Az
ötvenes évek rockzenéjében a zongora még simán taccsra tette a gitárt.
A billentyűk legvadabb mágusának, a rockabilly fenegyereke, Jerry Lee Lewis
számított. Ez a fazon a Kékszakállú herceg és a Dracula gróf keveréke volt.
1958-ban feleségül vette kiskorú unokahúgát, ezért egy ideig bojkottálták
zenéjét a rádióadók. Persze a hírnév a botrányon hízik leginkább. Így Jerry
Lee is nemsokára visszatért a sóbizbe. The Killer becenéven az akkori viszonyokhoz
képest a legkeményebb zenét produkálva.
Pedig
akkoriban majdnem mindent el lehetett adni brit márkajelzéssel. A liverpooli
hangnak kikiáltott stílus (más elnevezéssel mersey-beat) képviselői elözönlötték
a tengerentúli listákat. A csúcsot az 1964 márciusában napvilágot látott
top-tízes lista jelentette, ahol kizárólag angol előadók sorjáztak. Az
azt követő időszakban a brit zenekarok olyan mértékben uralták az amerikai
listákat, hogy az akkor még a Souls Giantsben játszó Frank Zappa így fogalmazott:
„Ha másképpen játszol, mint a Beatles, vagy a Rolling Stones, akkor senki
sem lesz rád kíváncsi“.
A Rolling Stones-t a hőskorban gyakran „örök másodikként“ emlegették,
utalva arra, hogy a listákon rendre a Beatles nyomában kullogtak, de megelőzni
őket sohasem sikerült nekik. Összehasonlítva a négy gombafejűvel, a Stones
zenéje agresszívabb, szövegeik provokatívabbak voltak. Például a „Let‘
s Spend The Night Together“ című lemezüket az USA-ban megváltoztatott címmel
kellett kiadni, mert több női egyesület tiltakozott a szókimondó szöveg
miatt. Ennek ellenére, csak az Államokban több mint egymilliót adtak el
belőle. A zenekar polgárpukkasztó botránybandaként került be a köztudatba,
s hamar kivívta a felnőtt társadalom utálatát. Ez persze jó ok volt arra,
hogy a fiatalok rajongjanak értük. Mick Jagger (ének), Keith Richard (gitár),
Brian Jones (gitár, szájharmonika), Bill Wyman (basszusgitár) és Charlie
Watts (dob) alkották az eredeti csapatot, a blues, a fekete zene iránti
szeretet hozta össze őket. Nevüket is egy Muddy Waters dal címétől kölcsönözték.
A nyers, blues hatás érződött a „Come On“ című első kislemezükön is, amely
egy Chuck Berry feldolgozás volt, s 1963-ban jelent meg. A dal bejutott
az angol lista legjobb ötven dala közé, s a tekintélyes New Musical Express
„liverpooli hangzású londoni zenekarként“-ként írt róluk. Ez a következő,
az „I Wanna Be Your Man“ című számukra méginkább érvényes volt, hiszen
a dalt a Lennon-McCartney szerzőkettős jegyezte. A Beatles tagjai akkoriban
már megengedhették maguknak, hogy nem túlságosan sokatmondó számokat írjanak
másoknak, s azt sem sejtették még akkor, hogy az évtized nagy zenei párbaját
épp a Rolling Stones-al vívják a világelsőségért. Ebből a párharcból rendre
a négy gombafejű jött ki győztesen, egy dologban viszont alul maradtak:
a Beatles 1970-ben feloszlott, míg a „gördülő kövek“ úgy tűnik, mindent
és mindenkit túlélnek. Igaz, néhány tagcserével: 1969-ben Brian Jones-t
röviddel azután hogy bejelentette kilépését a zenekarból, holtan találták
fürdőmedencéjében. A bőgős Bill Wyman 1993-ban, 57 éves korában szállt
ki a csapatból. De a többiek kisebb-nagyobb megszakításokkal megjelennek
a színpadon, a hozzák régi formájukat. Sokak szerint egykori énjük paródiáját...
Így vagy úgy, a Stones rocktörténelmet csinált. Az „(I Can Get No) Satisfaction)“
minden idők egyik legsikeresebb rockdala, megannyi slágerük mellett.
A két óriás mögé – kihasználva a brit zene konjuktúráját – sok kisebb
jelentőséggel bíró csapat sorakozott fel. Így a Kinks, melynek tagjai elkövették
a „You Really Got Me“ című felvételt, amely a rockirodalom első heavy metal
dala is volt egyben. A Ray Davis vezette csapatnak a kislemezei voltak
inkább sikeresek, mint például a „Sunny Afternoon“ és a „Lola“. Bár az
Animals együttes korai dalaik majd mindegyike bekerült a brit listán az
első tízbe, a legnagyobb diadaluk mégis a „House Of The Rising Sun“ című
dalukhoz kapcsolódik.
A távolkeleti kuplerájt megéneklő szám az Atlanti óceán mindkét partján
az első helyre került. Annak ellenére, hogy a maga idejében igencsak buzgolódott
a Herman‘ s Hermints együttes (ténykedésük alatt 18 nagy slágert mondhattak
magukénak) ma már leginkább csak a „tejsirató“ „No Milk Today“ hallható
az éterben. Érdekes módon a billentyűs Manfred Mann, s a nevét viselő zenekar
legnagyobb sikerét az 1964-ben keltezett „Dooh Wah Diddy Diddy“ című első
dalukkal, valamint utolsó, „Mighty Quinn“ című ‘68-as listás számukkal
aratta. Persze azért közte is akadt sláger, például a „Ha! Ha! Said The
Clown“.
Ágnes,
Téged a szakma, illetve a közönség a Message nevű formáció énekesnőjeként
ismert meg. Elég kevés információ került napvilágra erről a vállalkozásról,
olyan egyszemélyes formációnak tűnt, a cédé borítóján például egymagad
szerepeltél.
Komolyzenét tanultál, a Message pedig popzenét játszott.
Valóban komolyzenét tanultam, és a Message volt az első lépés a pop
felé. Rengeteg tapasztalatra tettem szert. Sajnos azonban nem arattunk
átütő sikert, legalábbis idehaza nem. Magyarországról a Message volt az
egyetlen , amely felkerülhetett a „Tpo Hits“ című válogatáslemezre angolul,
csupán azért, mert senki sem tudta rólunk, hogy magyarok vagyunk, de nem
lett belőle címlapsztori, és a „Stay With Me“ című dalunkat gyakran lehetett
hallani a német, meg az osztrák rádióállomásokon. Akkoriban egy keresett
producer azt mondta nekem, hogy a sikerhez a csillagok állása is kell.
Valahol mindig hittem abban, hogy amit csinálok, az jó.
Ezután úgy döntöttél, hogy szólóban, Ágnes Vanilla néven folytatod.
Miért? A Message, illetve az ilyen típusú felállás nem bizonyult járható
útnak a jövőt illetően?
— Nem erről van szó. Egy 1997-es karácsonyi válogatásalbumon szerepelt
a „Nem vagy egyedül“ című dalom, természetesen Message név alatt. Ez pályafutásom
nagyon fontos állomása. Ekkor figyeltek fel rám igazán a szakmabeliek.
A kiadóban többen azon a véleményen voltak, hogy Ágnesnek kell egy önálló
lemez. Megkaptam a lehetőséget, és ezzel egyidejűleg más zenei stílusokban
kezdtem el mozogni. Megtaláltam a saját vonalamat, a váltás kézenfekvő
volt. Az embernek idővel a személyisége, a zenei ízlése kiforr. A Message
után elég sokat dolgoztam a zenei életben. Például Nika lemezének én voltam
a zeneszerzője és egyéb produkciókban is tevékenykedtem. Biztosan nem véletlenül
alakult így, én hiszek abban, hogy az őrzőangyalok figyelemmel kísérik
a sorsunkat. Ráébresztettek arra, hogy nekem szólólemezt kell csinálnom,
élő hangszerekkel, élő zenével. Ha ez nem így alakult volna, akkor biztosan
másfelé terelődik az életem. 2000 küszöbén sikerült egy olyan albumot készíteni,
amivel teljes mértékben elégedett vagyok. A zenét, a szövegeket nagyrészt
én írtam, a borítót én terveztem. Persze voltak segítőim, többek között
Galántai Zsolt, Wiszler Gábor és a Messages társam, Doki. Fantasztikus
csapat.
Még a világzenében is ritkaságszámba megy, hogy egy előadó ennyire
kivegye a részét a lemez elkészítéséből.
Nagyon fanatikus vagyok, amit elképzelek, azt véghez viszem. Tudni
kell, hogy a lemez kapcsán minden lehetséges időpontot lekéstem. Nem adtuk
le időben a dalokat, szerintem már utáltak a kiadóban, de azt mondtam,
nem fontos, amíg nem felel meg a saját önkritikámnak, addig nem jelenhet
meg. Másfél évig készült, csiszolódott. Saját elképzeléseim voltak, melyekhez
ragaszkodtam. Zeneiskolás éveim alatt hívtak háttérénekesnek különböző
produkciókba, de mindig nemet mondtam. Valószínűleg ezzel pár lehetőséget
elszalajtottam, ám úgy gondoltam, én inkább saját dalaimat fogom énekelni.
Vagy adódtak más felkérések is. Biztosan hallottál arról, hogy a magyar
zenei életben ugyanúgy mint külföldön, vannak bábuk, akik csak tátognak.
A véleményem az, hogy magunkat kell adni ahhoz, hogy a dolog hiteles legyen.
Ideig-óráig be lehet csapni az embereket, de hosszútávon ez nem működik.
Nagyon zavar, hogy a magyar zenében is megjelentek a tátogó, énekelni
nem tudó sztárocskák?
Nagyon zavar, mivel zenésznek tartom magam, zeném a szívemből jön.
A felnőttkor arról szól, hogy egyik ember becsapja a másikat. Képzeld el
milyen világ omlik össze egy rajongóban amikor megtudja, hogy kedvence,
akinek már a sokadik lemezét veszi meg, soha nem énekelt, nem volt jelen
a stúdiómunkálatoknál, és az anyag tulajdonképpen a producerek, a szövegíró,
a zeneszerző munkája, meg azé, aki felénekelte. Ez olyan mintha összekenném
festékkel a falat és bejelenteném, hogy festő-mázoló vagyok. Én mindig
aggódtam, amiért az emberek nem vevők az igényes zenére, az igénytelen
tingli-tangli dalocskákra annál inkább. Korábban volt egy szakember az
EMI-nál, aki erre azt válaszolta: „Ágnes, ne aggódj, a jónak nem lehet
nemet mondani“. És milyen igaza volt... A lemezem megjelenése után nem
kellett a rádiókban a zenei szerkesztőket kérlelni, hogy játsszák, elkezdték
maguktól. Manapság a két legnagyobb költségvetésű klip Magyarországon az
„Örök nyár“ és a „Most jó“ című dalaimhoz készült. S nem kellett könyörögni
a szponzoroknak sem, hogy szálljanak be a buliba, jöttek maguktól. Ma már
tudom, az idő minket igazol, mert megint az élő zenére van igény. Felemelő
érzés volt a Sote klubban, amint szilveszterkor 3500 ember előtt
élőben énekelhettem. Ez a zene, erről az érzésről maradnak le a tátogók,
és ezt nem lehet leírni, át kell élni.
Magasra tetted a mércét a lemez készítésénél, másfél évig dolgoztatok
rajta. A következőnél még magasabbra kerül az a bizonyos mérce, így még
hosszabb ideig készül majd?
Egy lemez nem idő függvénye, azért készült másfél évig, mert csiszoltuk.
Ezt nem lehet abbahagyni. Én szobrásznak tanultam, és az egyik festő tanárom
mondta, hogy egy képet sosem lehet befejezni, abba kell hagyni, mert az
ember folyamatosan javítana rajta.
Ez azt jelenti, ha most meghallgatod a dalokat, adódnak olyan
részek, melyeket ma már másképp csinálnál.
Az az igazság, hogy egy idő után eljutsz egy bizonyos pontra, amikor
végleg felfal a munka. Ekkor már ne higgy a saját fülednek, mert nem veszel
levegőt, és elfelejted kívülről nézni a dolgokat. Itt kell abbahagyni,
nem szabad belőle elvenni, sem hozzátenni. Úgy jó, ahogy van.
*