelenség volt” — vallja Natalie Portman.
Mellesleg a tündéri Natalie a magánéletben szívesen visel hasonló stílusú ruhákat, mint példaképe, Audrey Hepburn. Isaac Mizraki modelljében vagy egy kis fekete ruhában is ugyanolyan elbűvölő, mint példaképe volt annak idején.
T.E.

 

Lemezajánló: Devin Townsend - Physicist

Devin Townsend először Steve Vai (!!!) 1993-ban megjelent „Sex And Religion“ című lemezén tűnt fel, mint szólóénekes. Ekkor még csak 21 éves volt, de a kritikusok már az egekbe emelték. Pedig talán nem is tudták, hogy ez a fura kanadai fazon amellett, hogy kiválóan énekel, remek gitáros, billentyűs és dalszerző is egyszemélyben. Azt meg még véletlenül sem sejthették, hogy a következő években mit tesz le az asztalra. Devin ‘95 és 2000 között kb. húsz lemezen közreműködött, és lehetősége lett volna a nagy áttörésre, de ő a rögösebb utat választotta, s igaza van, mert így önmaga tudott maradni. Nem tűri a kompromisszumokat, sokszor fejjel megy a falnak. Ő már egy új generáció képviselője, ez tükröződik zenéjén is. A „Physicist“ Devin Townsend második szólólemeze. Azt a fonalat folytatja itt, amit az Ocean Machine-nel, és első szólólemezével, az „Infinity“ cíművel kezdett el, de megtalálhatók rajta Strapping Young Lad-es elemek is. Zenéje egy hihetetlenül karakteres atmoszférikus-indusztriális hangorkán-orgia. Már-már túlhangszerelt dalok sorjáznak a lemezen (de ezt már megszokhattuk Devintől). Itt nincs üresjárat, a hangzás annyira telített, hogy néha már azt figyelem, mikor folyik ki a hangfalakból az a sűrű hangmaszsza, amit belepréseltek a cédébe... Az egyes számoknak csak a hangzása homogén, azonban stílusuk sokszor különböző. A nyitó „Namaste“ pl. hardcore, Bay Area-fle trash, és death metal ötvözete egy dallamos refrénnel. A második szám, a „Victim“ is hasonló, csak ez némileg lüktetőbb, „poweresebb“. A „Material“ és főleg a „Kingdom“ viszont annyira dallamos, hogy azt hihetnénk, már egy másik lemezt hallgatunk. Hihetetlen, hogy Devin mikre képes a hangjával. Az egyik pillanatban még vadállatként hörög, a másikban cirógató dallamokat dudorászik, a harmadikban Rob Halford-szerű szopránba vált át, a negyedikben... ...de hadd ne soroljam. Talán csak Mike Patton képes ilyesmikre, de neki egészen más hangszíne van. A következő dal, a „Death“ szédületesen indul, a grindcore téma a nóta végéig megmarad. A „Devoid“ és a „The Complex“ lényegében a „Death“-ből nő ki, s annak lendületét viszi tovább. Az „Irish Maiden“ lüktető shuffle motívummal indít, közben a wah-pedál békabrekegést imitál, de mire várnánk, hogy kibontakozzon a szám, hirtelen abbamarad. És már el is érkezünk az utolsó előtti számhoz, melynek címe „Jupiter“. Különösen ennél a felvételnél van olyan érzésem (bár ez az egész lemezre érvényes), mintha egy XXI. századi operát hallgatnék... A lemezt a sejtelmesen induló, két részből álló, akár öszszefoglalásnak, vagy epilógusnak is felfogható „Planet Rain“ zárja.
Hihetetlen, hogy az album mindössze 46 perces. Nekem legalább két órásnak tűnt! A lemez hallgatása közben mintha megszűnne a tér és az idő. Érdekes, hogy az Ocean Machine és Devin szólómunkái mennyire pozitív, optimista hangulatot árasztanak, annak ellenére, hogy nem karácsonyi gyermekdalokról van szó... Furcsa az is, hogy Devin eddigi albumain egyetlenegy gitár- vagy egyéb szóló sem hangzott el. Most mondhatjuk azt, hogy ez egy ilyen zene, vagy ilyen Devin stílusa, és tényleg nem hiányzik annyira, mint más zenéknél, de azért mégis kíváncsi lennék arra, hogy milyen lenne egy-két jó kis szóló ebben a muzsikában. Azt viszont nem vitatom, hogy Devin egy zseni... De hogy a többiekről se feledkezzünk meg, a lemezen közreműködött még Byron Stroud basszusgitáron, Gene Hoglan dobokon és Jed Simon gitáron.

Indiana Jones visszatér

Amikor belépek az interjú színhelyéül szolgáló kaszinó ajtaján, hihetetlen déja vu érzés kerít hatalmába: az örök Indiana Jones, Harrison Ford ugyanabban a pózban ül az egyik asztal mellett, ahogy legutoljára — két éve — hagytam, sőt még a ruhája is közel azonos benyomást kelt...

Amikor legutoljára találkoztunk, még fülbevaló is volt a fülében...
— Az csak egy kellék volt, semmi több. Akkor a Hat nap, hét éjszaka című filmben egy trópusi macsót játszottam, és hozzá tartozott a figura személyiségéhez, mint Indiana Jones-éhoz a kalap vagy az ostor.

A Temetetlen múlt című filmjében családapa, egy gyönyörű feleséggel Michelle Pfeiffer és egy felnőtt lánynyal. Ettől már csak egy lépés a nagyapa szerep. Nem fél az öregedéstől?
— Nincsenek öreg emberek, legfeljebb korosak. A nyugati társadalom egyik legalapvetőbb hibája, hogy kereskedelmi célból bálványozza az ifjúságot. Nézzen meg egy tévéreklámot: szinte mindent fiatal, ruganyos testű, kisportolt férfiakkal és nőkkel akarnak eladni. Ezzel azt a látszatot keltik, hogy már maga a fiatalság ténye érdem, és azok az emberek, akik nem a kommunikáció sugallta kánon szerint élnek és viselkednek, másodrendű állampolgárok. Az öregedés természetes folyamat a maga szépségeivel. Akkor van baj, ha egy korombéli ember azt akarja játszani, hogy húsz éves. A korhoz az esetek többségében bölcsesség, tapasztalat is járul, és ha az ember rendszeresen karban tartja az elméjét, sohasem öregszik meg.

A Temetetlen múlt nem tipikus Harrison Ford szerep...
— Mi számít „tipikus“ Harrison Ford szerepnek?

Hát, egy Indiana Jones film. Vagy egy Tom Clancy adaptáció.
— Szóval a „komoly férfiember akaratán kívül nagy bajba kerül, de aztán jól kivágja magát, és közben elcsábít egy nőt is“ séma?

Tulajdonképpen igen.
— Hát, ez valóban nem az. De hát Sean Connery sem játszhatott élete végéig James Bondot. Az igazság az, hogy szeretnék már kilépni a skatulyából, és ezt addig megtenni, amíg még játszhatok mást is, mint öregembereket.

Ha jól belegondolok, ön életében második alkalommal vállalt el olyan szerepet, amelyben nem egyértelműen pozitív figura.
— Egyszerűbben: esendő. Egyszer hibázott és utána rázúdult a lavina. Egy rossz döntés után további még rosszabb döntéseket hozott, és most próbál kilábalni a bajból.

Úgy, hogy egy szellem dolgozik ellene. Hisz a kísértetekben?
— Egyáltalán nem. A paranoiában és a fóbiákban hiszek. Abban hiszek, hogy az ember eljuthat olyan állapotba, ami annyira megborítja, hogy olyan képeket és hangokat hall, amelyek nincsenek. Én szerencsére még nem voltam hasonló helyzetben, de van ismerősöm, aki igen. Még mielőtt megkérdezné, hogy miért vállaltam el ezt a filmet, gyorsan elmondom, hogy ennek ellenére nagyon jónak tartottam a forgatókönyvet. Elsősorban az nyűgözött le benne, hogy a mostanában készült hollywoodi „ijesztegetős“ moziktól teljesen eltérő módon működik. Nem fröcsög benne a vér, és nincs benne egyetlen öncélú jelenet sem. Az emberek már létező félelmeire játszik rá, oly módon, hogy más, de teljesen hihető környezetbe helyezi őket. Mindannyiunkban megvannak a félelmek csírái, mindannyian félünk valamitől: van, aki a villámlástól, van, aki az egértől, van, aki a szellemektől.

És ön?
— Leginkább a változástól. Attól, hogy jól mennek a dolgok, aztán beüt a mennykő és hirtelen rosszra fordulnak. Az ember bizonyos határig lehet a maga ura, ha jó döntéseket hoz, tudja befolyásolni a sorsát, de van egy határ, amit nem léphet át. Az ismeretlenből bármikor kinyúlhat egy kéz és meghúzhat egy ravaszt. Ezt akár szó szerint, akár képletesen is érthető: bármikor jöhet egy pisztolyos őrült, de bármikor bekövetkezhet tragédia egy teljesen értelmetlen hülyeségből vagy jöhet egy betegség.

Lesz újabb Indiana Jones film?
— Megkaptam a forgatókönyvet, tetszik, mehet.

Bocsásson meg a kérdésért, de nem lesz hozzá kicsit öreg?
— Miért, egy régész nem lehet öregebb? Ha szaladni kell, szaladok, ha ütni, ütök, és ha minden jól megy, még mindig tudom használni az ostort. A kalandok meg úgyis kortalanok.

(Boinia Balázs, IC PRESS, www.intercom.hu)

Charlie angyalai

Charlie angyalaitól azt kapjuk, amit a bemutató ígér: gyönyörű lányokat, remek akciót, és sziporkázó humort. A történet valamikor a hetvenes években (pontosabban 1976. szeptember 22-én) kezdődött, amikor három kicsi lány végzősként lépett át a rendőr-akadémia kapuján. Majd Charlie T., a gazdag üzletember szolgálatába szegődve Charlie angyalaiként ismertük meg a nevüket. A lányok, akik telefonhívásra megmentik a bajbajutottakat, visszaszereznek ellopott családi értékeket, férjeket, országok hadititkát.
A sorozat nagyon kellemes, szombat esti limonádé volt. Szappanszagú, de izgalmas történet és percenként új, divatos cuccokban pózoló csinos (mellesleg okos) lányok. Ez a mostani filmváltozat is ilyen. A minimális különbség csupán annyi, hogy ez már a mai fiataloknak készített hamisítatlan popcorn-mozi.

A rejtélyes milliomos, Charlie sosem mutatkozik a nyilvánosság előtt, ám még így, a távolból is képes fenntartani a legbonyolultabb ügyek megoldására szakosodott detektívirodáját. Ezúttal talán még a szokásosnál is nehezebb feladatot kell megoldaniuk. A gyanúsított az ő szépségük előtt sem hajlik meg: mindenre elszánt és semmitől sem fél. A tét néhány millió dollár és néhány százezer élet. A nyomozás nem jár kockázat nélkül: repülőgépből kiugrani, számítógépes kódokat feltörni és behatolni szigorúan titkos rendszerekbe, beépülni egy meglehetősen veszélyes miliőbe — Charlie angyalainak mindezt egyetlen nap leforgása alatt kell véghez vinniük. Latba kell vetniük minden képességüket — női bűbájt és kígyómérget, a kung-fu ősi tudományát, hipermodern James Bond-kellékeket, hogy teljesítsék és ép bőrrel megússzák a küldetést.

Az „új”-angyalok is természetesen szexi csajok, beépített extrákkal. Ránézésre ugyanolya-nok, mint bármelyik cica-csaj, tehát nyilván tudnak bárokban táncolni, gyorsan ruhát cserélni, tűsarkút és parókákat hordani. Szóval ránézésre ez van, de itt vannak az extrák, amiktől tényleg azok, amik. Karate-mozdulatok, fejjel téglatörés, forma 1-es autóvezetés, céllövés, satöbbi.

A három angyal közül kettő telitalálat, ha nem ragaszkodunk az eredeti karakterekhez, mert itt megjelenik a politikai korrektség is: van egy ázsiai kisebbségből származó tüneményünk is, bár a hírek szerint eredetileg egy afroamerikait akartak. Mégis Lucy Liu-t választották. Jól jártunk vele: a bandzsi és veszetten szexis Liu a team legkarakánabb tagja, ám egy pillanatra sem felejt el nőnek maradni.
Cameron Diaz a szőkének tűnő nők megformálásával robbant be, pajkosan játszadozik a csacskasággal, annyira, hogy az már néha hátborzongatóan idegesítő, de éppen ezért profi.

Drew Barrymore, aki producerként az ügy anyamestere, a leghalványabb pont. Vélhetően mellényúlt magával szereposztáskor. Teljesítménye így is imponáló, ahogy a másik kettőé is: láthatóan élvezték a csatajelenteket.

A sajtó által már a kezdetektől erősen támadott „sorozat-felújítás“ jól sikerült, hiszen megfelel mindazoknak a kívánalmaknak, melyeket a kezdeteknél célul tűzött ki maga elé. Remekül ötvözi a legújabb high-tech akciót a húszéves sorozat történetmesélésével és stílusával - és teszi ezt úgy, hogy eközben egyik sem kerül hátrányba a másik rovására: a lányok nem kezdenek bele márványcsarnokok lerombolásába, és még ha szemlátomást sokszor is váltogatják álöltözeteiket (akár a sorozat kémnői), mégsem csap át a mozi divatbemutatóba. Ez az elsőre furcsa kor-mix remekül hat a filmvásznon és segítségével a film sikeresen kerüli el, hogy egy percre is komolyan próbáljuk venni.

Az akciók terén szinte hibátlan a film: ezeket a jeleneteket a Mátrix akció-koreográfus csapata készítette. Némely jelenet egyenesen a Mátrix akcióival mérhető össze, annak ellenére, hogy a hölgyek nem használnak lőfegyvert, csak a kung-fu tudásukat, de azt aztán nagyon! Ez a váltás is elősegítette azt, hogy reálisan lássuk: nem a szokásos golyózápor-mozit látjuk három nebáncsvirág csajszi szervírozásában, hanem olyan belevaló nőket, akik meg tudják védeni magukat, ugyanakkor elbűvölők és sebezhetőek. Persze némi feminizmussal spékelve, de ezt már ugye megszoktuk.

Erre a mozira mondják, hogy tökéletes szombat esti kikapcsolódás. Tulajdonképpen egy öszszelopott, klipesített akció-vígjáték, de az az egy mentségük, ami van rá, mégis elég: megindítóan önironikus.

(www.martonaron.hu/garaboncias)

  Vissza a tartalomhoz