Vilmányi Gábor: Saját utakon

— Valóban sokan megkérdezték, de nem oszlott fel, ez egy tévedés. A csapatnak mára nem jutott vezető szerep a popszakmában, ezt mi is tudatosítottuk, s nem akartuk tovább tolni a szekeret. Most kipróbáljuk magunkat más területeken. Én jelentkeztem elsőként szólólemezzel, Csokinak is, Kelének is vannak tervei. Egyébként folyamatosan beszélgetünk a jövőről, mikor lesz érdemes ismét porondra lépni. Ez úgy két év távlatába tehető.

Annak idején az Exotic után a Manhattan elég nagy váltás volt az életedben. A megalakulás hírét a szakma elég vegyesen fogadta. Az egyik korabeli cikkben pl. éppen Téged emelnek ki, mondván elég nehéz elképzelni az Exotic gitárosát, Vilmányi Gábort, amint táncol a színpadon.

— Tulajdonképpen munkanélküli zenész lettem volna, ha nem jön a Manhattan. Saját elhatározásomból léptem ki az Exoticból, tehát az tévhit, hogy én a Manhattan miatt hagytam ott a csapatot, hiszen nem tudtam hova megyek, mi lesz velem. Ez volt az első lehetőség, ami jött. Abban az időben eléggé a padlón voltam, így szinte bármilyen felkérést, elvállaltam volna. Nekem ez kihívás volt. Amúgy utána még vagy egy évig álmodtam a gitárral. Ma már sajnálom, hogy azt az oldalamat elfelejtették.

Személy szerint melyik albumot tartod a legjobb Manhattan-albumnak? Én most titkon azt várom, hogy az „Ajándék" címűt nevezed meg.

— Azt nevezem meg. Én úgy gondolom, hogy ez a magyar popszakma egyik legigényesebb lemeze. Ezt mindig büszkén hallgatom, s elképzelhető, hogy 2010-ben fedezi fel magának a közönség. Mert ez egy időálló lemez. Azért nem lett olyan népszerű, mert a Manhattan cégér alatt egy teljesen más zenét szokott meg a közönség, akárcsak a szakma, továbbra is populáris zenét vártak tőlünk. A többségnek csalódást okozott, mivel nem azt kapta.

Hogy látod, mi az alapvető különbség a mostani fiúzeneka-rok, illetve a Manhattan között?

— Mindenképpen karakteresebb a maiaknál, és ezzel nem az újak érdemeit akarom csökkenteni. A Manhattanbe frontemberek, karizmatikus egyéniségek érkeztek.

A csapat legnagyobb slágereit tartalmazó album megjelenése után nem sokkal a Te szólólemezed is megjelent.
Régóta tervezted?

— Egy éve határoztam el, hogy szeretnék egy önálló lemezt. A dalok többsége a Manhattan nyolcadik albumára készült, ám úgy éreztem, ez a zene nem oda való, a Manhattan név alá nem lehet odahelyezni ezeket. Egytől egyig saját szerzeményekről van szó. Magamból akartam mutatni, a zeneszerzői, a szövegírói képességeimből, esetleg olyan dolgokat, melyeket eddig nem tárhattam a nyilvánosság elé, mert a Manhattan kötelezettségeket vont maga után, bizonyos korlátok között mozoghattunk.

Erre utal a cím is, „Az én hangom", mert ilyen címmel nincs dal a lemezen?

Erre is utal, tehát végre megmutathattam, hogy ki vagyok. Igazából az a célom, hogy ne feltétlenül ebből kelljen megélnem, mert az nagyon rossz, ha az embert ilyen szinten motiválja a megélhetés. Akkor el kell magát adnia, és én azt nem szeretem. Éppen ezért belevágtam egy zenéhez közeli vállalkozásba, ez az úgynevezett karaoke, amikor külföldi, vagy magyar slágerek ki vannak vetítve egy nagy videovetítővel egy sörözőben, az ember kezébe veszi a mikrofont és elénekel bármit, amit kiválaszt a vendég az esetekben akár ezer dalból. Ennek nagyon jó hatása van, fejleszti a nyelvtudást, az éneket és főleg, hogy ott lehetek a színpadon. Széles a repertoár, ugyanúgy megtalálható Phil Collins-dal, mint a régi Piramis-nóták, de rajzfilmslágerek is pl, a Vuk. Ez Budapesten nagy népszerűségnek örvend. Óriási buli.

Érintettük az Exotic együttest. Amikor legutóbb Sipos F. Tamással beszélgettem, nem zárta ki annak lehetőségét, hogy valamikor újjáalakul az Exotic, akár mindössze egy koncert erejéig.

— Együtt voltunk az egyik magyar kereskedelmi tévé „Ki vagyok én" című játékában, de külön csapatban. Aki ismeri, tudja, hogy a műsor elején mindenki tesz ígéretet. Én azt ajánlottam fel, ha veszítek összehozom az Exoticot legalább egy koncertre. Szerencsére veszítettem. Támogatókat már találtunk, nem kell sok ahhoz, hogy újra mind az öten megértsük egymást.

Csak koncertben gondolkodtok, vagy esetleg új lemez is készülhetne?

— Ebből van a nézeteltérés közöttünk, nem mindenki látja úgy, hogy kéne új lemez. Nem tudom, érdemes-e új dalokban gondolkodni, mindenki mással foglalkozik. Tamás is elment egy teljesen más zenei világba, a Tabár fivérek egy nagyon jól működő produceri irodát vezetnek, talán én vagyok az egyetlen, aki most a szólólemezen megőriztem egy picit az Exoticos hangvételt. Szóval mindenki másfajta zenét csinál, elfoglalt, így nem tudom, hogy motiválja-e őket az, hogy még egyszer megcsillogtassuk ezt a nevet. Ezeket a dolgokat kell tisztába tenni.

Tehát a beszélgetést befejezve, van esély arra, hogy a közeljövőben újra lesz Exotic, vagy legalábbis egy koncert, az meg szinte biztos, hogy a Manhattan is ujjáalakul.

— Nekem a legnagyobb álmom egy dupla koncert, hiszen az Exotic-korszak vége az volt, amikor én kiléptem a csapatból, és beléptem a Manhattanba. Dupla koncert az Exotic feloszlásának tizedik évfordulója, meg a Manhattan magalakulásának tizedik évfordulója kapcsán. Szóval ezzel a jópofa ötlettel össze lehetne hozni a kettőt. Mondjuk pénteken a régi felállású Manhattan, szombaton meg az Exotic. Nagy durranás lenne.

Duma — a szerkesztő hangja

Egymásnak esnek a pop-rock dívák?

A pop-rock kísérletezéseiről híres Garbage visszavonult Madisonba, hogy egy ottani stúdióban elkészítse új lemezét. Megtudtuk, hogy kiadójuknál tulajdonváltás lesz, magyarul eladták, így egyelőre kiadó nélkül vannak. Mindezek ellenére gőzerővel dolgoznak az új albumon, ezúttal sokkal több gitárjátékot visznek bele a produkcióba.

— Elhatároztam, hogy sokkal többet fogok élőben gitározni, mert tavaly egy kicsit elcsüggedtem, amikor a turnén azt vetem észre, hogy én vagyok az egyetlen, aki semmin nem játszik. Szóval elhatároztam, ha hazamegyek, felelevenítem a gitártudásom. Úgy akarok játszani, mint egy profi, hogy inspiráljam az embereket, különösen a hölgyeket, hogy kapják fel a gitárt, és csapjanak egy kis zajt ők is.

Szóval Shirley ilyen „girl-power" jelszavakat hangoztatott, ám azért volt pár nem kifejezetten kedves megjegyzése pályatársnői felé, akik szintén rockbabérokra pályznak. Már korábban megtudhattuk, mi a véleménye Jennifer Lopezről. Maga a történet az idei Grammy-díjkiosztóhoz kapcsolódik, ahol a két hölgy egyszerre szerepelt a színpadon, mivel Shirley adta át Jennifernek az arany gramofont. A pódiumon minden rendben ment, bájosan mosolyogtak egymásra, ám a színfalak mögött egészen más hangulat uralkodott. Shirley szerint Jennifer úgy járkált közöttük, mint egy beképzelt páva, játszotta az eszét, mintha ő lenne személyesen Sába királynője. Később azt üzente neki, hogy szálljon le a magas lóról, és elégedjen meg azokkal a morzsákkal, amiket ők hagynak neki, különben olyat tesz, amire Jennifer örök életében emlékezni fog.

— Sok az üresfejű sztár közöttünk, mint mondjuk Britney Spears, de legalább neki van egy kis humorérzéke. Itt van pl. Christina Aguilera, vagy az a förtelmes Mandy Moore. Én tényleg próbálom nem elásni a női zenész kollégáimat, de kénytelen vagyok kivételt tenni akkor, ha rockkal próbálkoznak ... tehetségtelenül. Mandy Moore szerintem nem normális. Abszolút undorító. Képes lennék egy héten át pofozni.

A beszélgetés egyébként hasonlóan barátságos hangulatban zajlott. Amikor egy merészebb rajongó vette a bátorságot, és megkérdezte, hogy mikor jelenik meg a csapat új albuma, az énekesnő a következőket válaszolta:

— Könyörgöm, ne kérdezzetek ilyeneket! Az ilyen kérdésektől kinyílik a bicska a zsebemben.
Shirley a külsője alapján már-már szexszimbólumnak számít, ő azonban nincs megelégedve önmagával. Sőt, anynyira nincs megelégedve önmagával, hogy az önutálat már az öngyilkosság-kísérletig fajult. Évekkel ezelőtt az egyik klip forgatása alatt sírva fakadt, becsapta maga mögött az ajtót, az öltözőbe futott, ahol megpróbált véget vetni az életének, mivel a meghívott tizenéves lányokat megpillantva rútnak, és megalázottnak érezte magát. Az énekesnő életét Duke Erikson, az együttes egyik tagja mentette meg, aki teljesen véletlenül tartózkodott a szomszéd helyiségben. Később Shirley már nyíltan beszélt élete eme korszakáról, s megjegyezte, szeretné, ha azok a fiatalok, akik hozzá hasonlóan éreznek nem menekülnének el önmaguk elől.

Toto: Livefields

A Toto a hetvenes évek végén alakult. Eredetileg csak egy lemezre álltak össze, de azt olyan jól fogadta mind a szakma, mind pedig a közönség, hogy a tagok tovább folytatták a munkát. A Totót már a kezdetektől úgy emlegeti a kritika, mint az egyik legjobb AOR zenekart. Bár rockzenét játszanak, gyakran popos dallamvezetések is megjelennek számaikban, ennek ellenére nem nevezhető kommersznek a zenéjük, sőt, a Toto esetében igényes rockzenéről beszélhetünk. Korai lemezeiken a funky és a soul is erőteljesen érződik, később azonban egy kicsit bekeményítettek. Mint említettem, már a legelső lemezük hatalmas siker volt, amelyről a „Hold The Line" klasszikussá nőtte ki magát. A többi lemezük is sikeresnek mondható, de az 1982-ben megjelent negyedik albumukat a valaha készült legjobb rocklemeznek tartja a szaksajtó. Ez a korong két megaslágert termett, az „Africa és a „Rosanna" címűket. A mai csapatban az eredeti felállásból már csak Steve Lukather és David Paich található, no meg a nagy visszatérő, Bobby Kimball, de ez egyáltalán nincs a zenekar hátrányára. Sőt! Egyesek szerint, s szerintem is a Toto most jobb, mint eddig bármikor. A magyar rajongóknak kemény huszonkét esztendőt kellett várniuk arra, hogy élőben is láthassák a zenekart. De ami késik, nem múlik. 2000. augusztus 13-án a PeCsa szabadtéri színpadán végre Magyarországon is bemutatkoztak, reméljük nem utoljára. A borsos jegyárak ellenére már hetekkel a koncert előtt lehetetlenség volt belépőket szerezni. A magyar fővárosba a billentyűs, David Paich sajnos nem tartott a zenekarral, őt Jeff Babko helyettesítette, de a koncertlemezen Paich játszik. Nos, akkor lássuk milyen is a „Livefields".

Érezni lehet, hogy utólag még a stúdióban is kevergettek-kavargattak az anyagon, de gondos kezek nyúltak a nyers koncertfelvételhez, ugyanis nem lett steril, stúdióízű az élő album. Viszont minden szépen szól, az arányok megfelelőek. Persze ez még kevés a boldogsághoz, ha a zene színvonala nem üti meg a kívánt szintet. A Toto esetében ettől természetesen nem kell félnünk. Érdekes, hogy főleg a rockosabb hangvételű szerzemények kerültek fel a lemezre, és azok is sokkal dögösebben szólnak, mint a stúdiólemezen. Aki a Totónak csak a korai korszakát ismeri, az alaposan meglepődhet a cédé hallgatásakor. S hogy kik játszanak a lemezen? Az énekes Bobby Kimball, a gitáros-énekes, Steve Lukather a billentyűs-énekes David Paich mellett még Mike Porcaro basszusgitáron és Simon Phillips dobon. Még egy érdekesség: az „Afrika" fel sem került a lemezre, s a „Hold The Line" is csak a korlátozott példányszámú dupla verzió második cédéjén kapott helyet. A zenészek teljesítményéről csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, de én mégis kiemelném Simon Phillips dobszólóját, mert amit ő művel, az nem piskóta. A soft rock rajongóktól a jazzmanen át a Dream Theater fanatikusokig mindenki megtalálhatja magának azt, amit szeret.

NEO—Magyar  duó világszínvonalon

Írország szépfiúja

Az ír ötösfogatot 1994-ben alapították Dublinban, az akkor éppen a karrierjük csúcsán lévő Take That konkurenciájaként. A bemutatkozás jól sikerült, „Love Me For A Reason" sláger lett hazájukban, valamint Angliában is. Csakúgy mint a következők. Viszont mégsem lehetett felhőtlen az örömük, mivel miközben az egyik slágert a másik után készítették, és a szigetország legnagyobb csarnokaiban fantasztikus, telt házas koncerteket adtak, addig Európa más tájain nem nagyon sikerült betörniük és elfoglalniuk a nekik szánt helyet a fiúcsapatok mezőnyében. Még 1996-ban sem, amikor a Take That feloszlott, ugyanis a berobbanó Backstreet Boys megelőzte őket. A Boyzone így továbbra is megmaradt Anglia első számú fiúcsapatának. Az itteni piacon csak 1998 őszén sikerült az áttörés a „No Matter What" című Andrew Lloyd Webber-szerzeménnyel. Azóta ugyan a tájainkon is jóval több hanghordozót adtak el, de a szupersztárok közé nem sikerült bekerülniük. Sőt, az amerikai próbálkozás sem igazán jött be.
Ami a csapatnak kevésbé, az most a frontembernek, Ronannak összejöhet. Szólóalbuma iránt a környékünkön már most nagyobb az érdeklődés, mint a Boyzone-albumok iránt. Már legalább egy éve hitegette vele rajongóit. Első szólódala, a „When You Say Nothing At All" a „Notting Hill" című film betétdalaként tavaly augusztusban került fel az angol lista élére. A második dalra egy évet kellett várni, meg magára az albumra is. A „Life Is A Rollercoaster", csakúgy mint a „Ronan" címet viselő album egyből a lista élére került. A lemezen igazi popdalok szerepelnek, amelyeknek minden esélyük megvan arra, hogy nálunk is befutók legyenek.
Ronan egyébként boldog házasságban él, 1998 április harmincadikán vette feleségül barátnőjét, Yvonne-t. Úgyhogy lányok, lekéstetek róla. De nem kell aggódni, itt a zenéje, s az sem semmi!

Vissza a tartalomhoz