Írja meg véleményét a vendégkönyvbe!

A Szkopjéból Tetovo fele kígyózó autópályán alkonyat felé már nincs forgalom. Busszal érkezünk meg a koszovói határ mellett fekvő városba. Alighogy kiszállunk, lövéseket hallunk. Sötét van, és sehol senki. A város teljesen kihaltnak tűnik. Ha nem hallanánk a fegyverropogást, azt hihetnénk, rajtunk kívül senki sincs a környéken.

Kilenc óra. Szkopjéban figyelmeztettek minket, hogy este hét után kijárási tilalom van érvényben, és csak különleges engedéllyel lehet közlekedni. Nekünk nincs ilyen engedélyünk.

A kivilágítatlan utcán gyalog indulunk szállodát keresni. Pár száz méter után, egy áruház előtt néhány páncélozott autót, és még több katonát veszünk észre. Szerencsére barátságosak, útbaigazítanak, és mondják, hogy gyorsan menjünk innen, mert akció van.

Persze semmire sem vágyunk jobban, minthogy ne a fejünk fölött lőjenek el, de már negyedórás gyaloglás után még mindig sehol semmi.

Egyszer csak a kihalt utcán fölbukkan egy taxi. Két percen belül ott vagyunk a hotelban. Az albán sofőrt közben elmondja, hogy bár a családját elküldte Szkopjéba, a rokonokhoz, ő itt maradt, mert pénzt akar keresni.

Másnap nekivágunk a százezres, túlnyomó többségében albánok lakta városnak. Még az sem mondhatnánk, hogy rosszul élnek errefelé az emberek: a tetovóiak többsége külföldön, vendégmunkásként alapozta meg vagyonát. Sok az új ház, az utcák felkúsznak a meredek hegyoldalra, ahol az albán Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (UCK) előretolt állásai találhatók. Az albán gerillák állítólag legalább négyezren vannak. Vezetőik az elmúlt tíz évben Horvátország és Koszovó harcterein szereztek tapasztalatot.

A macedón hadsereg alakulatai lent, a városban építették ki állásaikat. Az utcákon mindenfelé páncélozott autók cirkálnak, a sebtiben összehordott, homokzsákokból épített fedezékek mögött macedón katonák figyelik a hegyet. A város szélén ott füstölög néhány kiégett épület.

Szerdán éjfélkor járt le a macedón kormány ultimátuma. Aznap alig volt lövöldözés. Az emberek kimerészkedtek az utcákra, néhány üzlet is kinyitott. De a városban szinte csak albán szót hallani. A katonákon kívül nem sok macedón maradt Tetovóban.

Kalauzunk, a negyven év körüli Ajeti is albán. Beszél magyarul is, hiszen ha éppen nincs odahaza, akkor Jugoszláviában, Romániában és Magyarországon szokott üzletelni. Megmutatja a házát, és a szomszéd porta előtti vérfoltot is.

– Itt nemrég lelőttek egy civilt – mondja. Azt nem tudja biztosan, hogy kik tették, de szerinte biztosan macedónok voltak.

Megnézzük a tetovói magánegyetem kétemeletes épületét is. Itt csak albán diákok tanultak. Egészen addig, amíg nem törtek ki a harcok. Az épületet adakozásból hozták össze, miután az egyetem valójában már létezett: az albániai, koszovói és a helyi egyetemi tanárok szerte a városban tartották az órákat. A gond az, hogy az állam nem ismeri el az itt kapott diplomát.

– Ez nem igazság – kommentálja röviden a helyzetet Ajeti.

Aztán kocsiba ülünk. Ajeti nagybátyja vezet, aki a hegyekből jött le élelemért. Ajeti azzal kecsegtet, hogy a nagybátyja elvisz minket a felkelőkhöz.

Keresztülhajtunk néhány kisebb településen. Itt már nincsenek macedón katonák, viszont minden sarkon áll egy-egy fegyvertelen albán. Minden mozgást figyelnek, és mobiltelefonon tartják a kapcsolatot az UCK parancsnokságával.

A harmadik faluban minket is megállítanak. Átvizsgálják az autót, és nem engedik, hogy kiszálljunk. Továbbmegyünk, az út egyre meredekebb. Aztán kiérünk a faluból, és gyalogolni kezdünk. Néhány elszórt házat látunk, félig leégett tetőszerkezettel, lövésnyomokkal. Úgy tűnik, hogy errefelé nincs semmi, de egyszer csak Ajeti szól, hogy innen nem mehetünk tovább. A nagybácsi viszont elindul. Ekkor megpillantunk egy lőállást, és egy ránk szegeződő puskacsövet. Gyorsan behúzódunk egy szétlőtt ház mögé. Tíz percet várunk, de Ajeti nagybátyja nem tér vissza. Ebből arra következtetünk, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek odafönt.

Folyton fölfelé sandítva, kis kerülővel megyünk vissza, és a falu szélén szóba elegyedünk egy nénivel. Macedón nemzetiségű. Talán ezért sem mond semmit a fegyveresekről. Csupán azt hajtogatja, hogy ő nem tud semmit; ugyan hallja, hogy non-stop lőnek a feje fölött, de nem tudja, hogy kik, nem tudja miért. Ajeti szerint fél, nem tudja, hogy mit akarunk, ezért óvatos.

Visszamegyünk a városba. Ajeti útközben mesélget. Elmeséli, hogy éjszakánként az albán fegyveresek kutyák nyakára kötöttek lámpát, és fel-alá kergették őket a hegyen. A macedónok meg persze lőttek rájuk.

Délután összeismerkedünk Vulival, alias Big Pappaval, a helyi rapperrel. Közgazdaságtant hallgatott a tetovói egyetemen. A bátyjáról beszél, aki éppen sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor elkezdődtek a harcok. Megszökött, mielőtt idevezényelték volna, mert albán létére nem akart albánra lőni. Most valahol Törökországban bujkál.

Vuli egyre csak sorolja, hogy a macedónok minden lehetőségtől megfosztják az albánok, hogy nem ér semmit a helyi egyetemen szerzett diploma, hogy megverték az macedón rendőrök erőszakos fellépése ellen szervezett tüntetés után, hogy nem használhatja az anyanyelvét, és így tovább. A macedón parlament két albán pártját nem sokra tartja, szerinte Szkopjéban nem sokat foglalkoznak a helyi gondokkal.

Búcsúzóul elárulja, hogy járt fönt egyszer a hegyekben, kötszert vitt a sebesülteknek, és ha úgy kívánná a helyzet visszamenne, bármilyen veszélyes is, és ő is fegyvert ragadna.

A Vuli által lebecsült két párt egyikének, a DPA-nak irodájában találkozunk Abedin Imeri helyi pártvezetővel, aki cáfolja, hogy az albán lakosság többsége támogatná a felkelőket.

– Az emberek itt nem akarnak háborút – mondja, és leszögezi, hogy a DPA elhatárolódik az UCK-tól.

A lakosság többsége valóban nem nyújt kézzelfogható támogatást az UCK-nak, de mégis sokan szimpatizálnak velük. Az utcákon, kávézókban az övéikről beszélnek, és a győzelemben reménykednek. Ajeti is biztosít minket arról, hogy a felkelők az ultimátum ellenére sem fogják megadni magukat.

A város most nyugodtabbnak tűnik valamivel, és nehéz elképzelni, hogy tegnap este nagyon is üres és nyomasztó volt. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen háborús övezetben vagyunk, elég sokan járkálnak az utcákon, és az újságírók száma sem kevés. Az emberek azért félnek egy kicsit, és nem nagyon bíznak a macedón katonákban. Egyes negyedekben még nappal is csak fegyvereseket látni. Este héttől pedig újra érvénybe lép a kijárási tilalom.

Éjfélkor a macedón kormány által szabott ultimátum is lejárt, és Ajetinek igaza lett: az albán fegyveresek nem adták meg magukat.

A harcok folytatódnak, itt Tetovóban, 2001. márciusának utolsó napjaiban.

2001. március 22./HunorPress

Minden jog fenntartva. A honlapon található anyagok másolása, közlése akár egészben, akár részleteiben a HunorPress előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.