SZENT
PALÓCIÁM csodálatos vidékének ismerős hajlatai és domborulatai minden érkezésemkor
megérintenek, s szívmelengető neszekkel, hangokkal, illatokkal üdvözölnek.
Ahogy fogy a távolság, növekszik az érzés; egyre kedvesebb és ismerősebb
zeg-zugaival a kinyújtott honti karok Nógrád kebelére vonnak, hogy
Mikszáth-földjének cirógatásában újra és újra tudatára ébredjek:
ez az a hely, a szülőföldem, ahol a nagyvilágban igazán otthon vagyok.
Ezernyi emlék tódul szívemen át emlékezetembe, átélt és tanult összefüggések,
melyek még erősebbé teszik megfoghatatlan vonzalmamat. Ez a vidék sosem
volt az anyagi jólét Kánaánja, az itteni ember ismeri a nyomorúság keserű
ízét, mégis ez a térség az ahonnan számtalan elszánt értékteremtő
szellemi nagyság indult útjára, hogy szétadja itt született értékeit. A
tudás, a szellemi érték tudatra és szülőföldszeretetre késztető jótékony
hatása azonban jó tanítókat, megfogó előadásokat, beszélgetéseket, élményeket
igényel, máskülönben – ebben a haszonelvűségtől megmételyezett világban
– eluralkodja magát a közöny, az önsajnálat, a tétlenség, mely önleértékeléshez,
elértéktelenedéshez, értéktelenséghez, elvtelenséghez vezet.
Remélem jövő nyáron találkozunk az ÖNT-ban, de addig is tartsd emlékezetedben
a Palóc Társaság évkönyvének Sinkó Ferenctől kölcsönzött mottóját: "Ne
feledjük el soha őseink honát, / ám magát a honfibúnak senki ne adja át.
/ A siránkozás úgy se szerzi vissza, / ami elvétetett, s tengernyi könnynél
többet ér egy cseppnyi tett."
Barátaim legyünk tevékenyek!
(Aki bővebb információt szeretne, vagy valamilyen formában segíteni tudná és szeretné a Palóc Társaságot a következő telefonszámon érdeklődhet: 0854-4881137/)
Egy
apa meg a lánya és a magyar humor. Az apa volt karikaturista, amatőr színjátszó,
humorfesztivál győztese. Nyolcvannégytől szabadon úszik. A lánya mindannyiunk
kedvenc Evetkéje. Az abszurd humor magyarországi úttörője, a Csinibaba
című film sztárja, újabban énekesnő. Nagy Bandó András és Nagy Natália,
ha akarták volna sem tudták tagadni azon a késő nyári délutánon,
hogy imádják egymást. Ragyogott a szemük, ahogy egymásról, a munkájukról,
az életükről meséltek.
Nem használta fel az édesapját a karrierje érdekében, hiszen a nagyközönség számára pár éve kezdett csak kiderülni, hogy Nagy Bandó András lánya.
— Örültem, hogy a nevemből nem derült ki, ki a papám. Annak pedig különösen, hogy Galla Miklós nem az apu révén hívott a L’art pour l’art társulatba, hanem úgy, hogy harmadikos gimnazista koromban találkoztunk egy gimnáziumi esten. Onnantól kezdve úgy éreztem, kamaszként meg pláne, hogy önállóan kell megvívnom a magam bajait, küzdelmeit, sikereit. Ha nem így jön össze, tehát, ha nem hívnak Galláék, akkor sem hinném, hogy az apu nevével bármit akartam volna, annál makacsabb és öntudatosabb vagyok. Közös műsorunkban is ő mondja a saját eddigi dolgait, én pedig a Zsákbamacska minden nő című lemezemről adok elő dalokat. Nem akarok közös poénkodásokat meg bohóckodásokat csak azért, mert mindketten ezen a pályán vagyunk. Apunak is megvan a maga stílusa meg nekem is, ezt nem muszáj feltétlenül összekeverni.
Kivéve a Friderikusz Show-t meg a rénszarvast...
— Friderikusz Sándor kérte, hogy menjek, mint az apám lánya. Mentem, és rockiztunk egyet. Kivételes alkalom volt.
Milyen apa Nagy Bandó András?
— Akárcsak a többi. Nem különleges a viszonyunk, nagyon jóban vagyunk, szeretjük egymást.
Mindig így volt?
— Minden problémával megküzdöttünk amikkel az összes kamasz megküzdött a szüleivel. Azt nekem kellett feldolgoznom, hogy híres szülő gyermeke vagyok. Általában az előnyeit élveztem. De mindig azt akartam, hogy se pozitív, se negatív irányban ne ítéljenek meg általa. Nekem az nem volt öröm, ha azért kedveltek, mert ő a papám. És fordítva: nyilván nem esett jól, ha rosszat mondtak róla, mert nagyon büszke vagyok rá. Azt akartam, hogy teljesen független szűrőn át ítéljenek, s ne rajta keresztül. Hogy milyen apa? Haverkodó.
Pályája miképp alakul mostanában?
— Kedvesen fogad a közönség. Táncosokkal is, önállóan is fellépek, járom az országot. Szabadúszóként vándorolok. Kicsit hiányzik, hogy esetleg egy közösségben is dolgozhassak. De a L’art pour l’art a mostani formájában nem hiányzik. A régebbi időszak iránt érzek nosztalgiát, ám nem vágyódom vissza. Az a tíz év amit együtt töltöttünk, számomra kerek egész. Most előre szeretnék tekinteni, és az lenne jó, ha lehetne játszani, akár más műfajban, új emberekkel, mert azok mindig inspirálnak. A Csinibaba is adott egy lökést azzal, hogy új környezetben más típusú dolgot kellett csinálnom. Tervezek lemezt is, de még nem beszélnék róla. Ha kész lesz, majd itt is jelentkezem.
— Jön és hódít?
— Igen. Hódítok!
Nevetett, amikor a lánya Evetkeként a L’art pour l’art társulatban játszott?
— Élveztem a humorukat, ugyanakkor kritikusuk is voltam, hiszen akadt egy-két dolog, amit szívem szerint kivettem volna belőle, de végülis az az ő magánvállalkozásuk volt. Nem szóltam bele, legfeljebb véleményt mondtam, élveztem a dolgot.
Az ön humora azért mélyebb. Erről tanúskodnak az előadásai és a könyvei.
— Plebejusabb humor, mert én vidékről jöttem, szociográfus humor, mert engem minden mélyen érintett. Vannak benne abszurd jellegek is. Amikor a Beázásunk történetét írtam teljes abszurditással vázoltam fel, milyen az, ha mindenki úszik. Ha rizst vetnek a konyhában... Hagyom magam csapongni. Azt hiszem, hogy a műfajom én magam vagyok, s ahogy előadom attól válik olyanná, amilyen.
Orfű polgármestereként tudott nevetni?
— Amikor polgármesterkedtem, éppen a rendszerváltás első évét írtuk, rengeteg teendőm akadt, építettük a házunkat, akkor került az üzletekbe a Levezetés című könyvem, dedikálni jártam. Szóval, öt ember helyett dolgoztam. Hogy este mennyi időm maradt a nevetésre, nem tudom elmondani, mert igazából még a kocsi lámpafényénél is vakoltam az épülő ház falát. Örültem, hogy a nejem értem jött és hazaparancsolt, hogy na, most már abba kell hagyni.
Szeret főzni? A tévében láttam, hogy nemrég politikusoknak főzött gulyást.
— Igen. Csak kifelejtettem a ciánt... Nem is gulyást főztem, hanem a kedvencünket, amit mi már sokszor végig ettünk, a majoránnás marhapacsnit. Marhalábszárból készül, tejfölös habarással, majoránnás ízesítéssel. Nagyon kellemes kaja, tavaly visszatapsolták. Idén meg azt mondták, jobb volt, mint tavaly. Jövőre nem azt csinálok, mert úgysem lehet űberelni. Kapnak valami mást. Mondjuk kapros sült csirkét, ami nem volt még.
Natáliának mi a kedvenc étele?
— Neki mindegy, csak nyissuk ki a hűtőajtót! Főztjeim közül a rizses csirke Bandó módra a kedvence. Azt néha Pestre is viszek, ha csinálunk, és éppen megyek föl. Nagyon kellemesen lehet elkészíteni. Nem is kezdem el ecsetelni, hosszú a folyamat. A másik kedvence pedig a kovászos uborka. Szezonban tíz-húsz ötliteres üveggel készítünk. Ennek megvan a sajátos íze, ami az üzletekben nem kapható, házilag nem készíthető. Ugyanazt adom hozzá, amit más, csak mégis másképp sikerül.
A régi színházi rókák kiskorukban vitték színpadra a kislányaikat, fodros, rózsaszín ruhákban. Önöknél nem így történt. Akkor állt a színpadra a lánya, amikor már külön produkciója volt.
— Annyi titkot azért felfedhetünk, hogy úgy tízéves korában egy jelenet erejéig kiállt velem a színpadra a Váci Búcsúban. Hibátlanul szerepelt, de pontosan nem mindenről tudott, amit megírtam neki. A közönség értette, ő még nem. Most, ha értené, már lehet, hogy nem mondaná... Akkor, abban benne volt az is, hogy jó a színpadi szereplés. Valahol mindannyian pici korunkban kezdjük ezt a pályát. Az a tehetség megnyilvánulása, hogy valaki akar szerepelni, hogy látva lássák. Ullmann Mónika is csak egyszer énekelt, utána eltűntette a család, végülis színművészetire került, s ott mutatkozott meg. Natinál jött a L’art pour l’art, nyolc évig titokban volt a kiléte, mi szerencsések voltunk, hogy ezt közösen úgy tudtuk formálgatni, hogy ne kerüljön felszínre, hogy a lányom. Főleg Nati volt szerencsés, mert nem kellett megküzdenie a papa árnyékával. Az senkinek sem jó.
Közös terveik vannak-e már?
— Szeretnék egy olyan színpadi produkciót csinálni attól függetlenül, hogy neki is lesz önálló estje, s nekem is, melyben mindketten bizonyos karakterszerepekbe bújunk. Ehhez, persze, most az kell, hogy valamikor nyugodtan leüljünk, s elkezdjünk alapokat rakosgatni, utána ezeket kibontogatni. Lehet, hogy születik valami mindentől eltérő, amit eddig még nem láttak, sem tőlem, sem tőle, sem más társulatoktól. Nem örökös duóra gondolok, de nem szeretném elszalasztani a lehetőségét annak, hogy ha már tudják, hogy mi vagyunk, s mind a ketten külön-külön megfeleltünk a nagyközönség ízlésének, akkor mutassuk meg, hogy együtt képesek vagyunk kihozni egymásból is valamit. Megmutatni, hogy ilyet tudunk mi ketten.
Inspirálják egymást?
— Akkor kell ennek bekövetkezni, amikor már készíteni fogjuk a műsort.
Most, hogy csak így beszélünk róla, még a levegőben lóg minden. A múltkor
nagyon jó poént mondott a Nati, lehet, hogy az ő szövege lesz, lehet, hogy
az enyém, azt mondta, hogy „amikor szinkronúszó voltam, majdnem megfulladtam,
mert elkésett a tolmács".
Nagy Bandó András: — Pontosan tudjuk, mik voltak a L’art pour l’ art társulat értékei. Mi volt, az ami mélyebb, amit egészen szenzációsan mutatott be bizonyos jelenetekben, amire én, egyedül képtelen vagyok. A szociográfia, a plebejus humor az az én fazonom.
Nagy Natália: — Ez olyan, mint a közönségfilm és a művészfilm. Attól, hogy valami szórakoztató, könnyed film, még vannak értékei. Nem vagyok híve a mai akció- és bugyuta amerikai giccsfilmeknek, de van egy pici elcsúszás itt, hogy az az értékes, ami művészi, s amin ketten ülnek a moziban.
Nagy Bandó András: — Maradjunk annyiban, hogy a legmélyebb magyar humor az volt, amikor Búvár Kund lemerült, s „tréfából" megfúrta a hajókat. Ennél mélyebb humort nem tudok elképzelni!
Világszerte
több millióan várták izgatottan John Woo akciófilm-rendező új munkáját.
Nem csoda, hiszen a kasszasikerű Mission: Impossible második részéről van
szó. Röviden csupán M: I-2-ként emlegették, és már csak azért is az év
legjobban várt filmjének számított, mert költségei 130 millió dollárra
rúgnak. Persze a főszereplő, a sármos Tom Cruise sem elvetnivaló Ethan
Hunt titkos ügynök szerepében...
Apropó, Cruise! Róla az a hír járja, hogy 20 millió dollárt zsebel be
filmenként. Most azonban még ennél is jóval többet vihetett haza (legalább
70 milliót!), ugyanis a Mission: Impossible 2-nek nemcsak főszereplője,
hanem a producere is.
Az akciójelenetektől hemzsegő, kemény tempójú filmet elsősorban az
e zsáner kedvelőinek és persze az ellenállhatatlan Tom Cruise rajongóinak
ajánlom.
Többévi
hallgatás után a neves rendező, Roman Polanski új filmmel jelentkezett.
Ha téged is érdekelnek a túlvilági hatalmak, titkok, a mágia, akkor az
alkotás egyenesen neked készült. Főszereplője Corso (Johnny Depp), akit
a gazdag Boris Balkan arra bérel fel, hogy szerezze meg neki Az árnyékkirályság
kilenc kapuja című híres mű fellelhető köteteit. S ezzel furcsa gyilkosságok
tanúi lehetünk...
Nem csodálkozhatunk rajta egy kicsit sem, hiszen állítólag az említett
könyv szerzőjét egyenesen a Sátán inspirálta!
Dominic
Sena rendező új filmje, a Gone in 60 Seconds is akciófilm a javából. A
történet egy autókat meglovasító bandáról szól, s bár Randall „Memphis"
Raines (őt alakítja Nicolas Cage) már régen jó útra tért, újra beáll a
buliba. Az öccsét ugyanis életveszély fenyegeti, ha a banda nem szállít
le 24 órán belül 50 szuperjárgányt.
A filmben tehát a főszerep valójában az autóké. A kamera is jól tudja
ezt, és simogatja, babusgatja őket...
A fantasztikus autósüldözésen kívül más érdekessége is van a filmnek:
„Memphis" barátnője szerepében az Oscar-díjas Angelina Jolie-t láthatjátok.
Vissza a tartalomhoz
Amit manapság művelnek az tényleg teljesen más, mint pl. a SÁMÁN munkássága volt. De félre az Össze (- vissza) hasonlítgatásokkal! A számok többségét a Molics-Petrás szerzőpáros jegyzi. A szövegek nem kozmetikázzák világunkat. Olyannak mutatják, amilyen: rothadt, mocskos, korrupt, szemét stb. Lásd, akarom mondani hallgasd: „Te csak rágódjál a maradék csontokon, nálam kolbász megy a szemétbe." (Hasis), „Ki az állat, mi az ember, akit korrupttá tett a rendszer, van aki gürcöl semmi hála, másnak meg segélyből épül a háza." (Soha). Végezetül még két gyöngyszem Petrás János basszusgitáros tollából: „elkerült engem a munka" és „tombol bennem a rosszkedv". Hát nem gyönyörű?
A zene csontszáraz mégis vasbordájú rock. Szinte már puritán módon egyszerű.
A már említett két figurát csak egy gitáros, Szepesi László és egy dobos,
Jülek Erik egészítik ki. Csak a Hasis című számban hallható egy szájharmonika
ideges szólója, de az nagyon ott van! Felesleges gitárszólókkal sem untatják
a hallgatót. Csak annyi szóló van, amennyi szükséges. Ott és addig, ahol
és ameddig kell. Ezért merem leírni, hogy valami punk/hardcore beütés is
van bennük. Zenéjük sosem fog kimenni a divatból, mert sosem volt divatban.
Szerencsére...
Premier Art Records
A dunaszerdahelyi csapat pár évvel ezelőtt indult Pócs Attila gitáros-énekes vezetésével. Nevüket akkor még magyarul írták (HÁROM KIRÁLYOK a gy. k.), és trióban működtek. Azóta beszállt még egy gitáros.
A PASSZ (Az egész világ kapja be a ...) már a második anyaguk, és tizenhat remek dalt tartalmaz. A zene a TOY DOLLS-ot juttatja itt-ott eszembe, a refrének felépítése, dallamvezetése a felelgetős ének pedig a régi AURÓRA legjobb pillanatait idézi. Egy szó mint száz semmi újat nem hoztak, de amit letettek az asztalra, azért nem kell szégyenkezniük. Bármelyik punkzenekarral felveszik a versenyt. A hangszerkezeléssel sincs baj, ezért engedhetik el magukat a koncerteken fergeteges ugra-bugrát produkálva, nem egyhelyben állva és a kezüket bámulva. A számok zeneileg elég változatosak, a hallgató nem unja meg őket, ugyanannak a három akkordnak a reszelését hallva félórán keresztül.
A szövegek, mint már említettem a humoros oldaláról közelítik meg a
komoly témákat is (pl. drogok). Az Ideál című nótához biztos lenne hozzáfűznivalója
Freud Zsiga bácsinak is. Egyéként több dalban is a „világvége" a kulcsszó.
Nekem az egyik kedvencem a Gyerünk előre, amelyikben Attila kisfia is énekel.
Ez a húzás nagyon feldobja az anyagot.
Az egyszerű borítón a következő felirat olvasható: Nem adta ki senki!
Nincsenek jogaink, Úgyhogy nem tartunk fenn semmit!
A LUSTFORHEAVEN júliusban jelent meg, és 11 dallal örvendezteti meg
a brutális zenékre beinduló emberkéket. A kezdetben death/grind/doom stílusjegyeket
felvonultató zenéjük mára egységesebb lett és a legbrutálisabb hard core
felé tolódott el. A CD nagyon profin szól, sokkal durvább, mint pl. az
S.O.D. utolsó lemeze. Az effektusokkal sem spóroltak a stúdióban, itt-ott
egy kis industrial beütés színesíti a monotonnak egyáltalán nem nevezhető
albumot.
A srácok magasra tették a mércét és rendesen feladták a leckét a hasonló
stílust játszó bandáknak. Nem véletlen tehát, hogy gyakran hívják őket
Nyugat-Európába is koncertezni.
Az angol nyelvű szövegek változatos témákat érintenek. Szó van a maffiáról (Shit Is All...), a pénzhajhászó karrieristákról (Industrial Soulgrinding), a másság iránti intoleranciáról (No More), az uniformisba bújó lököttekről (Human Contrast) vagy arról, hogy teljesen tehetetlen vagy a „gépezettel" szemben (I Have No Right). Az öngyilkosságba menekülő gyerekről szóló Lust For Heaven félelmetes!
A CD-hez mellékelt booklet kidolgozása is profi. Összességében a legjobb
és legkeményebb dolog, amihez idén nyáron hozzájutottam.
Erebos Productions
-czintu-
A
2000. év javán már túl vagyunk. A januári számban azt írtam, hogy ez az
év a Heavy Metál éve lesz. Ez már most bejött. Mögöttünk vannak a fesztiválok,
a táborok és a koncertek. A hazai fémzenei termésre sem panaszkodhatunk.
Felbukkantak a sötétből olyan csapatok, mint a pozsonyi Poseidon, akik
a Heavy Metal hústépő gyermekeit jelentik, ugyanúgy mint az egyre előbb
nyomuló ipolysági Friday, akik valami őrült energiával zúzzák szét az agyakat.
Úgy érzem, ha már máshol nemigen kapnak teret ezek a bandák, hát akkor
az IFI hasábjain mindenképpen említést érdemelnek. Valamikor ez az újság
indított egy olyan lapot, melynek a címe ez volt: ROCKFÖLD. Az IFI mellékleteként
jelent meg, de sajnos nem ért meg többet egy kiadásnál, de az nagyon jó
volt. Ma a hazai sajtóban már ismét csak az IFIben olvashatunk valami acélosat.
Azt hallottam a múltkor, hogy a Heavy Metál már eltűnt, nincsenek bőrdzsekis
rockerek. Kacaj a köbön! Itt járt az Iron, a GammaRay, volt Kamocsa, Nádszeg,
Rómeó-tábor, tele-tele hajasokkal. Amikor Schuster Lóri azt mondta, hogy
a rock örök és elpusztíthatatlan, akkor a konzervatív fejek nyeltek egy
nagyot, és a csomó azóta is a torkukban van.
Perbetén is van egy banda, az ORION (a fenti képen). Először 1998-ban
hallottam őket a zselízi fesztiválon, ahol feltűnt, hogy az énekes majdnem
akkora, mint a bőgője. 17 bandából az ötödikek lettek! Kiderítettem, hogy
ez a Punk ‘n’ Rollt játszó csapat már 92-től létezik. Két demójuk is kijött
már Elveszett lelkek és Ne add fel címmel. Mit mondjak, metálban jobbak
voltak. Ezt főleg Kamocsán tapasztaltam. A váltást az együttesben történt
változások hozták. De most újra váltottak. Kíváncsian várom, hogy mit hoznak
össze, de bármi is lesz, ilyen arcok rosszat nem tudnak. (ISÖ)
Vissza a tartalomhoz
— Miért nem tanítjátok valami értelmes dologra ezt a gyereket?! — pirítottam rá a szülőkre.
— Ó, már rengeteg versikét meg dalocskát tud, magyart és szlovákot egyaránt — mondta boldog büszkeséggel a nagymama.
— Figyelj, kicsim! — vettem kezelésbe a gyereket, amikor egy kis időre kettesben maradtam vele a szobában. — Énekelni fogunk, jó? Mondd szépen: Gólya, gólya, gilice...
Tündér Móni egy pillanatra abbahagyta a foteltaposást és csodálkozva
rám vetette göndör fürtjeiből előkandikáló égszínkék tekintetét. Majd tetőtől
talpig végigmért, így adva tudtomra mélységes megdöbbenését. Kutató tekintetével
nyilván azt próbálta kifürkészni, hogy vajon melyik századból csöppenhettem
ide.
Ám a következő pillanatban már kacagott a szeme, és huncut mosoly bujkált
eperformájú szája szögletében. Hirtelen nagyot dobbantott, és folytatva
a trambulinozást, rázendített:
— Ó, ó, cocco Jumbo, ó, ó...
Mi mást tehettem, beismertem, hogy a kislány egy fél évszázaddal előbbre van, mint én.
* * *
Változnak az idők, változnak a slágerek. No, meg persze a gyerekek ízlése
is változik.
Tündér Móni az eltelt idő óta már nagycsoportos óvodás lett. A minap,
amint a házuk előtt elhaladtam, a nyitott ablakon át hallottam, amint egy
cérnahangocska éppen ezt sipítozta:
— Oly jó a szívem, ez a szexepilem, buknak a srácok rám!
Huszonhárom
éves nagymegyeri lány. A színház az élete. Azt mondja, nem érzi magát különlegesnek.
Mert az egyáltalán nem különleges, hogy az ember maximalista szeretne lenni.
Színházat pedig nem lehet reggel fél nyolctól délután négyig csinálni.
Aki alkotásra szánta el magát, annak nincs munkaideje. Nem csak a szerződése
szerint. Az álmoknak áruk van. Bizonyára lehetne másképp. De nem biztos,
hogy érdemes. Biztos, hogy nem érdemes.
Egy éve került a színház élére az új csapat, melynek tagja vagy, és amely stílust váltott Komáromban.
— Nem stílusváltás történt, elindult egy folyamat. Nagyon sok mindennek össze kell jönnie ahhoz, hogy minden úgy működjön, ahogy szeretnénk. A pénztelenség akadály. Ám nem csak anyagi gondjaink vannak. Azt hiszem, évek kellenek, hogy a helyzet megváltozzon, de már most mutatkoznak a jelei. Van néhány dolog, ami nekem az egészből nagyon fontos. Az egyik például az, hogy azok a fiatal színészek, akik pár éve már itt vannak a színházban, szakmai képzésben részesüljenek. Nem szabad hagyni elveszni a fiatal tehetségeket. Fontos, hogy valóban megmérettessenek, hogy tudjuk, kiben mennyi akarat, kitartás és tehetség van. Ezt egy oktatási program keretében könnyebb felmérni, mint úgy, hogy valaki kap szerepet, akkor megnézzük, ha nem kap, akkor még vegetál néhány évig. Nem szabad az emberek idejével viszszaélni. Októberben minimális anyagiakból, kezdetleges órarenddel elindítjuk a stúdióprogramunkat. Meglátjuk, merre lehet majd továbbfejleszteni. El kell indítani őket az úton, hogy a szerzett tudással önállóan léphessenek tovább.
Mit szól a társulat ehhez a szándékhoz?
— A színház szakmai utánpótlás nélkül nem tud továbblépni. Szükség van erre a lépésre. Természetesen szükség van az idősebb színészekre. „Fiatalnak" maradni ezen a pályán szemlélet, gondolkodásmód, hozzállás kérdése. A színház állandó „versenyfutás" az idővel, mindenki egyénileg dönti el, hogy képes-e a megújulásra vagy sem. A huszonéves ugyanúgy lemaradhat, mint az idősebb.
Az új szezonban dramaturgként Peter Schaffer Amadeus című darabjával foglalkozol.
— Jópár éve ismerjük egymást Czajlik Józseffel, a darab rendezőjével. A színművészeti főiskolán úgy tűnt, formálódik egy kis csapat. Egy társulat. Amit tovább kell menteni, meg kell őrizni. Úgy tűnik, ezek az emberek értik egymás színházi nyelvét. Nagyon örülök annak, hogy a jövő év elején ez a csapat alkotni fog a Jókai Színházban.
Milyen állapot, hogy színházban dolgozol? Áldott vagy átkozott?
— Minden nap másmilyennek érzem. Sokszor azt gondolom, hogy kegyelmi állapot, a következő pillanatban állítom, hogy átkos. De szabadulni nem lehet tőle. Dramaturgként az a dolgom, hogy pontos, világos, művészileg helytálló előadások létrejöttét segítsem. Mellette állandó keresés az életem, keresése az új utaknak, lehetőségeknek.
A te színházad már ez a színház?
— Most már az én színházam is. Nagyon szeretem, és nagyon fontos. Gimnazistaként ábrándoztam is róla, mi lesz, ha valamikor az én színházam lesz, s most tessék. Egy ideje nincsenek nagybetűs ideáim, álmaim az én csupa nagybetűs SZÍNHÁZamról. Lehet, hogy ez már a gyakorlati színházcsinálás hatása. Vannak darabok, amikkel és emberek akikkel, szívesen dolgoznék. Akadnak helyzetek, amiket szívesen kipróbálnék színházilag, műfajok, melyeket kedvelek. Mindig több dologról van szó, nincsenek kizárólagos terveim. Szeretném, ha azok a dolgok, melyekről beszélgettünk valóra válhatnának a Jókai Színházban. Vesztesnek tűnő helyzeteket sikerült visszafordítani. Idáig jutottunk. De innen még nagyon könnyen vissza lehet csúszni. Ez még csak az első lépés volt.