IFI magazin * 2000 március

Nehéz fiúk, könnyű lányok

Jerry Lee Lewis

Az ötvenes évek rockzenéjében a zongora még simán taccsra tette a gitárt. A billentyűk legvadabb mágusának, a rockabilly fenegyereke, Jerry Lee Lewis számított. Ez a fazon a Kékszakállú herceg és a Dracula gróf keveréke volt. 1958-ban feleségül vette kiskorú unokahúgát, ezért egy ideig bojkottálták zenéjét a rádióadók. Persze a hírnév a botrányon hízik leginkább. Így Jerry Lee is nemsokára visszatért a sóbizbe. The Killer becenéven az akkori viszonyokhoz képest a legkeményebb zenét produkálva.
Egyik koncertje előtt a terem tulajdonosa aggodalmát fejezte ki a sztár menedzserének, mivel a fülébe jutott, hogy a művész előadása közben nincs tekintettel az anyagi veszteségekre. Vagyis előszeretettel csinál aprófát a berendezésből. A menedzser persze rögtön beszélt Lewis-zal, aki meg is ígérte a tulajnak, hogy nem lesz gáz. Hogy erről a fickó minél közelebbről szerezhessen személyes tapasztalatokat, beültették őt a legelső sorba. A koncert le is ment balhé nélkül, ahogy Jerry Lee megígérte, illetve csak majdnem, mert az utolsó dal előadása közben mégis szétverte a klub zongoráját, és ami megmaradt belőle, azt a színpadról a tulajra döntötte. Hogy a szerencsétlen vendéglátónak mi okozott nagyobb fájdalmat, az anyagi kára vagy a törött lába, nem tudni.
Egy memphisi koncertjén, az El Capital South Supper Clubban Lewisnek zenekara bőgésével gyúlt meg a baja. A fickó aznap esti pontatlan játéka annyira feldühítette az énekest, hogy a fejét beleverte a zongorába, majd kiütötte a hangszer nyitott tetejét tartó támasztékot, mire az lecsapódott. Persze a zenész feje meg benne maradt a zongorában... Ezzel az esettel kapcsolatban szükséges megjegyezni, hogy a csávónak tulajdonképpen szerencséje volt. Egy másik bőgőst Jerry Lee egyszerűen lelőtt a koncertjén.
 

Johnny Rotten

A londoni SEX PISTOLS énekese sem volt angyalka, az biztos. A súlyos szóbeli és könnyebb testi sértések nála mindennaposak voltak. Ahogy később a Melody Makernak bevallotta, éppen ez volt az, ami akkoriban leginkább untatta. „Mindenkit vérig sérteni az elő találkozástok alkalmával, csakhogy fenntartsd a durva punk imidzsét, eléggé fárasztó.” — nyilatkozta a lapnak. És a SEX PISTOLS idejében bizony sokat adtak az imidzsre.
Ezért nem meglepő, hogy Rotten nem volt megelégedve egy amerikai Holiday Inn szálló tulajának flegmatikus reakciójával, amikor az garázda viselkedésén nem háborodott fel. A dolog előzménye annyi volt, hogy egy hosszú éjszaka után a londoni zenész nem találta a WC ajtaját, ezért a szoba közepén engedte szét a kisrókákat.
Reggel aztán a takarítónő hívta a főnököt, aki Rotten előtt mondta a nőnek: „Ez rendben van. Hiszen az úr egy híres rocker. Takarítson ki és kész.”
Ez a szöveg azonban nagyon felhúzta Johnnynkat: „Ki neked a híres rocker, te fatytyú?!” Teljesen összeokádom a szobát, hát hívd ki a zsarukat!”
De a tulaj csak kötötte az ebet az adóhoz: „Ugyan már, hagyjuk az egészet. Nem történt semmi, bárkivel megeshetett volna.”
„Te akartad!” — kiáltotta erre a „híres rocker”, és fojtogatni kezdte a szállóodást, majd mikor az a földre csuklott, még jól meg is rugdosta.
Perceken belül két rendőrjárőr fékezett a hotel előtt, akiket a takarítónő riasztott. A törvény őrei bilincsbe verve vitték el Rottent.
„Most elégedett vagy?” — kérdezte az összevert fickó a punkénekest.
„Egy rohadt, szemét állat vagy” — üvöltötte vissza neki amaz. — „Azt, hogy rámhívtad a zsarukat, sosem felejtem el neked. Ezt az ügyet még egyszer elintézzük!”
Czintula Attila
 Vissza a tartalomhoz

A Mersey folyó bárdjai

 A Beatles feltűnésével alaposan felkavarodott az amerikai rock állóvize. Szinte mindenki a Beatlesre figyelt. Olyanynyira, hogy még a folk idol Bob Dylan is elektromos gitárt akasztott a nyakába. Dylan (eredeti nevén Robert Zimmermann) első nagylemeze 1962-ben jelent meg a CBS társaságnál. A lemez gyártási költségei 400 dollárra rúgtak, de még e nevetséges összeg sem térült meg, olyan kevés fogyott belőle. Első koncertjén az óriási Carnegie Hallban pontosan 53 ember jelent meg. Ám nem sokkal utána a „Blowin‘ In The Wind“ című dala Peter, Paul és Mary kellemesen hangzó feldolgozásában bejutott az amerikai slágerlista első tíz dala közé. Ezzel Dylan befutott. A következő albuma a „Freewheelin“ bestseller lett, a „Blowin‘ In The Wind“ pedig az amerikai polgári mozgalom himnuszává vált. 1963-ban a Newport Folk Fesztiválon neki volt a legnagyobb közönségsikere. Ugyanezen a fesztiválon, ugyanez a közönség, ugyanezt a Bob Dylant két évvel később kifütyülte, amiért megirigyelve az angol zenekarok sikerét az addigi folkdalait elektromos köntösbe öltöztette.

Pedig akkoriban majdnem mindent el lehetett adni brit márkajelzéssel. A liverpooli hangnak kikiáltott stílus (más elnevezéssel mersey-beat) képviselői elözönlötték a tengerentúli listákat. A csúcsot az 1964 márciusában napvilágot látott top-tízes lista jelentette, ahol kizárólag angol előadók sorjáztak. Az azt követő időszakban a brit zenekarok olyan mértékben uralták az amerikai listákat, hogy az akkor még a Souls Giantsben játszó Frank Zappa így fogalmazott: „Ha másképpen játszol, mint a Beatles, vagy a Rolling Stones, akkor senki sem lesz rád kíváncsi“.
A Rolling Stones-t a hőskorban gyakran „örök másodikként“ emlegették, utalva arra, hogy a listákon rendre a Beatles nyomában kullogtak, de megelőzni őket sohasem sikerült nekik. Összehasonlítva a négy gombafejűvel, a Stones zenéje agresszívabb, szövegeik provokatívabbak voltak. Például a „Let‘ s Spend The Night Together“ című lemezüket az USA-ban megváltoztatott címmel kellett kiadni, mert több női egyesület tiltakozott a szókimondó szöveg miatt. Ennek ellenére, csak az Államokban több mint egymilliót adtak el belőle. A zenekar polgárpukkasztó botránybandaként került be a köztudatba, s hamar kivívta a felnőtt társadalom utálatát. Ez persze jó ok volt arra, hogy a fiatalok rajongjanak értük. Mick Jagger (ének), Keith Richard (gitár), Brian Jones (gitár, szájharmonika), Bill Wyman (basszusgitár) és Charlie Watts (dob) alkották az eredeti csapatot, a blues, a fekete zene iránti szeretet hozta össze őket. Nevüket is egy Muddy Waters dal címétől kölcsönözték. A nyers, blues hatás érződött a „Come On“ című első kislemezükön is, amely egy Chuck Berry feldolgozás volt, s 1963-ban jelent meg. A dal bejutott az angol lista legjobb ötven dala közé, s a tekintélyes New Musical Express „liverpooli hangzású londoni zenekarként“-ként írt róluk. Ez a következő, az „I Wanna Be Your Man“ című számukra méginkább érvényes volt, hiszen a dalt a Lennon-McCartney szerzőkettős jegyezte. A Beatles tagjai akkoriban már megengedhették maguknak, hogy nem túlságosan sokatmondó számokat írjanak másoknak, s azt sem sejtették még akkor, hogy az évtized nagy zenei párbaját épp a Rolling Stones-al vívják a világelsőségért. Ebből a párharcból rendre a négy gombafejű jött ki győztesen, egy dologban viszont alul maradtak: a Beatles 1970-ben feloszlott, míg a „gördülő kövek“ úgy tűnik, mindent és mindenkit túlélnek. Igaz, néhány tagcserével: 1969-ben Brian Jones-t röviddel azután hogy bejelentette kilépését a zenekarból, holtan találták fürdőmedencéjében. A bőgős Bill Wyman 1993-ban, 57 éves korában szállt ki a csapatból. De a többiek kisebb-nagyobb megszakításokkal megjelennek a színpadon, a hozzák régi formájukat. Sokak szerint egykori énjük paródiáját... Így vagy úgy, a Stones rocktörténelmet csinált. Az „(I Can Get No) Satisfaction)“ minden idők egyik legsikeresebb rockdala, megannyi slágerük mellett.
A két óriás mögé – kihasználva a brit zene konjuktúráját – sok kisebb jelentőséggel bíró csapat sorakozott fel. Így a Kinks, melynek tagjai elkövették a „You Really Got Me“ című felvételt, amely a rockirodalom első heavy metal dala is volt egyben. A Ray Davis vezette csapatnak a kislemezei voltak inkább sikeresek, mint például a „Sunny Afternoon“ és a „Lola“. Bár az Animals együttes korai dalaik majd mindegyike bekerült a brit listán az első tízbe, a legnagyobb diadaluk mégis a „House Of The Rising Sun“ című dalukhoz kapcsolódik.
A távolkeleti kuplerájt megéneklő szám az Atlanti óceán mindkét partján az első helyre került. Annak ellenére, hogy a maga idejében igencsak buzgolódott a Herman‘ s Hermints együttes (ténykedésük alatt 18 nagy slágert mondhattak magukénak) ma már leginkább csak a „tejsirató“ „No Milk Today“ hallható az éterben. Érdekes módon a billentyűs Manfred Mann, s a nevét viselő zenekar legnagyobb sikerét az 1964-ben keltezett „Dooh Wah Diddy Diddy“ című első dalukkal, valamint utolsó, „Mighty Quinn“ című ‘68-as listás számukkal aratta. Persze azért közte is akadt sláger, például a „Ha! Ha! Said The Clown“.

Strieženec Sándor
Vissza a tartalomhoz

Ágnes-Örök nyár van a szívében

Ágnes, Téged a szakma, illetve a közönség a Message nevű formáció énekesnőjeként ismert meg. Elég kevés információ került napvilágra erről a vállalkozásról, olyan egyszemélyes formációnak tűnt, a cédé borítóján például egymagad szerepeltél.
— Egy zenészbarátommal, Dokival alkottuk. Ő igazából csendes társ volt, koncertekre, riportokra sosem jött el. Mindenhol egymagam képviseltem, illetve a zene- és szövegírásból is kivettem a részem. Az emberek meg nem értették, ha zenekar, akkor hol vannak a tagok, ha meg én egyedül csinálom, akkor miért Message.

Komolyzenét tanultál, a Message pedig popzenét játszott.
Valóban komolyzenét tanultam, és a Message volt az első lépés a pop felé. Rengeteg tapasztalatra tettem szert. Sajnos azonban nem arattunk átütő sikert, legalábbis idehaza nem. Magyarországról a Message volt az egyetlen , amely felkerülhetett a „Tpo Hits“ című válogatáslemezre angolul, csupán azért, mert senki sem tudta rólunk, hogy magyarok vagyunk, de nem lett belőle címlapsztori, és a „Stay With Me“ című dalunkat gyakran lehetett hallani a német, meg az osztrák rádióállomásokon. Akkoriban egy keresett producer azt mondta nekem, hogy a sikerhez a csillagok állása is kell. Valahol mindig hittem abban, hogy amit csinálok, az jó.

Ezután úgy döntöttél, hogy szólóban, Ágnes Vanilla néven folytatod. Miért? A Message, illetve az ilyen típusú felállás nem bizonyult járható útnak a jövőt illetően?
— Nem erről van szó. Egy 1997-es karácsonyi válogatásalbumon szerepelt a „Nem vagy egyedül“ című dalom, természetesen Message név alatt. Ez pályafutásom nagyon fontos állomása. Ekkor figyeltek fel rám igazán a szakmabeliek. A kiadóban többen azon a véleményen voltak, hogy Ágnesnek kell egy önálló lemez. Megkaptam a lehetőséget, és ezzel egyidejűleg más zenei stílusokban kezdtem el mozogni. Megtaláltam a saját vonalamat, a váltás kézenfekvő volt. Az embernek idővel a személyisége, a zenei ízlése kiforr. A Message után elég sokat dolgoztam a zenei életben. Például Nika lemezének én voltam a zeneszerzője és egyéb produkciókban is tevékenykedtem. Biztosan nem véletlenül alakult így, én hiszek abban, hogy az őrzőangyalok figyelemmel kísérik a sorsunkat. Ráébresztettek arra, hogy nekem szólólemezt kell csinálnom, élő hangszerekkel, élő zenével. Ha ez nem így alakult volna, akkor biztosan másfelé terelődik az életem. 2000 küszöbén sikerült egy olyan albumot készíteni, amivel  teljes mértékben elégedett vagyok. A zenét, a szövegeket nagyrészt én írtam, a borítót én terveztem. Persze voltak segítőim, többek között Galántai Zsolt, Wiszler Gábor és a Messages társam, Doki. Fantasztikus csapat.

Még a világzenében is ritkaságszámba megy, hogy egy előadó ennyire kivegye a részét a lemez elkészítéséből.
Nagyon fanatikus vagyok, amit elképzelek, azt véghez viszem. Tudni kell, hogy a lemez kapcsán minden lehetséges időpontot lekéstem. Nem adtuk le időben a dalokat, szerintem már utáltak a kiadóban, de azt mondtam, nem fontos, amíg nem felel meg a saját önkritikámnak, addig nem jelenhet meg. Másfél évig készült, csiszolódott. Saját elképzeléseim voltak, melyekhez ragaszkodtam. Zeneiskolás éveim alatt hívtak háttérénekesnek különböző produkciókba, de mindig nemet mondtam. Valószínűleg ezzel pár lehetőséget elszalajtottam, ám úgy gondoltam, én inkább saját dalaimat fogom énekelni. Vagy adódtak más felkérések is. Biztosan hallottál arról, hogy a magyar zenei életben ugyanúgy mint külföldön, vannak bábuk, akik csak tátognak. A véleményem az, hogy magunkat kell adni ahhoz, hogy a dolog hiteles legyen. Ideig-óráig be lehet csapni az embereket, de hosszútávon ez nem működik.

Nagyon zavar, hogy a magyar zenében is megjelentek a tátogó, énekelni nem tudó sztárocskák?
Nagyon zavar, mivel zenésznek tartom magam, zeném a szívemből jön. A felnőttkor arról szól, hogy egyik ember becsapja a másikat. Képzeld el milyen világ omlik össze egy rajongóban amikor megtudja, hogy kedvence, akinek már a sokadik lemezét veszi meg, soha nem énekelt, nem volt jelen a stúdiómunkálatoknál, és az anyag tulajdonképpen a producerek, a szövegíró, a zeneszerző munkája, meg azé, aki felénekelte. Ez olyan mintha összekenném festékkel a falat és bejelenteném, hogy festő-mázoló vagyok. Én mindig aggódtam, amiért az emberek nem vevők az igényes zenére, az igénytelen tingli-tangli dalocskákra annál inkább. Korábban volt egy szakember az EMI-nál, aki erre azt válaszolta: „Ágnes, ne aggódj, a jónak nem lehet nemet mondani“. És milyen igaza volt... A lemezem megjelenése után nem kellett a rádiókban a zenei szerkesztőket kérlelni, hogy játsszák, elkezdték maguktól. Manapság a két legnagyobb költségvetésű klip Magyarországon az „Örök nyár“ és a „Most jó“ című dalaimhoz készült. S nem kellett könyörögni a szponzoroknak sem, hogy szálljanak be a buliba, jöttek maguktól. Ma már tudom, az idő minket igazol, mert megint az élő zenére van igény. Felemelő érzés volt a  Sote klubban, amint szilveszterkor 3500 ember előtt élőben énekelhettem. Ez a zene, erről az érzésről maradnak le a tátogók, és ezt nem lehet leírni, át kell élni.

Magasra tetted a mércét a lemez készítésénél, másfél évig dolgoztatok rajta. A következőnél még magasabbra kerül az a bizonyos mérce, így még  hosszabb ideig készül majd?
Egy lemez nem idő függvénye, azért készült másfél évig, mert csiszoltuk. Ezt nem lehet abbahagyni. Én szobrásznak tanultam, és az egyik festő tanárom mondta, hogy egy képet sosem lehet befejezni, abba kell hagyni, mert az ember folyamatosan javítana rajta.

Ez azt jelenti,  ha most meghallgatod a dalokat, adódnak olyan részek, melyeket ma már másképp csinálnál.
Az az igazság, hogy egy idő után eljutsz egy bizonyos pontra, amikor végleg felfal a munka. Ekkor már ne higgy a saját fülednek, mert nem veszel levegőt, és elfelejted kívülről nézni a dolgokat. Itt kell abbahagyni, nem szabad belőle elvenni, sem hozzátenni.  Úgy jó, ahogy van.

Vissza a tartalomhoz

*