IFI magazin * 2000 április
A honti régió aranyecsete
A bernecebaráti (Magyarország) Zuglói Anna két alkalommal is bemutatkozott már alkotásaival az ipolysági közönségnek. Csodálatos festményeivel már az első alkalommal osztatlan sikert aratott, és egy csapásra belopta magát a művészetkedvelő közönség szívébe. Szürrealista ihletésű, figurális festményei túlnyomórészt portrékat ábrázolnak, de találhatók alkotásai között tájképek, csendéletek és elvontabb figurális alkotások is.
Zuglói
Anna tehetségére mások is felfigyeltek. Elismerően nyilatkozott művészetéről
Dr. Kocsis Ernő festőművész, a nyitrai Konstantin Egyetem professzora is,
aki gyakori vendége az ipolysági Honti Galériának.
A közelmúltban a művésznő a párkányi Városi Kulturális Központ meghívására egy csoportos kiállításon vett részt. A váci Múzsa egyesület két tagjával, Lőrincz Radicával és Zubovits Györkös Erzsébettel közösen mutatta be legszebb alkotásait a párkányi városi galériában. A látványos kiállítás ünnepélyes megnyitóján megjelent a művésznő számos barátja, tisztelője határon innen és túlról, valamint a művészvilág több jeles hazai képviselője. Ebből az alkalomból beszélgettem a művésznővel.
Mikor figyelt fel a tehetségedre a környezeted?
—
Középiskolás koromban volt egy festőművész tanárom, aki arra ösztönzött,
hogy rajzoljak.
Erre te szépen elkezdtél rajzolgatni?
— Nem, hanem férjhez mentem, és gyereket neveltem, mert úgy éreztem, hogy a gyerek mindennél fontosabb a számomra. Azt hiszem, ezzel mindnyájan így vagyunk.
Gondolom, hogy már gyermekkorodban is komolyan rajzoltál, festettél...
— Egyáltalán nem így volt. Akkor kezdtem el komolyabban festegetni, mikor gyermekem már nem igényelte az állandó gondoskodásomat.
Ki volt a tanítómestered?
— Pregart Paul Oszkár festőművésznél tanultam Ipolyvecén. Másfél évig jártam hozzá, de azóta is visszajárok tanácsaiért, kritikáiért. Szívesen fogadom a bírálatát, mert sokat tanulhatok belőle.
Tagja vagy valamilyen egyesületnek?
— Igen, a váci Múzsa Művészet- és Tudománypártoló Egyesület tagja vagyok, amelynek vezetője Zubovits Györkös Erzsébet szobrászművész. Elég sok kiállítást szervez az egyesület, így lehetőségem nyílik, hogy a közös tárlatokon bemutatkozzam a művészetkedvelő közönségnek.
Mikor találkozhatunk a legközelebb festményeiddel?
— Áprilisban Vácott lesz egy közös kiállításom a Múzsa egyesület tagjaival.
Meggyőződésem, hogy méltán lehetünk büszkék a honti régió szülöttére, Zuglói Annára, aki feltehetően még sok szép és értékes alkotásával gazdagítja majd a felvidéki képzőművészet palettáját.
Dübörgő kövek
Most
ne firtassuk, hogy Mick Jagger, a Rolling Stones megasztárja hogy került
Pozsonyba, mert az már önmagában megérne néhány képtelenséget. Tény, hogy
sok zűrt és mást is követve, az egyik kora este Mick „kissé” kábult állapotban
azt volt kénytelen megállapítani, hogy lerobbant a kocsija, közben neki
gőze sincs, hogy hol van. A huszonharmadik járókelő végre arra a kérdésre,
hogy Where am I? (Hol vagyok) válaszolni tudott. „Bratislava? Slovakia?
— ettől még nem lettem okosabb“ — gondolta Mick, és közben homlokát ráncolva
figyelte a Grassalkovich palota előtt felvont nemzeti zászlót, de nem ugrott
be semmi. — „Elég szép ez a kégli, meg is venném, ha nem volna már két
hasonló. De most ez nem fontos... Ez nem az én napom. Nem elég, hogy Londonban
nem tudtam zöldágra vergődni a kedves nejemmel, most meg itt vagyok, ahol
nem is tudom, hogy hol vagyok? De nini! — mennyi jókedvű fiatal igyekszik
abba a rozoga épületbe, ahová az előbb cipeltek fel néhány hangszert. Lehet,
hogy buli van? De telefon már csak lesz ott?!”
És azon a csütörtökön Mick bizony be is tért a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete épületébe. Álmosan helyet foglalt, és mikor felhangzottak a Bazsarózsa ütemei, hát mi tagadás, még ásított is egyet. „Nocsak, ott az a figura még tolmácsol is, de itt úgy látszik, az angol nem tartozik a világnyelvek közé. Aha, azt mondhatja, hogy ami most jön, az valamilyen Bájka”. És jött a meglepetés! A „Gördülő Kövek” élő legendája hosszú-hosszú évek után valami megmagyarázhatatlan bizsergést érzett a bőrén, és spontánul elkiáltotta magát: „Dübörgő kövek!!!”. Ennek meg is lett a hatása. Csodák csodájára a kis cimbalmos dagi felfigyelt a kitörésre, csapot-papot otthagyva lefutott a színpadról, kezet nyújtott, és ezt mondta: „Nohát, Mick Jagger személyesen!” — és ami még ennél is meglepőbb, tört angolsággal!!!
Ezek után már szépen alakultak a dolgok. Lett telefon, pia, a beszélgetéshez is megjött Mick kedve. — „Mi az, fiúk, hogy ti munkanélküliek lettetek? Ilyen dübörgéssel? — ugye, ez csak vicc? Nos, tulajdonképpen én most éppen egy kis időre el akarok bújni a világ elől, hogy már végre el tudjam intézni azokat az átkozott nőügyeket, azt hiszem, hogy ezt a relaxálást nálatok megtalálnám. Ugye beugorhatok?”
Ám Mr. Thomas, bár nem oly gördülékenyen, mint a kis dagi-Ati, szintén angolul szólt hozzá: „Ez nem olyan egyszerű. A munkanélküliség a mi esetünkben alkalmazó-nélküliséget jelent, vagy akár azt, hogy ennek az államnak nincs ránk szüksége, de semmi esetre sem azt, hogy nincs munkánk. A Ghymesbe két év próbaidő lenyomását követően lehet csak beépülni..., bár a te esetedben talán — ha a többiek is benne vannak — kivételt tehetünk, hisz úgy tudom, hogy azért már neked is vannak némi zenei tapasztalataid. Mit szóltok hozzá, fiúk?”
Kriszti már majdnem megszólalt, de inkább bólintott egy nagyot, Andornak sem volt ellenére, barátságosan hátba vágta Micket, de hogy az el ne bízza magát, hozzátette: „De csak vendégművésznek, O.K.?”
„Hogyne, én is így gondoltam” — mondta Mick, miután feltápászkodott a földről. — „Különben is, csak negyven napom van a relaxálásra.”
És jöttek a koncertek. Show show-t követett, tömeg tömeget. Gyula az egyik sajtótájékoztatón elégedetten summázta az együttműködést: „csupán egy dolgot nem tudtunk Mickkel megértetni, mégpedig azt, hogy nem okvetlen muszáj minden buli után összetörni a hangszereket. Amikor legutóbb a gitárom tört ripityává, dühösen kifakadtam, hogy „... én azért, hogy azt a gitárt megvehessem, három hónapig keményen dolgoztam.” Erre Mick visszakontrázott, hogy mi az ördögnek vettem ilyen drága gitárt. Másnap egy kis furgon állt meg a házam előtt, a sofőr átadott egy cetlit, melyen ez volt: egy kis ajándék Micktől. Majd lepakoltak elém egy tucat vadonatúj gitárt. Valamennyinek tán a tokja is drágább lehetett, mint az én egykor-volt hangszerem...”
A negyven nap gyorsan elment, és Mick hosszasan búcsúzott új pajtásaitól. „Megálljatok, hamarosan elintézem azokat a nőügyeket, és küldöm a meghívót nektek. Felrázzuk az egész Nyugatot! Mikor majd egy hónap után visszatértek, vehettek magatoknak akár egy egész tánccsoportot. Sok-sok ifjú szívvel!”
Nehéz fiúk, könnyűl lányok
Czintula Attila sorozataJOHNNY RAMONE
A
New York-i minimalista punkzenekar, RAMONES gitárosát egy jól induló este,
a féltékenység (meg persze pár csík hófehér por) a kórházba juttatta. Történt
mindez az Úr 1983-ik esztendejében. Egyik fellépésük előtt, újdonsült barátnőjével,
Cynthiával, felszippantott egy kis kokót. Míg Cynthia rendesen feltett
a kokszból, a Johnny gyerek azért vigyázott arra, hogy egyáltalán képes
legyen lenyomni a koncertet. Gondolta ő... A fellépés alatt Cynthia a színpad
elé küzdötte magát, és Johnny legnagyobb rajongójának szerepében tetszelgett.
De csak addig, míg feltűnő szépsége nem szúrt szemet Seth Macklinnek, a
CONSTRUCTION zenészének. Ráhajtott a csajra és nem is kellett nagyon megerőltetnie
magát, hogy lenyúlja Johnnytól a csajt. A lebegésből lassan ereszkedő Ramone
fiú azt még eltűrte, hogy a fickó szemmel láthatóan „bizalmasan“ beszélget
a nőjével, de mikor már csókolózásra került sor, lekapta a gitárját és
Seth-hez vágta, majd rávetette magát a meglepett punkzenészre. Sajnos még
mindig annyira be volt nyomva, és nem tudatosította, hogy abban az állapotban
képtelen bárkivel is megverekedni. Ennek az lett az eredménye, hogy pár
perc múlva a mentő vitte el, komoly agyrázkódással és agyvérzés gyanújával.
Mindenesetre túlélte és a RAMONES soros lemeze a Too Tough To Die (Túlszívós
a halálhoz) címet kapta.
LEMON HEADS
Mikor
annak idején egy újságíró megkérdezte Evan Dandet, a LEMON HEADS frontemberét,
mit csinált a középiskolában, ezt a választ kapta: „Egyfolytában drogoztam
és keféltem a csajokat. Átlagban négyet-ötöt hetente. Csak egyszer sikerült
hetet egy héten, de ez már régen volt. „Igenám, csakhogy a régen relatív
fogalom, jelölhet öt évet is. Ekkor történt ugyanis, hogy Evan hálójába
egy fekete hajú leányzék akadt. Mikor másnap reggel igyekezett megszabadulni
tőle, azzal az indokkal, hogy próbára kell mennie, a csajszi nem hagyta
lerázni magát. Így a szerencsétlen rockernek nem maradt más választása,
mint magával vinni a lányt. Ő pedig csendben az egyik sarokban ülve hallgatta
a banda torzóját. A Citromfejűeknek ugyanis abban az időben nem volt basszusgitárosuk.
A csaj egészen a próba végéig maradt, és csak azután lépett le, mikor a
fickók megbeszélték a másnapi próba időpontját és bezárták a próbatermet.
Másnap megint megjelent, hóna alatt egy pől basszusgitárral, és a fazonok
legnagyobb meglepetésére durván, de pontosan nyomta az alapot. A többit
mindenki tudja, aki hallotta a LEMON HEADS: It’s A Shame About Ray című
lemezét amelyet azzal a basszusgitáros lánnyal játszottak fel. Juliana
Hatfieldnek hívták.
PERRY FARRELL
Minden
este máshol koncertezni egy-egy turné alkalmával, sokkal fárasztóbb, mint
első látásra tűnik. Minden körülrajongott sztárnak a rendszeres, többhónapos
turnézás előbb-utóbb kikezdi az idegeit. Perry Farrellnek, akkoriban még
a JANE’S ADDICTION énekeseként, New Yorkban telt be a pohár. Fellépésük
alatt egy nagyon laza, elszállt rajongó az összes nótát együtt üvöltötte
végig vele, miközben egy folytában a pódium alatt ugrált. A turnézástól
fáradt Farrellnek elege lett a figura produkciójából, leugrott a színpadról,
és nem éppen kíméletes módon feltessékelte a meglepett fazont a világot
jelentő deszkákra. Majd egy hatalmas verést kilátásba helyezve arra szólította
fel a csákót, hogy legnagyobb slágerüket, a Jane Says-et énekelje el. A
bepörgött fickó meg is ragadta az alkalmat meg a mikrofont, és elő is adta
a számot. Ezalatt a JANE’S ADDICTION frontembere a közönség soraiban bulizott,
majd a dal végén valogatott szitkokkal árasztotta el helyettesét a hamis
intonáció miatt. Mindenesetre tovább emelkedett a hangulat, és a koncert
további része balhé nélkül folyt le. Csak néhány hallgatót zavart meg annyira
az incidens, hogy tüntetőleg elhagyta a termet...
Corilon
Múltkori felhívásunknak („Szállj be a basszusoddal“) igazán érdekes eredménye lett. S (április lévén) úgy történt minden, mint a mesékben:A tolongó jelentkezők táborából egyszerre csak kiugrott egy jól felszerelt Szöcske (polgári nevén Szőcs István) s akkora „basszust vágott“ a Légen lebzselő tagok közé, hogy nem győzték csodálni honnan veszi az erőt a lélegzet elállító ugráláshoz.
(Kreisz azaz) Ötdeka Jocó meg is jegyezte: „Ez se semmi!“- ami nála a (fel)mérhetetlen tehetség felismerését jelenti, már pedig a (fel)mérésekben (na meg leöntésekben) nála jobb szakembert nem találni a szerdahelyi Bombon szállótól a somorjai Sárgarigóig. Erre aztán (Szeiff úgy mint) Trezor Attilka azonnal összekapkodta a motyóját - a söntés pultjáról,- és biztonságba helyezkedve óvatos ajánlatot tett a Szöcske befogására, lekötésére és megszelídítésére, mert nézete szerint az értékek sértetlenségét csak zár alatt lehet garantálni. Az ugráló Szöcskét azonban (Kocsis) Angyal Ervinnek sem sikerült igazán nyugalmi hatása alá kerítenie. Az történt ugyanis, hogy hiába szárnyaltak az Angyal megsemmisítő gondolatai- betöltve a termet - itt is ott is falhoz csapódó kicsapongás (vissz)hangot ütve zuhantak vissza mit sem sejtő társaira. Már már úgy tűnt, hogy sehogyan sem sikerül egyszintre hozni sem a hangnemet, sem a hiteles hipnózishoz szükséges szemszintet ezzel a csodabogárral és óhatatlanul rájuk dől az egész terem és a tér, amikor végre megtért (Csiba) Rittyenhetetlen Richárd. Először ámulva szemlélte Ötdeka dekázását, Trezor zárlatait, Angyal mélyrepülését az ugra-bugra Szöcsi körül, majd „rittyenhetetlenül“ kihúzta kabátja alól a pepermintes likőrt. A jövevény hirtelen megjuhászkodott, lelassult majd leereszkedett az asztalhoz és az üveggel kezdett barátkozni. Végre a többiek is pihenőt rendelhettek maguknak, és társultak az új figura tevékenységéhez. Azaz csak szerettek volna társulni, mert döbbenten fedezték fel a padlóról felvert ködben, hogy rájuk szakadva, beléjük ivódva az egész tér egyetlen dolgot sugároz és vetít belső (és külső) térfelükre: CORILON...
S mire a Szöcske továbbállt (illetve ugrált) volna, már kész volt a (továbbra is basszusra váró) CORILON együttes, mely tagjai tudják, hogy a szöcskék mindig vevők a zöldre, de képtelenek az állandóságra.
Így volt-e, vagy nem így, (kit érdekel?) de aki nem hiszi járjon utána. Azt viszont szinte biztosra veszem, hogy egyiktek sem ússza meg a CORILON együttes megismerése nélkül a 2000-ik évet. („Úgy legyen!“-kapta az égi választ az Angyal.)
P. H.
Örkény István már másodszor a Zsákszínházban
A Tóték Füleken
A két évvel ezelőtti Macskajáték után április 29-én, szombaton este hét órakor Füleken, a Vigadó színháztermében Örkény István Tóték című tragikomédiáját mutatja be a Zsákszínház megújult társulata. Az Őrnagy szerepében Jancskár Lajost láthatja a közönség. Tótot Mizser Ferenc, Mariskát, a feleségét, Mede Gabriella, Ágikát, a leányát, Tóth Mónika alakítja. A főbb szerepekben Postásként Gulyás László, Gizi Gézánéként Ziliz Erzsébet, A lajt tulajdonosaként pedig Kovács Attila látható a színpadon. Mázik Istvántól azt kérdeztük, miről szól majd a füleki előadás.— Mindig voltak despoták, ma is vannak — mondta füleki Vigadóbeli irodájában. Aktuálisabb nem is lehetne a Tóték. Nézzünk csak körül! Mindig a kisember az, aki mindennek meg kell, hogy igya a levét. Ebben a darabban a kisember azáltal nő óriásivá, hogy megszabadul a félelmétől.
— Jancskár Lajos lesz az Őrnagy.
— Kilencvenötben a „Hiszi, nem hiszi“ című vígjáték egyik főszerepét alakította a Zsákszínházban. Dédelgetett vágya volt a figura eljátszása. Szóba került már, hogy elővesszük a darabot, de akkoriban nem volt meg hozzá a többi szereplő. Most minden összeállt, nagy örömmel kértem hát fel Jancskár Lajost a szerepre, s ő örömmel mondott igent.
— Ezenkívül lát-e majd újdonságot a színpadon a néző?
— Igen, de hogy mit, nem árulnám el — közölte még Mázik István rendező. A legegyszerűbb színházi eszközökkel, a figurák legemberibb megközelítésével dolgozunk. Megpróbáljuk tolmácsolni mindazt, amit az író a szöveg mögött akar láttatni a nézővel.
Kíváncsian várjuk hát a Zsákszínház áprilisi premierjét! Új hír, hogy kétezer február huszonkettedikétől a társulat már nem mint alapítványi, illetve a Csemadok mellett működő művészeti egyesület ténykedik. Polgári társulásként önálló jogi személy lett a füleki Zsákszínház.
A part
Leót ismét vízbe dobták
Ugyan melyikünk
ne szeretne időről időre elmenekülni zajos világunkból egy nyugalmas, gyönyörű
szigetre?! Így van vele hősünk is — meg még néhány kalandra vágyó fiatal.
Az amerikai Richard (őt alakítja Leonardo DiCaprio) Thaiföldön, Bangkokban
keresi az új élményeket, és az olcsó szállodában megismerkedik egy fiatal
francia párral, Étienne-nel (Guillaume Canet) és Francoise-val (Virginie
Ledoyen). A drogos Daffy (Robert Carlyle) is a szálloda lakója. Mielőtt
öngyilkos lesz, egy paradicsomi szépségű szigetről mesél az amerikai fiúnak.
Richard hitetlenül bámul rá, de másnap reggel valóban megtalálja a rejtélyes
sziget térképét. Úgy érzi, hogy talán valóban ez az a hely, amelyet keres.
Barátait is rábeszéli: tartsanak vele. Ahhoz, hogy elérjék a szigetet,
az életüket is kockáztatniuk kell, de a három jóbarát semmitől sem riad
viszsza. A cápák és a kenderültetvény állig felfegyverzett őre elől is
sikerül megmenekülniük. A szigeten élők befogadják őket, s így már ők is
azok közé tartoznak, akik idemenekültek a zajos világból. Ám hamarosan
kiderül, hogy itt sem tökéletes minden. Az egyéni konfliktusok és a féltékenység
tragikus eseményeket szül. Richard egyre nyugtalanabb, ráadásul álmaiban
Daffy állandóan démonként jelenik meg. A sziget, amely számára is a paradicsomot
jelentette, pokollá változik...
A
The Beach című amerikai filmet ez év elején fejezték be, és igazán örvendetes,
hogy ilyen gyorsan bekerült mozihálózatunkba. Rendezője az a Danny Boyle,
aki Andrew Macdonald producerrel és John Hodge forgatókönyvíróval együtt
a Sekély sír és a Trainspotting című filmet készítette. Összeszokott hármasról
van tehát szó. Az említett alkotásokon kívül egyszer már forgattak Amerikában,
mégpedig 1996-ban Az élet sóját Ewan McGregorral és Cameron Diazzal a főszerepben.
A part forgatókönyve Alex Garland bestselleréből készült. Az író története, amelyben a fiatal angol fiú valahol az Indiai-óceánban keresi az elveszettnek hitt paradicsomot, egy csapásra sikerré vált az egész világon. A könyvet nemcsak az olvasni szeretők lapozgatták szívesen, hanem az utazni vágyók is. Danny Boyle és társai természetesen — hiszen amerikai filmről van szó — amerikai főszereplőt és amerikai színészt választanak, mégpedig Leonardo DiCaprio személyében, aki ráadásul a tinilányok kedvence szerte a világon. A választás remek húzásnak bizonyul, a rendező valószínűleg sejti, hogy a filmet elsősorban Leo miatt nézik majd meg nagyon sokan. Szerencsére nem csalódunk színészi játékában (sem), és hozzá kell tennem, hogy a többiek — Virginie Ledoyen, Guillaume Canet, Tilda Swinton, Rovert Carlyle — is igencsak meggyőzőek szerepükben.
Igen hatásos a film vizualitása is, Darijus Khondji operatőrt dicsérhetjük meg érte.
A
négy hónapon át tartó thaiföldi forgatásról már mindenféle hírek napvilágot
láttak a sajtóban. A stábot egyebek között azzal vádolták, hogy tönkretették
a Phi Phi Leh sziget csodálatos világát. Állítólag később kiderült, hogy
mindezt csupán a természetvédők találták ki.
Még azt is elárulom, hogy a Leo gyerek bele-beleszólt a forgatókönyvbe, és több erotikus jelenetet kívánt. Forgatáskor pedig igen szívesen ismételtette meg a jeleneteket a francia színésznővel...
Gondolom, a film benneteket is érdekelni fog, hiszen a számítógépek, a videojátékok, a mobiltelefonok, a modern technológiák világában gyakran küszködünk az elidegenedés érzésével, miközben mindannyian igazi értékekre, igazi kapcsolatokra vágyunk.