Shinkendo

A komáromi Radosiczki Tibor szereti a karatet. A kezdetektől a Szlovákiai Kempo és Jitsu Szövetség alelnöke. Hobbija pedig a kovácsolás. Odahaza, lakótelepi lakásának egyik szegletében szabályos kis műhelye van. Történetünk elején éppen egy kardot készít. Nem is akármilyen fegyfert! Marutot kovácsol Metzger Antal második danos Kempo Karate mesternek, aki odahaza, Bicskén, mit sem sejt a dologból. Ettől lesz mindjárt szép ez a történet.

Miből készült a kard?
— Rugóacélból a legegyszerűbb kovácsolással — mondja Radosiczki Tibor. — Nincs hajtogatva, mint a hagyományos japán fegyver. Maruto a neve, kilencvenöt centimétertől egy méter öt centi magas szokott lenni. Kimondottan Anti barátom méretére kovácsoltam, hát kilencven centi lett.

A sárkány mit jelent rajta?

— Nem csak a harcművészetnek, de a keleti kultúrának ez az egyik jelképe.

A másik felén is van valami...

— Régi japán család címerének a része. Amikor átadtam a kardot Metzger Antalnak úgy vettem észre, boldog volt.

— Amikor megkaptam Tibortól a kardot, nem tudtam megszólalni — árulja el a mester, akin még mindig látszanak a meghatódottság jelei. —  Mert ez a kard önmagáért beszél. Tibor, amikor készítette, rám gondolt, a barátság és a szeretet sugárzik belőle. Amikor használom, vagy gyakorlok vele, mindig az itteni magyarok jutnak eszembe. Tibor, Szayka Robi, a barátaim.

Hallottam, hogy a szamurájok mielőtt a kardjukat használnák, meditálnak. Egyszer csak felugranak, tesznek két-három mozdulatot. Mindegyik halálos.

— Rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy két-három másodperc alatt a szamuráj győzelmével érjen véget a küzdelem. Bár a japánoknál a halál nem olyan megrendítő fogalom, mint az európai ember számára. A szamurájt nem érdekli, levágják-e vagy sem. Egy valami érdekli csupán: hogy a harca igazságos és jó legyen.

Ez meditálás közben derül ki?

— A meditálás kitisztítja az agyat, kiűzi a haláltól való félelmet és a kétségeteket. Azért, hogy a szamuráj csakis nyitott lélekkel tudjon küzdeni, a legjobb formáját nyújtva ráhangolódjon a harcra.

A kard is fontos.

— Egy szamurájnak, ha megcsinált egy munkát, húsz falut ajánlottak fel és egy kardot, akkora értéke volt egy igazi japán kardnak. Számomra a kardom szimbolikus értéke annyi, hogy vele is aludtam. Hiszen a srácok a legtitkosabb álmomat váltották valóra. Tizenhat éve űzök keleti harcművészetet, s végre saját pengém van. Nem is akármilyen!

Körülményes gyakorolni vele?

— Eléggé. Combvastagságú áztatott papír kell hozzá. Előtte órákig üresen kell gyakorolni, minden akadály nélkül, a fülre és az érzékszervekre hagyatkozva. A kard hangja elárulja, hogy már jól vág-e. Jöhet a tárgy, akkor derül ki, hogy az a mozdulat, amit heteken, hónapokon keresztül gyakoroltam,  megfelelő-e.

A kard mellé nemrég egy kardtartót is kapott Tibortól. Hol lesz a helye a lakásában?

— Eddig az ágy mellett volt fektetve a kardom. Most már az ágyammal szembe rakom, egy másik fegyver mellé. Ilyen állvány volt a vágyam. Nem beszéltünk össze Tiborral, eltalálta, amit akartam.

Történetünkben most színre lép a budapesti Lajos Roland, a Shinkendo magyarországi mestere, a Zen Bu Kan Karate formagyakorlat-felelőse, koordinátora, első danos Kempo Karate mester. A fiatal szamuráj, aki az idős szamurájról mesél.

— A Kempo Karaten keresztül ismerkedtem meg a Shinkendo alapjaival — avat be a mester — Felkerestem a Shinkendo alapító nagymesterét, Toshishiro Obatát. Először kilencvennyolcban Párizsban tanultam nála egy hetet. Sok mindent tudtam már akkor, katákat, formagyakorlatokat, ezért arra figyeltem, hogy valami újat tanuljak. Arra összepontosítottam, hogy Obata sensei milyen hibákat vett észre a mozdulataimban. Ezeket a hibákat rögtön az edzés után leírtam, s alaposan megjegyeztem. Legutóbb tavaly nyáron találkoztunk Los Angelesben, ahol egy hónapos intenzív képzésben részesített. Napi három edzéssel valamint éjszakai jegyzeteléssel és tanulással igyekeztem a tudásomat pontosítani. Majd megkaptam tőle az engedélyt a kardművészet Magyarországon való kizárólagos képviseletére. És kaptam egy oktatói fokozatot, ami nem egyenlő a fekete övvel, hiszen a Shinkendóban két öv létezik. A fehér meg a fekete. A szamurájfokozatokon megy keresztül, azért. A karatéban kiu-rendszer van, onnan valók a mindenféle színű övek.

A shinkendo szónak mi a jelentése?

— A shin az igazi, valóságos, a ken kardot jelent, a go pedig utat. A shinkendo: az igazi kard útja. Az első és legfontosabb gyakorlás még fakarddal történik, de a második vizsgától éles kardot használunk. Akkortól vannak vágásbemutatók. Később különféle páros gyakorlatok után, sok-sok éves gyakorlással éles karddal esik a másiknak az ember. De ez nem küzdelem! A mozgás szépsége, varázsa a lényeg . Haladóbb szinten vágássorozatokat kell végrehajtani adott célpontra. Az már elég kemény feladat.

A szamurájok, úgy tudom, nagy becsben tartják kardjaikat. Honnan a kardja, s hol tartja?

— Magyarországon az egyik ismerősöm, Szabó András foglalkozik kardkészítéssel, Japánban szerzett rá diplomát, készített hát nekem egyet. A legelső kardot a tanítványaimtól kaptam a legénybúcsúmra. Nagyon meghatott. Iaido, gyakorlókard, tehát nem éles. A második kardot Szabó András készítette, az már vágáshoz való. Obata senseinek is megmutatom , mondjon róla véleményt. Ha átmegy a mércén, tovább adhatom a  tanítványaimnak.

Így ér véget ez a történet. Ilyen örömben. A tanítványok majd továbbadják a kardművészet titkait az újabb szamurájoknak. Akik egy szép napon kapnak egy kardot valakitől, aki valahol, valamiért gondolt rájuk. Nyitott lélekkel. Ettől olyan gyönyörű ez a körforgás!

Becsengettek keleten!

— Kassa sokkal többet ad, mint amit otthon, a faluban találunk — meséli Attila. — A kollégiumban meg a Vaskapuban rendezünk akciókat, a Fórum intézet szervezésében pedig beindult egy klub. Vannak előadások, filmek.
— Héttől vetítik a filmet kilencig — teszi hozzá Geri Eszter. — Sajnos, nem tudunk elbeszélgetni a filmekről, mert sietünk a koleszba, fél tízre ott kell lennünk. Amúgy jó filmeket szoktak vetíteni. És táncház is van, de oda nem járunk.
— A kolesz nálunk az iskolához tartozik — magyarázza Kajla Marianna. — Nem úgy, mint más sulikon, ahol nem függ össze a diákszálló meg a suli.

Az iskoláitok miben különböznek?

Bodnár Attila: — Az első két tanévben szinte csak ismerkedtünk egymással a kereskedelmi akadémián. A harmadik év nagyon jó volt, idáig a legjobb, jutott idő bulira meg szórakozásra, nem vettük olyan szigorúan a tanulást. De most a negyedikben kemény idők jönnek! Félévig talán laza lesz, de azután tanulni kell. Kassán szeretnék fősulira menni, hogy bankár lehessek.

Geri Eszter: — Az osztályunk nem elég jó kollektíva, hiányzik az összetartás. Például osztálykirándulást sem tudtunk szervezni, mert nem voltunk képesek megegyezni, hogy hová menjünk. Remélem, ez a harmadik év, mivel, ahogy Attila mondta, kicsit könnyebb is, jobban összehozza a bandát.

Kajla Marianna: — Szeretem a matekot, azt várom. És megint beindulnak a szakkörök.

Zsigrai Tamás: — Most, a tanév elején még nem tudom, mihez kezdek majd júniusban. Az iparira a szüleim beszéltek rá, de úgy gondolom, nem jól döntöttem, szívesebben jártam volna gimnáziumba. Mondjuk olyanba, ahol az angolra helyezik a hangsúlyt. A nyelvek érdekelnek igazán! Jó dolog, ha az ember tud angolul, nem?

Görgei Péter: — Még tétovázom, hová megyek, ha tavaszszal leérettségizem az ipariban. Lehet, hogy folytatom tanulmányaimat a suliban található felsőoktatási intézményben. Vagy pedig jelentkezem a színművészetire. Igaz, ezt a szüleim egy kicsit ellenzik. Azt mondják, a színészetet már nem becsülik meg, s nem nyújt biztos anyagi hátteret. Az anyagiak most még nem igen érdekelnek, szeretnék kitartani a döntésem mellett.

Benneteket egy színjátszócsoport hozott össze. Évek múltán tavaly ti folytattátok az X Iparista Kisszínpad hagyományait.

— Élményekkel teli lett ezáltal a tavalyi tanév! — lelkendezik Attila. — Valamint közeli kapcsolatba kerültem a többiekkel is. Csak azt sajnálom, hogy az utolsó előtti tanévben találkoztunk. Remélem, hogy az idén egyre többen jönnek, és hoszszabb ideig együtt lehetnek.

— Nagyon szeretem az X-et — közli Eszter. — Szerencsére még két évig járhatok a színjátszó csoportba. Bocsárszky Attila rendezőtől sokat tanultunk. A Jókai Napok öt napja szuper buli volt, nagy élményként raktuk a többi közé.

— Martoson is jól éreztük magunkat — beszél élményeiről Marianna. — A Jókai emléktáborban való részvételt a Jókai Napokon nyertük. Már alapiskolában is színészkedtem, most folytathatom.

— A X-ben tanultam meg szinte mindent — mondja Péter. — Azt is, miképp legyünk egymáshoz emberségesebbek, mert ez a mostani egy rideg világ. Az X meg olyan lett, mint egy nagy család. Igaz, akadtak már olyan hangok is, hogy az X-re volt időtök, erre meg arra nem. Szerintem az X mellett sok mindent lehet csinálni, csak jól kell beosztani az időt.

— Sajnos, csak az utolsó hetekben érkeztem az X-be — így Tamás. — Ám idén, ha valami könnyebb szerep akad számomra, menten vállalom!

Hallgattam őket. Másról is meséltek, nem csak az iskoláról. Arról, hogy ide egy ifjúsági klub hiányzik, oda az összatartás, amoda, ahol van hely, több pénz a színesebb programra. Többek között ezért várták a tanévet. Kassát. Ahol minden több. Klub is, buli is, jókedv is. Sulin innen, sulin túl.

Szabadon szárnyalva

— Úgy indult, hogy egy rendkívül jó mesterrel találkoztam 14 éves koromban. Egy varázsló volt. Hat évig tanultam nála, elsősorban anatómiát. Ez alatt valami csodálatos, eufórikus föld feletti lebegésben éltem.

Miért éppen itt, ebben a kis községben vert tanyát az alkotáshoz?

— Én egy pesti, flaszterkoptató gyerek vagyok. Honton találtam meg a hegyet, a vizet, az őstermészetet. Kezdetben gondok voltak, mert a falusi ember számára az jelenti a munkát, ha kimegy a földjére. Nekem is szép kertet kellett csinálnom ahhoz, hogy egyáltalán és valamennyire befogadjanak.

Hogyan jellemezné a stílusát?

— Képeimre a figurális munka a jellemző. A központi témát körülveszik a hozzátartozó részletek. Lehetetlen dolgok kerülnek egymás mellé, nem fotószerű, csak mérhetetlen szabadsággal lehet megcsinálni. Egyedül a saját fantáziámhoz vagyok kötve.

Mi a véleménye a mai modern művészetekről?

— Szeretem a klasszikus megoldásokat, nem vagyok a híve az olyan abszurd technikáknak, hogy homokot dobáljak a vászonra, vagy esetleg piskótát három méterről. De azért nem utasítom el a nonfiguratív művészetet. Barátaim is vannak az alkotók között. Akkor jó, ha újat alkotnak.

Hogyan hozta létre a Grandpierre Műhelyt?

— Egy éven át tanítottam művészeket Németországban anatómiára, majd Ausztriában tevékenykedtem egy nagyon jó csapattal, de az igazi erkölcsi elismerést a hazájában kell kivívnia az embernek. Nos, ideköltöztem, és megalapítottam ezt a műhelyt, melyben a környék legtehetségesebb alkotóival foglalkozom.

Melyik alkotására a legbüszkébb?

— Az életben senki sem tud tökéletesebbet és szebbet alkotni, mint a saját gyermeke. Az én legszebb alkotásaim a négy gyönyörű kislányom.

Vissza a tartalomhoz

Au-pair, Made in England

Egy szelet CSOKI — Angliából

— Sőt, van egy orosz unokatesóm is — toldja meg egy bájos mosollyal.

Nem lehetett találóbb nevet rádakasztani a Csokinál? Mióta neveznek így?

— Nagyon régen, bár volt ennek némi átalakulási folyamata. Kisbaba koromban még Csokibaba voltam, majd Négercsók, mára maradt a Csoki.

Kákarov Anita két éve érettségizett a Galántai Magángimnáziumban. Szavalóversenyeken aratta a sikereket, melyek között az országos első hely is ott van. Próbálkozott a színművészetin, de miután ez első nekiruccanásra nem jött össze, úgy döntött, kipróbálja azt, amit már több ezer szlovákiai lány: au-pair munkavállalás Angliában.

Miért, és hogyan vágtál neki?

— Ez a legegyszerűbb, legkönynyebb munkalehetőség azoknak a lányoknak a számára, akik külföldön szeretnének dolgozni. Mint a legtöbben, én is egy ügynökséghez fordultam. Az ember kitölti a kérdőövet, és vár. Ha szereztek a számára családot, akkor pedig kiértesítik.

Az ügynökség felkészít a szakmára?

— Nem strapálják magukat túlságosan. Mindössze egy kézikönyvet kaptunk, mely főleg arra oktat, hogy alkalmazkodjunk majd az alkalmazó család elvárásaihoz. A kapcsolat megteremtésért az ügynökség a lányoktól és az angliai családtól is szép pénzt hajt be...

Egyedül indultál?

— Igen, tele izgalommal. Felpakoltam a cuccomat, busszal utaztam. Semmilyen ismerős nem utazott velem. A családnak volt fényképe rólam, ott vártak a végállomáson.

Miből áll az au-pair szolgálat, és miért annyira kapósak a kelet-európai lányok Angliában?

— Főleg a háztartás körüli teendők elvégzéséről van szó, takarítás, rakodás, stb. Au-pairok alkalmazása ma már annyira hozzátartozik az angol családokhoz, mint például az autó. Több százezer lány dolgozik így Londonban. A szlovákiai lányok azért keresettek, mert általában ők mindent megcsinálnak. Ha cipőtisztítást kapnak feladatul, azt is. Egy német lány talán erre rögtön öszszepakolna, és bye-bye... Az érvényes szabályok értelmében napi öt órát kell egy au-pair lánynak dolgoznia, a szombat vasárnap szabad.

Mit kap ezért cserébe a lány?

— A szállás és az étkezés felett általában heti negyven-ötven fontot, ami nagyjából havi tízezer szlovák koronának felel meg. Ez itthon nem tűnik kevésnek, de Angliában ez elenyészően kevés. Szórakozni ebből nem lehet. De többen — én is így tettem — próbálkoznak és szereznek kiegészítő munkákat is, mint például a gyermekfelügyelet. Ezt jól megfizetik. Van amikor alvó gyermekre kell vigyázni, miközben a szülők valahol piknikeznek. Ez elég könnyű munka. Sokkal nehezebb az, mikor az éber, játszó gyermekre kell ügyelni. Megesik, hogy egy négyéves angol gyermek a figyelmeztetés után lekiabálja a rá vigyázó lányt: „mit akarsz, te csak egy közönséges szolga vagy!"

Szövődtek baráti kapcsolatok is?

— Igen, de főleg a kolléganők között. Az angol lányok általában lenézik az au-paireket, nem alacsonyodnak le hozzájuk. Nekem egy csehországi barátnőm volt, és ha a helybéliek érdeklődtek, hogy honnan vagyunk, mindig azt feleltük, hogy diákként tanulunk itt. Persze az au-pair lányok között is akadnak szemfülesek, akik összejönnek egy helybéli fiúval, és ha ez már megvan, akkor szabad az út...

Nem veszélyes a londoni élet?

— London központjában nagyon jó a közbiztonság, sok a rendőr, nagy a forgalom. Elvétve történnek tragédiák velük is, de ez nem au-pair-jelenség, az otthon maradó lányokkal éppúgy előfordulhatnak, mint a külföldön dolgozókkal.

Mit ajánlasz azoknak, akik a jövőben készülnek?

— Mindenképpen a baráti köreikből szerezzék be már kint dolgozó néhány itthoni lány telefonszámát. Baj esetén ezek hasznos mentőövül szolgálhatnak.

Miben érezhető a legnagyobb különbség az angliai és a szlovákiai élet között?

— Az életszínvonal. Nem lehet összehasonlítani, akkora a különbség. Az angol családokban ritka a veszekedés. Itt, Szlovákiában mindenki rohan, ideges, ordibál és hajszolja a pénzt. Ott ez nem téma, az angol anyukák általában szinte semmit sem csinálnak, kozmetikushoz, fodrászhoz és összejövetelekre járnak.

Visszakészülsz?

— Angliába nem. Amúgy sem nagyon ül nekem az az ország. Hideg van ott, s én a meleget szeretem. Bár a család visszavár, nem megyek, már azért sem, mert az au-pair élete nem szép élet.

Akkor hogyan tovább itthon?

— Még nem tudom. Most jöttem csak haza, nyár van, kicsit sütkérezek még a napon, ki akarom fújni magam. Már két éve nem napoztam. De tudom, hogy hamarosan meg kell oldanom a helyzetemet. Vonz a média-szakma is, egy magyar tévénél most készülök a próbafelvételre, szlovákiai tudósítót keresnek. Az édesanyám a Rádióban dolgozik, ő Szlovákiában szinte mindenütt ott van, s ez kissé korlátozza a lehetőségeimet, mivel bármennyire is szeretem az anyukámat, a pályafutásomat nem úgy képzelem el, hogy úgy tekintsenek majd rám, mint „az anyu lányára". Ha kezdeni akarok valamit magammal, úgy tűnik, hogy ezt először a határon kövül kell megtennem.

Legszívesebben mely országban próbálkoznál?

— Azt hiszem, hogy Spanyolországban. Meleg ország, a bőröm színe miatt sem szúrnak ki, és beszélek is egy kicsit spanyolul. Angliában mindig azt hitték, hogy indiai vagy spanyol vagyok. Szlovákiában még rosszabb...

Az angliai anyukák példája nem ragadós? Családot alapítani, és kész!

— Dehogy! Különben is, Szlovákia nem Anglia! Ma úgy gondolom, hogy legalább 35 éves koromig nem akarom lekötni magam. Nem akarok mástól függővé lenni.

Ha eljön az ideje, egy ilyen szép lány számára milyen lehet az ideális férfi?

— Nem a külső a fontos, hanem hogy intelligens legyen, határozott és becsületes. És hogy a nőben is elsősorban az egyéniségét keresse. Tudom, hogy a férfiak számára nagyon fontos a külső, de minden nőben ott rejlik a szépség. A lélek tisztasága az, ami kisugárzással veszi körül a nőt. Ezt a férfiaknak észre kell venniük.

Sydney, nem csak olimpia

Tanulhatsz is Ausztráliában!

Új Dél-Walles központja sok kultúra találkozóhelye. Kóreaiak, japánok, kolumbiaiak, malájok járnak-kelnek a tágas utcákon, és nagyon sok a külföldi diák. Vízumot minden diák kaphat, lakást is, de a többség családoknál keres és talál szállást. Aki nem tud angolul, nyelviskola várja. A diákvízum mellé heti húszórás munkavállalási engedély jár, az ügyesebbek megkereshetik tanulási költségeik egy részét.
Ráadásul a külföldről érkező diák több magániskola közül választhat, melyekben ott az internet, kedves és segjtőkész a tanári kar. Üzletkötést, számítástechnikát, marketinget tanulhatnak a fiatalok a nyelvek mellett. Sydney több tanulás utáni munkalehetőséget kínál, mint a kisebb ausztrál városok, és az órabérek is magasabbak itt.
A tanulás meg a munka után sok szórakozóhely várja a diákokat. Az állatkert a kacsacsőrű emlőssel, egy amerikai filmvállalat itteni stúdiói, a Fox Australia vagy a Nemzeti Tengerészeti Múzeum, csodaszép hajókkal.

Ez mind Sydney. Ahol kakaduk ülnek a válladra séta közben, ahol a világ minden nemzetének ételei kaphatók a gyorséttermekben. Ahol pár nap múlva fellobban az olimpiai láng.

Pepsi sziget

Augusztus 2-tól 9-ig egy héten át tartott Közep-Európa legnagyobb zenei fesztiválja, a Pepsi Sziget. Napi átlagban 47 000 látogató vett részt a rendezvényen ami új csúcsnak számit a fesztivál nyolcéves történetében. Még az utolsó napon is több mint 43 000 ember élvezte a változatos zenei kínálatot. A látogatók száma meghaladta a 300 000-et, a legtöbben augusztus 5-én szombaton voltak (több mint 59 000-en). Ezen a napon jelképesen a Megtelt tábla is kikerült.

Egy valódi város épült fel  egy hétre. Volt minden, ami szükséges egy város működéséhez 447 db WC, 138 db zuhanyzó, 12300 m2 hangszigetelt, szellőzővel ellátott programsátor, posta, közért, és persze a legfontosabb: 994 m2 színpad. A zene színpadain túl működött még színház, mozi, egyetem, óvoda, több bankautomata, sőt, még saját napilap és tv-híradó is. Minden egyes szervezet számot kapott, valódi utca alakult ki 44 házszámmal.

Az önkéntes szervezetek dolgozói szívesen elbeszélgettek bárkivel, aki betért hozzájuk. 17 helyszín várta az információra kiéhezett fiatalokat. Helyet  kapott a kézműves sátor is, itt bárki kedvére korongozhatott, agyagozhatott vagy fotografálhatott labor nélkül, csak a nap segítségével.

Akár egy skanzenes kiránduláshoz is lehetett volna hasonlítani a szigetet, ugyanis volt néprajzi múzeum és nem messze tőle pedig a világzenei színpad rengeteg sztárral. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum a „Föld—Ház" illetve a „Mag—Kenyér" című kiállításaival települt ki a szigetre. A helyszínen a fesztivál egy hete alatt a szigetlátogatók felépítettek egy kemencét és a fesztivál végén aratóbállal ünnepelték meg a frissen elkészült alkotást.

A Magyar Hírlap szabadiskolája adott otthont a Hócipő által szervezett humoristák kabaré műsorainak. A szervezők gondoltak azokra is, akik gyermekeikkel érkeztek a szigetre, naponta 10 órától 20 óráig ingyenes gyermekmegőrzés biztosítottak.
A felmérések szerint, a szigetre látogatók összetétele már egyre kevésbé indokolja a Diáksziget elnevezést. A diákok többségének ugyanis túl borsos árúnak bizonyul, 2000-re a középosztály szigetévé alakult át. Ezen viszont — a jövőt illetően — nem ártana kissé elgondolkodni.

A szekusokról...

Így hívják azokat a prehisztorikus teremtményeket, akik megpróbálnak ügyelni a szórakozni vágyók biztonságára. A bejáratnál nekem is eltulajdonították az egy üveg Becherovkámat, de hát üsse kő. Bent a Sziget területén csak elvétve lehetett velük találkozni, nem is volt rájuk nagyon szükség. Ugyanakkor rengeteg jegyellenőr (S. Richárd szerint: jellemőr) járkált a forgalmasabb utakon. Persze az öregebb szigetesek így is el tudták kerülni őket, mert előfordult, hogy valaki az első napi jeggyel bent maradt egész végig.

A tisztaságról

Hallhattuk, hogy több WC lesz és több zuhany is. Ez így is volt, de hát vendégből is jóval több volt. Így gyakran előfordult, hogy sorba kellett állni az embereknek. És ez, mint tudjuk, a legkellemetlenebb dolog.  Főleg, ha mikorra sorra kerül az ember, a vécé úgy tele van, hogy nemhogy ráülni, de még ráhu...-ni is lehetetlen. Talán a WC-problémák kiküszöbölését nemcsak a számuk, hanem a takarításuk gyakorításával lehetne megoldani.

A kajákról

Akik olyan bélpoklosok, mint a Józsi barátom, hát azoknak egy aranybánya ez a rendezvény. Nincs olyan ételfajta, amit ne készítenének a Szigeten. A legáltalánosabb kaja viszont a hamburger volt, potom 250-ért. A zsíros kenyér 80-ra rúgott. Már hagyománynak számított a meleg kajálda, ahol olcsón lehetett enni. Idén ez 330 forintot jelentett, de ha az adag nagyságát figyelembe vesszük, ez volt a legkifizetődőbb az egész Szigeten.

A piáról

A Szigeten ez első számú dolog. Legyen az alkoholtartalmú vagy sem. Hisz a döglesztő melegben az ember mindenhol megszomjazik. Ki erre, ki arra. Arany Ászokat 160 forintért lehetett kapni, ami azért nem is olyan sok a pesti szórakozóhelyekhez képest. Öreg és csóró szigetesek jól tudják, a legjobb bort inni. Fél literenként, mert hát minek álljon oly gyakran sorba az ember. A vörös bor fél literjét megkaphattuk akár 200 forintért is. Pálinkát inni drága mulatság volt. A Pepsinek 35 forint volt az ára, ásványvizet meg igyanak a másnaposak...

Az emberekről

Egy éve azon morfondíroztam, vajon eljön-e az az idő, mikor csak németek fogják lakni majd a Szigetet. Nos, ez az idő közeledni látszik, hiszen majdnem többet beszéltem németül, mint magyarul.  Egykor a lakosság „alsóbb" rétegeihez tartozókkal volt tele a Sziget, ő értük volt, de ők nem fizethetik a horribilis összegeket. Így a Szigeten ott van a magyar középréteg a mobiltelefonokkal, és a német alsó réteg a szociális segélyükből....
-------------
A legnagyobb bulik a Táncdalfesztivál-sátorban voltak. Itt minden reggel összetört asztalok és óriási szeméthalmaz várta a másnaposan erre ténfergőket.
Voltak, akik szerint gyenge volt az idei, én meg merem kockáztatni, hogy amióta Pepsi a Sziget, talán ez volt a legjobb.

A Világ a zenei színpadon

Szemüveg a Szigeten

— Merre veszed az irányt? — kérdezte az ibse.

— A Pepsi Szigetre igyekszem, — így a gazdi — csak akad valami stop odáig.

— Ugyan már, az  nem ügy — mondja a vámos,  s a  határon hirtelen rátukmált  minket egy kamionosra.
 Reggel 9 órakor már a budapesti napfényben gyönyörködhettem. Én ugyan először jártam a ezen a vidéken, de a gazdi már negyedszer érkezett Budapestre „elszigetelődni", s így teljesen biztonságban éreztem magam. Ráadásul annyi csinos bige megbámult minket útközben, hogy még vadabbul kezdtem csillogni a gazdi orrán a büszkeségtől.  No, ezt  majdnem vesztemre tettem,  mert hirtelen leemelt az orráról, és ... szerencsére csak a pólója szegélyén kifelé lógva végeztem. A bejáratnál volt némi torlódás,  meg a csomagok leadását is végig izgultam,  de aztán beindult a látnivalók sorozata.

A Durex Táncdalfesztivál sátorban — amelyet a héten akár hadiszállásunknak is (ki)nevezhettünk volna — régi haverokra lelt a gazdám. Nekem egy kalapos haverja tűnt flekkből a legbulisabb csávónak (,akinek fényképeivel feltételezhetőleg ki van tapétázva a Slash szobája). A bandák fergeteges előadásait nem kívánom egyenként elemezni, hisz azt  mindenki  a programfüzet szerint válogathatta, és látogathatta, s azt mond  róla amit akar. Őszintén szólva a gazdám nem is cipelt magával minden helyszínre, így számomra csak néhány esemény ment igazán élményszámba. Az egyik a Nagyszínpados The Bloodhound Gang hétfői dilije volt, akik a Pepsi Szigeten — többekközött — COCA COLA propagandával heccelték a közönséget. Fergeteges showt  csináltak,  itt ott egy egy hangbotlást is megengedve maguknak — ,bár engem botfülűt ez teljesen hidegen hagyott. A TV2 sátorban esténként sorra kerülő „Pepsi karaoké show" kottamérgezést okozó mellé énekléssel, de profikat meghazudtoló dallamossággal is meglepte az ide bámészkodókat. A Táncdalfesztivál sátorban fellépő Delfinek tánccsoport mozgáskultúrája lélegzetelállító produkciót tárt szemeim elé. A meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogy a fellépő művészek még kiskorúak. (Egek — gondoltam — most értem csak mi ébreszthet pedofil vágyakat az emberekben.) A legnagyobb élményem mégis az volt, amikor tulajom engem is rivalda fénybe állított a Pepsi tér színpadán. Nagy dolog volt ez nekem, még ha a gazdám a kalapos haverjával szédült bulisra vette is a figurát.

A hét túl gyorsan telt el, s a haza felé vezető úton... Azt azonban nem árulhatom el, mert az már egy másik történet, s egy szemüveg életében minden törés végzetesnek számíthat.