IFI magazin * 2000 május * POPMÁNIA


Geri Halliwell
Az egykori Spice Girl úgy bánik a férfiakkal, mint a kutyákkal, és nemcsak a legújabb videoklipjében, amely a „Bag It Up" című dalhoz készült. Nem elég, hogy a klipben szereplő férfimodelleknek nyuszijelmezbe öltözve, rózsaszín hajjal kellet tűrniük, hogy Geri a hátukon ugrált, az énekesnő a forgatás szünetében sem kímélte őket. Különböző feladatokat adott nekik.  Az egyik a büfébe rohangált, a másik  két kutyusát vitte sétálni. A munkára fogott férfiak azonban nem tiltakoztak. Úgy vélik, nagy megtiszteltetés együtt dolgozni egy ekkora hírességgel, így a többletmunka egyáltalán nem volt megerőltető.

De La Soul
Új lemezzel rukkol elő a progresszív  hiphop legendás triója, a De La Soul. Az anyag egy három cédéből álló sorozat első része. A Beastie Boys, Chaka Khan és Redman közreműködésével készült első rész július 18-án jelenik meg, a második rész pedig előreláthatólag jövő év januárjában.

Oasis
Londonban bejelentették, hogy az Oasis nyárra tervezett angliai és írországi stadionturnéján a Happy Mondays lesz az előzenekar. A botránybanda negyedik, „Standing On The Shoulder Of Giants" című albumáról április közepén jelent meg a második maxi, melyen a fődal, a „Who Feels Love?" mellett egy, az albumon nem szereplő felvétel, a „One Way Road", illetve egy Beatles-dal, a „Helter Skelter"  feldolgozása is helyet kapott.

Marc Anthony
Marc Anthony első angol nyelvű nagylemeze már több, mint kétmillió példányban talált gazdára világszerte. Az albumról kimásolt temperamentumos „I Need To Know" hetekig az amerikai rádiók egyik legjátszottabb felvétele volt, s a környékünkön is szép sikert aratott. Az április elején megjelent második kislemezdal, a lírai hangvételű „You Sang To Me" is minden bizonnyal hasonló fogadtatásban részesül. Az eredeti albumverzió és a rádióknak szánt mix mellett a dal spanyol nyelven énekelt változata is hallható a maxin.

Joan Osborne
A Mercury Records váratlanul szerződést bontott Joan Osborne-val, akinek eddig egyetlen nagy sikere volt, a „One Of Us" 1996-ban. Az indok: a kiadó elégedetlen az amerikai énekesnő legutóbbi albumának mind a minőségével, mind pedig az eladott példányszámmal.

Ákos
Ákos születésnapján, azaz április 6-án jelentette meg új maxiját, miután az EMI-hoz szerződött. Ezentúl ez a cég forgalmazza lemezeit. A „Keresem azutam" zenéjét Jamie Winchester szerezte, a szöveget természetesen Ákos írta. Közreműködik   dalban Pejtsik Péter által vezetett Budapest Film Orchestra. A dolog érdekessége, hogy maxi cédé mellett kazettán is megvásárolható. A dal albumverzióján kívül egy DJ Junior által készített dance-remix, valamint egy triphopremix hallható, amely Lépes Gábor munkáját dícséri, illetve egy akusztikus változat is szerepel. Ákos remixversenyt hirdetett meg, a legjobban sikerült alkotás felkerül a maxi második kiadására, amely még az ősszel megjelenő új nagylemez előtt lát napvilágot.

Björk
David Oddson miniszterelnök személyesen engedélyezte Björk számára, hogy magánhasználatba vegyen egy izlandi fennhatóság alatt álló lakatlan szigetet. A miniszterelnök szerint az énekesnő az ország ismeretségéért tett már annyit, hogy megérdemelje ezt a szigetecskét a Breida-fjordnál. Egyes izlandiak azonban más véleményen vannak. Szerintük Björk akkor képviselné igazán az izlandi kultúrát, ha anyanyelvén énekelne, és a saját hazájában fizetné a magas adókat.

Travis
Már a környékünkön is egyre népszerűbb a Travis, amely az idén elnyerte a legjobb angol zenekarnak járó Brit Awards-díjat. Máris a harmadik évtized szenzációjaként számon tartott öttagú együttes Angliában eddig több mint kétmillió példányt adott el „The Man Who" című lemezéből. Erről két dal, a „Turn", illetve a „Why Does It Always Rain On Me?"  járta meg az angol kislemezlista első tízes mezőnyét.

George Michael
George Michael és még jónéhány sztár, többek között Melissa Etheridge, Chaka Khan, Garth Brooks és Ellen DeGeneres együtt léptek fel a washingtoni RFK Stadionban április 29-én azon a jótékonysági koncerten, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet az előítéletekre, valamint az emberi jogokra. A koncert bevétele a Human Rights Campaign Foundation alapítvány számlájára került. Az alapítvány célkitűzése: az egyenlőség és egyenlő elbírálás elveinek minden emberre kiterjedő támogatása.

Metallica
Az együttes tagjai valószinűleg még ebben az évben stúdióba vonulnak, hogy elkészítsék soronkövetkező albumukat. Mint Kirk Hammett gitáros elmondta, nem kétséges, hogy a banda lelkesedik az új lemezért, de az, mit hoznak össze a stúdióban majdnemhogy megjósolhatatlan.

Tarol a tízéves konflikt

Tizenhat nap alatt tizenhárom koncertet adott Németországban az egyik legtöbbet koncertező hazai punkzenekar, a somorjai KONFLIKT. Jury (frontember, ének, szólógitár), Maroš (basszusgitár) és Junior (dob) két baráti zenekaruk, a Tragic Vision meg a Speichelbroiss szervezésében lépett fel menő klubokban München, Berlin, Drezda, Darmstadt és még kilenc nagyváros közönsége előtt.
Nem lehet összehasonlítani az ottani meg a hazai helyzetet – meséli Jury – ott a megérkezésünkkor meleg étel, egy láda sör és egy láda üdítő várt, helyben szállás, másnap reggeli. Nálunk az ilyesmi még ismeretlen.
A németországi turné előtt jelent meg a csapat „To Protect and Serve" bakelitlemeze az Unknown Records nevű kiadónál, ami magyar fordításban „Szolgálunk és védünk". Csak Németországban árusítják, és hat számot tartalmaz. Három dalt a „Mea Culpa" című albumról, két vadonatúj szerzeményt, valamint az első lemez egyik dalát.
A „Prečo" című nótát azért játszottuk fel újra – így Jury – mert az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy ezzel szerepelhetünk Németország egyik punklegendájának, a Daily Terrornak a jubileumi lemezén. Huszadik születésnapjukat ugyanis egy válogatáslemezzel ünneplik, melyen ismert európai punkegyüttesek adják elő a számaikat. Egyedül a Konflikt a kivétel. Mi a saját dalunkat rögzíthettük.
Nemrég Ausztriában jelent meg a Konflikt két dala egy nemzetközi punkválogatáson. Hazatérve Németországból tudták meg, hogy a „Mea Culpa" című albumról kritikát közölt a Flidside című amerikai szaklap, melyet el is küldtek a tengerentúlról. Szebb ajándékot nem is kaphatott volna a csapat a tizedik szülinapjára.
Új pólót adtunk ki, – avat be Jury – azzal ünnepelünk. Az első lemezünk borítója látható rajta, egy csontváz koponyája babérkoszorúval, a hátán pedig a „Mrtvá planeta" című dal szövege olvasható. Címünkön és internetes oldalunkon (P.O.Box 14, 931 01 Šamorín, illetve http:// web.viapvt. sk/coala, valamint konflikt @altavista.com) nemcsak az új pólónkat lehet megrendelni, hanem az Auróra, a Prosectura, a Zóna A, a Davová Psychóza, az NVU, a Volant, a Speichelbroiss, tehát a környező országok legmenőbb punkbandáinak cédéit, kazettáit, relikviáit, valamint a vadonatúj Konflikt-kitűzőt.
Nyáron Pozsonytól nyolcvan, Győrtől nyolc kilométerre fekvő Abdán ad koncertet a tízéves zenekar, a június 22-24-e között megrendezésre kerülő harmadik punk és HC-fesztiválon.Új albumuk késő őszre várható, hagyományos Punkkarácsonyukat pedig december 22-én tartják majd Somorján.
–báj–
Simon Péter felvétele

Rockhíradó

A Platypus nevű project tagjai olyan együttesekből verbuválódtak össze, amelyeket inkább a szakma tart nagyra, nem pedig a könnyűzene bő bugyellárissal rendelkező diktátorai, így nem kell attól „félni", hogy a zenekar valamilyen lemezlista felsőbb régióiban tanyázik majd. Az egyik anyazenekarról már szó esett ebben a rovatban (Dream Theater), a másik (King‘ s X) új lemezéről pedig majd nyáron szeretnék néhány mondatot firkantani, mivel csak május 22-én jelenik meg a korongjuk.
De térjünk inkább a lényegre. A zenekar énekese, gitárosa és a dalszövegek szerzője Ty Tabor (King‘ s X), a basaszusgitáros John Myung (Dream Theater), a billentyűs hangszereket Derek Sherinian (ex-Dream Theater) kezeli, a dobos Rod Morgenstein pedig annak a Dixie Dregs nevű formációnak volt a tagja, ahol a Deep Purple jelenlegi gitárosa Steve Morse is játszott. A Platypusnak az „Ice Cycles" már a második lemeze, s ez a cédé homogénabbra sikerült, mint az elődje. Az első lemez főleg a zenészekről szólt, itt inkább a dalokon van a hangsúly. Egy azonban biztos: nem elég egyszer meghallgatni a lemezt. Legalább háromszor-négyszer végig kell rágni magunkat rajta, hogy megértsük, miről is szól. Persze a nem slágerzenéknél ez általában így szokott lenni. A Platypusnak ugyan önálló stílusa van, de azért észre lehet venni, hogy kik a nagy kedvencek. Az természetes, hogy az anyazenekarok muzsikája Platypusból is kihallható, de ezenkívül érződik még Beatles és a hetvenes évek nagy progresszív rockzenekarainak (Yes, Genesis, Pink Floyd) a hatása, de a régi hard rock-mesterek világa és a modernebb irányzatok atmoszférája is érezhető.
Szokatlan módon egy lassúbb felvétellel indul a lemez („Oh God"), de ez nem baj. Viszont ami először földhöz csapott, az a gitár hangzása volt, mert ilyen jó soundot ritkán hall az ember. A többi hangszer is nagyot dörren, de a gitár az kegyetlenül jó. Ráadásul Tabor igen ízlésesen kezeli hangszerét. Ahol riffelni kell, ott riffel, ahol reszelni kell, ott reszel, ahol akkordozni kell, ott ..., de nem is folytatom. Nem szólózza az eszét, mint Malmsteen, de azért ha kell, akármit elpötyög. Sokoldalú, színes gitáros, akinek stílusa van. A vicc az, hogy a nyitó számból (de ezenkívül is van még a lemezen 2-3) – progresszív rock ide vagy oda – egy „kis" anyagi ráfordítással „emtívís" sikerszámot lehetett volna kreálni. A második, „Better Left Unsaid" sem gyorsabb, mint az első. Ígéretesen indul, a verzében azonban egy kicsit leül, de a refrén és a szóló rendben van. A következő szám („The Tower") már lényegesen gyorsabb, mint az előzőek, de a „Cry" megint visszafog egy kicsit a tempóból (csak a tempóból, a lendületből nem). Ez a szám olyan, mintha egy Beatles, egy Genesis és egy Mad Season nótát gyúrtak volna össze, de a végeredmény mégsem az említett zenekarok összege, hanem Platypus. ZZ Toposan indít a következő „I Need You", de ebből is hasonló kerekedik ki, mint a „Cry"-ból, csak kicsit vidámabb a dal. A hatodik szerzemény instrumentális, s talán az első szám mellett a legjobb a lemezen. Címe: 25, vagyis „tventifájv". Itt mutatkozik be Morgenstein úr is remek szinkópás dobszólójával. Az elszállós „Gone" után egy több mint 10 perces, hét tételes instrumentális egyveleg zárja a lemezt, amely a „Partial To The Bean" nevet és az „A Tragic American Quintology" alcímet viseli. A tételek címei sem piskóták: Intro Pompatous / Yoko Ono  / Yoko Two-no / Yoko Three-no / Platmosis / Yoko Againo / Yoko Outro.
Epilógus helyett: aki szereti a progresszív (hard)rockot, akkor ezt a lemezt érdemes beszereznie. Ha meg nem, akkor nem. Ennyi.

Duma

 A Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége döntött, az aranylemezhez szükséges eladási példányszámot huszonötezerről húszezerre csökkentették. A fogadtatás vegyes. Egyesek örülnek neki, mások kevésbé. Csak idő kérdése volt, mikor hozzák meg a döntést, hiszen a telített, túlkínálattal küzdő magyar piacon egy-egy előadó, csapat egyre kevesebb lemezt tud eladni, mégha az összeladás nem is csökken. Más országokban sem jobb a helyzet. Például nálunk, ugyanúgy, mint Csehországban már évek óta tizenötezerért jár az arany megtiszteltetés. Én személy szerint megértem azokat akik a hír hallatán örömtáncot jártak, mivel így elérhetőbb közelségbe (vagy ugyanúgy távolságba) került számukra, az amúgy elérhetetlen határ. Ám jobban megértem a másik oldalt, akik szerint ezzel már nem lesz olyan nagy dicsőség mindez. V-Tech két tagja nyilatkozta, hogy az új példányszám életbe lépésével, már kétszer két aranylemezük van, és ez nekünk már nem jelent olyan örömet, mind a kettő sima. Szandi is hasonló szellemben nyilatkozott, holott a hölgy is egyre kevesebb hanghordozót tud eladni. Érthető tehát, hogy azok, akik még eltudták érni a bűvös határt, most bosszankodnak. Maga a piaci helyzet azonban valahol magyarázatot ad ennek létjogosultságára. Hol vannak már azok az idők, amikor a lemezből ha nem adtak el százezer darabot, az már  majdnemhogy bukásnak számított? A „dicső" átkosban ennyi jelentette az aranyat. Aztán később a felére vitték le, majd pár éve annak szintén a felére. Most meg ugye az egykori mennyiség egy ötöde jelenti az aranylemezt. A kilencvenes évek elején a kiadók a szerződésbe belefoglalták, hogy „amennyiben húszezer darabot nem adnak el az anyagból, akkor nem lesz következő". Így tényleg furcsa, hogy ma meg ezért osztogatják az aranylemezt. A piaci helyzet ide, piaci helyzet oda, az én privát véleményem az, hogy ez a lépés nem volt megalapozott. Való igaz, egyre nehezebben lehetett elérni a bűvös határt, de azért nem volt egy lehetetlen feladat. És tényleg, az egy nagy dicsőség volt, ha valaki részesült ebben az elismerésben. Jóval nagyobb, mint most húszezer darabnál. Annak meg nem lesz semmi nívója, ha minden harmadik-negyedik anyag bearanyozódik. Engem azonban mégis egy másik tény bosszant leginkább. Ha belegondolunk  közel egy évtized alatt egyötödére csökkentették az aranylemezt jelentő eladási példányszámot. Mi lesz mondjuk tíz év múlva? Elképzelhető, hogy 2010-ben,  már ötezerért adják? Belegondolni is rossz. Bár, ha ilyen ütemben folytatódik a lemezkiadás, akkor addigra minden harmadik embernek lesz saját albuma...

Fémes évek

Az alábbiakban tárgyalt együttesek közös jellemzője, hogy pályafutásukat egytől egyig a hatvanas évek végén kezdték, de igazi diadalt csak a következő évtized elején arattak. Valamint az is közösíti őket, hogy ténykedésük akár a brit invázió folytatásának is felfogható, hiszen kizárólag angol együttesekről van szó.
A Yarbirds romjain építkező Led Zeppelint a gitáros Jimmy Page hozta össze 1968-ban. A basszusgitáros posztjára egy John Paul Jones nevű egyént szemelt ki, aki akkoriban már elismert stúdiózenésznek számított, s a billentyűs hangszereket is kiválóan bűvölte. Az énekes az akkor húsz éves Robert Plant lett, ő magával hozta dobos barátját, aki nem volt más, mint John Bonham, becenevén Bonzo. Odáig mindketten néhány nem túl jelentős zenekarokban muzsikáltak. A csapat New Yarbirds néven adott néhány „bemelegítő" koncertet, majd stúdióba vonult, hogy elkészítse első albumát. Közben névcserére került sor, a Who együttes fiatalon elhunyt dobosának Keith Moon-nak a tanácsára vették fel a jobban hangzó Led Zeppelin nevet, amely első albumuk címe is lett egyben. Ez az első lemez már tartalmazta azokat a stílusjegyeket, amelyekkel később a Zep híressé vált, s ha jobban belehallgatunk, egy mítosz is leomlani látszik. Nevezetesen az, hogy a fémes zene megteremtője a Black Sabbath volt. Ez persze nagyjából igaz, de a heavy metal gyökerei már ezen a lemezen megtalálhatók, pedig ennek megjelenése egy évvel megelőzte a Black Sabbath bemutatkozó albumát. S amikor megjelent (1969), az USA-ban rögtön szenzációt okozott, az albumok listáján az első helyre ugrott, a Led Zeppelin pedig az év felfedezettje lett. Nem sokáig ültek a babérjaikon, még ebben az évben kiadták második lemezüket is. Ezt ugyan a kritikusok fanyalogva fogadták, mondván a hangzása nem tökéletes, viszont ezen található egyik legnagyobb slágerük a „Whole Lotta Love". A már említett fanyalgó kritikusok szerint minden idők legjobb Zeppelin-album a negyedik lemezük volt. Valami igazuk lehet, mivel a házi eladási listájukat is ez a korong vezeti, nyilván a „Seven Steps To Heaven", a „Black Dog" és a „Rock ‘n‘ Roll" kaliberű daloknak köszönhetően. A Led Zeppelin karrierje 1980-ban ért véget, amikor a dobos John Bonham szabályosan halálba itta magát egy amerikai turné előestéjén. Nem sokkal utána a maradék Zep bejelentette: Bonzo nélkül nem folytatják. Ha valaki kíváncsi rá milyenek voltak, talán hozzájuthat a „The Song Remains The Same" (A dal ugyanaz marad) című koncertfilmjük homályos video-kópiájához. No és ott vannak a lemezeik, amelyek ma is frissen szólnak.
Az a bizonyos debütáló album 1970-ben jelent meg Black Sabbath címen, ami ugye a zenekar neve, no meg egy rémfilm címe (innét az inspiráció) is volt egyben. Még ugyanez évben megjelent a „Paranoid" című albumuk, amely természetesen a birminhami együttes mindmáig legnagyobb slágerét is tartalmazta. Ez a lemez az USA-ban is befutott, s kell-e ennél jobb ajánlólevél a világsiker felé. A csapatban a fénykorában Tony Iommi gitározott, Ozzy Osbourne énekelt, basszuson Geezer Butler játszott, a dobos pedig Bill Ward volt. Korukhoz képest hihetetlenül keményen szóltak, ez volt a legnagyobb erényük, egyszerű, mondhatnám primitív gitár-riffekkel operáltak, bonyolultabb harmóniákkal meg sem próbálkoztak. Mentségükre legyen mondva: tudatosan csinálták primitívre dalaikat. Szövegvilágukkal sokkolták a nagyérdeműt, mikor például ilyeneket énekeltek: „Tégy el valakit láb alól, olcsó munka lesz, ölj meg valakit, senki sem sír majd utánuk, tiéd a szabadság, tedd meg kötelességedet, mi csak a lelkedet akarjuk"  –  és más hasonló sátáni jó tanácsokat. Manapság ha visszahallgatjuk a „Fekete szombat" zenéjét, már korántsem tűnik olyan sokkolónak, úgy látszik az idő meglágyítja a dolgokat. A Black Sabbath 1978-ig Ozzy Osbourne kiválásáig működött megbízhatóan, attól kezdve a sok tagcserétől sanyargott együttes jelentősége csökkent.
Ha volt gyenge oldala a Deep Purple együttesnek, az szintén a gyakori tagcserék voltak. Arról azonban nincs vita, hogy a legtöbbet a rock asztalára az a Deep Purple tette le, amely a következő felállásban játszott: John Lord – billentyűsök, Ritchie Blackmore – gitár, Ian Gillan – ének, Ian Paice – dob, és Roger Glover – basszus. Ebben a felállásban rögzítették három legfontosabb albumukat: a „Deep Purple In Rock" (1970), a „Fireball" (1971) és a „Machine Head" (1972) címűt. Ezt a meglehetősen rövidre sikeredett aranykort dokumentálja a „Mada In Japan" című dupla élő album is, amely a távolkeleti országban megjelent koncertek anyagából válogat. A lemez jó eszköz arra, hogy meggyőzze a kételkedőket, a Deep Purple koncerteken is nagyszerűt nyújtott. A zenekarral kapcsolatos aktuális esemény az 1970-es keltezésű „Concerto For Group And Orchestra" című albumuk cédés kiadása. Ez a zenei anyag sajátos ötvözete a rock és a klasszikus zenének. A közreműködő nem kisebb zenekar, mint a Royal Philharmonic Orchestra.
Strieženec Sándor
 

ROCKHÍRADÓ – Hírszolgálat

Lacza Gergely
 

Fülbemászó

The Next Best Thing

Azon lehet vitatkozni, hogy Madonna jó színésznő-e , vagy sem, zenei tehetsége azonban nem képezheti vita tárgyát. Filmbéli alakítása ezúttal is elvész eddigi próbálkozásai között, igazából nem veszi le lábáról a nézőt színészi képességeivel. Részben ezért, részben másért a szóban forgó Schlesinger-film elég elmarasztaló kritikát kapott. Madonna egy lányt alakít benne, aki lefekszik homoszexuális barátjával, és terhes lesz. Ennyit a filmről dióhéjban. Térjünk inkább rá a a film zenei albumára. Erre viszont nem lehet panasz. A dalokat maga az énekesnő válogatta össze, és az anyag saját, Maverick nevű kiadójánál jelent meg. A húzódalt, az „American Pie" címűt, amely egy 1971-es Don McLean-felvétel nagyon jól sikerült feldolgozása már mindenki fújja. Természetesen süt róla, hogy a  producere William Orbit. Ezenkívül egy másik Madonna-szerzemény, a lassú „Time Stood Still" is megtalálható a korongon. A válogatás egyik pozitívuma, hogy számos olyan angol nevet juttat el az amerikai közönségnek, melyek odaát ismeretlenek, vagy legalábbis a kevésbé ismertek közé tartoznak. Közülük kiemelnén William Orbit felfedezettjét, ex-barátnőjét, Beth Orton-t, aki az idén Brit Awards-díjat kapott a legjobb női brit énekesnő kategóriában. Szerepel még rajta egy-egy dal Moby, a Groove Armada, Manu Chao, illetve Mandalay legutóbbi lemezéről, valamint egy hetvenes évekbeli sláger, a 10cc-féle „I‘m Not In Love" átirata az Olive nevű formációtól. Csak azt nem értem, miért raktak fel a lemezre egy Christina Aguilera-dalt? A „Don‘ t Make Me Love You (‘Til I‘m Ready)" című eposszal semmi bajom, vagy mindössze annyi, hogy előadója a viszonylag ismeretlen nevek között kakkuktojásnak számít. Pesze Madonna dalait leszámítva. Ennek ellenére az utóbbi hónapok legjobban összeválogatott soundtrack-albumának számít a korong. A különböző zenei stílusok jegyeit magán hordozó tizenkét dal egy igazi egészet ad, melyet bármikor meg lehet hallgatni.
Warner Music
 

The Beach

Na itt van egy másik film, melynek sikeréhez, ellentétben a fent tárgyalttal nem fért kétség. A bájos Leonardo DiCaprio főszereplése már önmagában kasszasikert eredményez. Az meg kit érdekel, hogy a forgatás helyszínén, egy kis szigeten az élővilágban micsoda visszaállíthatatlan rombolást végzett a stáb? De ez most nem is lényeges. Én személy szerint  még nem láttam az alkotást, és miután meghallgattam az albumot, felmerült bennem, hogy egyáltalán látnom kell-e? Milyen lehet az a film, melyet ennyi „elszállt" dallal vezetnek be? A másik oldalon érdekes lenne tudni, hogy a moziból kijövet hányan rohamozzák meg a lemezboltot. Az eredeti elképzelés minden bizonnyal az volt, hogy egy a mai kornak megfelelő modern tánczene-albumot hozzanak össze a stílus legmenőbb képviselőinek dalaiból. A sikeréhez nem fér kétség. Hiszen nemcsak a film felől kapta meg a kellő támogatást, reklámot, ehhez jócskán hozzájárult az első maxira kimásolt felvétel is. A négy lány alkotta All Saints viszszatérő „Pure Shores" című daláról van szó, amely nagy sláger lett, s gyorsan tegyük hozzá megérdemelten. Tök véletlenül ez szintén William Orbit nevéhez fűződik. Az már egy másik dolog, hogy nem illik bele a képbe, pontosabban a többi dallal gyúrt masszába. A „Trainspotting" alkotógárdája készítette a filmet, így maga a zene is hasonlít az említett film abumára. Vagy legalábbis hasonlítani akar, de nem tudom miért. Az egy teljesen más tészta volt. Így természetesen brit csapatok vannak rajta túlsúlyban. Az anyag a Leftfield instrumentális dalával indul, vagyis a dal elég nehezen akar beindulni. Aztán itt van még a szigetország képviselői közül az Underworld, a Dario G, a Blur, vagy éppen az Orbital. Pesze azért az amerikaiak sem maradhattak le, a Sugar Ray, Moby képviseli az ő színeiket, valamint meglepetésként (?) felkerült a Mory Kante-féle „Yeke Yeke" hard floor mixe. És még egy felvételről nem szabad megfeledkezni, bár az album szerkesztői inkább feledkeztek volna meg róla. A New Order várva várt új dala annyira szánalmasan rosszra sikeredett, hogy az már fáj. Maga az album meg csak egy kicsit, közepes válogatás az elektronikus zene óriásaitól. Valahogy így jellemezhetnénk.
Warner Music

A hónap visszatérője: Auth Csilla

Rögtön az elején szögezzük le: a jelző ez esetben nem egészen fedi a valóságot, hiszen Auth Csilla folyamatosan jelen van a magyar zenei élet porondján, így igazából nem lehet visszatérésről beszélni. De ha már új albuma jelent meg, akkor mégiscsak találóbb a cím. Visszatért egy valami teljesen újjal. Az egykori háttérénekesnő olyat hajtott végre, ami kevés előadónak sikerül, sőt a magyar piacon kuriózumnak számít. 1998 tavaszán megjelent első albumával folyamatosan, két éve az élvonalban van. Erről hat dalt másoltak ki kislemezre, ami szintén egyedülálló. S a legutolsóként a rádiók által felfedezett dal, a Piramis-féle „Szállj fel magasra" minden bizonnyal csak azért nem lett a hetedik, mert időközben elkészült a második lemez. Csilla névnapján, azaz április 22-én került a lemezboltok polcaira „Minden rendben" címmel. A vadonatúj kompozíciók, saját dalok jegyében született, hogy bebizonyítsa a kételkedőknek, a mások által korábban sikerre vitt dalok feldolgozása nélkül is megállja a helyét. Csilla a magyar popzene új generációjának legjobb szerzőivel dolgozott együtt a korongon. Közülük megemlíthetjük a két Bon Bonos fiút, Szolnoki Pétert és Török Tamást. Az album végén azért megbújik egy feldolgozás, de ezúttal nem egy magyar sikerdal, hanem Sheena Easton slágere, a „Morning Train (Nine To Five)" nyert új köntöst Csilla előadásában. Az albumon szereplő dalok egységesen magas színvonalat képviselnek, így erről is jópár megjelenhet maxin. A sort a vidám hangulatú „Költözés" című szerzemény nyitja, amely az album előhírnökeként látott napvilágot. Szóval zajlik az élet Csilla körül, de ahogy lemezének címében mindenkivel tudatja:
„Minden rendben".
 


Moloko – családi perpatvar

Roisin, a Moloko énekesnője összeveszett édesanyjával, pontosabban az édesanyja veszett össze vele, felrótta lányának a duó albumán szereplő „Mother" című dalt. Ez egy ifjú hölgyről szól, aki az anyját hibáztatja életének nehézségeiért. A Radio 1-nek Roisin azt nyilatkozta, hogy ez nem személyes, és sajnálja, hogy az anyja ennyire kiborult emiatt. De elképzelhető, hogy mindez csak egy jó reklámfogás a Moloko április közepén megjelent „Things To Make And Do" című albumához, melyen természetesen szerepel a két sikerdal, a „Sing It Back" és a „The Time Is Now" is.
 
 

Hisztis Houston

Az amerikai bulvárlapok szerint Whitneyt kirúgták a március 26-i Oscar-díj gáláról, miután összeveszett Burt Bucharach-al, a show zenei igazgatójával. A New York Post állítása szerint az énekesnő teljesen szétszórt volt, furcsán viselkedett, elfelejtette dalának szövegét, egy ponton teljesen más dalszövegre váltott át. Burt azt állítja, Whitney kábítószerek hatása alatt állt. A hivatalos jelentések szerint azonban torokgyulladás miatt maradt el a fellépése a díjátadón. Pár nappal később egy los angeles-i összejövetelen már egy mosolygó, életvidám Whitneyt láthatott a közönség. A soulzene egyik legnagyobb sztárja fülig érő mosollyal érkezett férje, Bobby Brown társaságában az Arista Records huszonötödik évfordulóján tartott ünnepségre.
 

Celine Dion – új frizura, új kastély

Mindenki megdöbbent, amikor Celine Dion férjével megjelent egy kaliforniai jótékonysági golfpartin. Ennek oka nem puszta jelenléte, hanem rövid, tüsire vágott haja volt. „Már untam a régit"  –  így kommentálta a frizuraváltást. A pár a közelmúltban 7,8 millió dollárért vásárolt magának egy meseszép kastéyt. Marc Leblanc, aki a kastélyt eladta egy ingatlan ügynöknek, elmondta, nem is tudott róla, hogy az illető Celine és René nevében járt el, hozzátéve, a teljes piaci árat fizették ki. A kastélyban , amely egy szigeten található van egy óriási üvegtetővel fedett úszómedence, számtalan szoba, hat fürdőszoba, játékterem, teniszpálya és föld alatti parkoló is. A szigetre bejutni nem könnyű, oda csupán egyetlen út vezet, és azt is egy hatalmas vaskapu őrzi, az épületnél pedig biztonsági kamerák ügyelnek a védelemre. A pár felvásárolt három szomszédos ingatlant is, két házat és egy fenyőerdőt. Celine azt tervezi, hogy testvéreit  ezekbe a katélyhoz vezető út mentén található házakba költözteti.
 

Ez a sláger — Angliában

Ebben a hónapban a szokásosnál nagyobb terjedelemben foglalkozunk az angol listán történtekkel. Ennek több oka van. Az eltelt időszakot két rekord fémjelezte,  nem beszélve arról, hogy hova tovább, egyre több az újdonság az összesítésen. Maga a kínálat olyannyira gazdag, hogy a dalok egyszerűen nem tudnak egy hétnél tovább az első helyen maradni. Az elmúlt öt hétben öt dal járta meg a csúcsot.
Az év tizenegyedik hetében meglepetésre Nick Bracegirdle, vagyis Chicane dala, a „Don‘t Give Up" került az élre. A szerzeményt Bryan Adams írta, s a vokált is ő énekelte fel. Az együttműködés a két előadó között nem újkeletű, hiszen Nick készítette a kanadai énekes nagysikerű „Cloud Number Nine" című dalának egyik remixét. Időközben a boltokba került Chicane új albuma, a „Behind The Sun", melyen megtalálható a tavaly, június elején az angol lista hatodik helyéig jutott „Saltwater" is, amely Maire Brennan Of Clannad közreműködésével készült.
Ezt követően az egykori fűszeres csaj, Geri Halliwell foglalta el a lista csúcsát albumának negyedik slágerével, melynek címe „Bag It Up". Ezen igazából senki nem lepődött meg. A dal megjelenését gondosan előkészítették, ősbemutatója a Brit Awards díjkiosztón volt. A popdíva két óriási, fekvő helyzetben széttárt női láb közül lépett elő, maga mögött hagyva négy kövér nőt, ami egyértelmű célzás egykori társaira. A díszlet nemcsak a Spice Girls-t provokálta, hanem sokkolta az egész világot. Valószinűleg ez volt a cél, így aztán dal sikere nem maradt el, ahogy azt előre megjósolták, az élen nyitott.
Azt viszont még maga Geri kisasszony sem gondolta, hogy egykori társa, Melanie C löki le a trónról „Never Be The Same Again" című dalával, amely az immár platinalemezzé vált első albumának harmadik slágere. Az előzők a negyedik helyig jutottak. A hónap szenzációját is Melanie C szolgáltatta, amikor bejelentette, hogy kivált a Spice Girls-ből. Ezt később megerősítette, viszont néhány forrásból ennek ellentmondó hírek jöttek, melyek arról szóltak, hogy mind a négy lány együtt dolgozik a harmadik lemezen. „Never Be The Same Again" című felvételében egyébként a TLC-s Lisa ‘Left Eye‘ Lpoes rappel, aki szintén szólólemzre készül. Az utóbbi hetekben olyan híresztelések kerültek napvilágra, miszerint ő is otthagyja társait, kiválik a kilencvenes évek legsikeresebb női formációjából.
A következő héten a Westlife zenetörténelmet írt. A brit lista létezése alatt az ír csapat az első, amely eddig megjelent mind az öt dalával rajt-cél győzelmet könyvelhetett el. Amúgy elég kemény dió volt elfoglalni a lista csúcsát a Boyzone-os Ronan Keating pártfogoltjainak a „Fool Again" című felvételükkel. Az előző heti listavezető, a Melanie C-dal is nagyon jól fogyott, és csupán 1400 példányos eladási különbséggel nyert az öt fiú. A rekordot egy év leforgása alatt érték el, amely csak emeli a dicsőség fényét. Első daluk, a „Swear It Again" tavaly, április 26-án került fel a listára.
Egy héttel később a „Fool Again" szabályos mélyrepülést hajtott végre, visszacsúszott a nyolcadik helyre. Egy újabb zenei rekordnak köszönhetően azonban ezzel senki nem foglalkozott. Még soha nem fordult elő, hogy a lista első hat helyezettje újdonság legyen. Most ez is megtörtént. A hat felvétel párharcából a mindössze tizennyolc esztendős Craig David dala, a „Fill Me In" került ki győztesen. Az énekes nevét 1999 végén ismerhettük meg. Artful Dodger nagysikerű „Re-Rewind The Crowd Say Bo Selecta" című felvételében vokálozott. Craig David mögött a két lány alkotta Sweet Female Attitude, a The Verve egykori frontembere, Richard Ashcroft, a Steps, a Bloodhound Gang, valamint a holland Lock ‘n‘ Load egy-egy dala szerepelt új jelzéssel.
Szerkesztette: Puha József

Vissza a tartalomhoz