IFI magazin * 2000 december


Vissza a tartalomhoz


MC. Hawer: Történetem

Különböző névtelen rockzenekari próbálkozások után, a katonaságnál kerültem bele a vendéglátói zenélés közepébe. A Lenti-i tisztiklubban doboltam. 1995-ben kis időre leköltöztem Szombathelyre, ahol ismerősök elvittek néhány falusi bálba, és itt meglepetve tapasztaltam, hogy a mulatós-bulis zenét mennyire kedvelik. Ekkor gondoltam arra, hogy modernebb hangszerelésben, rap-betétekkel dúsítva talán diszkó-szinten is játszhatóak lennének ezek a dalok.
Neki is álltam rap-szövegeket írni, de eleinte — bár ritmizálásom nem volt rossz — túl direktre sikerültek. Nem sok idő telt el, és csiszolni tudtam a stílusomon néhány barátom segítségével. 1995 decemberében jelent meg a Technóták 1. kazetta, ám tudtam, hogy sokkal 'maibb' hangszerelést kell alkalmaznunk, és CD-n is meg kell jelentetnünk az új anyagot. Szóval, 1996 elején elkészítettünk három dalt (Lidi néni, Kék a szeme, Bocsássa meg), és ezt elküldtük több kiadónak. 1996 nyarán megjelent a Technóták 2., ezúttal már CD-n is!  Amilyen rossz kritikákat kaptam először a 'Kék a szemé'-re (pl. : nyálas, lakodalmas, stb...), olyan nagy siker lett. Sorra kaptam a meghívásokat diszkókba, és jobbnál jobb hangulatú bulijaink voltak. 1997 őszén megjelent a Technóták 3., ami talán nem lett elég bulis hangulatú.
Ennek elkerülésére született meg 1998 nyarának végén a Technóták 4. Ezen már talán megüti a mércét a 'Se veled, se nélküled' című sláger, vagy a 'Hosszú fekete haj'. Ez csak két ok, amiért sikeres ez a lemez. Vagy nem? Döntsd el Te! Talán valamelyik diszkóban Veled is találkozom!
* * *
Egy hír: nagyszabású akcióra készülünk még az idén. A magyar popzenei élet legjobbjaival együtt énekelünk el egy közös számot, melynek címe: A szeretet legyen az úr a Földön. A dalban biztosan szerepelni fognak rajtunk kívül: V-Tech, TNT, Bubble Gum, Nika, majdnem biztosan: Baby Sisters, Grooveland és a Splash.
 

Az elektronikus zene történetéből

A „gépzene" századunk elején terjesztette ki gyökereit. Fokozatosan fejlődik ma is, célja az ismeretlen hangok keresése, melyek által érzéseket, benyomásokat lehet közvetíteni, ezzel egyúttal szórakoztatva az embereket.
1916-ot írunk. Megalakul a Dadaista Mozgalom, mely nem támogat semmilyen ideológiát, csak a szellem nagyságát, az önkifejezés szabadságát. Lázadásuk egyik lényeges mozzanata volt, hogy új, indusztriális hangok alapján készítsenek zenét. A dadaista inspiráció mellett fontos szerepet töltött be Luigi Russolo olasz futurista művész, aki számos zajelőállító berendezést készített.
A szintetizátor születése. Thadeus Cahill telharmóniuma még kétszáz tonnás volt! 1920-ban Leon Tyeremin, az orosz elektronikus zseni feltalálta a szintetizátor első változatát. 1958-ban jött az elektronikus zongora, majd 1965-ban az első analóg szintetizátor. Ettől kezdve az elektronikus hangzás a zene sok műfajában tért hódított. A világhírű Pink Floyd is előszeretettel használta az elektronikus hangszereket.
1965-ben kezd tevékenykedni Terry Noel. Egy klub hangfelszerelését úgy készítette el, hogy az öszszes hangfalat külön kezelte, ezáltal hömpölygött a hang a teremben. Ő az, aki először kezdett el gondolkodni a számok egybemixeléséről.
A hetvenes években Giorgo Moroder stúdiómágus és producer Éjféli Expressz c. filmjének szintetizátorokon alapuló betétdala elnyeri az Oscar-díjat, majd Donna Sommer örökzöldje, az I Feel Love az első olyan felvétel a világon, melynek alapjait nem zenészek játsszák fel, hanem egy gép generálja. 1971-ben megalakult a világ első elektronikus együttese, a Kraftwerk, mely beviszi a könnyűzenébe a dobgépeket és az elektronika elméletét. 1973-ban három bronxi fekete DJ (Afrika Bambaata, Kool Herc, Grandmaster Flash) valami egészen új dolgon kísérleteznek: a súlyos funk-soul darabok breakbeat szekcióit (amikor csak a dob játszik) egymás után keverik, végtelenítik". Megindítják a fekete zene új fejezetét, a hip-hop-ot. 1976-ban berobban a köztudatba Jean-Michel Jarre az Oxygene-nel, 1978-ban Brian Eno létrehozza az új hangokon és atmoszferikus zajokon alapuló stílust, az ambient-et.
A nyolcvanas évek diszkó csúcspontját a Szombat esti láz című sikerfilm jelenti. A diszkó igényelte a megújulást, a DJ-k ennek a remix szó mai értelmében próbáltak megfelelni. Frankie Knuckles megpróbált mindent, hogy a diszkót életben tartsa, megpróbálta a számokat a technika segítségével változtatni. Különböző helyeken megvágta azokat, játszott a vokálokkal, meghagyta az egyszerű ritmust, melyet legtöbbször dobgép segítségével állított elő. Az így kialakult új stílus lett a house, mely fokozatosan elterjedt az USA-ban. Detroit lett az a hely, ahol a kezdeti house-utánzatokból kialakult a techno. Elektronikusabb, szárazabb, nem annyira emberközpontú lett a zene.
A kilencvenes évekre a törtritmusok térhódítása a jellemző. A hip-hop sok zenész számára inspiráció volt, elkezdték a dobalapokat variálni, törték a ritmust, nem akarták, hogy egysíkú legyen. Így keletkezett a drum ‘n’ bass, a jungle, a trip hop és a big beat. Ez utóbbi pop és punk elemeket is használ, ezáltal egy érdekes, kifejezetten bulis műfajt teremtve. Ezeket előzte meg a nyolcvanas évek breakbeatje.

„Ez csak eszetlen gépzene, semmi több" — állítják sokan a techno vagy más elektronikus zene hallatán. Hogy a techno nem művészet, csak dörömbölés? Hány olyan festményt nyilvánítanak művészetnek, melyen csak egy vonal vagy egy festékegyveleg van? Hogy a bulikon csak ugrálunk egy monoton ritmusra? Az ősember nem ezt tette? Csak más eszközökkel, más környezetben, de az érzés ugyanaz volt: a ritmus és a hangok kiváltotta emóciók, az, hogy együtt vagyunk!

Olasz István
Vissza a tartalomhoz

Dollármilliók

Állítólag amikor évtizedekkel ezelőtt Elizabeth Taylor egymillió dollárt kapott a Kleopátra címszerepéért, óriási felháborodást váltott ki Hollywoodban. Ma már ez a összeg nevetségesnek hat, és alig akad olyan nevesebb színész, aki tízmillió alatt egyáltalán szerepet vállalna. A sztárokról nem is beszélve... Ráadásul, ha a tíz-, húsz- és többmilliós gázsihoz hozzászámítjuk a film nyereségéből eredő százalékokat, egyenesen csillagászati összegekről van szó. Nézzük, mennyiért hajlandóak a kamera elé állni hollywoodi kedvenceink.

Tom Cruise. Legutóbbi filmjével (Mission Impossible 2) a legjobban fizetett csillagok közé küzdötte fel magát. Nem csak színészi teljesítményét jutalmazták persze, hiszen a film producereként jóval többet, mintegy 70 millió dollárt vágott zsebre.

Tom Hanks A néhány éve óriási sikerrel játszott Forrest Gump című filmben nyújtott alakításáért nemcsak az Oscar-díjat kapta meg, hanem 50 millió dollárt is. A Ryan közlegénynek ugyancsak örülhetett, Spielberg filmje is dollármilliókat hozott a konyhára. A szerepért, a reklámokért és a film bevételéből járó százalékokért mindketten 50 millió dollárt kaptak.

Julia Roberts. Ő az első női filmcsillag, akinek sikerült áttörnie a mágikus határt, és egyetlen filmszerepéért 20 millió dollárt ajánlottak fel neki. Az Erin Brockovich című film bevételéből járó százalék még újabb 10 milliót hozott.

Bruce Willis: A rossznyelvek szerint határozottan jót tett neki, hogy elvált feleségétől, Demi Moore-tól. Azóta jobbnál jobb szerepekben tűnik fel, és az anyagiakra sem lehet panasza. A meglepő fordulatú thriller, A hatodik érzék csekély 60 millió dollárral gazdagította a bankszámláját. Igaz, ebből a honorárium „mindössze" 20 milliót tett ki, a többi pénz a film bevételéből és a videokazettákból jött össze.

Vissza a tartalomhoz


Csak illúzió

Kassai Csongor színes szélesvásznú világa

Kassai Csongor sokszínű jelenség. Martin Šulík Oscar-díjra jelölt filmjének, a Tájképnek Imrich nevű közkatonája, Martin Repka Pozsonyban végzett német rendező Utolsó vacsorájának németül beszélő, angolul feliratozott vendége, Miloš, az egyik fivér a hamarosan bemutatásra kerülő Hana és fivérei című Vlado Adásek-filmből, egy magánrádió hangmérnöke Eva Borušovičová Szeret, nem szeret című, jövő tavasszal vetítésre kerülő alkotásából most Bolek Polívka társaságában látható a vásznon Jan Hřebejk Segíts, én segítek című filmjében. David Wienert, a zsidó gyáros fiát alakítja a huszonnyolc éves színész, aki négy éve a Radosnai Naiv Színház társulatának oszlopos tagja. A Ragadozók összeszámlálása című darabjukban három figura bőrébe bújtatta Stanislav Štepka drámaíró-rendező, a harminc év után felújított Jáánošííík című produkcióban pedig Uhorčík jelmezét ölti magára esténként.

Ennyi rendező számára volt érdekes az arcod?

— Ezek szerint igen, bár Ďuro Johanides szólhatna, hogy ő fedezett fel. Nála kezdtem reklámfilmekben. Az egyikben például egy kocsma törzsvendégeként sört reklámoztam.

A reklámot pedig megnézte egy filmrendező.

— Nem tudom, melyikük látta. A színházból és a főiskoláról ismertek. Vlado Adásekkel például egy folyosón laktunk a kollégiumban.

Kellett sorakozni a filmjeik előtti meghallgatásokon?

— Elmentem Jan Hřebejk válogatására, de nem álltam sorban.   Rajtam kívül senki sem várakozott. Lehet, hogy egy óra múlva érkezett valaki, de a meghallgatás után rögtön éreztem, hogy enyém a szerep.

David Wiener milyen messze van attól a Kassai Csongortól, aki éppen másodszor felvételizik a színművészeti főiskolára, és bekerül Dača Turzonovová és Fero Kovár osztályába.

— Az akkori énemhez közelebb állt, mint a mostanihoz. Úgy érkeztem a főiskolára, hogy mukkanni sem mertem, szégyell ragozni az ember ugyebár. A felvételin még fogszabályzót viseltem, de őszre már levették. Vakmerőség. Talán ez a közös pontunk David Wienerrel. Nekem ahhoz kellett, hogy egyáltalán merjek jelentkezni a főiskolára, neki meg a film cselekménye szerint ahhoz kell, hogy megszökjön a koncentrációs táborból, és kezdjen valamit az életével.

A főiskolán töltött évek megerősítettek abban, hogy van mit keresned ezen a pályán?

— Azzal, hogy szerepeket kaptam, biztattak. Szerencsémre már a főiskolán remek figurákat játszhattam mindenekelőtt Jozef Gombár rendező évfolyamtársamnak köszönhetően.

Aki a Dávid király című musicelben bízott rád fontos feladatot?

— Két évvel a főiskola elvégzése után. De nem csak akkor. Fantasztikus volt a Vihar-átdolgozása. És hogy mesélt a bécsi erdő!

Hogyan alakult ki a figurád, az elálló fülű csetlő-botló jópofa?

— Ahogy egyre biztosabb lettem a szlovák nyelvben, poén után poént mondtam a társaságokban, ahol csak megfordultam. Szeretek így beszélgetni. Közben arcokat vágtam. Erről jegyeztek meg, később pedig már várták, hogy ilyen legyek. A színházi világban igyekeztem megőrizni ezt a hozzáállást a próbán is, előadáson is, mert ezáltal felszabadultabbnak érzem magam a színpadon.

Ez annyira sikerült, hogy a Radosnai Naiv Színházban Stanislav Štepka az alkatodra írja a szerepeidet.

— Mindenkivel ezt teszi, aki már egy-két évadot nála töltött. Figyel bennünket, és aszerint ír bele a következő darabjába, ahogy a civil életben viselkedünk.

A filmjeidben nem vagy nevettető kisember.

— Tragikus alkat vagyok, akit komikusnak alkalmaznak. Ezt már kiskövesdi gyermekkoromtól cipelem. Hiába, mindenki az élményeiből táplálkozik. Az iskolában sem én voltam az ász. Szorítottam, hogy felvegyenek a főiskolára, mert annak idején konkrét oka volt, hogy elmenjek a kassai Thália Színházból. Olyan ok, hogy nem akartam visszamenni.

Azóta sem?

— Pozsonyban az egyik lehetőség hozza a másikat. A dolgok közepében csak az adott feladatokra figyel az ember. Négy színházban játszottam eddig. Amikor Kassára hívtak, éppen olyan szerepet kínáltak Pozsonyban, amit nem akartam itt hagyni. Már majdnem indultam Komáromba, a Liliomfiba ifjabb Schwartznak, amikor üzent a katonaság, és intézkednem kellett. Ha most szólnának, megint nemet kéne mondanom. Juraj Jakubisko rendez a Chaplyn című produkcióban, közben Stano Herko hív egy Tennessee Williams-darabba, a vajdasági származású Tímár Szabolcs pedig Bácska című filmjében számol velem. És itt van a Jáánošííík, amit most kezdtünk el játszani.

Mi az öröm számodra a színjátszásban?

— Valamikor úgy válaszoltam volna, hogy csak ehhez értek. Most azt mondom, még mindig nem adok tökéletes illúziót. Mert számomra a színészet az, hogy olyan illúziót adok a nézőnek, amivel azonosul, s azt mondja, igen, ez így van. Tudom, nagy szavak. Okosan hangzanak. Nem tehetek róla. Tényleg ezt érzem.

Bárány János
Vissza a tartalomhoz

Az álompár

Tom Cruise színészi ambíciói már gyerekkorában megmutatkoztak. Szülei válása igen megviselte a tízéves kisfiút, aki még zárkózottabb lett. Iskolába járni, tanulni nem szeretett, csak akkor volt boldog, ha az iskolai ünnepségeken szavalhatott, szerepelhetett. Alig tizennyolc évesen debütált a színpadon, s olyannyira jól játszott, hogy azonnal filmszerepet ajánlottak fel neki. A világhírt néhány év múlva a Top Gun hozta meg neki   1986-ban. Fantasztikus alakításait egyebek között az Esőember, a Született július 4-én, a Becsületbeli ügy, az Interjú a vámpírral és a nemrégiben bemutatott Magnólia című alkotásokban követhettük nyomon. Bizonyára közületek is sokan megnéztétek a keményebb zsánerű akciófilmekben is, például a Mission Impossible két részében.
Tom huszonöt évesen nősült először. A jóval idősebb Mimi Rogers színésznővel való házassága egészen addig tartott, míg Tom meg nem ismerte az ausztrál származású Nicole Kidmant. Egymásba szerettek, és Cruise azonnal elvált Mimi Rogerstől.
— Azt szeretem Nicole-ban, hogy egyszerre tud gyengéd és határozott lenni. Szükségem van az okosságára, a józanságára — vallja a filmszínész, aki többévi házasság után is ugyanolyan szenvedéllyel imádja feleségét.
Bármennyire is szerették volna, nem született gyermekük, ezért örökbe fogadtak egy kislányt, majd néhány év múlva egy kisfiút. Azóta igazi családot alkotnak, akik Colorádóban, egy hatalmas erdő közelében élnek. Tom és Nicole igyekeznek minél többet foglalkozni a gyerekekkel. Soha nem vállalnak annyi munkát, hogy legalább egy kevés ideig ne lehessenek a csemetéikkel. Imádnak közösen bevásárolni és sétálni a természetben. Hollywoodot ugyanis mindketten túl zajosnak és büdösnek tartják. Nicole az utóbbi időben főleg a színpadon arat hatalmas sikert. Az Eyes Wide Shut (Tágra zárt szemek, 1999) című filmben együtt játszanak — állítólag pazar teljesítményt nyújtva. Aki látta a filmet, egyenesen szuperlatívuszokban beszél Stanley Kubrick alkotásáról. Sajnos, a mi mozijainkba még mindig nem jutott el, talán jövőre... Mindenesetre az álompár addig sem tétlenkedik. Tom már be is fejezte a Minority Report című film forgatását.
T.E.
Vissza a tartalomhoz

Rockföldről jelentjük

Czintula Attila srozata

Az előző öt PANTERA albumból — Cowboys From Hell, Vulgar Display Of Power, Far Beyond Driven, The Great Southern Trendkill és Official Live —, nyolc millió darabot adtak el a világon. A sikert fanatikus rajongóiknak köszönhetik, akik vevők a médiatámogatás (MTV, rádiók) nélkül dolgozó banda szabadon engedett dühére. Több zenekar is elindult a PANTERA nyomdokain, mégsem tudják ilyen hitelesen előadni ezt a zenét. Csak a felszínen mozognak, messze vannak a panterai mélységektől. Az új lemez négy év óta az első stúdióanyaguk. Vinnie, Dimebag, Phill és Rex az eddigi legdinamikusabb, legádázabb, legféktelenebb PANTERA lemezzel örvendeztették meg a power-thrash elkötelezettjeit. Az elmúlt évek pangása után a fickók a hangzatos Rinventing The Steel (Az acél újrafeltalálása) címet adták a CD-nek. Ezzel kíváncsivá is tettek, hogy mit sikerült „újrafeltalálniuk": tényleg az acélt, netán a spanyolviaszt vagy valami egészen mást...
A majd háromnegyed órás anyagot két és fél perc tömény agreszszió, a Hellbound nyitja. Pillanatokon belül kiderül, hogy a hangzás az eddigiekhez képest még súlyosabb lett. Az 1992-es Vulgar ehhez képest laza rock and roll. Phill Anselmo barátunk néha úgy elengedi magát, mintha az elmúlt négy évben láncon tartották volna egy texasi farmon, házőrzőként. Lemezen ember még ennyire felb...ódva nem énekelt. Dimebag „riffmadárnak" (Kösz, Gabi!) pedig soha nem szólt ilyen gyilkosan a gitárja. A nehézütegek (dob, basszus) feszes alapjai pedig széttépik a reprókat. A Goddamn Electricben aztán visszavesznek a tempóból, hogy a refrénnél totál belassuljanak. Ez is tipikus panterás húzás. Míg mások a refrénnél begyorsulnak, ők éppen fordítva. A közepes és lassú tempókat tartják is a lemez feléig, ám mikor valakinek már nagyon kezdenének hiányozni a Fucking Hostile és Rise féle gyilkolászások, akkor indítják a Death Rattle-t. Ne tudd! Az igazi kedvenceim mégis a Hellbound, a Revolution Is My Name meg az It Makes Them Disappear. Az utóbbi a vége felé hallható blues-os szólóért (is).
Hát, ha nem is spanyolviasz, de ACÉL a CD, az biztos. ELECTRA IN FLAMES: CLAYMAN A ‘90-es évek elején, a grunge előretörésével érdekes fordulat állt be a metálzenék világában. Egyrészt háttérbe szorultak a „klasszikus" metál bandák, másrészt bekerültek a tévé és rádióműsorokba a metált más stílusokkal keverő, „szennyező" csapatok. Odáig fajult a dolog, hogy az igazi metál underground lett! Itt, az öreg kontinensen elvonult Skandinávia fagyos tájaira. Ahol a vikingek leszármazottai vigyázták a szent lángot, izzították továbbra is a fémet. Eddig, főleg a nagyon erős black vonal volt ismert a számomra, de az IN FLAMES is a bizonyíték arra, hogy mást is tudnak észak fiai. A CLAYMANt, a svéd csapat ötödik lemezét, a Bullet Ride nyitja, akárcsak a szeptemberi budapesti koncertjüket. Dallamos riffeket produkál a két gitáros, a háttérben pedig hangokból terít misztikus ködfátylat a produkcióra a szintetizátor. Az első három számból nyilvánvaló, hogy a zenekar gyökerei a klasszikus heavy metalig nyúlnak vissza, zenéjük mégis modern, mai heavy metal. Anders Friden énekes félelmetes hangokat tud produkálni. A tiszta énekhang mellett előszeretettel használja azt a „gonosz kobold" félét, ami Norbis barátomat a jó öreg Mille Petrosára emlékezteti, az Extreme Agressions korszakból. Nekem meg először Udo ugrott be, csak mélyebb hangfekvésben. Az IN FLAMES ügyesen ékeli be a dinamikus részek közé a balladisztikus betéteket. Lásd: Sattelites And Astronauts és Square Nothing. A non plus ultra azonban a Bullet Ride, a Pinball Map, az Only For The Weak meg a 12. dal, amelynek a címe nincs feltüntetve a borítón. Ha szereted a régebbi metál zenéket, hallgasd meg az IN FLAMES-et is!
NUCLEAR BLAST



 

Egy lány „BLUES"-ban

A Kamocsai KLIKK-en a Nagyszínpadon láthattuk az ekecsi LAST BLUES BAND fantasztikus produkcióját. A csapat szólistáját, MYLADA EGRECKÁ-t faggattam nagymegyeri otthonában.

Hogyan kezdődött?

— Hatéves korom óta zenélek, itt jártam zeneiskolába is, fuvolára.

Hogy kerültél a Last Blues Bandba?

— Énekesnőt kerestek, a srácok befogadtak. Eleinte csodálkoztak, hogy igyekeztem a dalokat lekottázni, de rá kellett jönnöm, hogy ezt a zenét érezni kell.

Van valami külön recepted az általad képviselt, igencsak nehéz éneklési stílushoz? Whisky? Cigi?

— Nem, dehogy! Gyakorlás, adottság kérdése az egész.

Tervek a jövőre vonatkozólag?

Itt szeretném folytatni, de megpróbálkozom a szövegírással is.

Mi a helyzet a csapatban?

— Ők nagyon aranyosak. Bulis csapat vagyunk, kiegészítjük egymást. A suli miatt nem tudok minden próbán ott lenni, de tolerálják.

Ivancsik "Isö" Sándor
Vissza a tartalomhoz

POPSZIGET

Ez a sláger

Az év utolsó heteiben, a karácsonyi piacon, az előző évek tapasztalataiból kiindulva, mindig megnő az újdonságok száma. Ez alól az idei év sem kivétel. Nagyon sok új dal került fel a listára, így az újdonságok sokaságában nem egy, amúgy listavezető-esélyes felvételnek be kellett érnie más pozícióval, az első ötben.

Október utolsó hetében a U2 új albumát beharangozó, „Beautiful Day" című dalától a Steps harmadik lemezének első kislemezslágere, a „Stomp" vette át a vezetést. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a kvartett a szigetországban nagyon népszerű. A meglepő inkább az, hogy Európa más országaiba, így a környékünkre sem tudott még betörni.
A Spice Girls pályafutását eddig kilenc kislemez fémjelezte, ebből nyolc egyből a lista élén kezdett, csupán a „Stop" című lóg ki a sorból, amely 1998 márciusában a második helyre iratkozott fel. A sikersorozat folytatódott, a jubileumi, tizedik maxi, a harmadik album előhírnöke is egyből az első helyre került. A lányok semmit sem bíztak a véletlenre. Hogy a siker garantált legyen, egy dupla A-oldalas maxival jelentkeztek, ami annyit jelent, hogy két fődal, a „Holler" és a „Let Love Lead The Way" szerepel rajta. Nem kockáztathattak, hiszen velük párhuzamosan olyan dalok jelentek meg, mint a második helyre érkező Martine McCutcheon új felvétele, az „I’m Over You", vagy Ricky Martin újdonsága, a „She Bangs", amely meglepetésre csak a harmadik helyre tornázta fel magát. Előtte mindkét dalt a listavezetésre esélyes kategóriába kellett sorolni. Nem beszélve arról, hogy a Spice Girls-dalok hallatán még a Spice-rajongók sem estek hanyatt, nem igazán sikerültek fényesre, így az első hely nem volt annyira egyértelmű.

Még a fűszeres lányok pályafutásánál is jóval fényesebb az ír Westlife karrierje. A fiúk eddig hat dalt jelentettek meg, beleértve a legutóbbi, Mariah Carey társaságában előadott „Against All Odds" címűt is, s mind egyből az élre került. Így azután biztos volt, hogy a hat dal után sem szakad meg a sikersorozat, nem beszélve arról, hogy a Spice Girls-felvétel után a lista első helyére érkező „My Love" egy vadonatúj dal, amely a második lemez beharangozójaként jelent meg. És kezdetét vette a rivalizálás a Spice Girls és a Westlife között. Az egész azzal indult, hogy egy napon jelent meg a Westlife „Coast To Coast" és a Spice Girls „Forever" című albuma. Ez az időzítés már önmagában sem igen szerencsés. Mármint a fűszeres lányok szempontjából. Sejteni lehetett, hogy a Westlife albuma jóval kelendőbb lesz, ami be is igazolódott, így a lányok csak mögéjük, a második helyre érkeztek az angol nagylemezlistán. Melanie C egy partin nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakat használt a  fiúcsapattal kapcsolatban, amiért később bocsánatot kért. Bevallása szerint véleményét nem a publikumnak szánta, de hát a paparazzik, meg az újságírók, mint tudjuk, mindenhol jelen vannak. Az album megjelenésének örömére rendezett partin Melanie C beintett a fotósoknak, pár keresetlen szót intézett hozzájuk, no meg a Westlife-fiúkhoz, s tett pár nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést a mai popzene irányába.

Később az MTV adásában Melanie C kijelentette: "az újságok sajnos tele vannak mindenféle szeméttel. Tényleg bocsánatot kérek mindenkitől, akit megbántottam volna, de egyszerűen hányok az újságoktól. Nincs háború a Westlife és köztünk". Mel egyébként menrég elmondta, hogy depresszió miatt kezelik. Állítólag azért lett beteg, mert a média teljesen át akarja venni az irányítást a magánélete felett.

A Spice Girls szóvivője cáfolta azt a hírt, hogy lányok 6500 font értékű kárt okoztak volna London egyik legmenőbb hoteljében, a Sanderson hotelben. A híradások arról számoltak be, hogy nagy bulit csaptak a frissen megjelent album feletti örömükben, és ennek bizony áldozatul esett néhány igen értékes berendezési tárgy. A hotel szóvivője szerint a szoba úgy nézett ki, mint ahová bomba csapott, nagyon sokat érő bútorokat tettek tönkre a hölgyek. Utólag elmondhatjuk, előre ittak a medve bőrére, mivel albumuk fogadtatása messze elmarad a várttól. Angliában a második héten a második helyről a tizenhatodikra esett vissza, míg a tengerentúlon a megjelenés hetében mindössze 39 ezer fogyott el belőle.

A lányok után két fiúcsapat próbálta meg elfoglalni a kislemezlista csúcsát. Az egyik az első hallásra jóval esélyesebbnek tűnő Backstreet Boys volt, míg a másik a most felszállóágban lévő a1. Sőt, mindkettő új album előhírnökeként jelentette meg dalát. Meglepetés, hogy a Backstreet Boys felvétele, a „Shape Of My Heart" csak a negyedik helyre iratkozott fel, míg az a1 elfoglalta a lista első helyét. A négytagú csapat augusztus elején ünnepelte első listavezetőjét, az A-Ha egykori slágere, a „Take On Me" felújított, diszkósított változatával. Az új dal, a „Same Old Brand New You" társszerzője az az Eric Foster White, aki Britney Spears debütáló lemezén is feltűnt, mint producer, valamint ő volt a dalok nagy részének társszerzője.

Az a1 is csak egy hétre tudta kibérelni a lista legmagasabb fokát. A következő alkalommal az amerikai tinilányból meglett hölggyé cseperedett LeAnn Rimes új dala, a „Can’t Fight The Moonlight" nyitott az első helyen.


Fülbemászó

David Gray: - White Ladder
Maga az album hónapok óta az angol nagylemezlista élvonalában tanyázik, sorra jelennek meg róla a dalok, ám a környékünkön továbbra se ismeri még a kutya se az énekes nevét. De talán már hallotta... Persze a siker a szigetországban sem jött egyik pillanatról a másikra, hiszen David első nagylemeze 1992-ben jelent meg, amelyet még kettő követett, de átütő siker nélkül. A harmadik éppen a szóban forgó „White Ladder" volt. Ekkor hősünk megunta a semmilyen helyzetet, gondolt egyet, kiadót váltott, maga mellé vett egy producert, akiket korábban ki nem állhatott, és újból megjelentette az albumot. A siker meg nem maradt el. Nagyon erős lemezről van szó, csupa jó zenével, lassúbb, gyorsabb felvételekkel, amelyekben tökéletesen keverednek az akusztikus és a szintetikus zenei elemek. Most már értem, miért rendelkezik olyan prominens személyekből álló rajongótáborral, ami többek között a U2, a Chemical Brothers és a Radiohead tagjaiból áll.
Warner Music

Irigy Hónaljmirigy:  - Ráncdalfesztivál
Ez a lökött banda már megint átvert, merthogy nem először csinálta ezt. Az ember leperkál kétezeregynéhány forintot és kap érte egy harmincnégy perces cédét, amelyből tizenhárom régi dalokból készült egyveleg. Miután kibosszankodtam magamat, jöhetett a nevetés, mert kész röhej ez a cédé (is). Ám jobban belegondolva, nekem nem elég a Soltész, a Delhusa meg a Generál-paródia, várnám a többieket, Konczot, Kovács Katit, meg hadd ne soroljam. És még az sem kárpótol, hogy Karel Gott is megkapja a magáét, pedig nagyon megkapja, az ezt követő rajzfilmslágerek-paródia meg már amúgy sem újdonság. Egyáltalán mit keres itt? Az öszszekötő szöveg valami fenomenális, de kár, hogy nem jött össze az eredeti terv, miszerint azt Antal Imre mondaná föl. Mivel ő ez idő alatt kórházban lábadozott, így a cédén Cintula "helyettesíti". Mindent összevetve, a megjelenéssel talán várni kellett volna pár hetet, esetleg hónapot, amíg Antal Imre felépül, nem beszélve arról, hogy újabb dalok is születhettek volna, s vele együtt egész album, nem pedig egy nagylemeznek becézett kislemez.
Zebra – Universal Music

Bravo Supershow 2
Cseh és külföldi előadók egy lemezen, annak is a második részén. Bevallom nem ismerem az elsőt, így fogalmam sincs milyen dalok szerepeltek rajta, és főleg milyen arányban. Az mondjuk világos, hogy a népszerű tinimagazin showjának fellépői képviseltetik magukat rajta, de valahogy nekem mégsem ül a dolog. Persze műfajilag minden oké, hiszen a lemezen a manapság menő zeneszámok követik egymást, csak valahogy az egész, az összhatás nem stimmel, három külföldi előadó után jön pár a cseh zenei életből. Az egy másik dolog, hogy kiderül belőle, Csehországban is vannak követői a mai divatos zenei irányzatoknak, hogy a Salt ’n’ Pepa-féle „Let’s Talk About Sex" létezik csehül is, de ezt inkább egy külön erre a célra specializálódott albumról szerettem volna megtudni. Hiába a zenei egység, mégis az az érzése az embernek, mintha kolbászt enne kenyér helyett krémessel. Ami azután elindít egy bizonyos folyamatot... És még egy dolog. Remélem a Reanimator nevével többet nem találkozunk. Hogyan lehet az egykori Vanilla Ice-slágert, az „Ice Ice Baby" címűt így elrontani?         Warner Music

Baby Sisters: Lesz, ami lesz
Két dolog lehetséges: az Eddás Gömöry Zsolt vagy nagyon ismeri a lányokat, vagy nagyon eltalálta, mi kell nekik milyen irányba kell vinni a jövőt illető fejlődést. Amúgy a lányok nagyon szerencsések, hiszen az első két albumon olyan névvel dolgoztak együtt, mint Berkes Gábor, és persze nem elhanyagolható a szövegíró, Valla Attila személye sem. Nem ők voltak a legsikeresebbek, de mára már kis túlzással elmondhatjuk, mindössze ők maradtak állva, a Baby Sisters személyesíti meg a magyar girl-powert. Félő volt azonban, hogy Berkes Gábor „elvesztésével" nem találják meg azt az embert, aki jó irányba vezetné őket. A harmadik lemeznél én legalábbis ezt éreztem. Pánikra azonban semmi ok, Gömöry Zsolt jó húzásnak bizonyult, nagyon ráérzett a dolog lényegére. Az előzőktől kicsit keményebb alapokra épülő remek dalok, amelyek ugyanúgy táncolhatóak, mint az előző korongok felvételei. A lemez a maga műfajában egy tökéletes darab. S a végén még az előző sikerek is felelevenednek egy remek mix formájában.                Hungaroton

Kozmix: Angyal
Én eddig úgy tudtam, hogy az angyalok jóságos lények, viszont a Kozmix ezt most megcáfolja, mivelhogy Lala azt énekli, az angyal hazudott. A duó ezzel a dallal vezeti fel a  a hatodik lemezét, amely minden bizonynyal hoz majd némi változást, hiszen a legnagyobb slágereik válogatásalbumával, valamint a kiadóváltással lezártak egy korszakot. A különbség e írás megjelenésekor már füllel is érzékelhető, hiszen a nagylemez november közepén jelent meg. Amúgy már az „Angyal" című dalban is fellelhető némi változás, hangzásvilága, összehasonlítva az előző Kozmix-sikerekkel, jóval letisztultabb, komolyabb és ami ennél is fontosabb a szövege érettebb. Hozsó és Lala a maga műfaján belül egy nagyon jó dalt alkotott, amelynek sikere garantált.                     Universal

Bond: Victory
Már megint egy új lánycsapat, amely azért alakult meg, hogy a feje tetejére állítsa az amúgy unalmas zenei életet — gondolhatnánk a borító láttán, melyen négy igen csinos hölgy pózol. Aztán kiderül, nem erről van szó, sőt nem is egy James Bond-filmbe csöppentünk bele. A lányok nem a manapság menő popzenét nyomják, hanem valami egészen mást. Klasszikus komolyzenei darabokat ötvöznek könynyűzenei alapokkal, s maga a végeredmény hihetetlenül jóra sikeredett. Ilyenkor döbbenek rá arra, hogy a zenén belül nincsenek határok, ami valahol megnyugtatja a lelkemet. Persze a lányok hiába tehetségesek, önerőből biztosan nem tudtak volna kitörni. Kellett hozzá az a Mel Bush, aki producerként pár évvel ezelőtt Vanessa Mae karrierjét is elindította.                         Universal

Botos Eszter: - Mire várunk még?
Hol vannak azok a régi szép idők, amikor a táncdalfesztivál szinte mindegyik résztvevője megmaradt a zenei élvonalban? Elmúltak. Vegyük pl. az egyik kereskedelmi televízió „Kifutó" című tehetségeket kereső műsorát. Senki sem tudott onnan kifutni. Vagyis csak egyvalaki, Botos Eszter. 1998-ban megnyerte a műsor döntőjét, a No Doubt együttes „Don’t Speak" című dalával. Így felkarolta a Warner. Február 29-én bemutatkozott a kiadó reklámnapján, mint a cég új üdvöskéje. Azután meg eltűnt, azt sem tudtuk, készül-e az a bizonyos album, vagy nem. Nos, most itt az első maxi, a „Mire várunk még?" című dallal, amely nagyon-nagyon jó. Néhol már az az érzése támad az embernek, hogy Szűcs Judith énekel, fénykorából. Szóval mindenképpen kiérdemelte a hónap dala elismerést, és reméljük már az albumra sem kell sokat várni, mert én már erre várok.
1G Records —

Help: Igazi szerelem
A Sony kiadó berkeiben már tavasszal beszéltek holmi Help nevű zenekarról, ám azt csak ősszel ismerhette meg a közönség. Győri trió lévén az ugyancsak Győrből származó TNT biztosított nekik bemutatkozási lehetőséget, a duó szeptember 8-i lemezbemutató koncertjén léptek fel, nagy sikerrel. Ez nem is csoda, hiszen első kislemezdaluk, az „Igazi szerelem" első hallásra megmarad az ember emlékezetében, egyértelmű volt, ebből sláger lesz. Időközben a Help első albuma is napvilágot látott „Gondolatok" címmel. Kérdéses, hogy a maxi sikere elegendő-e arra, hogy a csapat befusson, és mondjuk az említett TNT nyomdokaiba lépjen. Zenéjük semmivel se rosszabb, csak éppen olyan nagy a túlkínálat a fiúcsapatokból, hogy a Help könnyen ennek ihatja meg a levét.
Sony Music


Pozsonyi dzsessznapok

Az utóbbi időben felfigyelhettünk néhány jelenségre a dzsessz-zene berkeiben. Az egyik, az amerikai muzsikusok mind sűrűbb jelenléte az európai színpadokon. Általános vélemény, hogy az európai közönséget toleránsabbnak, nyitottabbnak tartják. Úgy tűnik, a sűrű vendégjáték mindenkinek hasznos, hiszen a közönség első kézből kapja azt a zenét, amely ugyan már rég nem csak a tengerentúl sajátja, de azért mégis ott vannak a gyökerei, ott érzik a lelkét igazán.
A másik, ami feltűnt, az a rokon műfajok betüremkedése a fesztiválok műsoraiba. Ez európai jelenség. Az idei dzsessznapokon két produkció is elhangzott, amely igencsak kilógott a sorból. Történetesen két énekesnő, Bebel Gilberto és Busi Ncube szerepeltetése váltott ki vegyes érzelmeket. Mindkét előadás inkább a popzenéhez állt közelebb, brazil, illetve afrikai beütéssel.
A dzsessz az évek során olyan univerzális zenei nyelvvé alakult át, amelynek köszönhetően a különböző nációk muzsikusai jól megértik egymást. Talán semmilyen más műfajban nem jön létre ennyi nemzetközi csoport. A cseh szaxofonos, Štepán Markovič például lengyel és szlovák zenészekkel vette magát körül. Peter Cardarelli, az olasz elődökkel büszkélkedő, bostoni illetőségű szaxofonos szintén nemzetközi csoportot hozott létre. A szlovák-amerikai „együttzenélés" jól működött Ron Affif esetében is. Ő a fesztivál egyik legjobb produkcióját nyújtotta, kiegészülve Gabriel Jonáš zongoristával, Juraj Griglák nagybőgőssel és Martin Valihora dobossal.
A magyar színeket a fúziós dzsesszt játszó fiatal Electric Jazz Force képviselte, őket Presser Gábor ajánlotta be a szervezőknek. A dinamikus zenét játszó csapat fellépése megsínylette, hogy az első napon, a fesztivál legelején léptek fel, mert a hangosítók ekkor még nem álltak a feladatuk magaslatán.
Vitathatatlan, hogy a fesztivál csúcsát az amerikai énekes, Kurt Elling és együttesének fellépése jelentette. Ez a chicagói fiatalember manapság az énekelt dzsessz egyik legjelesebb egyénisége. Stílusa eredeti, énektechnikája bámulatos. Produkcióját – amely többnyire klasszikus dzsessz dalokra épül – úgy kell elképzelnünk, mintha egy fergeteges hangszerszólót szöveggel énekelne valaki. Elling megnyerő egyénisége és a kísérő zenekar szuggesztív játéka tette teljessé a hatást, amely a pozsonyi közönséget is lenyűgözte. Presser Gábor, aki nézőként mindhárom napon jelen volt, s aki láthatóan élvezte Kurt Elling műsorát, röviden és velősen így kommentálta a látottakat, hallottakat: „csoda"...
A huszonhatodik dzsessznapokat igencsak sikeresnek ítélhetjük, a szervezők megint kitettek magukért. Az idén még több zenebarát volt kíváncsi a koncertsorozatra, mint az előző években. Bevált a két színpad működtetése, s jó ötletnek bizonyult, hogy a kissebbik koncerttermet alkalmi dzsessz-kávéháznak rendezték be, ahová a „poharas" közönségnek is szabad bejárása volt. A büfék ellátásával sem volt baj, bár néha az árak a csillagos égig emelkedtek. De egy jófajta korsó sör csupán tizennyolc koronába fájt, s ez nem semmi...
Strieženec Dávid

SUPERSHINE: Supershine

A kétszemélyes Supershine nevű project Bruce Franklin fejéből pattant ki, aki korábban a Trouble gitárosa volt. Távozása uán is szorgalmasan írta a dalokat, de ötletei megvalósítására szükség volt egy énekesre. Mivel Doug Pinnickkel már régóta ismerték egymást, Bruce úgy gondolta, először neki szól. Pinnicket nem kellett nagyon győzködni, azonnal igent mondott, ugyanis nagy Trouble rajongó, és megtiszteltetésnek érezte, hogy Bruce-szal dolgozhat. Ha valaki nem tudná, akkor Doug nem más, mint a King’s X énekes-bőgőse, úgyhogy a lemezen nemcsak énekel, hanem basszusozik is. A bőrők mögé természetesen az anyazenekarok dobosai (Jeff Olsen – Trouble és Jerry Gasskill – King’s X) ültek be, ők segítették a duót. Kiadójuk, a Metal Blade pedig annyira rágerjedt a dologra, hogy egyből négy lemezre szóló szerződést ajánlott fel nekik.
A számok alapötletei Bruce-tól származnak, Doug pedig az énekdallamokat ötlötte ki, és ő írta a szövegeket is. Hogy milyen a Supershine zenéje? Ezt talán Doug jellemezte a legfrappánsabban: „Olyan mint a Troble, csak King’s X-es vokállal". Súlyos riffek keverednek a ’70-es évek hard rock zenekarainak (Black Sabbath, Led Zeppelin) hangzásával, mindezt bluesos gitárszólók egészítik ki. A zene valamivel sötétebb és metálosabb, mint a King’s X, hangulatában talán Doug szólólemezéhez (Poundhound: Massive Grooves...) áll a legközelebb. A cédé első hallgatásra nehezen befogadható, de ezt már megszokhattuk a King’s X-hez hasonló zenék esetében. Nem mintha annyira elvontak lennének a nóták, csak kb. harmadszori-negyedszeri hallgatáskor kezdenek igazán „ütni". Nyilvánvaló, hogy nem azért születtek ezek a dalok, hogy a slágerlistákat ostromolják.
A lemez első száma, a „Take Me Away" az internetről hivatalosan letölthető, így aki egy kicsit ügyeskedett, már a cédé megjelenése előtt belekóstolhatott ebbe a nótába. Először mindjárt egy Zeppelin-riff (Moby Dick) köszön vissza, persze nem egy az egyben, aztán egy ugrálós rész után elérkezünk a kellemes refrénhez. A szólónál azonban a középtempós szám felgyorsul. Mansonos (!) riffel indít a „Kingdom Come", de aztán kicsit megszelídül a versszak alatt, ahol Doug már szinte soulos témákat énekel. A szóló alatt a gitár sabbathosan húz, de a refrénnél ismét előbukkan a mansonos zakatolás. A „One Night" hatalmas érzéssel előadott darab hard rockos verzével, grunge-os refrénnel, és tipikus énekkel, olyannal, amit csak Doug tud kitalálni és elénekelni. Ezt nem lehet leírni! Következik egy lassabb tétel, az „I Can’t Help You". A versszak alatti szomorkás énekdallam a refrénre virágként nyílik ki. Súlyos darab, szinte földbe döngöli a hallgatót. A lemez ötödik száma a zakatolós „Shinin’ On", ami rendhagyó módon egy feldolgozás. Ebben a számban külön figyelmet érdemel a furcsa harmóniájú szóló, és ami utána következik... A „Won’t Drag Me Down" feelinges rock ’n’ roll, annak ellenére, hogy a dal elég sejtelmesen indul. A bluesos „Automatic" eredetileg még a Trouble-nek készült, ám végül erre a lemezre került fel. Engem egy kicsit a Thin Lizzyre emlékeztet. Ezt követi a „Candy Andy Jane". Jól eltalált szám, olyan koncertre való, beindulós. Az ének itt is hatalmas. A „Love" kicsit Alice In Chainses, de sokkal szellősebb, mint egy Chains-dal. Igazi csemege a „Going Down". Az indítás telitalálat, a szám pedig akár a legelső Chains-lemezen is helyet kaphatott volna, ha az énekest nem Doug Pinnicknek hívnák. De így hívják, és ettől annyira más, egyéni az egész. Az „In Mourning" egy csodálatos gitáros intermezzo, amely a lemezt záró balladába, a „Shadows/ Lihgt" torkollik bele. Ez a gyönyörű lírai szám egy lassú blues rock, a gitárszólós rész egy kicsit a Zep „Since I’ve Been Loving You"-jára emlékeztet, maga a szám azonban más felépítésű.
Habár a lemez elsősorban a hetvenes és a kilencvenes évek zenéjét olvasztja egybe, azért a nyolcvanas évekről sem feledkezik meg. Néha fel- felbukkan egy-két ikergitáros téma, a’la Judas Priest, de ízléstelen neometálos ikerszólóktól nem kell félnünk.

Duma

Az aranylemezt jelentő eladási határ elérése nincs időhöz kötve, így az bekövetkezhet egy nap alatt, de akár éveket is kell várni arra, hogy eladják azt a bizonyos mennyiséget. Nos, a Baby Sisters-lányoknak is éveket kellett várniuk, első albumuk mostanra bearanyozódott, s végre van aranylemezük. Pontosabban nincs. Éppen a beszélgetésre vártam, amikor jelezte a menedzser, meg kellene állni a lemezért. Nem többes számot használt, tehát nem lemezekért, hanem egy bizonyos lemezért. A három lány, meg az albumot készítő stáb egy aranylemezt vehet át. Az lenne a természetes, meg elfogadott, ha mindegyik csaj kapna egyet, hiszen ez egy közös eredmény. De nem, csak egy darab jár. Nem tudom, miért kezd meghonosodni ez a hozzáállás a magyar kiadói berkekben. És nem hiszem, hogy ez egyedi eset, az állna a dolog mögött, hogy a lányok időközben már más kiadóban vannak. Játszadozzunk el a gondolattal, felmerül a nagy kérdés: vajon hova tegyük ezt a dicső elismerést, kinél legyen? Egy hónapig az egyiknél, azután kézről kézre, pontosabban falról falra járna? De mint mindig, itt is van megoldás: ha aranylemezt akarsz, akkor azt vedd meg. Nemrég beszélgettem egy énekessel, aki saját lakásán fogadott, s falán ott díszelgett a Bravissimo negyedik részéért járó aranylemez. Rákérdeztem, hogy mindenki kapott-e belőle, hiszen, akkor nagyon sokat kellene nyomni. A válasz megdöbbentett: nem kapott senki, de ötezer forintért bármelyik közreműködő megvehette. Jobban belegondolva, ezen azért nem kellene annyira kiakadni, talán ez az egyetlen megoldás, mivel ha igazságosak akarunk lenni, akkor mindenkinek, az összes közreműködőnek járna egy-egy példány, merthogy ez egy kollektív siker. Így ha akarsz belőle, nyisd ki a pénztárcádat! De a Baby Sisters esetében teljesen másról van szó. Ha a lemezt készítőknek nem is, de a lányoknak azért járna belőle. Mindegyikük meg szeretné mutatni az utókornak, hogy van aranylemezük. Nem hinném, hogy Évi szívesen elsétálna az unokákkal Gabihoz, hogy „megmutatom aranylemezt". Ha valaki eladja a meghatározott mennyiséget, annak igenis ez kijár. Vagyis a józan ész ezt diktálná...
Puha József

A zeneszerző: Gömöry Zsolt

Honnan jött az ötlet, hogy Te írd a Baby Sisters negyedik lemezének dalait?
— Ha az év elején valaki azt mondja nekem, hogy én Baby Sisters-lemezt fogok írni, akkor furcsán néztem volna rá. Teljesen véletlenszerű találkozásnak köszönhető az együttműködés. Gabi kért tőlem egy Edda-lemezt, a Karaoket, amelyen csak zenei alapok vannak. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem nótát írni nekik. Mondtam, próbáljuk meg, így belevágtunk. Nekem is nagy kihívás volt, az Eddán kívül még nem csináltam más előadónak lemezt. De mivel mindig az új dolgok viszik előre a világot, elvállaltam.

Mi van most az Eddával?

— December 15-én leszünk a Petőfi Csarnokban, a szokásos évzáró koncertre kerül sor. Igazából nem tudom, hogy mit hoz a jövő, elvileg tavasz vége felé kellene kijönnünk az új nagylemezzel.


Baby Sisters a célegyenesben

A Baby Sisters megalapítása Klári ötlete volt. Honnan jött az elhatározás? Abban az időben, a kilencvenes évek első felében, nemhogy Magyarországon, a nagyvilágban sem nagyon léteztek lányzenekarok, vagy legalábbis az olyan fiúcsapatok, mint a Take That elnyomták őket.

Klári: Akkor is sok jó lányzenekar volt. Az tény, hogy ez a „divatzenekarosdi", a táncos, nem pedig hangszeres, több lányból álló csapatok akkor még nem léteztek. Amikor a Spice Girls megjelent, már együtt voltam Évivel, és tudtuk, hogy egy három lányból álló triót akarunk létrehozni. Ilyen zenekar akkortájt Magyarországon a fiúkból álló Hip Hop Boyz volt. Ám mi, velük ellentétben nem a táncra, hanem az énekre akartuk a hangsúlyt fektetni. Azután rátaláltunk Gabira, s egy évet igénylő előkészület után kiléptünk a nyilvánosság elé, megismert a nagyközönség. Ebben nagy szerepe volt Berkes Gábornak. Ugyan mi találtuk ki ezt a dolgot, mindenben szabad kezünk volt, de ahhoz, hogy idáig eljussunk kellett Berkes tapasztalata, szakmai hozzáértése, múltja. Első nagylemezünk megjelenésekor már Magyarországon is  Spice Girls-őrület volt, amelynek hatására nálunk is egyre-másra alakultak a lányzenekarok. A legtöbbjük azóta megszűnt.

A megalakulás előzményeinek tudatában nem zavar az, hogy a triót sokan a Spice Girlshöz hasonlítják, mondván a fűszeres-lányok mintájára alakultatok meg?

Gabi: Nem zavar, már megszoktuk. S amennyiben hozzájuk hasonlítanak, az valahol elismerés, mert a Spice Girls nagyon jó csapat. Ennek ellenére a Baby Sisters egy egyéni zenekar, három egyéniség alkotja, így ilyen szempontból semmi közünk hozzájuk.

Mit lehet Tőlük tanulni? Egyáltalán lehet valamit?

Gabi: Persze, tanulni mindenkitől lehet. Például a színpadi képet. Itt nem a táncra gondolok, hanem arra, hogyan állítanak fel egy koncertet, milyen az összhatás, milyen számok kövessék egymást.

Évi, nemrég azt nyilatkoztad a magyarországi lányzenekarokkal kapcsolatban, hogy kimondottan zavar, amiért sokan egy kalap alá vesznek velük, holott Ti már bizonyítottatok, és néhányukkal ellentétben Ti énekeltek is, nemcsak tátogtok.

Évi: Nem akarok senkit sem megbántani, de az idő minket igazolt. Egyetlenegy lánycsapat jutott el a harmadik nagylemezig, ám azok közül, akik az elsőt felénekelték, már egy sincs közöttük. Ebből kifolyólag érthető, amiért nem tetszik, hogy az emberek egy csoportja így viszonyul hozzánk. Letettük az asztalra a negyedik lemezt, profi emberekkel dolgozunk, és mégsem élvezünk előnyt. Én azonban bízom abban, akinek van egy kis hallása, az tudja, hogy miről van itt szó, mi a különbség a Baby Sisters és bármelyik más lánycsapat között. Szakmailag mi bizonyítottuk a legtöbbet, és a szakmától korántsem kaptuk meg azt az elismerést, ami kijárna. De a közönség kárpótol ebben. Felőlük nem maradt el az elismerés, és ez valahol sokkal fontosabb.

 Térjük rá a negyedik lemezre. Amikor a nyár elején felröppent a hír, miszerint együtt dolgoztok Gömöry Zsolttal, az Edda tagjával, sokan elég felemásan fogadták. Nem lehetett tudni, mi lesz a végeredmény.

Klári: Gabi már régebbről ismerte Zsoltit, innen jött az együttműködés. Először csak ismerkedtünk egymással. Mutattunk neki olyan dalokat , amely felé szerettük volna elvinni a negyedik lemez stílusát, és egyre inkább azt vettük észre, hogy az elképzelések között nincsenek nagy különbségek. Innentől kezdve elindult a közös munka. Nem ciki, nem azt mondom, hogy koppintani másokról, de valamilyen szinten egy általunk tetsző zenekar alapján meghatározni a zenei stílust. Mi ezt tettük, szerettünk volna kicsit rhythm & bluesos zenei alapokat, mint pl ami a Destiny’s Child esetében, vagy Whitney Houston-dalainál tapasztalható, a másik oldalon, meg énekelhető, dallamos legyen, mint pl. Britney Speras nótái. Ez nem egy egyszerű dolog, hihetetlen nagy szakmai tudás kell ahhoz, hogy ilyen téren működjön a munka. Nem művészkedtük el, tehát a lemez a széles közönségnek szól, azoknak is, akik a régi Baby Sisterst keresik, meg azoknak is, akik nem a megszokott alapokra, hanem az igényesebb zenére vevők, a kiforrottabb hangzásvilágra.
Gabi: Szerettünk volna jobbat kihozni, újat akartunk mutatni. Ez a lemez valahol vízválasztó az életünkben, ugyanakkor valamilyen szinten ez a váltás minden egyes lemeznél megfigyelhető, csak most látványosabb. Megmaradt a stílus, de más lett a hangzásvilág.

Nem beszéltünk a szövegíróról. Nos, visszatértetek ahhoz a szövegíróhoz, akivel az első és a második nagylemez készült, méghozzá Valla Attilához.

Évi: A harmadik lemezen is közreműködött, az „Égben írt szerelem" című dalunk szövegét ő írta. Igazából a tavalyi lemezen azért nem vele dolgoztunk, mert egyéb elfoglaltságai miatt nem fértünk bele az időbe, és nem akartunk hónapokat várni rá. De ragaszkodtunk hozzá, hogy az új dalokat ismét ő írja, mert nagyon jó szövegei vannak. Az előző lemezt nagy részben Müller Kálmán írta, vele is elégedettek voltunk, ám ő egy teljesen más világot képvisel. Attila érzi a legjobban, hogy mit szeretnénk, ismeri a lelkünk világát.

Az összes Baby Sisters-dalban mindhárman közreműködtök. Miért nem működik a szólózás a trión belül. Gondolok itt arra, hogy egy dalt egy valaki énekeljen fel?

Klári: Gondolkodtunk már ezen, de rájöttünk, hogy a nóták attól "babysisteresek", ha a refrénben mind a három hang megszólal, mindhármunk egyénisége tükröződik,  ettől lesz jellegzetes. Ennek a csapatmunkának az a lényege, hogy hármunkról szóljon. Lehetne külön énekelni, megtehetnénk, de együtt akarjuk csinálni, hiszen minden munkát együtt csinálunk, mindenki mindenből kiveszi a részét. A Baby Sisters erről szól, ez így az igazi.

Meddig lehet ezt folytatni? Meddig maradhat életképes a trió?

Gabi: Ha rajtunk múlik, akkor még évekig, de a közönség dönti el, hogy meddig vevő erre a dologra. Amíg úgy érezzük, hogy szeretnek minket, addig nem hagyjuk abba, csináljuk rendületlenül.

Ha most meghallgatjátok az előző lemezeket, van rajtuk olyan dal, melyet manapság már nem szívesen vállaltok fel?

Évi: Az első lemez alaphangulata elég gyerekes lett. Ez nem baj, Berkes Gábor akkor tökéletesen eltalálta, hogyan lehet a közönség szívébe belopni magunkat. A stílus még illett is hozzánk, hiszen a húszas éveink legelején jártunk, Gabi még húsz sem volt. Gábor nem tudta, hogy énektudásban mire vagyunk képesek, így egyszerűbb dalok kerültek az első nagylemezre. És most eljutottunk a merészebb dalokig, a merészebb dallamvezetésig. Sokan jöttek hozzánk oda azzal, hogy megtanultunk énekelni. Félreértés ne essék, mi az első lemeznél is tudtunk énekelni, de annak dalai nem kívántak olyan énekhangot. Nyilvánvaló, hogy egy „Rád gondolok" című dalban kevésbé tudja érvényesíteni az ember az énektudását. Ezzel nem ledegradálni akarom, hiszen nekem mind a mai napig ez a kedvencem, nagyon eltalált dalról van szó. Mindössze azt jelzem, hogy változtunk, és ami fontos, pozitív irányba változunk.

P.J.
 Vissza a tartalomhoz