1848. március 15. Ettől a naptól számítódik a magyar történelem legfényesebb és legromantikusabb korszaka. A történtek mindenki számára ismertek. Ez az a nap, mikor még az „átkos“-ban is büszkén virított a melleken a kokárda.  Az egyetlen nap, mely oly mértékben kivívta a szeretetet, hogy minden szervezés nélkül is százszámra volnának megemlékezések. Ez az a nap, melyet szinte minden kormány, párt igyekezett kisajátítani. Ez az a nap, mikor a polgárok megszólítása így hangzik: MAGYAROK.
 
 

Petőfi napja

De vajon mennyire ismerjük a kor kulcsfiguráit? A forradalom és szabadságharc röpke másfél esztendeje egy seregnyi hőst, eszményt hagyott az utókornak. Kossuth, Széchenyi, Bem... — talán kár is nekikezdeni a felsorolásnak. Több százuk emlékét őrzik az emlékművek, regények, utcanevek, versek... És hány valódi, ízig-vérig hős nevét nyelte el a feledés homálya? A minap egy kis közvélemény-kutatást tartottam a pozsonyi diákok körében: A kérés így hangzott: Sorolj fel öt személyt, akik neked erről a dátumról, vagy az azt követő másfél évről először eszedbe jutnak! Voltak olyanok is, akik csak egy nevet tudtak mondani. Igen, azt az egyet. Volt, aki harmincat is mondott volna. Az eredmény: Petőfit a megkérdezettek 100%-a  felsorolta, Kossuthot 67%, Bem Józsefet (kb. a fele csak úgy mondta: Bem apó) 63%, Jókai 52%, Széchenyi 38%, Vasvári 30%, Irinyi 21%, Vörösmarty 17%, Arany János 13%, Deák Ferenc 11%-ban szerepelt. (10% feletti volt még Klapka, Táncsics, Görgey)  Egy tehát biztos — ezt illetően nem is alakultak ki viták — az első nap, az a bizonyos március 15-e, méltán úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint Petőfi napja.

És az ifjúságé. Akik ott voltak a Pilvaxban Petőfivel. Irinyi, Jókai, Vasvári... Ők voltak azok, akik elindították a lavinát. És nem biztos, hogy úgy folytak az események a későbbiekben, mint ahogy ők szerették volna. De hát „mindig így volt e világi élet”. Ne is menjünk messzire. Csehszlovákia, 1968 vagy inkább 1989 novembere? A tüzet szító ifjúság kezéből kivették a gyeplőt. Azt már állapítsák meg a történészek, hogy ez jó volt-e vagy sem? Vagy érezzük inkább a saját bőrünkön?!

De térjünk vissza 1848-ba, hisz ennek a dupla oldalnak végül is az a témája. Ott sem volt másképp. „Kik nem voltak a csatán, / a diadalhoz jöttenek, / S elszedék a koszorúkat, / Mert a szóhoz értenek. (Petőfi: Márciusi ifjak)” Öt hónappal a nagy nap után a költő már a következő sorokat írja a Toldi írójának: „... a haza cudarul van, vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk... első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá 9 embert!”. Nem lehet félreérteni a célzást. A megalakult kormánynak kilenc tagja volt. És benne micsoda nevek: gróf Batthyány Lajos, gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, báró Eötvös József, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Mészáros Lázár, herceg Esterházy Pál. Polgári forradalom és mennyi nemesi név. (És ez sem unikum! A huszadik század végén, a kommunizmust elsöprő forradalmakat követő kormányokban sem kell nagyítóval keresni az egykor piros könyvecskéket szorongató minisztereket!)

Petőfi dühös kirohanása egyáltalán nem tekinthető kivételesnek a költő életpályáján. Ezt a kormánynak világosabban is kifejtette: „Én erre a minisztériumra nem a hazát, de saját magamat, sőt a kutyámat sem bíznám!”. Aki pedig ismeri Petőfi líráját, tudja, hogy a káprázatos szerelmi költemények alkotója verseiben legalább annyiszor előfordulnak a hóhér, bitó, bárd, halál, kötél, vér stb. szavak, mint a szív vagy a szerelem. Sőt, egyetlen regényének a címe: A hóhér kötele! A vérbeli republikánus titán gyűlölte a konzervatív örökséget, mint amilyen például a nemesi származás általi előjog. Nem kertel, nem finomkodik: „Akasszátok fel a királyokat!”.

Tény, hogy e korszak jelentős kulcsfigurái közül nagyon soknak meggyűlt a baja a lánglelkű költővel, akit — bár gyakorlatilag a szó szoros értelmében nem volt semmi hatalma — mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni. Akkor még nem a rockzene, hanem a költők voltak azok, akik felrázták az ifjúságot (vagy akár a nemzetet!) Aki őt bántotta volna, egy nép szívébe mártotta volna a kést. És az is igaz, hogy Petőfi kíméletlenül élt ezzel a kiváltságával.

A költővel szemben

Mészáros Lázár hadügyminiszter sem úszta meg. Egyik audenciája során azért dobta ki a költőt, mert annak nem volt nyakkendője. Itt már nem volt pardon. A válaszversben név szerint bukkan fel a hadügyminiszter.
„Honszeretet, bátorság, s más, mind kófic: az a fő / A katonában, hogy nyakravalója legyen. / Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő / Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, / Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt, / Egytől-egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.”
A hadügyminiszterrel már korábban is összeütközésbe került, mikor a Lengyelországban szolgáló Lenkey százados a magyar szabadságharc kitörése hírére önkényesen hazajött katonáival. Mészárosnak nem tetszett ez az önkény, nem így a költőnek: „Vitéz jó testvérek, / Üdvözlünk ezerszer... / Beszéljen akármit / A hadügyminiszter!”
És a nagy példakép, az atyjaként tisztelt Vörösmarty? Mint a nemzetgyűlés tagja úgy szavazott, hogy a magyar sereget hivatalosan német nyelven vezényeljék. A válasz kegyetlenül rideg volt: „Te voltál a nemzet költője? / Te írtad a Szózatot, / Mely szólt egy országnak szívéhez?.../ Azt most már szétszakíthatod...”

Széchenyi és Petőfi között sem volt felhőtlen a viszony, de ez törvényszerűen adódott a két férfiú jelleméből és származásából. A fiatal, polgári és indulatos, hirtelen haragú költő, és a nemesi származású, gazdag, hideg fejjel gondolkodó, megfontolt Széchenyi tűz és víz voltak. A tisztelet nem hiányzott egyikőjükből sem, csak a megértésig nem jutottak el.

Kossuthtal más a helyzet: nemesi volta ellenére valódi liberálisnak számított, bár nem volt annyira radikális, mint a költő. Indulatoktól ő sem volt mentes. Egy ízben például a  pesti ifjúság nevében Pozsonyban szónokló Vasvári arcába vágta: „Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog!”. Kossuth mindenek előtt politikus volt, és amíg a vérontást elkerülhetőnek vélte, addig e szellemben is cselekedett. Petőfi már a forradalom elején látta és vallotta, hogy elkerülhetetlen a kenyértörés. Igaz, hogy az ő vállait — mint egy dalnokét —, nem nyomta a felelősség súlya. Ám az is igaz, hogy a történelem végül őt igazolta. Kossuth ezt még agg korában sem ismerte be: „Tisztelem Petőfinek, a költőnek az emlékét... de tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.” És ezt már egy halott emberről vallotta. A szabadságharc első embere nem felejtette el, hogy a 48-49-es elitből Petőfi volt az egyetlen ember, akitől nem kapott méltányló szavakat. Sőt, gyakran még a nevét is egyszerűen „Kosút”-nak írta.

... és mellette

Folytathatnánk még a sort, ám azt hihetnénk, hogy Petőfi mindenkiben csak a rosszat kereste. Pedig ez végképp nem volt így. Ámulattal és szeretettel nyilvánult meg kivétel nélkül Arany Jánossal szemben. Az egyetlen emberrel, aki konkurenciát jelenthetett volna a számára a költészet terén! Vagy itt van Bem tábornokkal, vagy ahogy ő nevezte, Bem apóval való kapcsolata. Érdekes, hogy a magyarul nem is beszélő hadvezér, annak ellenére, hogy egy fikarcnyit sem érthetett Petőfi verseiből, felfogta a költő jelentőségét. Az addig százados rangot kapott költőt őrnaggyá léptette elő. Tudta, hogy Petőfi, mint katona valószínűleg fabatkát sem ér majd a csatamezőn, de az, hogy jelen van a csatatéren, erőt és hitet ad a seregnek. És ez akár döntő is lehet. És volt idő, mikor az ősz lengyel hadvezér sikerei tartották a lelket az egész magyar hadseregben. („Mi ne győznénk, hisz Bem a vezérünk, a szabadság régi bajnoka, bosszúálló fénnyel jár előttünk, Osztrolenka véres csillaga”, Petőfi: Az erdélyi hadsereg).

A sors: a költő huszonhat évesen életét adta a csatamezőn. Az ugyancsak izgága lázadó társ a Pilvaxból, Vasvári Pál 22 évesen halt hősi halált. Kossuth 92 ágyban hunyt el. Mészáros is túlélte a forradalmat, idős korában halt meg Angliában, Klapka sem került a bitóra, sőt neki még az is megadatott, hogy otthon lehelje ki a lelkét —  43 évvel a szabadságharc bukása után! De ez nem tekinthető bűnüknek, mint az sem, hogy a szabadságharc végül is elbukott. Valószínűleg akkor is vérbe fullad, ha Petőfik vagy Vasvárik vezénylik a sereget. A kor még nem érett meg a polgári forradalom győzelmére. A polgárság között még kevés volt azok száma, akik sikerrel vezethették volna a magyar sereget, és a külföldnek is jobb volt, ha már végre Magyarországon is nyugalom lesz. (Az orosz cári csapatok bevonulása Anglia jóváhagyásával történt.) Tehát szükség volt a haladó szellemű nemességre. Azt is vakmerőség volna állítani, hogy Petőfinek a kor nagyjaival történő összeütközéseiben mindig igaza volt. De honszeretete, lelkesedése és hite ma is példaértékű lehet valamennyiünk számára. Ezért 2000-ben is elsősorban rá emlékezünk március 15-én.

GHYMES:

Tovább dübörög a banda

Szia Ghymes,

A Petőfi Művelődési házba betértünk meghallgatni Titeket. Bevallom, nem tudtunk rólatok semmit. Hát....! Nem jutottunk szóhoz. Ez egyszerűen egy csoda volt, amit Ti adtatok nekünk ott este, azt szavakkal alig lehet kifejezni. Valami hihetetlen örömet és szomorúságot vegyesen, ami felemel az égig. Amit, mint apának, nehéz elmondanom frázisok nélkül gyermekeimnek (3), azt Ti a zenétekkel beléjük ontottátok ott este. Azt, hogy mit jelent magyarnak enni, mit jelent magyarnak lenni a Felvidéken, s hogy mi is az igaz költészet s a zene, ami mindent költészetté tesz a kezetekben. Örülünk és boldogok vagyunk, hogy vagytok. Őrizzétek és vigyázzátok ezt a mérhetetlen nagy kincset, amit az Isten Nektek adott, hogy így tudtok megszólalni, s az emberekre hatni. Lehet, hogy ezt csak mi magyarok érezzük át így, de szeretném, ha tudnátok, hogy akkor este, otthon sírtunk a tőletek kapott élményektől.

Isten vigyázza minden léptetek!