Mennyire helyénvaló, hogy egy pszichiáternővel beszélgetek erről a témáról?
— Az öngyilkossági kísérleteknél kilencven százalékban pszichiátriai betegségek húzódnak meg a háttérben, tehát nagyon is az. Ezek közül a depresszió a leggyakoribb. A statisztikák szerint minden hatodik depressziós beteg öngyilkossággal fejezi be az életét. A második leggyakoribb ok a skizofrénia, ezt követik az alkoholbetegségek.

Egy alkoholista vajon miért akar megválni az életétől, hisz az alkohol hatása talán feledteti vele az élet gyötrelmeit?
— Viszont a másik oldalon az önbecsülése olyan alacsony szintre csökken, hogy úgy érzi, nem tud már az emberek szemébe nézni.

Az, aki már erre a lépésre szánta el magát, tényleg meg akar válni az életétől?
— Még a befejezett — tehát a halállal végződött — öngyilkosságoknál is előfordul, hogy az illető nem is akart meghalni. Ez főleg a serdülő korban elkövetett kísérletekre jellemző, mikor csak a saját nehéz helyzetükre akarják felhívni a figyelmet, de erre nem találnak más kiutat, a környezettel nem képesek érdemleges kommunikációra. Ezt a jelenséget nevezik a szakmában CRY FOR HELP-nek (segítséghívás).

Észre lehet venni, ha valaki erre készül?
— Az öngyilkosságot elkövetők többsége valamilyen úton már előre jelezte a szándékát. Vagy beszélt róla, vagy fegyvert vásárolt, vagy fantáziákat sző arról, hogy mi lesz, ha ő már nem lesz. Ha ilyen jelekre figyelünk fel társainknál, akkor mindenképpen beszélni kell vele. Faggatni és orvoshoz küldeni. Itt egyáltalán nem érvényes az, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap! A depreszszió kezelése rendkívül fontos, mivel emberi életről van szó.

És mi van azokban az esetekben, amikor nem pszichiátriai okok rejtőznek a háttérben?
— Még ma is viták folynak arról, hogy pszichikailag teljesen egészséges ember követhet-e el öngyilkosságot. Hisz mindenképpen az egyik alapvető életfunkció, az önfenntartási ösztön megszűnéséről van szó. Ilyen kivételnek tekinthető például az az eset, mikor egy súlyosan beteg ember az öngyilkossággal csupán előbbre hozza azt, ami néhány héttel vagy hónappal később várna rá, s így esetleg megszabadulhat a majdani kínoktól.

Minek neveznéd például a klasszikus Rómeó és Júlia történetet?
— Az is depresszió.

Vannak statisztikai adatok az öngyilkosságokkal kapcsolatban?
— Noha a nők követnek el több öngyilkossági kísérletet, mégis sokkal több férfi fejezi be ily módon az életét. A férfiak általában a biztosabb, drasztikus módszereket választják, például főbe lövik vagy felakasztják magukat, esetleg kiugranak egy emeletes ház ablakából. Volt olyan is, aki ráfeküdt a sínekre, és várta a vonatot. A nőkre viszont a gyógyszerek használata jellemzőbb, itt viszont kevesen tudják megállapítani a halálos mennyiséget, sőt gyors orvosi beavatkozással még megmenthető az élet. Vannak egyéb jellegzetességek is. Azokban az országokban, ahol több a családorvos és pszichiáter, ritkábbak az öngyilkossági kísérletek. Tanyákon és nagyvárosokban gyakoribb, mint falvakban és kisvárosokban. Fontos szempont a vallási beállítottság is, egyes felekezetek ugyanis ezt bűnnek tartják. A kontinensek közül Észak- Amerika és Európa áll a „vezető” helyen. Az egyenlítő táján sokkal kevesebb. 1984-ben, mikor Magyarországon volt a legmagasabb az öngyilkossági arány (100 000 lakosra 45 öngyilkosság jutott, tíz évvel később már csak 32), akkor Peruban és Mexikóban ez az arány csak 2 : 100 000 volt.

Szlovákiában miért volt jobb a helyzet? Hisz sem földrajzilag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt jobb a helyzet, mint Magyarországon?
— Magyarországon a statisztikákat pontosan vezették, Szlovákiában viszont figyelembe vették a szocializmust is, „amelyben ugye mindenki boldogan élt”, tehát az öngyilkosság nehezen volt összeegyeztethető ezzel a társadalommal. Magyarán szólva kozmetikázták a valóságos adatokat. Volt egy megengedett határ, azt nem volt szabad túllépni.

Mi a helyzet ma?
— Hál’ istennek, e téren előrehaladás tapasztalható. Ebben nagy szerepe van, hogy jelentősen megnőtt az antidepresszív készítmények forgalmazása és hatása.

És mit tudsz mondani azoknak, akik már végleg elvesztették az életkedvüket, és úgy érzik, hogy már nincs miért élniük.
— Mindenképpen forduljanak szakemberhez. Ez nem szégyen! Az öngyilkosság nem megoldás, és én hiszem, hogy ezek az emberek is megtalálhatják az élet értelmét.

„És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf-áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Laocénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos.“

Így vélekedik a világról Márai Sándor a Füves-könyvében. Számomra nagyon értékesek a gondolatai, főleg akkor, amikor az intoleranciára gondolok, illetve olyan feladat előtt állok, hogy a toleranciáról kell írnom.

A napokban ajánlást írtam az egyik gimnazistának az európai gimnáziumot célzó kérvényéhez. Szintén a napokban véleményeztük az egyik kolléganőnk kérvényét, aki angliai egyéves tartózkodása után szeretne otthon elhelyezkedni. A mindennapi beszélgetéseink alatt időm volt rákérdezni egy fiatalra, aki Izraelban van már harmadik hónapja. Ha az utóbbi időben ilyen halmozottan találkozunk hasonló esetekkel, akkor okkal gondolunk arra, hogy talán már az öreg Európa kevés nekünk, és minden fennköltség nélkül állíthatjuk: vár minket a világ — a maga tarkaságával, másságával, meglepetéseivel és kihívásaival együtt. Nagyon jó, ha kitekinthetünk a világba. Aki egyszer erre rászánja magát, akkor továbbra is igénye lesz ilyen elkalandozásra, tapasztalatszerzésre. Másképp érzékeli majd a világot, az embereket, az élete is más méreteket ölt, az értékrendje megváltozik. Otthon is már más górcső alatt figyeli az eseményeket. Akad olyan probléma, ami mára már eltörpül számára, és talál olyat is, amely fojtja, gátolja, „szárnyát szegi“ a további röptében. Az „életiskola“ már másképp osztályozza a diákjait, mint a hagyományos iskola. Aki elzárkózik előle, saját magát fossza meg egy olyan tapasztalattól, amely csak gazdagítja személyiségét, formálja azt.

A külföldi utaknak különböző céljai lehetnek: turizmus, tanulmányút, munka stb., szintén a kinnlét hossza is váltakozhat a rövidtávútól egész a többéves kinntartózkodásig. Az ember számára az idegen környezet egy olyan kihívás, amit szívesen vállal, ha nem kényszerút áll mögötte. Az egyik ilyen kihívás, hogy az otthoni megszokottat fel kell váltani az átmeneti, először bizonytalannak látszó, majd biztonságot nyújtó másra — amit nekünk kell megteremteni és mi vagyunk érte a felelősek. Akkor tudjuk csak igazán magunkon megtapasztalni, hogy az otthoni mindennapok számunkra mennyire, sokszor kicsinyes, intoleráns helyzeteket teremtettek, vagy (lehet) mi reagáltunk rá nem épp a legmegfelelőbben. Gondolhatunk itt a pénz szerepére, amit eddig nem mi osztottunk be, hanem kaptuk, a felelősségre, amit már nem lehet senkivel sem megosztani, áthárítani, hanem fel kell vállalni, az idegen nyelvre, amit otthon nem mindig akaródzott tanulni, a szobatársra, aki most nagyon jó, hogy velünk van, az önérzetességünkre, ami sokszor hamis gőgbe fulladt, az egoizmusunkra, amit otthon elfogadtak, alkalmazkodtak hozzá, de most rajtam van a sor..., a lustaságra, és most csörög a vekker, menni kell — és mindez már tetszik, szívesen csináljuk, lazák vagyunk —, mert mi vállaltuk fel, és ezért szabadnak érezzük magunkat!

Márai erről ezt írja:

„Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. ... Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal: tehát az ünneppel.“

Címlapunkon

Slávik Éva, Miss Eurosport, 1999

— Azóta is aktívan versenyzek. — tudom meg Évától. — Bécsben, Badenben és Schwechatban szerepeltem, kétszer az élen, egyszer pedig a második helyen végeztem. Most márciusban pedig irány Prága, egy többnapos nemzetközi fitnesz-modell megmérettetés: egy szabadon választott gyakorlat, alkalmi- és fürdőruhás menet, plusz divatbemutató. Mivel egyébként ez sportszépségverseny, az eredmények mellett felkérnek fotózásra, pl. sportruhák, sportszerek bemutatására, illetve reklámozására. Ha Prágában meglesz a megfelelő pontszámom — ha bekerülök az első három közé — , mehetek tovább a londoni döntőre. Készülök is keményen!

Egy sportolónő hétköznapja

Step-aerobic, reklám a formás popsiért!?

Végezetül lazításként...

*
Vissza a tartalomhoz

*