Ballagnak az egyetemisták

Tegnap Gyergyószentmiklóson ballagtak a Babes–Bolyai Tudományegyetem tagozatának végzős hallgatói, ma a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karain ballagnak a bolgnai rendszer bevezetése előtt felvételt nyert végzősök.

Kilencvenöt – turisztika szakon végzett – hallgatóját búcsúztatta a Babes–Bolyai Tudományegyetem gyergyószentmiklósi tagozata tegnap. A 22 román és 73 magyar tagozaton végzett tanuló közül a „legvénebb diák" az 58 esztendős Borsos Júlia volt.

A szárhegyi Lázár-kastély turisztikai referense elmondta, önmagának akart bizonyítani, mikor ezüsthajjal egyetemista lett. Egy éve van a nyugdíjig, de biztos benne, élete végéig hasznát veszi az egyetemen szerzett tudásának. „Jó szaktanárok igen modern dolgokat tanítanak… érdemes lenne főképp a fiataloknak komolyan venni a tanulást" – mondta a nyugdíjkorhoz közel járó egyetemi ballagó.

Összesen háromszázhetvenhét diák ballag ma és június 7-én a csíkszeredai Sapientia–EMTE-n: ma a bolognai rendszer bevezetése előtt felvételt nyert hallgatók, két hét múlva pedig a 2005-ben beiratkozott – és csak három évet járó – egyetemisták dobják magasba a kalapot.

A két időpont választása érthető: a közel négyszáz végzős és hozzátartozója nem férne el a megyeszékhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában.

A ballagási ceremónia immár hagyományosan a csíksomlyói kegytemplomban kezdődött, ahol tegnap délután székelyruhába öltözött fiatalok ökumenikus istentiszteleten vettek részt. A hivatalos ünnepséget ma 11 órától a Szakszervezetek Művelődési Házában tartják.

Az egyetem Műszaki és Társadalomtudományok Karáról négy, illetve öt évet végzett diákok közül százegyen, a hároméves képzésben résztvevők közül pedig ötvennyolcan fejezik be egyetemi tanulmányaikat. A Gazdaság- és Humántudományok Karról ugyancsak százegy, illetve száztizenhét fiatal öltözhet tógába.

Az ünnepségek után – beleértve a bankettet is – a diákok július első két hetében fognak államvizsgázni.

Mindeddig – a 2005-ös első ballagás óta – közel ötszázötvenen ballagtak. Az idei felvételiket július második felében rendezik. (HN-összefoglaló)

Jelentős mennyiségű eső zúdult le csütörtök délután a Bucsinon. A víz a Parajdot Gyergyószentmiklóssal összekötő útra nagy mennyiségű földet, száraz aljnövényzetet, törmeléket és köveket mosott be az erdőből, emiatt a forgalmat leállították.

A 13/B, Parajdot Gyergyószentmiklóssal összekötő úton mintegy 100 méteres szakaszt borított el az esővíz hordaléka, emiatt este fél nyolckor, Constantin Strujan prefektus beleegyezésével a közlekedésrendészek teljesen leállították a forgalmat az említett országúton. Az Olt Sürgősségi Esetek Felügyelősége, az országutak gondnoksága, valamint a parajdi sóbánya munkásai éjfél utánra egy sávot felszabadítottak, de csupán a 7,5 tonnánál kisebb súlyú járművek közlekedhettek. A teherforgalmat a 12-es, Csíkszeredát Gyergyószentmiklóssal összekötő országútra, a 138-as, Székelyudvarhely– Zetelaka–Tekerőpatak–Gyergyószentmiklós közötti, és a 153-as – Szováta–Szászrégen–Gyergyószentmiklós megyei útvonalakra terelték. A Bucsinon átvezető út takarítása tegnap is zajlott, a délutáni órákban is még csak egy sávon lehetett közlekedni, a másik sáv felszabadítása a késő esti órákra volt várható.

Madéfalván egy patak lépett ki a medréből a csütörtök délutáni eső miatt. A megáradt patak vize két portát öntött el.

Forró-Erős Gyöngyi

NÉZŐPONT

Azt mondja a tanügyminiszter, hogy az iskolai agresszió a sajtónak köszönhető. Igaz is: a tükröt kell összetörni, ha az a tizennyolc éves szőke bombázó helyett bibircsókos orrú, szőrös állú, fogatlan szipirtyót mutat.

Tehát az iskolai agresszió azért létezik, mert a sajtó bemutatja. Ha nem beszélne róla a sajtó, akkor az iskolai agresszió nem létezne. Hogy van közben egy-két, társai által megfélemlített diák, netán megrugódott és körbeköpködött tanár? A fő tanügyér értelmezésében ez nem baj, ha nem beszélnek róla.

Makarenkót sírják vissza az idősebb tanárok, s azt is el-elemlegetik néhanapján, hogy a térképmutatót, netán a diákok fegyelmezését szolgáló vesszőt is olykor Makarenkónak nevezték.

Az igazi tanár azonban nem a testi fenyítéssel vívta ki a diákok tiszteletét, nem ütlegeléssel, fülhúzással, vesszőzéssel szerzett magának tekintélyt. Sokkal inkább tudásával, emberismeretével, s azzal, hogy a diákokat nem tudatlan senkik tömegének, hanem tudásra éhes, nyitott elméjű emberpalántáknak tekintette. Fiatal partnernek.

Ezt a viszonyulást, alázatot kell megtanulni. Ha ez megvan, fegyelmezési gondok sem adódnak olyan mértékben, mint ennek hiányában.

Az egalitarizmus béklyóitól megszabadult világunkban feje tetejére állt sok minden: a szabadságot sokan úgy értelmezik, hogy az mások ellenében is érvényesíthető, akár mások megalázásával, semmibevételével, netán földbedöngölésével. Sokan azt hiszik – diákok és szüleik egyaránt –, hogy a diáknak csak jogai vannak, kötelezettségei kevésbé. Értelmezésükben kötelezettségei csak a tanárnak vannak: köteles a csemetére vigyázni, míg a szülők dolgoznak, köteles a gyermek neveletlenségét eltűrni, és köteles elviselni azt, hogy a szülők a neveletlen gyermeknek adnak igazat. Ugyanakkor kötelesek végighallgatni, amint a gyermekek tanórán bonyolítják le halaszthatatlan beszélgetésüket mobiltelefonon.

Az értékrend felborulásával, a szabadság szabadosságként való értelmezésével van a legnagyobb baj, s azzal, hogy a pedagógusi szakma veszített társadalmi megbecsüléséből. Egyrészt azért, mert az anyagi jólét megszerzését az emberek zöme nem köti a tudás megszerzésének szükségességéhez. Másrészt a sorozatos, úgymond állandósult, oktatási reformnak nevezett bolondéria rombolta a pedagógusi szakma tekintélyét.

S ezzel vissza is érkeztünk a miniszteri kijelentéshez: a sajtó kreálja a tanügy bajait, így az iskolai agressziót is. A sajtó csak tükrözi a társadalom által kreált bajt, az orvoslás azonban nem a sajtó dolga. Többek között a miniszter úré.

Sarány István

Nyílt napot szervezett a fogyatékosok gyergyószentmiklósi napközi otthona a kaposvári Bárczi Gusztáv Módszertani Központ és Nevelési Tanácsadóval közösen.

Tegnap a gyergyószentmiklósi kultúrház előtti téren próbálhatták ki tehetségüket ügyességi játékokban a sérültek és a többségi osztályokban járók egyaránt… mert bár mindenikünk más, mégis mindenki valamiben tehetséges. Esélyteremtés és figyelemfelhívás – erre törekedett a két szervező, és ezt tartva szem előtt vállalta a rendezvény fővédnökségét Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Gyermekvédő és Szociális igazgatóság vezetője, dr. Benczéné Csorba Margit, a Bárczi Gusztáv Módszertani Központ és Nevelési Tanácsadó igazgatója, valamint a hollandiai Jan Post, ki immár sokadik éve támogatja az intézményt. Rengeteg játék szórakoztatta a nyílt napra látogatókat, a színpadon egymást érték a fellépések, melyek ajándékul szolgáltak a Támasz Klub sérült gyerekeinek, de volt süteménysátor és turkáló is a téren, melyek bevétele a napközi központ javára szolgál. Kovács Attila, a kaposvári intézmény igazgatóhelyettese, aki a rendezvényszervezés alapjául szolgáló pályázatot koordinálta, reménykedve mondta: azt látja, az úton elhaladó emberek megállnak, betérnek, a tevékenységeket szemrevételezik, s reméli, elgondolkodnak azon, hogy a sérülteket nem sajnálni kell, hanem észrevenni tehetségüket.

Csata Kinga helyi szervező, a Támasz Klub vezetője boldogan nyugtázta a nagy érdeklődést, s reméli, jövőre is sor kerülhet hasonló nyílt napra. A tervezésnek félelme szab határt: elfogyott az önkormányzat által biztosított költségvetés, ha a gyergyói-medencei települések nem áldoznak pénzt a napközi otthon életben tartására, megszűnik az 50 sérült tanodája.

Balázs Katalin

Országos szinten 255 településen tervezett az informatikai minisztérium lakossági internet-hozzáférési pontot a Tudásalapú Gazdaság-program keretében. Ezek kilencven százalékát már felavatták, Gyergyószentmiklós az utolsó 10 százalék része, ám tegnap itt is megnyitották az információs pontot.

Ha e sornak a végén is kullog Gyergyó, vigasztaló lehet számunkra az az adat, amit Somodi Zoltán államtitkár ismertetett az avatóünnepséget követően: országos szinten a lakosság internetes lefedettsége 10 százalék, az Európai Unió céljai közé tartozik, hogy 2010-re elérje a 30 százalékot. Ezzel szemben a számadatok szerint a gyergyószentmiklósi családok 30 százaléka már rendelkezik szélessávú internet-csatlakozással. A gyergyói hálózatnak hét csomópontja van, a program által jutott számítógép és internet négy iskolának, az önkormányzatnak, a könyvtárnak és a könyvtár emeletén kiképezett információs pontnak. A rendszer fenntartását három évig a minisztérium finanszírozza, utána a költségek az önkormányzatra hárulnak, ám e teher könnyítésére vannak elképzelések: olyan szolgáltatások biztosítása a lakosságnak, melyek bevételéből futja majd a kiadásokra. A gyergyói programmenedzser, Csuszner Ferenc elmondta, elsősorban számítógép- és internetkezelési tanfolyamokat szerveznek a hozzáférési pont hat számítógépén, de a délelőtti órákban bárki használhatja a modern telekommunikációs eszközöket, persze, lesznek „feketelistás" honlapok melyekre belépni tilos, ugyanígy a játszásnak is „keretet szabnak".

Kontesveller József alpolgármester Gyergyó minden korosztályának ajánlotta, vegye igénybe a hozzáférési pont szolgáltatásait, jelentkezzenek a meghirdetésre kerülő képzésekre.

Balázs Katalin

A nemzeti kisebbségek helyzete, az európai uniós értékrendszer érvényesítése a kétoldalú kapcsolatokban, a soron következő közös kormányülés előkészítése, a kulturális értékek megóvása és az energiaellátás kérdése egyaránt szerepelt Gilyán György magyar és Rãdu_a Matache román külügyi államtitkár pénteki, bukaresti megbeszélésein. Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke pedig a nemzetpolitikai újjáépítés szükségességét hangsúlyozta Kolozsváron.

Gilyán György háromnapos látogatásra érkezett Romániába. A bukaresti megbeszélések után Csángóföldre vezet az útja, ahol a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) képviselőivel találkozik. Szombaton tárgyal a bákói prefektussal, és részt vesz Magyarfaluban a felújított Magyar Ház felszentelésén. Programján szerepel még a Neam_ megyei ortodox kolostor megtekintése, majd Székelyföldön keres fel néhány várost.

A bukaresti megbeszélések a két minisztérium rendszeres konzultációsorozatába illeszkednek. Ennek során számot vetnek azzal, mi valósult meg az eddigi megállapodásokból, és milyen közös kezdeményezéseket látnak szükségesnek. A felek szerint baráti hangnemben zajlott a találkozó, Matache asszony a „jószándékú" kifejezést is használta. A román államtitkár úgy fogalmazott: a két ország kapcsolatai rendkívül gazdagok és sokoldalúak.

E megbeszélések egyaránt érintették a NATO-n és az Európai Unión belüli – közös kezdeményezéseken alapuló – együttműködést, akárcsak a kétoldalú kapcsolatokat. Ennek keretében áttekintették mind a romániai magyar, mind a magyarországi román nemzeti kisebbségek helyzetét, igényeit. Gilyán György biztosította partnerét, hogy Magyarország mindent megtesz az ott élő románság kulturális értékeinek védelméért. Partnere pedig arról tájékoztatta vendégét, hogy Romániában még nem állt le az egyházi és közösségi javak tulajdonának visszaszolgáltatási folyamata, Bukarest nyitottan viszonyul az erdélyi magyar egyetemek akkreditációjának az ügyéhez.

Gilyán György megállapította: az elmúlt néhány évben a magyar–román kapcsolatok felfelé íveltek, a két ország sokat tett a politikai párbeszéd, az üzleti-gazdasági és kulturális kapcsolatok elmélyítéséért. Ezt a dinamikusan fejlődő kapcsolatrendszert azzal lehet gazdagabbá tenni – mondta –, hogy az európai uniós forrásokat fokozottabban, hatékonyabban használjuk ki, és a kétoldalú kapcsolatokban is érvényesítjük az Európai Unióban elfogadott értékrendszert.

A megbeszélésen áttekintették a következő román–magyar közös kormányülés tartalmát, szakmai előkészítésének különböző formáit. Szó volt Göncz Kinga külügyminiszter szeptember körül várható romániai látogatásáról is.

– Nemzetpolitikai újjáépítésre van szükség – jelentette ki Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, aki a július 15–20. között sorra kerülő XIX. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor programját ismertette pénteken Kolozsváron.

A politikus az MTI-nek kifejtette: a Fidesz elkezdte a magyarországi választásokra való felkészülést, így elkészült már az új kül- és nemzetpolitikai programjavaslatuk, amelyet a táborban is bemutatnak. Németh szerint ez a programjavaslat jó alapot teremthet az egész Kárpát-medencére kiterjedő nemzetpolitikai eszmecserére.

Hozzátette: Romániának lendületes gazdasági teljesítménye van, miközben a magyar gazdaság a stagnálás állapotába került. Németh szerint ezért a szabadegyetemen tapasztalatcserére nyíló lehetőség rendkívül fontos a magyar gazdaságpolitikusok számára.

Hangsúlyozta, hogy a hagyományokhoz hűen az idén is nyitott tábort terveznek, így meghívják a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Magyar Polgári Párt (MPP) politikusait egyaránt.

A magyar politikus Kolozsváron az MPP helyi szervezetének meghívására meglátogatta az elhanyagolt állapotban lévő Házsongárdi temetőt, ahol néhány szimbolikus kapavágással gyomot irtott. Németh jelezte: fontosnak tartja, hogy a temető a világörökség részévé váljon.

A magyar politikus Marosvásárhelyre és Csíkszeredába is ellátogat, ahova szintén az MPP helyi szervezetei hívták meg. (Összefoglaló)

Bár még jó néhány jegy bekerül a naplóba, még sokszor kell felelniük a diákoknak, néhány dolgozatot is meg kell írniuk, a nyári vakáció mégis határozott léptekkel közeledik. És ilyenkor az értesítő mellett egyre többet gondolnak a gyerekek is, a szülők is a nyári programokra, a táborokra.

Amikor a vakációs terveket szőjük, óhatatlanul előkerülnek a tavalyi emlékek, a gyerekek felidézik egy-egy tábor hangulatát, eszükbe jutnak az ott megismert barátok, sorolják élményeiket. A táborok szervezői pedig az előző évek tapasztalatait számba véve igyekeznek még jobb programokat, még szórakoztatóbb és hasznosabb időtöltést biztosítani a gyerekeknek.

A Riehen Egyesület munkatársai, amikor a pottyondi Erdei Iskola nyári programjait tervezik, sok mindent figyelembe vesznek. Elsősorban abból indulnak ki, hogy a túlméretezett tananyag elmélyítésére az iskolában nincs lehetőség, a vizsgaközpontúság miatt háttérbe szorul több, általános műveltséget biztosító tantárgy. Ugyanakkor az iskolában nincs, vagy csak nagyon kis mértékben van jelen a tapasztalati tanulás, amelynek során sokkal jobban rögzül a tananyag, és kevésbé megterhelő is, mint az elméleti tanulás. A pottyondi táborok szervezésekor fontos szempont, hogy a gyerekek jobban megismerjék természeti, épített és kulturális környezetünket, ugyanakkor segítséget kapjanak személyiségük alakításában, szocializációjukban, kommunikációs készségeik fejlesztésében. Az idegen nyelvek tanítására külön odafigyelnek a táborok szervezői, ezért az angol nyelvtanulást akár a történelemmel, akár a kézműves foglalkozásokkal, akár a személyiségfejlesztéssel is összekapcsolják.

Olvasva a tavalyi táborok vezetőinek beszámolóját, feltűnik az interdiszciplinaritás. Egy hagyományőrző falu határában, az erdő szomszédságában a tárgyi és szellemi örökséget épp úgy közel lehetett hozni a gyerekekhez, mint a természet által kínált csodákat, kincseket. A kisiskolások tavaly például növényeket határoztak meg, rovarokat szelídítettek, öröm- és bánatpontokat fogalmaztak meg az erdővel kapcsolatban, hulladékot gyűjtöttek, kísérletekkel vizsgálták a talaj összetételét, fürödtek a Szent Anna-tó vizében, megfigyelték a tó és a tőzegláp közötti különbséget, de népdalokat és néptáncot is tanultak.

A nagyobbak, akik iskolaválasztás előtt állnak, szociális munkás és pszichológus segítségével keresték a választ a ki vagyok én? kérdésre, beszélgettek a felelősségvállalásról, a pályaválasztásról, az egyén és közösség kapcsolatáról, közben kirándultak, megnézték a menasági „falumúzeumot", tábortűz mellett énekeltek, mondtak vicceket, és minden nap angolul, németül tanultak. A történelemtábor résztvevői, miután a középkori lovagok, földművesek és szerzetesek életével ismerkedtek, a közeli erdőben keresték a Grált, Szászhermány és Prázsmár templomerődjében énekelték a táborban tanult gregorián énekeket.

A Műterem-tő táborban képzőművész tanár irányítása alatt ismerkedtek a gyerekek a különböző rajzolási technikákkal, anyagokkal, esténként pedig csoportos foglalkozások keretében is fejlesztették kreativitásukat, szórakoztak. Az irodalomkedvelők Tamási Áron nyomdokain haladva filmet néztek, film és irodalom viszonyáról beszélgettek, játszottak. A Farkaslakán tett kirándulás emlékezetes marad számukra is, az őket vezető tanár számára is.

A Riehen Egyesület idén nyáron is várja a pottyondi Erdei Iskola Vendégházba a hasznosan szórakozni vágyó diákokat. A harmadik–negyedik osztályosoknak Természetismeret és népi hagyomány, a nagyobbaknak Pályaválasztás és önismeret, Mindennapok a középkorban és Műterem-tő kreációs foglalkozás címmel hirdetik meg a táborokat. Az öt–nyolcadik osztályosok mindhárom táborában angol kommunikációs gyakorlatok is szerepelnek a programban. A pottyondi táborok mellett ötödik–nyolcadikosoknak Csíkszeredából szerveznek gyalogos és kisbusszal lebonyolítható természetismereti kirándulásokat, az egyesület székhelyén pedig az elemistákat várják Műterem-tő kreációs foglalkozásokra. A táborok időpontjáról és további tudnivalókról az Riehen Egyesületnél nyújtanak tájékoztatást.

Takács Éva

A Romaqua csoport, a Borsec ásványvíz palackozója 7 millió eurós beruházással üzemet létesít Csíkszeredában, a Nestlé ásványvíz üzletága, a Perrier Vittel egykori telephelyén. A Romaqua piaci részesedése 2007-ben 25 százalékos volt az ásványvizek piacán, és ezzel piacvezetőnek számít Romániában. A második helyen az European Drinks áll 18 százalékkal, a harmadikon pedig a Coca Cola, 17 százalékkal. Évi 40 literes egy lakosra jutó ásványvízfogyasztásával Románia messze elmarad a nyugat-európai átlagtól.

Kiállítással és ünnepséggel üli hetedik születésnapját a székelyudvarhelyi Kuckó egyesület. A rendezvények a héten, az egyesület oktatóinak és tanulóinak munkáiból nyitott kiállítással kezdődött a Városi Könyvtárban – tájékoztatott Bencze Ilona, az egyesület vezetője. A festett bútorokat, nemeztárgyakat és gyöngyöket felvonultató tárlatot május 27-ig tekinthetik meg az érdeklődők. A rendezvénysorozat szombaton 11 órától folytatódik a Városi Könyvtárban, ahol kihirdetik az elmúlt három hónapban lezajlott hagyományőrző szakkörök – bútorfestés, nemezelés és gyöngyfűzés – vetélkedőinek eredményét. A nyertesek a Top Invest támogatásával egy egyhetes kézműves-táborozáson vesznek részt Homoródkeményfalván. Az eredményhirdetés alkalmából a résztvevők megtekinthetik a Tamási Áron Gimnázium II. osztályának szereplését, valamint meghallgathatják a székelyderzsi Zoltáni testvérek gyermekeknek szóló koncertjét is.

Szász Emese

Csütörtök este flamenco koncerttel, valamint az Udvarhely Néptáncműhely legújabb bemutatójával vette kezdetét a Tánc tavasza elnevezésű fesztivál Székelyudvarhelyen. A művelődési házban és környékén zajló rendezvénysorozat hétvégén is több programmal várja az érdeklődőket. Ma déli 12 órától a legkisebbeket szólítják meg a szervezők. A városi parkban a kolozsvári Puck bábszínház Kovács Ildikó rendezte vásári bábjátékát, az Ördögverő jóbarátokat lehet megtekinteni. 19 órától a sepsiszentgyörgyi M Stúdió mutatja be Esc című előadását Zakariás Zalán rendezésében, 21 órától pedig zenés esten vehetnek részt az érdeklődők. Vasárnap szintén a szentgyörgyiek műsora lesz terítéken: ezúttal A látogató című produkciót mutatja be az M Stúdió. Az Udvarhely Néptáncműhely által második alkalommal tető alá hozott rendezvény vasárnap este, a fennállásának 20. évfordulóját ünneplő, kecskeméti Csík zenekar koncertjével, valamint táncházzal zárul.

Szász Emese

Két fiatalember súlyosan megsérült abban a közúti balesetben, amely tegnap délután történt Homoródfürdőn. A mentőszolgálat ügyeletes diszpécsere szerint a bákói fiatalok járműve egy kanyarban kisodródott, és az út menti támfalnak ütközött. Az autó női utasa megúszta sérülések nélkül a balesetet, a két fiatalembert viszont – 22 és 24 évesek – a szentegyházi műszaki mentőalakulat szakemberei szabadították ki az összetört járműből, és súlyos sérülésekkel szállították a mentősök a Székelyudvarhelyi Városi Kórházba.

EURO 2008

A csoport: Svájc: Társrendezőként óriási önbizalommal várja – 1996 és 2004 után – harmadik Eb-részvételét. A játékosok a kontinenstorna megnyerése esetén fejenként 540-540 ezer svájci frankot kapnak, ám Jakob Kuhn szövetségi kapitány szerint a reális elvárás csapatával szemben: a csoportból való továbbjutás. A svájciak Eb-n még soha nem jutottak tovább a csoportkörből, a 2006-os németországi világbajnokságon viszont nem okozott csalódást az együttes, amely a nyolcaddöntőben csak tizenegyes-párbajban kapott ki Ukrajnától.

Csehország: Szinte állandó Eb-résztvevőnek tekinthető, Csehszlovákia megszűnése óta megszakítás nélkül negyedik alkalommal jutott tovább a selejtezőkörből. Korábban is meghatározó résztvevője volt a cseh csapat az Eb-knek, hiszen 1976-ban aranyérmes lett, 20 évvel később aranygóllal veszített a németekkel szemben. Az 1960-as és 1980-as Eb-n bronzérmesként végzett az együttes, 2004-ben Portugáliában az elődöntőben búcsúzott.

Portugália: Története során ötödik alkalommal szerepelhet a kontinensbajnokságon, a legutóbbi, hazai rendezésű Eb-n ezüstérmes lett. A 2006-os, németországi vébén az elődöntőben búcsúzott a csapat és az idei Eb-n is minimálisan a négy közé kerülést várja az ország közvéleménye Luis Felipe Scolari csapatától. A gárda legnagyobb sztárja, Cristiano Ronaldo – az előzetes jóslatok és jelenlegi formája alapján – a kontinenstorna egyik legjobb futballistája lehet.

Törökország: A török válogatott 1996 és 2000 után harmadszor harcolta ki az Eb-részvétel jogát. Legnagyobb sikerét nyolc évvel ezelőtt érte el, amikor a csoportkörből bejutott a negyeddöntőbe. A válogatott a legnagyobb bravúrt a 2002-es, dél-koreai-japán közös rendezésű világbajnokságon érte el a bronzérem megszerzésével. A mostani kontinensviadalra a selejtezősorozat utolsó játéknapján kvalifikálta magát a magyar válogatottal egy csoportban szereplő gárda.

Elkészültek a júniusi labdarúgó Európa-bajnokságon részt vevő 16 válogatott buszainak feliratai. A járművek oldalára a csapat anyanyelvén és angolul is rápingált üzeneteket az országok szurkolótáborai választották ki.

A buszfeliratok: Svájc: A végcél Bécs; Csehország: Győzzünk, mert ez egy nemzet álma; Portugália: Ez az autóbusz a győzelem felé halad; Törökország: Belefér a török szenvedély ebbe a buszba?; Ausztria: Csak együtt nyerhetünk; Horvátország: Szurkolóinkkal együtt Európa trónjára; Németország: Németország – egy csapat – egy cél; Lengyelország: ...mert csak a sport és a szenvedély számít; Hollandia: Egy küldetés, egy érzés, mind Oranje (narancs); Olaszország: Az ég mindig kékebb...; Románia: Szeretünk és büszkék vagyunk rád, Románia!; Franciaország: Együtt élünk, együtt mozgunk; Svédország: Svédország csapata, micsoda álom; Spanyolország: Bármi történik, Spanyolország örök; Oroszország: Mindenki egyért, Oroszország büszke a fiaira; Görögország: Egy csapat, egy álom.

A Dunaújvárosi Acélbikák és a román válogatott meghatározó csatára a 2008/09-es jégkorong szezontól kezdődően szülővárosának csapatában folytatja pályafutását. – adta tegnap hírül a jégkorong.blog.hu. A 35 éves, Gyergyószentmiklóson született hokis ősztől a Progym csapatát erősíti majd. Vargyas László szerződése is lejárt az újvárosi klubbal, a 38 éves hátvéd június elején dönt arról, hogy egyáltalán folytatja-e a jégkorongozást és melyik csapat oszlopos tagja lesz. Az Acélbikák gárdájából Peter Foltín a HC Csíkszeredához igazolt, Jobb Dávid pedig a magyar bajnok Alba Volánt erősíti majd ősztől. A dunaújvárosi csapathoz visszatér Tőkési Lajos (az Alba Volántól) és Papp Viktor az UTE-től. Az Alba Volántól külföldre igazolt Budai Krisztián és Gröschl Tamás, Kangyal Balázs pedig a Budapest Starshoz. Budai a szlovák élvonalban szereplő Késmárk (Kezmarok) együttesével edz.

Sporthírek – röviden. Teremlabdarúgás. A Székelyudvarhelyi Sport Klub és a Dévai CIP vívja az 1. Liga 2007/08-as kiírásának két győzelemig tartó döntőjét. Az elődöntő harmadik meccsén az udvarhelyiek hazai pályán nyertek 5–4-re (gólszerzők: Szabó, Lódi, Mihály, Madarász és Davi Costa, illetve Faria 2, Ferreira és Nuno Miguel) a Marosvásárhelyi City’Us ellen, és 2–1-re nyerték a párharcot. A dévai csapat 3–1-re győzött Craiován és összesítésben 2–0-lal jutott tovább.

Forma 1. Holnap rendezik a 2008-as Forma 1-es világbajnokság 6. futamát. Az időmérő edzésre ma, a versenyre holnap kerül sor, mindkét esemény 15 órakor kezdődik és az RTL Klub, valamint a TVR 1 élőben közvetíti.

EZ VAN MA

Szombat

Az év 145. napja, az év végéig még 221 nap van hátra. Napnyugta ma 20.45-kor, napkelte holnap 5.39-kor.

Isten éltesse

Ma Eszter és Eliza, holnap Orbán és Magdolna nevű olvasóinkat, valamint mindazokat, akik ezeken a napokon ünneplik születésnapjukat.

Névmagyarázat

Az Eszter héber eredetű jelentése mirtusz és perzsa eredetű jelentése csillag, bájos, fiatal lány. Az Eliza az Erzsébet (Elisabeth) önállósult rövidülése. A latin eredetű Orbán jelentése városi, finom, művelt, udvarias ember, a Magdolna pedig a Magdaléna magyarosodott alakváltozata.

Május 24-én történt

* 1883. New Yorkban felavatták a Brooklyn-hidat.

* 1918. A budapesti Operaházban bemutatták Bartók A kékszakállú herceg vára című dalművét.

Május 25-én történt

* 1810. Háború kezdődött Argentínában a spanyol gyarmati uralom ellen.

* 1911. A mexikói forradalmi erők megdöntötték Porfirio Diaz elnök három évtizedes uralmát.

* 2002. Az első magyar, Erőss Zsolt felért a világ legmagasabb pontjára, elsőként hódította meg a 8848 méter magas Mount Everestet.

Május 24-én született

* 1686. Daniel Gabriel Fahrenheit német fizikus

* 1693. Georg Raphael Donner osztrák szobrász, a barokk stílus egyik legkiválóbb mestere

* 1819. Viktória angol királynő

Május 25-én született

* 1865. John Raleigh Mott Nobel-békedíjas amerikai metodista lelkész

* 1865. Pieter Zeeman Nobel-díjas holland fizikus

* 1887. Szent Pio (Pio atya), Francesco Forgione olasz kapucinus barát

* 1908. Horváth Béla költő, műfordító, újságíró, lapszerkesztő

Május 24-én halt meg

* 1543. Nikolaus Kopernikusz lengyel csillagász

* 1986. Dajka Margit Kossuth-díjas színésznő, kiváló művész

* 1993. Cseres Tibor Kossuth- és József Attila-díjas író

Május 25-én halt meg

* 1878. Andreas Ettinghausen báró, német matematikus

* 1954. Robert Capa magyar származású amerikai fotóriporter

* 1983. Koch Sándor Kossuth-díjas mineralógus

A kifejezés alatt azt értjük, hogy valaki, vagy valakik, a hozzájuk betérő vendéget ellátják, gondoskodnak róla. A kiszolgálás kifejezést nem szívesen használom, hiszen a szolga szónak más értelme is van. Sok helyen ki is kérik maguknak a vendéglátóiparban dolgozók, hogy ők nem felszolgálók vagy kiszolgálók, hanem a vendéglátásban dolgozó személyek. Ez egyrészt jogos, mert valóban nem szolgák. Ennek ellenére a vendégek jogainak szem előtt tartása elsőrendű feladatuk, hiszen azért megy el egy vendéglátói egységbe az ember, hogy ne ő szaladgáljon a konyhában, süssön-főzzön, hanem készen kapja az asztalhoz azt, amit fogyasztani kíván. Ehhez viszont elsősorban az illető vendéglátó ipari egység kínálatát kellene ismernie. Itt már gondok akadhatnak: ha teraszra ült, nem kap étlapot. Ha ételkülönlegességet kér, előfordulhat, hogy senki nem tudja felvilágosítani, miből is készült az, csak azt, hogy nagyon finom, hisz az ára is erre utal. Amikor a vendég már ezen is túllépett, jöhet a többi nehézség: nincs evőeszköz, vagy a poharak felcserélődnek: a fehér boros helyett vörös boros pohár érkezik...

De nem szabad általánosítani, vannak helyek, ahol „lesik" a vendég minden mozdulatát, ugranak óhajai azonnali teljesítésére, nem szolgaként, hanem vendéglátóként. Még akkor is, ha a vendég néha nem igazi vendégként viselkedik.

Szabó Katalin Noémi

A szentegyházai kultúrotthonban holnap 19 órától a Csíki Játékszín előadásában a Mesék az operettről című előadást a Bartók Béla-bérletesek láthatják. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban holnap 19 órától a marosvásárhelyi Nemzeti Színház bemutatja A legyező című előadást, melyre a Ferenczy István-bérlet érvényes.

Csíkszentimrén holnap megrendezik az I. Csíkszentimrei Fúvóstalálkozót. 11 órától a zenekarok érkezésével kezdődik a program, majd 12 órától a zenekarok tisztelegnek a zászlófelvonás ideje alatt a Templom téren. 13 órától a polgármesteri hivatal udvarának szabadtéri színpadán kezdődik a zenekarok műsora. Fél 4-kor átadják a zenekaroknak az emléklapokat. A rendezvényt utcabál zárja.

A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Góbé virtus című előadását hétfőn a csíkkozmási, kedden a tusnádfalusi, szerdán a csíkszentkirályi és csütörtökön a csíkszentmártoni művelődési házban mutatják be 20 órától. A csíkszeredai közönség a Városi Művelődési Házban pénteken 19 órától láthatja a műsort.

Szentegyházán a Nárcisz réten vasárnap megrendezik a XXXIII. Nárcisz ünnepélyt. A program 8 órától kezdődik a Gábor Áron Iskolaközpontnál, ahol fogadják a vendégeket. Ezt követően népviseleti parádét tartanak, 11 órától kezdődik az ünnepség, az előadások bemutatása. 16 órától ebéd, éneklés, majd tánc a kultúrházban. A rendezvényt a Művelődési és Egyházügyi Minisztérium, Szentegyháza Városi Tanácsa, a Gábor Áron Művelődési Ház és a Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont támogatja.

A szentegyházi Gábor Áron Iskolaközpont középiskolai oktatásának 50. évfordulója alkalmából meghívja minden egykori és jelenlegi diákját, volt tanárát és a szülőket, akik az elmúlt évtizedekben kötődtek az iskolához. Az ünnepség időpontja és helyszíne: szombat 11 óra, az iskola udvara. Az esemény alkalmával megnyitják az iskola múzeumát.

A csíkpálfalvi labdarúgópályán holnap 15 órától rendezik az idei majálist. A csíkpálfalvi Akarat Klub által szervezett műsor: 15 órától Csíkdelne–Csíkpálfalva focimeccs, 17 órától szórakoztató versenyek (többek között futóverseny), 19 órától zenés, táncos mulatság.

A vándortúra első két szakaszának sikeres lebonyolítása után immár a harmadik szakaszt szervezi a csíkszeredai Gentiana Természetjáró Egyesület. A tervek szerint a harmadik szakaszban érinteni fogják a Hagymás-hegységet, a Csalhót, a Besztercei-, Gyergyói- és Kelemen-havasokat, a Rárót és a Borgói-hegységet. Időpont: június 15–22., illetve július 13–20. között. Elérhetőségek: a 0745–107618-as, valamint a 0749–665742-es telefonszámok, illetve a gentiana@ freemail.hu e-mail cím.

A megyei postahivatal felhívja a figyelmet, hogy június 2-ától informatizált postahivatalt fog működtetni a csíkszeredai Müller László utca 31. szám alatt. A csomagküldemények, valamint az értesített küldemények átvételére a következő utcákat csatolták véglegesen az új postahivatalhoz: Gyermek sétány, Miron Cristea, Testvériség, Müller László, Puskaporos, Akarat, Pacsirta, Nárcisz, Suta, Mikó, Dr. Dénes László, Bérc, Fenyő, Lendület, Tudor Vladimirescu, Hunyadi János 1–15. és 2–8. közötti házszámok, és a Szentlélek utca.

A csíkszeredai közüzem felhívja a lakosság figyelmét, hogy munkálatok miatt a nyár folyamán melegvízellátási gondok (hőfok, nyomás, folytonosság) adódhatnak a Malom, Hősök, Jégpálya, valamint a Sportcsarnok melletti kazánházak környékén.

Mióta az eszemet tudom, ott áll Udvarhely városközpontjában: a vasöntő, a fejszefenő, a bokályfestő és a búzakévés asszony. Ők négyen nekem az udvarhelyi „ötvenhatosok". A szocializmus hőskorát idéző szimbolikus alakok, a szocreál művészet (sztálini barokk) produktumai, a nagy – és kudarcba fulladt – történelmi kísérlet néma tanúi. Megszületésük, a korszak divatjához híven, egy néptanácselnök – Kozsenyi András elvtárs – pályázati felhívásának eredménye, aki egy szökőkút tisztavizű fröcskölésén pihentette volna szívesen az akták olvasásától megfáradt tekintetét. Orbán Áron és szobrászművész társai: Székely József, Nagy György, Verestóy Árpád műkőbe öntötték az elvtársi álmot. Azóta eltelt egy fél évszázad, a szökőkút körüli tenyérnyi park igencsak benépesült: ott magaslik Orbán Balázs bronzalakja, és mintegy felkiáltójelként, pontot téve a központi park végére, ott áll a nagybetűs Életet szimbolizáló kereszt. A ketyegésbe belefáradt Gál-óra nemrégiben búcsút vett a helytől, hogy helyet adjon a hétvégi felavatásra váró Millenniumi emlékműnek. Szép, dicséretes és értékelni való az a buzgalom, amivel visszaállítják városunkban a múlt emlékeit. A bökkenő csak az, hogy az impozáns, fehéren ragyogó márványemlékmű árnyékában ott kísért az enyészetnek átpasszolt, mostoha közelmúlt jelképe: a szökőkutat őrző szoborcsoport. A romlásnak indult, arctalan, letöredezett lábú, kezű, gondozatlan és ápolatlan öregek társasága igencsak kilóg az őt körülvevő klasszikus stílusú szobrok és épületek sorából. Nem pusztán szemet sértő leromlott állapota miatt, de mert jelenléte az ízléstelen kavalkád, megcsúfolt eklektika és a túlzsúfoltság érzetét erősítik a szemlélőben.

„... sok idegen fordul meg falaink között s nagyon furcsa fogalmat alkot a tanács aesthetikai izléséről" (Székely Újság 1897). Érdemes lenne ezen a régmúltból jött figyelmeztetésen elgondolkodni és azon is, hogy a végső simításokra váró Millenniumi emlékmű árnyékában porladó 56-osok, szökőkutastól, csobogó vizestől nem mutatnának-e jobban egy szocreál lakónegyed parkjában? Annyi biztos, hogy mindenképpen megérdemelnének egy alapos, szakavatott tatarozást, restaurálást „mert a kövek igazat mondanak, csak igazságot és talán csak ők mondnak igazságot" (Kós Károly). A műkőbe dermedt, hangtalan szoborcsoport pedig nemcsak múltunkat idézi, hanem a ma valóságát is leleplezi. Szavak nélkül is.

Lázár Emese

S zinte már bevett ünnepi pillanat az életemben, amikor a Hargita Megyei Kulturális Központ egy-egy fotótáborának résztvevői hazaérkeznek, rendszerint egyhetes, soros portyájukról – fáradtan, a megfeszített munka után ellazultan, hogy visszatérjenek hétköznapjaik ideig-óráig felhagyott nyomvonalába. Szenvedélyesen szeretem a fotót, ők pedig tudják ezt, s úgy látszik, sikerült elfogadtatni magam egyfajta első kritikusként, aki többet csodálkozik és örvendezik a gazdag zsákmány láttán, mint amennyit kritizál.

Most Csíkdánfalváról tértek meg tízen, masszív nemzetközi összetételben: Ádám Gyula, a tábor vezetője, Veres Nándor (Csíkszereda), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Czire Alpár (Székelykeresztúr), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Molnár Attila (Tekerőpatak) Homoga József (Salgótarján), Mészáros László (Győr), Madaras László (Solt). Május 9–16. között tartózkodtak a községben és környékén, kitűnő körülmények között, a községi önkormányzat vendégeként, senki se zavarta őket munkájukban, s a népes mezőny arra is jó volt, hogy tapasztalatokat cseréljenek az anyaországi és az erdélyi fotósélet jellegzetességei mentén.

Igazából mégiscsak a fotózás dominált, hiszen már az első körben begyűlt képanyagot nézegetjük a Hargita Megyei Kulturális Központ fotóműhelyében, nyugtázva a pünkösdi felvételek sokaságát, a nosztalgiavonat esti érkezését a csíki állomásokra, a látványos tavaszba fordult felcsíki világ kirajzó gyermektársadalmát, a tavaszi munkákat, a falut makacsul a vállukon tartó öregeket, nemzedékek életmódbeli kontrasztjait, székely kapukat, templomi jeleneteket, a tárgyi világ ezernyi apróságát, felhagyott építményeket, a dánfalvi kerámia művelőit, szövőasszonyokat és virágoskerteket, virító tulipánokat a temetőben – és még mi mindent, de a papír és az olvasó türelme véges, én csak nézzem tovább a képeket, ide csak néhány fér, kóstolóba, a többi majd könyvbe, tárlatba, galériák falára, internetre kívánkozik; felmutatni, megőrizni, teremteni, világgá küldeni...

S már kopogtat az ajtón a 15. tábor „szelleme", amely Lázárfalvára lesz hivatalos, június első felében, s akkor megint várhatjuk haza a portyára menőket.

Cseke Gábor

„A marosvécsi íróközösség legértékesebb vállalkozása az Erdélyi Helikon című folyóirat." (Pomogáts Béla)

A Teleki Téka csendjében megsárgult folyóirat-kollekciókat forgatok. Erdélyi Helikon: az első számon a dátum 1928. május, a lap főszerkesztője Kisbán Miklós, szerkesztője Áprily Lajos. Azóta nyolcvanszor fordult a kalendárium lapja, de tartalma annyira időszerű, hogy az évek szinte meg sem látszanak.

Az első marosvécsi találkozó tizenkilenc résztvevője egy hét pontból álló határozatot fogadott el, amely az évek folyamán vezérszálként húzódott végig egész tevékenységükön és jelentette azokat az eszméket, amit követni és megvalósítani kívántak. A harmadik számú határozat kimondta: „A Helikon résztvevői megállapodnak abban, hogy szükség van az erdélyi írók tulajdon könyvkiadói vállalkozásának és folyóiratának megteremtésére.

… A kiadásra kerülő folyóirat főszerkesztőjének Bánffy Miklós grófot, felelős szerkesztőjének Áprily Lajost jelölték ki."

A fenti határozat nem volt azonnal megvalósítható. Áprily még a következő évi összejövetelen is csak arról számol be, hogy bár a folyóiratra égetően szükség van, de anyagiak hiányában eddig nem volt megvalósítható.

Nyolcvan évvel ezelőtt, március elején, a már kinevezett szerkesztő, Áprily Lajos a következőket újságolja íróbarátjának – Molter Károlynak: „Kedves Barátom! Örömmel értesítelek a Szépmíves Céh Igazgatóságának arról a határozatáról, hogy a Helikon régóta tervezett folyóiratát 1928 májusában ERDÉLYI HELIKON névvel megindítja. Azzal a reménységgel fogunk hozzá a megszervezéshez, hogy az új folyóirat az erdélyi magyar írásművészet legjobb értékeinek gyűjtőhelye s a helikoni munkaközösség erőteljes életmegnyilvánulása lesz. Addig is, amíg részletesebb híradások az erdélyi és magyarországi sajtóban megjelennek, kérünk, szíveskedj ismerőseid körében a figyelmet a meginduló folyóiratra felhívni. Szíves üdvözlettel, Áprily Lajos."

1928. május 29-én megjelent az Erdélyi Helikon első száma, a helikoni munkaközösség folyóirata, amely a két világháború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb folyóirata lett. Kolozsváron jelent meg havonta, 80–100 oldal terjedelemben, az utolsó szám 1944 szeptemberében került ki a nyomdából. Főszerkesztője végig gróf Bánffy Miklós maradt, a szerkesztők – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Lakatos Imre (mindhárman rövid ideig), majd 1932-től Kós Károly (tényleges főszerkesztő) és Kovács László szerkesztő voltak.

Áprily Lajos az első számban megfogalmazta a Helikon programját: „Erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus. Maga: szélesen gyűjtő Maros-vize találkozást kereső patakjainknak. Várja a források friss erejét, de a távoli torkolatok is fellüktetnek benne. Az élet szava szeretne lenni, s nem a halálraítélt féllendületé." Ugyanabban a számban Kuncz Aladár így fogalmaz: „…a folyóirat megszületésének szükségessége tisztán az erdélyi viszonyokból alakult ki, úgy létének biztosítása is kizárólagosan az öntudatos erdélyi olvasóközönség kezébe van letéve. Az Erdélyi Helikon tehát már az első számában is nemcsak ígéret, hanem eredmény is, és minden reménységünk szerint bevezetője az erdélyi magyar irodalom egy újabb, nagyobb eredményeket hozó lendületének."

Az elkövetkező tizenhét évben ez a folyóirat lett az erdélyi magyar irodalom tárháza, és mai napig is tanúja annak a lüktető irodalmi életnek, amiben megszületett e tájak modern magyar irodalma. A két világháború között számos lap jelent meg, de legjobb esetben csak irodalmi melléklettel vagy alkalmi írásokkal, kivétel csak a Reményik Sándor szerkesztette Pásztortűz volt; az Erdélyi Helikon viszont az akkori idők legrangosabb folyóirata lett. Munkatársa volt Erdély minden számottevő írója, köztük a fiatal Tamási Áron, Dsida Jenő, később innen indult Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc. A szerkesztők magyarországi íróktól is kértek és kaptak írásokat, elsősorban a Nyugat jeleseit említhetjük: Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, akárcsak az esszéíró Németh Lászlót vagy a fiatal költőt, József Attilát, akikkel szoros kapcsolat alakult ki.

Az első szám megjelenése után többen is azonnal reagáltak és küldték el méltatásukat Áprilynak. Elsők között Molter írja:

„Kedves Lajos, először is őszinte örömömet fejezem ki a szép Erdélyi Helikonért. Valóban szájunk íze szerint való és Erdélyt reprezentáló kiadás ez a lap". Pár sorral odébb így folytatja: „Azt hiszem, az Erdélyi Helikon osztatlan elismerést fog szerezni az erdélyi irodalomnak, akkora ízlés és olyan finom művészi szempontok hozzák össze az Erdélyből kitermelhető legjobbat. Nálunk a városban nagyon tetszik!"

Néhány nap múlva Pintér Jenő, a kiváló budapesti irodalomtörténész méltatását olvashatjuk: „Igen Tisztelt Kedves Barátom! Megkaptam Erdélyi Helikonotok első füzetét. A folyóirat kiállítása igen tetszetős, tartalma értékes. Csak a fordítás maradhatott volna el belőle, erre nincs szükség akkor, amikor annyi magyar munka hever kéziratban. (…) Helyeslem azt is, hogy lehetőleg csak erdélyi íróktól hoztok közleményeket. Ismerem az ellenérveket is erre a fölfogásra, de mégiscsak az a helyes, ha erdélyi író szólal meg egy erdélyi folyóiratban. (…)"

A fenti levéllel szinte egyszerre érkezik az erdélyi szász írók jeles képviselőjének, Heinrich Zillichnek a méltatása: „Igen tisztelt szerkesztő úr, éppen most kaptam meg folyóirata első számát, és sietek, hogy tartalmához szívből gratuláljak. Az ön szeme előtt lebegő feladatkör nagysága szépen mutatkozik már az első lapszámban. Valóban örülnék, ha folyóirata a magyar irodalomban kitöltené azt az űrt, amely néhány más, értékes lap ellenére észlelhető volt. Ezen azt értem, hogy olyan folyóirat lesz, amely nem csupán gyűjtőhely, hanem mindig magas szinten mozgó, tevékeny irányító is. (…)"

Mikor 1929 nyarán Áprily Budapestre költözött, Kuncz Aladár veszi át a szerkesztést. Az Ellenzék jól fizető szerkesztőségét hagyja ott, mégis szívesen vállalja az áldozatot. Később Bánffy így mesélte el ennek történetét: „Hosszan, kissé elfogódva, kissé szégyenkezve adtam elő kérésemet. Most is látom, ahogy itt ül, a kanapén velem szemben. Szótlanul. Hallgatja, csak nagy, okos szemei csillogtak a sötétedő estében. Mikor befejeztem, könnyed mosollyal kérdezte: – Ez tehát olyan prófétai munka? – Valóban az – feleltem. Akkor vállalom. – És rögtön rátért póz nélkül, frázis nélkül a programra, tervekre, elgondolásokra, hogy szó ne essék arról az áldozatról, amit ő hozott."

Ennek a szerepvállalásnak stratégiai jellege és értéke van, az ő szerkesztői stratégiája mindenekelőtt azt célozza, hogy az Erdélyi Helikon ne csupán az erdélyi magyar irodalom, hanem az egész magyar irodalom műhelye legyen és a hagyományos erdélyiséget az európai szellemiség értékei és tradíciói egészítsék ki.

A szerkesztés átvétele után, Kuncz folytatta azt a baráti kapcsolatot, amit az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztésekor alakított ki Babits Mihállyal és közli vele, hogy „Augusztustól kezdve átveszem az Erdélyi Helikon szerkesztését, s röviden szólva azt szeretném, hogy ezt a folyóiratot tekintsd teljesen a Magadénak. Egy olyan folyóiratnak, amely minden tekintetben rendelkezésedre áll, s amelyben mindenről legbelsőbb meggyőződésed szerint írhatsz". E biztatásra Babits, ahol csak tehette, kiállt az erdélyi irodalom ügye mellett. „Magam is egy kicsit erdélyinek érzem magamat. A transzilván színek kitörölhetetlenek lelkemből s könyveimből. Minden, ami erdélyi, érdekel és izgat. Az új erdélyi irodalomhoz sok személyes emlék köt: számos íróját szeretem és nagyrabecsülöm (…)."

Kuncz Aladár hálásan köszöni Babitsnak, hogy kérésére megírja az egyetemes irodalmi programcikket a lap 1930-as januári számába („Európaiság és regionálizmus" címen jelent meg). A szerző megfogalmazásában: „Az első cikk, amit az erdélyi irodalomról (ezt is épp a Helikonban) írtam, a regionalizmus túlzásaitól és veszélyeitől óvott."

A folyóirat a helikoni írók fóruma, Kuncz az erdélyi magyar irodalom legjobb éveinek terméséből válogathat olyan szerzőktől, mint Áprily Lajos, Reményik, Dsida Jenő, Olosz Lajos, Bartalis versei, Kós, Tamási, Szántó György, Hunyady Sándor, Kacsó elbeszélései, Lakatos Imre, Krenner Miklós, Makkai Sándor vagy Ligeti Ernő tanulmányai.

Fennállásának tizenhat éve alatt az Erdélyi Helikon műfordításanyagában harmincegy nagy és kis nép, élő és holt nyelv irodalmával találkozunk. E világirodalmi kitekintés megvalósításában olyan irodalmi jelesek fáradoztak, mint Szemlér Ferenc, Maksay Albert, Kádár Imre, Dsida Jenő, Áprily Lajos és fia, Jékely Zoltán, a magyarországiak közül Kosztolányi és József Attila, hogy csak a legtermékenyebbeket említsük.

A közölt prózában szinte minden élő és alkotó erdélyi író részt vesz (a statisztika szerint Tamási Áron áll az első helyen 37 novellájával és 3 színművével); de már indulásnál ott találjuk a helikoni alapítókat – Berde Máriát, Hunyady Sándort, Kacsó Sándort, Kuncz Aladárt, Ligeti Ernőt, Molter Károlyt, Nyírő Józsefet; őket követi Balázs Ferenc, Karácsony Benő, Szántó György, az új nemzedékből: Asztalos István, Gagyi László, Szenczei László és Wass Albert.

Irodalomtörténeti megállapításként könyvelhető el, hogy a Helikonnak nem sikerült egy „valódi értelembe vett kritikusi nemzedéket kialakítani", ezt többen is kifogásolták. Ennek ellenére mégis létezett egyfajta kritika, amit maguk a szépírók végeztek. Érzékenyen reagáltak társaik alkotásaira, ismertetőket, bírálatokat írtak a megjelent kötetekről, novellákról – ebben mindvégig kimagasló szerep jutott Kós Károlynak, Áprily Lajosnak, Kuncz Aladárnak, de főleg Molter Károlynak. Később a fiatalabb generációból Szenczei László, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc, Bözödi György, nem utolsósorban Kovács László és Vita Zsigmond szerepelt ilyen jellegű írásokkal.

A következőkben szeretném – ha vázlatosan is – bemutatni, milyen színes volt a lap tevékenységének palettája. Mert nemcsak a laptestben megjelent írások változatosságára vonatkozott tevékenysége, hanem különböző rendezvényeket, irodalmi (és művészeti) tevékenységek, író-olvasó találkozók szervezését mondhatja a magáénak. Az Erdélyi Helikon eleven irodalmi lap akart lenni, kapcsolatot keres a közönséggel, előadóesteket, irodalmi szemináriumokat rendez. Nagy sikere volt a Marosvásárhelyen szervezett előadássorozatnak, és ugyanezt a célt szolgálta a középiskolai tanulók számára meghirdetett irodalomtörténeti verseny.

Az írók és a közösség nevelésében az Erdélyi Helikon azon az úton járt, mint korábban az Ellenzék: az erdélyi magyarság hagyományainak felkutatásával igyekszik erősíteni a nemzeti tudatot, az anyanyelvhez és a kultúrához való ragaszkodást. A lapban megjelent tanulmányok gyakran vizsgálják a fejedelmi múltat (Teleki Mihály, Kemény Zsigmond, Wesselényi Miklós). Ugyanide sorolható az az esszésorozat, mely Erdély nagyobb városait rajzolja meg: Tabéry Géza Nagyváradról, Krenner Miklós Aradról, Molter Károly Marosvásárhelyről és Berde Mária Nagyenyedről fest képet.

Az 1929-es harmadik vécsi találkozón került szóba első alkalommal a képzőművészek támogatásának kérdése. Ligeti Ernő mondja ki az ötletet, indítványa is lenne, de „…Nehéz dolog megszervezni őket. Hangyabolyba nyúlnánk. Azonban amiben segítségünket kérik, majd abban segíteni kell őket."

Kós Károly, akinek ugyancsak szívügye a képzőművészet, megismétli Ligeti gondolatát: „Ha a művészek hozzánk fordulnak, feltétlenül kell az ügyükkel foglalkozni. Ha talán ma nem is olyan magasrendű a munkájuk, a magyar kultúra itt képzőművészet nélkül nem képzelhető el. Törődni kell az üggyel, a kérdést tehát ilyen hirtelen ne ejtsük el. Ha már megtaláltuk a magunk egyesülési formáját, kötelességünk elősegíteni a festőket is abban, hogy egyesülhessenek".

Az Erdélyi Helikon 1929-es évfolyamának három egymást követő számában Kós és Szántó György összegezik a grafikai művészetek fejlődését, különös tekintettel a hazai eredményekre. A folyóirat, nem kevés anyagi áldozattal, mintegy félszáz kitűnő minőségű reprodukcióban az erdélyi magyar, román, német képzőművészek legjelentősebb alkotásait mutatja be: Nagy István, Szolnay Sándor, Aurel Ciupe, Nagy Imre, Tassy Demian, Gallasz Nándor, Mattis-Teutsch János, Fritz Kimm, Emil Cornea. Az 1930 márciusában Kolozsváron megrendezett első kiállításon (mely egyben társaságuk, a Barabás Miklós Céh alapításának is a dátuma) Kós lendületes beszédben érvelt a csoport léte, életképessége mellett: „Képzőművészeink próbálkozó tapogatózásai során eljutottak az erdélyi íróművészek furcsa, talán a világon egyedülálló, ismert szervezet nélküli szervezéshez, az Erdélyi Helikonhoz is. Nem annyira kéréssel, mint inkább tanácsért jöttek. (…) Ez a támogatás abban nyilatkozik meg, hogy a Helikon írói és újságíró gárdája elvégzi azt a felvilágosító – és ránevelő propagandát, amely a közösség műértését kicsiszolja, s ezzel kigyomlálja a dilettánsok burjánzását."

A Helikon feladatának érezte, hogy ismertesse a magyarsággal együtt élő népek irodalmát, ápolja a magyar–román–szász kapcsolatokat (különben ez is szerepel az első vécsi találkozó határozatai között). Mindkét szerkesztő rendszeresen közöl román irodalmat: népballadákat, Eminescu, Alecsandri, Blaga, Isac verseit, Agârbiceanu elbeszéléseit. Ion Chinezu állandó munkatársként ismerteti a román irodalom eseményeit; Ligeti Ernő Panait Istratiról, Kádár és Dsida Lucian Blagaról ír. Kuncz szerkesztői gyakorlatát helyesen értékeli később Emil Isac: „A Helikonban nem a szolgai lojalitás hamisságával, hanem azzal a meggyőződéssel közölted román írók műveit is, hogy a világ írói egyetlen családból valók, amelyben azért gyűltek egybe, hogy megismerjék egymás beszédét, mosolyát és könnyeit."

Gyakran szerepelnek a szász írók: Zillich, Wittstock, Folberth írásai is, sőt 1931 májusában a lap külön számot szentel a szász irodalom alkotásainak.

A nagyvilág kultúrája, irodalma ugyancsak élénk figyelemben részesült. A Helikon általában ugyanazokkal az írókkal foglalkozik, mint a Nyugat. (Ez a különös értékű lap idén ünnepli első száma megjelenésének 100. évfordulóját). Fordításokat közöl Prousttól, Valérytől, Shawtól, Werfeltől, portrét Tolsztojról, Thoman Mannról (vele Kuncz levelező viszonyban volt), Gideről. Érdekesek Reményi József beszámolói az amerikai regényekről, folyóiratokról, Faulknerről, O’Neillről.

A szerkesztők, a helikonista írók gyakran keresték a személyes kapcsolatot bel- és külföldi olvasóikkal. Erdély szinte valamennyi nagyvárosában vagy szellemi központjában rendeztek felolvasóesteket: Brassóban és Nagyenyeden a szász írókkal találkoztak, Bukarestben a románokkal. 1934-ben Kemény János, Kós Károly, Nyírő József, Dsida Jenő és Tamási Áron több magyarországi városban, köztük Székesfehérváron, Pécsett, Győrben, Egerben, Debrecenben találkoztak olvasóikkal.

Az Erdélyi Helikonról röviden írni nagyon nehéz, mert a közel két évtized alatt olyan gazdag, változatos volt tevékenysége, hogy azt a megadott terjedelembe beszorítani lehetetlen. Igyekeztem a legfontosabb, legbeszédesebb vagy/és érdekesebb fejezeteit említeni, hogy képet alkothassanak az olvasók erről a csodálatos munkáról, ami ma már szinte hihetetlennek hangzik. Mi mással fejezhetném be méltóbb módon szerény írásomat, mint Babits Mihály igazmondásával: „Magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv. Ebből a talajból hajtottak ki az erdélyi magyar írások és a magyarországiak egyformán."

Adamovits Sándor

Úgy látszik, hogy tavasszal a zöld könyvborító a divatos, ugyanis az elmúlt időszakban négy, műfajilag és terjedelmileg különböző, de hasonló zöld árnyalatú borítójú könyv került a kezembe. De nem csak ezért írok zöldségeket...

Oláh Sándor társadalomkutató jegyzi a Kivizsgálás című tanulmánykötetet. Alcíme behatárolja a könyv tartalmát: Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön, 1940–1989. A szerző, a tőle immár megszokott stílusában – érdekfeszítően és olvasmányosan tálalja a tudományos igényű és pontosságú szöveget – feszegeti szűkebb pátriánk társadalma és az állam közötti viszonyt. A nemes egyszerűséggel írásoknak nevezett tanulmányok két – a szerző szavaival élve – „a köztudatban élesen elkülönülő" történeti korszakot vizsgál. Az egyik a „kicsi magyar világ"-ként emlegetett 1940–1944 közötti időszak, a másik a népi demokráciának nevezett korszak fél évszázada. E második korszak kapcsán Oláh Sándor megállapítja, hogy míg „a közéleti fórumokon a társadalmi, a nemzeti elnyomás korszakáról szólt a diskurzus", „a »lenti« fél-nyilvánosságban, a különböző társadalmi csoportokban erről az időszakról egymásnak olykor élesen ellentmondó, egymásnak feszülő narratívák élnek".

A szerző azt is hangsúlyozza könyve előszavában, hogy „a letűnt korok társadalmi viszonyait vizsgáló történeti kutatás olykor a jelen nyilvánosságában uralkodó kánonoktól eltérő tartalmú következtetésre juthat", s példaként említi, hogy a két történeti korszakban az állam sok esetben hasonlóképpen viszonyult például a tulajdon kérdéséhez, s ez a föld és az erdő használatának szabályozásában, a javak elvonásában és az árak hatósági szabályozásában nyilvánult meg.

Ugyanakkor Oláh Sándor felhívja a figyelmet arra is, hogy a hatalom részéről való beavatkozás konfliktusokat, feszültségeket gerjesztett a társadalmi csoportokon belül, egymás ellen fordítva embereket azonos társadalmi csoporton, családon belül is.

A kicsi magyar világról nálunkfelé kétféle nyilvánosság létezett: egyikben szüleink-nagyszüleink által mesélt történetek, élmények jelentek meg, a másik a hivatalos román történetírás megbélyegző, horthy-fasisztázó diskurzusa. A magyar gyermek otthon az egyik történetet hallotta, az iskolában a másikat tanulta, s végül nem tudta eldönteni, hogy mi az igaz az egészből.

Oláh Sándor könyvének első fejezete – a kötetnek több mint fele – segít eligazodni ebben a kettősségben.

A második fejezet időben közelebb áll hozzánk, s erről is többféle diskurzus folyik: a népi demokrácia időszaka. Ez több, élesen elkülönülő korszakra tagolódik, noha tizennyolc év távlatából hajlamosak vagyunk összemosni ezeket az időszakokat. A Kivizsgálás kötet azonban az általunk egységesnek elkönyvelt korszak társadalmi folyamataiba segít betekinteni, nyomon követni, mi és hogyan zajlott le egy-egy kisközösség életében – történelmi perspektívából mért – rövid idő alatt.

A Tivai Nagy Imre hagyatékában lévő közgazdasági írásokból készült válogatás jelent meg a Hargita Kiadóhivatalnál. A kötet időben visszavisz az első világháborút megelőző időszakba, a törzsanyagot a Csíkmegye közgazdasági leírása című monografikus munka képezi, ezt egészítette ki a szerkesztő, Nagy Benedek egy, a székely kivándorlás okait vizsgáló röpirattal, valamint a térség gazdasági életében bekövetkezett jelenségeket és folyamatokat bemutató kisebb írásokkal.

Kánya József adjunktus a kötet előszavában ma is időszerűnek tartja a száz évvel ezelőtt megfogalmazott következtetéseket, ugyanis „100 év alatt a Székelyföldön a gazdasági-társadalmi problémák, jelenségek, a mentalitás lényegi elemei, jellemzői nem változtak". Mint írja, „ez nem véletlen, hiszen a XIX. század végén és a XX. század elején, valamint a XX. század végén és a XXI. század elején Székelyföld egy modernizációs kényszernek, egy külső kihívásnak volt és van kitéve." Megállapítása szerint míg száz évvel korábban az ipari forradalom nyomán kibontakozó modernizációs hullám érte el a földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt peremvidéknek számító Székelyföldet, most az európai integráció szülte modernizációs kényszer érte el a térséget – ugyanazokat a megoldatlan gondokat találva.

Az Alutus Könyvkiadó a bécsi dr. Száva Tibor-Sándor családtörténeti kutatásaiban gyökerező, a csíkszépvízi és a gyergyói örménységre kiterjedő kötetét adta közre, bemutatóit nemrégiben tartották.

A könyv egy másik Székelyföldre kalauzol el, egy olyan szegletébe ennek a szikes vidéknek, amelyben megkapaszkodtak és gyökeret vertek az őshazából elüldözött örmények. Azok az „idegenek", akik szokásaikkal, hagyományos mesterségeikkel, kultúrájukkal gazdagították a befogadó településeket és azok környékét, s akik számos kiemelkedő személyiséget adtak a magyarságnak.

A kötetnek – mégha több jelzést is kaptunk pontatlan adatokról – ott kellene lennie mindannyiunk könyvtárában. Azért, hogy tudomásul vegyük a magyar-örmény együttélés tényét, azért, hogy tanuljuk meg tisztelni gyökereinket, múltunkat. No meg azért, hogy tanuljuk meg: mikét lehet megmaradni egy teljesen idegen kulturális és nyelvi közegben. Nem népszerű manapság ezzel a példával élni, de a magyar zsidóság és a magyarörmények sorsa példa és tanulság kell legyen a megmaradásra, a túlélésre. Példájuk azt mutatja, hogy lehet és kell – akár idegen testként – megmaradni más nyelv és kultúra szorításában.

Száva Tibor-Sándor kötete elkalauzol a múltba, történelmi visszapillantása végigköveti az örmények hányatott történelmét 1239-től napjainkig, a tragikus sorsú népcsoport menekülésének útját Ázsiától a Kárpát-medencéig.

Korábbi családtörténeti munkáihoz képest újdonsággal is szolgál a szerző, A családnevek alakulásának rövid elemzése című fejezet bemutatja, hogy körülbelül hány család települt be Erdélybe, e családok milyen nevet viseltek betelepedéskor, illetve e családnevek hogyan alakultak az idők folyamán. A szerző mérnöki pontossággal megállapította, hogy minden betelepülő család nevéből 2,8 új családnév képződött, a 46–50 családnév az idők folyamán 130-ra bővült.

Külön fejezet foglalkozik a szépvízi örmény gyökerekkel, a magyarörmények ősei által beszélt nyelvvel, és külön fejezetet szentel a szerző az 1784. évi egyházi vizitációs jegyzőkönyvnek, annak az örményekre vonatkozó adatainak, majd lexikonok szócikkeinek tömörségével teszi közkinccsé a törzscsaládok – szám szerint 86 család tagjainak – lajstromát.

Érdekes intermezzo is van a könyvben, a maroshévízi Czirják Károly helytörténeti vizsgálódásainak eredményeként összeállított, a báró Urmánczy Nándor mára feledésbe merült életútját bemutató fejezet gazdagítja a környék örménységéről kialakult képet.

A kötetet Karda Zoltán fotói zárják.

A zöld olvasónapló zöld könyveinek sorát egy kétszeresen is zöld kötet zárja: nemcsak a borító domináns színe a zöld, hanem tartalmában lapunk volt főmunkatársa, Zöld Lajos munkásságához kötődik. Szekértábor a Szármány hegyén – ezt a címet viseli a Zöld Lajos és Dávid Gyula által szerkesztett kötet. Mint alcíméből is kiderül, a – Zöld Lajos által létrehozott – szárhegyi művésztelepen összegyűlt írók tanácskozásainak jegyzőkönyveit, sajtóvisszhangját tartalmazza, kiegészítve levelezésekben, memoárokban fellelhető utalásokkal.

A szekértábor védelemre berendezkedett elkülönülést jelent az én értelmezésemben. Eredményes improvizáció volt a harcászatban, az egymáshoz erősített szekerek amolyan mozgó erődöt, védőbástyát képeztek.

A szárhegyi telepnek is amolyan védőbástya szerepe volt az átkosban: a népek közötti – értsd román-magyar – barátság védőbástyája oltalmában a magyar művészeknek, népművészeknek és íróknak próbáltak fórumot teremteni a lelkes emberek. S közben számukra a barátság fogalma nem ideológiai töltetű volt, nem azt jelentette, hogy van domináns barát és önfeladó barát, hanem egyenlő feleket, partnert, egymást elismerő és megbecsülő embereket jelentett. Tehát a szekértábor a magyar kultúra önvédelmét jelenti, ugyanakkor a barátság, a sorsközösség önvédelmét is.

A kereskedelmi forgalomba nem kerülő könyv könyvtárakban lelhető fel, de érdemes megkeresni, olvasni, tanulmányozni, ugyanis árnyalja, színesíti a közelmúltunk történéseiről bennünk élő képet. Három, a marosvécsi helikoni találkozók mintájára létrejött írótalálkozó, ugyanakkor három történelmi kor elevenedik meg az olvasó előtt. Húsz év – kinek röpke időszak, kinek pokolian hosszú két évtized – történése, az irodalom szerepe, a társadalom, a hatalom és az irodalom viszonya bontakozik ki az igényesen szerkesztett, ízlésesen kivitelezett könyvben.

Zöld Lajos sorait idézném végül. Azokat a sorokat, amelyeket Domokos Géza temetése kapcsán vetett papírra: „Meleg, magvető, szép holnapot ígérő tavaszi délután volt. Azt sugallta, hogy szombat után vasárnap, tavasz után nyár következik, meghal egy ember, születik egy másik, mi pedig közben megszállottan lökdössük egymást romániai magyar sorsunk történelmi bitófája alá... Szárhegy talán gát tudna lenni e megátalkodott gyászmenet útjában, hogy érzékeltesse mindazt, ami Domokos Géza hitvallása volt. Az ősi kápolna mellett, egy gyenge pillanatában mondta, idézte nekem: „Valami kell mindig,/ bor, búza, békesség,/ kicsit melegebb kézfogás,/ kicsit melegebb ölelés.../ szíves szavakért szíves viszonzás is."

S ez a kulcsszó sok esetben: viszonzás. A barátság – akárcsak a szerelem – mit sem ér viszonzás nélkül. Vagy az alkotó ember munkája mit sem ér, ha azt nem viszonozzuk befogadással: a zenét hallgatással, a művészeti alkotást nézéssel és látással, a könyvet olvasással. Még akkor is, ha most csupa zöld könyv került kezünk útjába.

Sarány István

Találkozás Bölöni Domokossal és Kedei Zoltánnal

A székelykeresztúri Zeyk Domokos Iskolaközpont iskolaheti rendezvényei közül egyik legjelentősebb volt a Bölöni Domokos íróval, a marosvásárhelyi Népújság közéleti napilap újságírójával, valamint Kedei Zoltán festőművésszel tartott találkozó, melyet Máthé Melinda tanárnő Antal Erzsébet és Kacsó Anna kollégái segítségével szervezett meg.

A találkozón Bölöni Domokos Széles utcán jár a bánat című, harminckét rövidprózai írást tartalmazó könyvét ismerhettük meg. A szerző írásaiban azt kívánja sugallni, hogy a törvényszerű emberi kapcsolatoknak örökérvényű szabályai vannak, csak jól kell olvasni az emberi történeteket, amelyek az emberi lelkekben rejtőznek. A rövidpróza az író értelmezésében összefoglaló műfaj, ami jobbára a terjedelemre utal. A Hullámok boldogsága című első könyve 1980-ban jelent meg, Bajor Andor és Szilágyi István írt hozzá ajánlást. 1995-ig még három kötete látott napvilágot, azután minden évben egy-egy rövidprózákat tartalmazó könyve. Szerinte e műfajba belefér a humoreszktől a novelláig, a tárcától a szatíráig minden.

Humora a gyermekkorában gyökerezik. Bölöni ugyan elismeri, az újságírói foglalkozás befolyásolja a prózaírót, de nem tudta őt kikezdeni a napilap taposómalma. A vegyes lakosságú faluból, Szászdányánból származó Bölöni Domokos szeret terepre járni, ismeri a vidéki ember észjárását, megnyílnak előtte a falusiak. Nem esik nehezére a nyelvükön szólni, írni, közérthetően fogalmazni. Véleménye szerint az újságnál tálcán kínálkoznak a témák, a sztorik, a jellemek és jellemtelenségek. A humoros jegyzeteket annak idején kényszerből kezdte írni, amikor „nem lehetett arról szólni, amitől az orrunk vérzett". Az ártatlannak látszó humort még elviselte az akkori hatalom.

Számára a szatíra az imádott műfaj. Eddig a rövidprózai írások mellett egy kisregényt is írt, de megjelent írásaiból össze lehetne válogatni egy nagy kötetre való, sziporkázó, vidám anyagot is. Bölöni Domokos vallja: „Megkeseredetten is kacagva írok".

Nincs jó véleménye a könyvkiadásról, úgy véli, e téren a kilencvenes évek végi partizánkodás még ma is tart. A pályázatok leszűkültek, csak a legjobbak vagy legszerencsésebbek jutnak intézményi támogatáshoz. Az irodalmat mindig is a „szponzorok" irányították, csak koronként más-más néven emlegették őket. Olykor már visszatetsző, hogy bárki bármit kiadhat, ha pénze van hozzá. A könyvkiadás és -forgalmazás hiénáit megveti. Úgy véli, a politika korrupttá tette az értelmiséget is, de e „tőkemenyasszony Kati" is szeret táncolni.

Arra a kérdésre, hogy menetrendszerűen következnek-e újabb Bölöni-kötetek, ezt a választ kapom:

– Ami engem illet, évente írok egy kis kötetre valót, amit a magam erejéből és jóindulatú barátaim segítségével kiadok. Ez az én „fekete sorozatom". Köteteimből azok kapnak, akiket valóban érdekel, amit írok. Ismerem őket. Minden túlzás nélkül mondhatom: van „táborom". Látom az olvasóimat, amikor írok. Ez is valami, de nem újdonság. Mindig is láttam...

A találkozó másik meghívottja Kedei Zoltán, marosvásárhelyi festőművész volt, aki Székelykeresztúron járt középiskolába, és itt érettségizett. Már több mint száz egyéni és közös kiállításon vett részt. A találkozón festményeinek reprodukcióit tartalmazó, munkásságának tükröt tartó albumát ismerhettük meg.

László Miklós

TÖLTŐTOLL

Mér’ nem tudok én is úgy, te Máriskó, mér’ nincs nekem is annyi erőm legalább, hogy mondjuk, megvessem azt a hurkot, hogy egyszer s mindenkorra bogot vessek az életem végire, miér’?

Hát mert te nem afféle fajta vagy, Kalári. Neked más kalánnyal mértek, te mindég kisasszonynak készülődtél, már kicsi leányka korodban a pesti nénéd rongyaiban cifrálkodtál, hogy’ elvert az anyád, mikor egyszer a piacon billegetted magadat...Téged másfajta sárból mintáztak, Kalári. Te akkor is szerettél élni, mikor az utolsó napszámos is a Küküllőbe fojtotta magát, mert a gazdákat megölte a szárazság, a kóta meg az adó, munka sem volt, nemhogy betevő. Te most, nyolcvanesztendősen is küsasszon’ maradtál, Kalári.

A vén Bakó is mitől ment a víznek? Azt mondják: lökték. Kicsoda venné el az életet, amúgy is búcsúzóban? A komaasszonyod, Szepes Gizi is csak úgy, ráhajolt a vízre, hogy az orcáját hűsítse, és zutty, bele a gübőbe? Ki hiszi el az ilyen mesét?

Jaj, Máriskó, ha az emberre rájön a mehetnék, akkor is elmegy, ha már eszébe sem jut. Az én nannyóm folyton folyvást sóhajtozott, ott lábatlankodtunk az ágya körül, és nyaggattuk: mitől sóhajtozik annyit, Nannyó? Elhagyta tán a szeretője? Azért bánkódom, lelkeim, hogy miért élek, sírta el magát nannyónk, érted te ezt, Kalári, hogy miért él? Miért él az ember, ha már odajut, hogy nem akar élni.

Nem jönnek még? ’Sze már szól a harang, mióta szól. Te, vajon nem baj, ha kiültünk a padra? Az ének hallatszik-e már? Mióta akkora csattanás volt hatvannégyben, hogy meggyúlt a csűrünk is a villámtól, nem hallok jól a bal fülemmel. Jönnek-e már?

Jönnek, jönnek, az Alszegen lehetnek. Ne hurbolódj, Kalári. Ha idegeskedsz, elkezd kalapálni a szíved, s aztán kiabálhatok, hogy mossanak fel. Amíg hallod a harangot, nem jött el a Júdásod, szuszogj nagyot. S osztán mikor már közelednek, hát illedelmesen béhúzódunk a kapu mögé. Ha már nem kísérhetjük ki, ne cégéreztessük magunkat.

Nesze, fogd a botodat. A kapuval majd elbánok.

Jaj, hogy milyen könnyen eldobják az életet. Ez a legény is, huszonöt évesen...Az uram szegény, szolgált Bukurestiben, volt csendőr Budapesten, harcolt a keleti fronton, megjárta Szibériát, a Duna kánálist, halála előtt még egyszer belelógatta lábát a Balatonba, annyi verést, kínzást kevesen kaptak a faluban, mégis örökké azt énekelte, hogy Egyedüli reményem, ó Isten, csak Te vagy..., és még azért is megkalapálták... De egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy felakassza magát. Megtehette volna, mert az istálló üres, a csűrfia teli homállyal, az állás szúette gerendáiról árván lógnak az istrángok, szinte kérik: húzd fel magad, húzd fel magad, Derék Györi!... Utoljára még a bal oldalára fordult, azon szeretett aludni, és reggel nem kelt fel, amikor trombitált a csordapásztor...

Az én Samim már nem tudott beszélleni, megette a gigáját a szivar s a pálinka, de sosem vert meg, igaz, kikárinkodta magát, s villázta a tehént erősen, annál egyebet nem tett a hitván’. Nagy esze volt, a hátsó csűrfalat gyengén rakta valami cigány még ötvenkettőben, s az én Samim kitalálta, hogy átköti a tetejit a hosszúkötéllel, aztán befekszik alája. És még azt is megvárta, hogy elálmosodjék, csak akkor rántott egyet rajta.

Ha otthon vagyok, tégláról téglára, a két kezemmel bontom le szegény uramról a falat, de a Ropóban berzengettem a szénát, mire hazajöttem, fel sem is ébredt szegény Sami.

Na, jönnek. Szegény fiú. Szeretője is volt, te. Lehet, hogy éppen azért?!... Hagyott cédulát. Levelet.

Ne mutogassák, ne publikáljanak róla.
Máma, te? Úgyis a tévébe kerül.
Szép temetés! Rezes bandával.
Én is ilyent szeretnék, Kalári.
Hadd el, Máriskó, jó neked a dalárda is.
Be’ széles lett a nagyutca. Mennyi ember fér el rajta.
Milyen szépek. Mind feketében.
Széles a bánatnak útja, Kalári.
Mégis alig férünk rajta, Máriskó.

Bölöni Domokos

„Téged sem kergettek gyerekkorodban szebeni szalámival a zongora körül" – szokták mondani annak, ki úgy urizál, mintha palotában cseperedett volna fel. Kevés ház dísze zongora, s még kevesebben bírják újra szép szóra bírni a háromlábú matuzsálemeket. Márpedig e zeneszerszám olyan hangokra képes, mely lelket önt az emberbe, feledteti bánatát, röppenti a boldogság földjére. Ha a családoknak nem is, de a kulturális intézményeknek kell legyen zongorájuk – véli a gyergyói múzeumigazgató, s el is indul zongorakeresőbe. A Gereöffy családnál lel rá egy megvásárolható darabra, s így a család által hajdan Déváról hozott zongora átvándorol a maga 122 évével a Tarisznyás Márton Múzeumba.

Tegnapra szóra is bírták, a kamarazene-hangverseny alkalmával Vermesy András művészien játszott rajta.

Igen ám, csakhogy beteg az öreg, orvost kellett hozzá hívni. Csíkszeredából érkezett a gyógyító, Kedves Péter, kék köpenyben, szerszámokkal, s mint kitől már ezerszer kérdezték, milyen vírus támadja a zongorákat, vágja ki a választ: a szú, a rozsda, a moly s a hozzá nem értő ember.

– Mekkora értéket képvisel egy ilyen zongora?

– Az erkölcsi értéke óriási, az a csodálatos, hogy 1885-től életben van, túlélte az időt, és egy kis javítással működőképes, az emberek lelki szépítését szolgálja. Egy ilyen hangszernek a piacon, ha meg akarjuk vásárolni, ötvenezer lej körüli az ára. De ebből az összegből nem lehet elkészíteni egy zongorát. Nagyon sok asztalosmunka van benne. Szarvasbőrrel vannak bevonva a kalapácsok, az öntvény, körben a keret is nagy érték, nem beszélve a húrokról, csak egy húr helyrehozása ötven lejbe kerül.

Zongorista is a zongoradoktor, bár ez nincs így minden kollégájával, de biztos, hogy előnyére válik, egy hosszabb restaurálás után, úgy levezetőnek lejátszik egy Bach-művet, hogy a munkaadók álmélkodjanak. Hívják is az ország minden szegletébe, a Szatmári Filharmóniához szinte hazajár, de üzennek érte Medgyesről, Onesti-ről, s most ugye Gyergyószentmiklóson is akadt teendője.

A koncertre elkészül a zongora – ígérte a mester, de a klaviatúra borításának cseréje elmarad. Elefántcsontból van, amit már nem lehet kapni, esetleg egy másik zongorából lehetne levenni, feltéve, ha a méretük megegyezik. Az is megtörténhet, csont helyett műanyag fedi majd a billentyűit.

Az alapfa viszont remek. Nem is tudnának ma ilyet gyártani – mondja Kedves Péter. Aztán a miértre is jön a válasz, nem várt magyarázat: mert szennyezett a levegő.

– A régi zongoráknak nemcsak erkölcsi és technikai értékük van, van itt más is: a fa. Amikor azt a fát kivágták, nem volt ilyen mértékben szennyezett a levegő, mint most, és azt a rezonanciát, amit ezek a hangszerek ki tudnak váltani, a ma vágott fa meg sem közelíti. A réginek egyenletes, szép hangzása van, kerek egész. Ugyanakkor azt is tudták az ősök, mikor kell kivágni a fát, hogyan kell tárolni…

Viccesre véve kérdezgetjük: már a szarvasbőr sem a régi, azt is kikezdte a szennyezés? És lám, a szaki nem mosolyog kérdésünkön, bizony, bizony, most bontja, cseréli a bőrözést, de sejti, hogy az is jobb állapotú, mint a ma kapható. Mélyen búg, aztán „felvisít" az 1885-ben született. Hangja páratlan, a mai mester csak formáját tudná leutánozni. Hiába, a moly, rozsda, szú mellett a rossz ember is kifejtette tevékenységét, és szennyezettségével a környezet a fa hangját is elrontotta. Hát hogyne lenne nagy értéke a matuzsálemnek, s hát még a zongoradoktornak, ki e hangokat visszacsalja az öreg torokba.

Balázs Katalin

„Színek zengése!/ Fények zúgása!/ Mártir mosolya!/ Szűz vallomása!/ Kék, ami békül,/ piros, mi lázad!/ Magasba ragad,/ a mennybe ragad/ lángtünemény/ és tűzkáprázat!" – hangzottak igen találóan Dsida Jenő Templomablak című költeményének sorai Zsigmond Éva-Beáta színésznő tolmácsolásában a Xantus-album szerdai bemutatóján. A Corvina Könyvesház polcai között is szorosan álló érdeklődők az ötvenedik életévében járó Xantus Géza képzőművész munkásságát, életútját összegző Égi dimenziók című művészeti album tartalmával ismerkedhettek meg. Szatmári László, a kötet szerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket, az albumot Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró ismertette. „Mágikus festészete által megragadott dimenzióját a művész úgy vetíti elénk, hogy a testek, tárgyak, épületek, a természet és jóformán minden átjárhatóvá válik, amit ő az egymásra tevődő árnyalatokkal érzékeltet. Túl a világi dimenziókon festményein, de grafikáin is a hitből fakadó, égi dimenziók hangsúlyosan megjelennek" – mondta Nagy Miklós Kund, aki A tetten ért idő címmel jegyzi a kötetben a római hangulatokat összegző fejezetet. Továbbá magyarországi művészettörténészek esszéit is olvashatjuk az albumban: Kerny Terézia gondolatait a bevezető sorokban, Xantus szakrális művészetéről Gebauer Imola, grafikai munkásságáról pedig Horváth Hilda értekezik, de mindannyian rámutatnak a xantusi művészet sajátosságára: a transzcendentális dimenzió érzékeltetésére.

A szekszárdi születésű és Szegeden elhunyt Baka István (1948–1995) költészetével ismerkedhettünk meg az elmúlt napokban a Márton Áron Gimnázium és a szegedi Baka István Alapítvány szervezte irodalmi rendezvényeken – a Nemzeti Civil Alap, valamint a szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat támogatásával.

„Csak a szavak, már nem maradt más" mottóval a csíkszeredai középiskolás diákok Baka-verseket szavaltak a versmondó vetélkedőn, tegnap könyvbemutató keretében a Corvina Könyvesházban ismertették Baka István műveit. Ezt megelőzően, csütörtökön pedig előadások hangzottak el ugyancsak Baka István poétikájával kapcsolatosan.

Nagy Gábor költő, irodalomtörténész hozta közelebb Baka költészetét, ismertetve lírájának sajátosságát: a józsefattilai szemléletmód összekapcsolását a bakaistváni egységes metaforarendszerrel. Mint mondta, ez is ékes bizonyíték arra, hogy Baka milyen nagy mértékben tudatos költő volt. Az előadó – versekkel is alátámasztva – rámutatott a bakai alapmetaforából kibontott gondolatiságra, allegorikus képrendszerére. Beszélt a korai, közép és késői Baka-líráról, hogy a kozmikus táj elemei, a költői toposzok nála más hangon szólalnak meg, majd a szigorú ritmikájú kerek mondatai széttöredeznek, ironikusan szólnak, sőt műfajparafrázist is találunk versei között.

Nagy Gábor az erős Baka-kultusz létezését is alátámasztva a kortárs magyarországi irodalomból hozott fel példákat előadása második részében. Így említette Falusi Márton fiatal költőt, aki merészen viszi tovább Baka gondolatiságát, a végletekig kihasználva a szójáték lehetőségeit. Az irodalmi kalandozást végül Orbán György szekszárdi színművész produkciója egészítette ki, amelyben Baka István Szekszárdi mise című művét adta elő.

Antal Ildikó

HÁZI MŰZEUM

Sosem szerettem ezt a büdös és nagyot csattanó fém-szikracsiholót, amitől benzinszagú lett a levegő, amikor használták, de a férfiakat boldoggá tette, ha szerezni tudtak egyet, persze külföldről. Emlékeznek ugye, hogy 25–30 évvel ezelőtt öngyújtót, „nejlonpungát", mosdószappant, Vegetát, Wiener kávét hoztak vagy küldtek külföldi barátaink, rokonaink. Páran közülük ma is ezt teszik, és nem nagyon boldogok, hogy ma már nálunk is mindent lehet kapni és ugrott egyet-kettőt a csikónk!

Akkoriban viszont, amikor családunkban mind a négyen fújtuk a füstöt, sokan boldoggá tudtak tenni egy-egy jóképű öngyújtóval, finomabb cigarettával. Az eldobható öngyújtókat szépen elvittük a „szervizbe", szelepet tetettünk beléjük és megtöltettük gázzal. Aztán vigyáztunk rájuk, nehogy elveszítsük, vagy ellopják tőlünk. A benzines öngyújtókba kovakövet vásároltunk, benzines fiolákat reszelgettünk, mint az ápolónők, csattogtattuk őket és elszántan fújtuk a füstöt úton-útfélen, vagány, modern embereknek hittük magunkat, környezetünk elfogadó volt vagy csak beletörődő, szó sem volt tilalmakról, csak az iskolában.

Én az egyetemen kezdtem a cigarettázást, a női egyenjogúság egyik megnyilvánulásának gondoltam. Egy lejért vettünk 10 darab szűrős Carpa_it, azzal ágáltunk a folyosón szünetekben és a kávéházakban, miközben a XX. század parttalan realizmusáról, avantgard költészetéről és Picasso, Dali, Miró művészetéről vitatkoztunk. Sosem szívtam le igazán a füstöt, el is ájultam volna tőle a 35 kilómmal, de attól fogva fokozatosan az életem nélkülözhetetlen kellékévé vált harmincöt éven át és nagyon sokat köszönhetek neki, boldog voltam vele. A munkahelyen úgy éreztem, hogy a füst beburkol és elválaszt a gyűlések ostobaságától, a tízpercek nyüzsgésétől, az iskola zajától. Otthon a lazítást jelentette, vagy a feszültségek levezetését, társaságban stimulátort. Egyszóval, kellett nagyon. Óvott, védett a bunkóságtól, megkímélt a letargiától, egykedvűségtől, monotóniától, neuraszténiától. Bármi ért, ha rágyújtottam, az volt az illúzióm, hogy ura vagyok a helyzetnek: egyik kezemben füstölgő cigim, másik kezem már cselekedett, intézkedett, ösvényen voltam, tudtam az utat. Amíg a gyerekeink kisiskolások voltak, minden, a dohányzás kóros hatásáról szóló cikket gondosan kivágtak és ebéd közben diszkréten a tányérunk mellé csúsztattak. Mi elolvastuk, mondtuk, hogy igaz, amit a dohányzásról írnak, de hát stresszes az életünk stb, stb. Aztán ebéd után, a kávé mellett ellazulva elszívtunk egy-két-három cigarettát. Középiskolás korukban gyerekeinknek is stresszes lett az életük. Így aztán a „nagy múltú" gimnázium vécéjében kezdtek kísérletezni a füstöléssel. Egyiket egy kollégám csípte el és szólt rá ironikusan: „Szívd, ki tudja meddig szívhatod!" Ő volt a pedagógus. A másikat egy szadista őrült kapta rajta és szó szerint megetette vele a zsebében talált két szál cigit. Ő volt a KÁPÓ, sokra is vitte az iskolai szamárlétrán. Akkor megegyeztünk az ifjakkal, hogy a legjobb lesz, ha otthon járnak „tilosban", pénzt kérnek erre és eldöntik kell-e nekik igazán ez a pótcselekvés, vagy sem. Jó darabig nem kellett, aztán igen, meg nem, meg igen. Minálunk az országban, szabad emberek módjára akkoriban rengetegen szívtak iszonyatos, kóróval teli cigarettákat, a nők is. Barátaink is pöfékeltek, talán így is választottuk egymást. Ahol vonakodva keresték elő a hamutartót és prédikálni kezdtek, oda másodszor nem látogattunk el. Külföldi utazásainkon kezdtük először érezni, hogy román, magyar, bolgár, koreai cigarettáink, amiket szívtunk (mikor mit vehettünk olcsóbban) rendkívül büdösek és mi is azok vagyunk. De ez még nem jelentette, hogy leszokjunk, csak azt, hogy restelkedni kezdtünk e szenvedély miatt. Én egy hibás röntgenfelvételnek köszönhetem a szakítást a füsttel. A mikrofotón az egyik tüdőmön hatalmas kaverna éktelenkedett. Amíg felértem gyalog a kórházba és kivártam a soromat a röntgenorvosnál, az alatt döntöttem. Azt gondoltam, ha ezt megúszom, azonnal abbahagyom. Annyira boldog voltam, hogy megúsztam, hogy elszívtam egy cigarettát. Az utolsót. Azóta a kávé nem ízlik. Összetartoztak a füst és az aroma. Szertartás volt, elbűvölő, nyugtató és ez ma is hiányzik. Azon kevesek közé tartozom, akik nem gyűlölik, nem üldözik, nem oktatják és nem szidják a cigarettázókat, miután ők maguk abbahagyták.

Ha egy embernek nem biztos a járása, botot, mankót ragad. Ha nincs rá többet szüksége, eldobja. Mint egy benzines öngyújtót, vagy az utolsó cigijét. Ennyire egyszerű az egész!

Váli Éva

Baka István

Vonul a szürke téli ég:
kopottas írógépszalag,
sorjáznak a havas vidék
lapján a halovány szavak:

tanyák, zúzmarakoszorús
gyümölcsfák, bokrok, csenevész
akácok és a szigorú s
ritmikus kerítés,

vasút, ahol vonat robog,
villanva, mint a képzelet,
csapszéktető, min tántorog
a kémény-ékezet,

a jéggel – hályoggal – lepett
tehénszemű tavak,
a horhos és a nyárliget:
szavak, szavak, szavak,

szavak, s belőlük összeáll
a strófa – rímei rögök,
zárójel-szárnyú varjú száll
barázda-verssorok fölött.

Vonul a téli szürke menny, –
mögötte ki hajol
a gép fölé, mely szüntelen
cseng, sort vált, zakatol?

Talán te írod, Istenem,
a föld színére versedet?
Hozzád fohászkodom – nekem
add meg, hogy benne rím legyek!

És hogyha rímnek engemet
elég tisztának nem találsz,
beérem azzal is – legyek
versedben asszonánc!

A szerző megjelent verseskötetei: Magdolna-zápor, Tűzbe vetett evangélium, Döbling, Égtájak célkeresztjén, Farkasok órája, Sztyepan Pehotnij testamentuma, November angyalához, Tájkép fohásszal, Legyek versedben asszonánc (posztumusz); Próza- és drámakötetei: Szekszárdi mise, A kisfiú és a vámpírok, Beavatások.

Friedrich Dürrenmatt hallatlan népszerűségéről, töretlen sikeréről felbukkanásától mindmáig – pedig 1990-ben már halott – több magyarázatréteg is felfejthető. Az egyik legfontosabb talán az az utánozhatatlan szemléletmód, amit Franz Kafkától oly természetesen örököl, mint a szülő hátrahagyott ruháját az utód: fölveszi, és úgy fest benne, mintha ráöntötték volna. Az érzékeinkkel tapintható, legközvetlenebb valóságból kiinduló, de az abszurd, a groteszk és a fantasztikum határáig táguló írói világa egyszerre svájci, ugyanakkor univerzális is. Regényeit, elbeszéléseit olvasva megcsap bennünket az alpesi hétköznapok levegője, ám világszerte játszott, nemegyszer megfilmesített darabjait (Az öreg hölgy látogatása, A nagy Romulus, Fizikusok, Görög férfi görög nőt keres, Angyal szállt le Babilonba stb.), sűrű feszültségű rádiójátékait a parabolák és a gondolatiság felé viszi el nagyfokú elemzőkészsége. Megvallom, személyesen a prózáját szeretem leginkább, bár színre vitt darabjai sem hagytak hidegen. Elbeszéléseiben, s különösen néhány regényében (A baleset, Ígéret, Zűrvölgy) érezni az író mindenhatóságának a tényleges súlyát. Dürrenmatt képes bármit elhitetni és „megetetni" az olvasóval, anélkül, hogy kóklerséggel vádolhatnánk. Ritka nagy játékos, akárcsak a remek válogatású novelláskötetéből kiválasztott elbeszélés főszereplője, a színházigazgató, s életművében számos változatban is ragyogóan demonstrálja: ha a világ nem eléggé körültekintő, úgy egyetlen ember akarata (hatalma, pénze, ambíciója, eszelőssége, megszállottsága stb.) képes maga alá gyűrni a nyájként viselkedő, ösztönein túllépni képtelen tömeget. S érdekes módon, nem e „világfölötti" igazgatókat bélyegzi meg, hanem bennünket, akik behódolunk nekik...

Nagy méltánytalanság, hogy Dürrenmattot a Nobel-díj képes volt elkerülni.

Cseke Gábor

Friedrich Dürrenmatt

Az az ember, aki előtt a város behódolt, körünkben élt már akkor, mikor még ügyet sem vetettünk rá. Csak akkor figyeltünk fel, mikor viselkedése feltűnővé kezdett válni. Eleinte nevetségesnek tartottuk...

Ma már nehéz lenne kideríteni, mi volt az, ami bennünket viselkedésében nevetésre ingerelt, bár később az emberek nemcsak hogy szolgaian meghunyászkodtak előtte – ez mint a félelem jele érthető lett volna –, hanem őszinte csodálattal is elárasztották. Megjelenése is furcsa volt. Apró termetű volt, úgy nézett ki, mintha nem lettek volna csontjai, amolyan nyúlós testű állatra emlékeztetett. Úgy járt-kelt, akár egy kötéltáncos, aki attól fél, hogy elveszti egyensúlyát. Nesztelen léptekkel osont, hol lassított, hol gyorsított szabálytalan időközökben. Ha tárgyalt valakivel, tekintete holt tárgyakon tétovázott...

Első rendezéseinek nem volt akkora súlya, mint a későbbieknek, melyek híressé tették, de amelyekből már gyaníthattuk törekvéseit. Előadásaira a lárvaszerűség kedvelése nyomta rá bélyegét – ez már korai rendezéseire is felhívta a figyelmet –, a díszletezés absztraktságának körvonalai is kibontakoztak már, amit a későbbi kritikák kiemeltek. Ezek az újításai nem voltak túlságosan feltűnőek. De szaporodtak a jelek, melyek mutatták, hogy a direktor gondosan kidolgozott terv szerint jár el. ...Egy pókhoz hasonlított, mely egy óriási háló szövésébe kezdett. Közben mégis az volt a benyomásunk, hogy ötletszerűen cselekszik, ez volt az, ami bennünket nevetésre ingerelt...

Később gyakran feltettük magunknak a kérdést: mi késztette a tömeget arra, hogy betóduljon a direktor színházába?... Mi valami komisz hajlamra gyanakodtunk, ami az embereket arra ösztönzi, hogy önként lépjenek gyilkosaik elébe és kiszolgáltassák magukat nekik. A változások ugyanis nyilvánvalóan mutatták, hogy a direktor a szabadságot akarja kiirtani, amiről azt állította, hogy ostobaság, vagyis: színháza vakmerő támadás volt az emberi értelem ellen. Ez a törekvése addig ragadtatta, hogy a színpadról száműzött mindenféle esetlegest. Mindent kínos pontossággal szájába rágott a színészeknek, arra, ami a színpadon folyt, a kényszer súlya nehezedett. Az sem kerülte el figyelmünket, hogyan bánik a szövegekkel. Kihúzott belőlük mindent, ami a szerzők egyéniségére vallott, meghamisította a művek természetes ritmusát, míg csak nyelvük oly monotonon, lélekölőn nem kattogott, ahogy egy gép dugattyúja működik. A színészek bábként mozogtak a színpadon, az a hatalom, amely életre keltette őket, állandóan éreztette jelenlétét. Sőt! Épp ez az esztelen erő volt az, amit az előadás kidomborított...

A legördögibb az volt, hogy a rendezés folytán minden jelenet ironikus színt öltött, a műfajok kezdtek egymásba olvadni. A tragédiából komédia lett, a komédiából tragédia. Ez idő tájt gyakran hallottunk azoknak a nyomorultaknak a felkeléseiről, akik sorsukat erőszakkal akarták megváltoztatni. Csak kevesen akadtak, akik hitelt adtak a híresztelésnek, hogy ezeknek a megmozdulásoknak a hátterében ösztönzőként a direktor áll. Az igazság mégis az volt, hogy a direktor a színházat csak eszköznek tekintette, hogy segítségével megszerezze a hatalmat s bevezesse véres parancsuralmát. Az egyik színésznő sorsa késleltette, hogy a folyamatnak a mélyére lássunk. Az illető helyzete – a látók tudták ezt – egyre vészesebbre fordult. Ez a sors különös módon fonódott egybe a városéval; a direktor mindent elkövetett, hogy a színésznőt elpusztítsa. Mire azonban ez kiderült, a direktor helyzete a városban annyira megszilárdult, hogy színésznőnk szörnyű végének be kellett következnie...

Nem állítom, hogy ez a színésznő túlságosan híres lett volna, mielőtt a direktor átvette a színház irányítását. De a színházon belül megvolt a maga helye, szerény pozíció volt ez, de vitathatatlan. Kollégánk ennek köszönhette azt a tiszteletet, mely lehetővé tette, hogy művészetét megalkuvás nélkül gyakorolja. Olyan engedmények nélkül, amelyeket másoknak, a törtetőknek s azoknak, akik jelentősebb szerepeket játszottak, meg kellett tenniük a nyilvánosság előtt. Az is jellemző volt, hogy a direktor a tisztelet révén semmisítette meg a színésznőt, annak a tiszteletnek révén, ami alakját övezte, mert értette a módját, hogy az embereket erényeik révén rántsa sárba. A színésznő nem vett tudomást a direktor utasításairól. Ügyet sem vetett azokra a változásokra, amelyek a színpadon végbementek. Játéka így egyre inkább eltért a többi szereplőétől. Jól beleillett ez a direktor terveibe. Állítólag tett egyszer egy megjegyzést a színésznő játékstílusára – nem sokkal azután, hogy átvette a színház vezetését –, de az összetűzésről sosem sikerült bizonyosat megtudnom...

Az új szereposztás volt az, ami gyanakvásunkat felébresztette...

A tömeg eleinte lelkesen és egyhangúan dicsérte játékát. E dicséretnek azonban nem volt kritikai fedezete. (A színésznőt a direktor nagy felfedezésének tekintették.) Később egyre többen kifogásolták játékát, szemére vetették, hogy nem tartja be a rendezői utasításokat. Végül az a nézet kapott lábra, hogy a színésznő csupán a direktor ritka türelmének (és emberiességének) köszönheti, hogy még mindig főszerepet játszhat. Minthogy a színésznőt klasszikus játékstílusa miatt érték támadások, azok vették védelmükbe, akik tisztában voltak képességeinek határaival...

A döntő fordulat akkor következett be, mikor kiderült, hogy a színésznő játéka egészen furcsa hatást gyakorol a tömegre. Ez őt magát igen érzékenyen érintette. Játékának hatása abban nyilvánult meg, hogy kezdetben titokban, később pedig az előadások alatt is, nyíltan nevetni kezdtek. Olyan hatás volt ez, mellyel a direktor pontosan számolt, s igyekezett minél jobban kihasználni. Megdöbbentünk, és megéreztük tehetetlenségünket. Nem vettük tekintetbe, hogy az akaratlan komikum: rettenetes fegyver...

Ekkortájt készült el a városban egy mű, melyről sok szó esett, melynek átadását mi is izgatottan vártuk. Erről a műről – egy építmény volt – már sokat és sokfélét beszéltek... Akkoriban nem adtunk hitelt azoknak a híreknek, melyek az építkezést városunk ama polgárainak üzelmeivel hozták kapcsolatba, akiknek fő célja vagyonuk gyarapítása volt, a másik pedig, hogy leszereljék azokat a megmozdulásokat, amelyeket a direktor ösztönzött. Akárhogy volt is, az épület, amit földig kellett volna rombolni, úgy hatott, mint az istenkáromlás...

Az ember első benyomása az volt, hogy ezt az épületet durva küklopszkezek hányták egymásra, halomra hajigált márványtömbökből, melyekre – látszólag minden cél nélkül – oszlopok dőltek. Ez a benyomás azonban megtévesztő volt, mert az épületen minden elemnek hajszálpontosan kiszámították a hatását, rendeltetése abban állt, hogy agyonnyomja az embert, s a zsarnoki önkény bűvkörébe vonja... Még ijesztőbb volt az építmény belseje és nézőtere. A klasszikus görög színházak mintájára épült, ám minden ésszerűség nélkül, mert különös, kupolaszerű mennyezet fedte. Nem azt éreztük, hogy nézők vagyunk, akik egy játék megtekintésére jöttünk ide, hanem azt, hogy a föld gyomrába szálltunk alá. Ebben az épületben történt meg a katasztrófa. Néma izgalommal vártuk az előadás kezdetét. Sápadtan, egymáshoz szorulva ültünk a táguló félkörökben, néztük a függönyt, mely eltakarta a színpadot. Jézus kálváriája úgy volt ábrázolva rajta, mint egy silány tréfa. Ezt se tekintette senki ízetlen viccnek, művészetnek tartották. Aztán elkezdődött az előadás. Később azt állították, hogy az elvetemült utcai csőcselék hajtotta végre a „forradalmat", de ez idő tájt olyanok ültek a nézőtéren, akik hivalkodtak nevük fényével, műveltségükkel s a direktorban a nagy művészt, a színjátszás forradalmasítóját ünnepelték, cinizmusában szellemességet láttak. Nem is sejtették, milyen hamar átlép ez a gazfickó az esztétikum teréről olyan területre, amelynek semmi köze nincs az esztétikumhoz. Még akkor sem nyiladozott a szemük, mikor az építmény megnyitásának alkalmából, az előadás előtt, az ünnepi gyülekezet éljenzése közben az államelnök átnyújtotta a direktornak a Shakespeare-díjat...

Annak, ami a színen lejátszódott – a kormányzat, az előkelőségek és az egyetemi ifjúság javának az előadást megszakító, lelkes tetszésnyilvánítása mellett – nem volt többé köze sem a klasszikusokhoz, sem bármely más darabíró művéhez. A színészeket is mintha forgószélhez hasonló, hatalmas erő ragadta volna magával, mely házakat dönt romba, fákat csavar ki, egymásra hajigálva őket, s csupán csonkjaikat hagyja maga mögött. Az emberi hangok nem voltak emberiek. Mintha csak kísértetek beszéltek volna egymáshoz. A szereplők néha – hirtelen, minden átmenet nélkül – olyan hanghordozásba csaptak át, mely a primitív törzsek dobjainak eszeveszett lármájára emlékeztetett. Nem úgy ültünk a színházban, mintha emberek, hanem úgy, mintha istenek lettünk volna. Olyan tragédiát néztünk végig, mely valójában saját tragédiánk volt. S akkor megjelent a színésznő. Még sosem láttam ennyire kiszolgáltatottnak, mint a halála előtti percekben, ennyire tisztának sem. Mikor megjelent a színpadon, a tömeg először hangos hahotában tört ki. Fellépésének pillanatát oly pontossággal számították ki, hogy trágár poénnak hatott. A nevetés hamarosan dühbe csapott át. A színésznő olyan színben tűnt fel, mint egy gonosztevő, aki arra vetemedik, hogy szembeszálljon a hatalommal...

A színésznő megszólalt. Hangja azokat a szörnyű törvényeket vádolta, amelyekben az ember akkor kezd hinni, ha önmagát kezdi isteníteni, és nem tesz többé különbséget jó és rossz között. Ekkor döbbentem rá, mit is akar a direktor. Már tudtam: célja az, hogy a színésznőt mindenki szeme láttára és mindenki egyetértésével pusztítsa el. Módszerei olyan szakadékot tártak fel az emberek előtt, amelybe vérszomjasan belezuhantak, újabb és újabb öldöklést követelve... Ekkor azt is megértettem, hogy vannak szörnyűséges pillanatok, mikor az emberek szemében az látszik bűnösnek, aki ártatlan. Városunk készen állt már arra, hogy elkövessen egy tettet, melyben a fékevesztett gazság ülte diadalát. A mennyezetről egy szerkezet ereszkedett alá. Könnyű fém- és drótváza lehetett, amelyre kampókat és késeket erősítettek, csuklókat és acélrudakat. Az egészet úgy kötötték össze, hogy a szerkezet iszonyú, túlvilági rovarra emlékeztetett. Csak akkor vettük észre, mikor kampói megragadták a színésznőt és a magasba emelték. Minthogy egyre újabb és újabb kampók akadtak a testébe, a színésznő törzse félrebillent. A nézők gurultak a nevetéstől. Mikor a kések kezdték felhasogatni a színésznő ruháját, úgy hogy csupasz teste is kivillant, az egymásba gabalyodott tömeg torkából kiáltás szakadt ki, amely elindult valahonnan s a gondolat sebességével rohant tovább. Végül eszeveszett hangorkánná fokozódott, ordítássá, amely meg-megújult, amelyet szájról szájra adtak s végül úgy bőgött, mint egyetlen torok üvöltése: „Vesszen! Vesszen!" A tömeg őrjöngő üvöltözése közben a kések szétkaszabolták a színésznő testét. Feje a nézők közé esett, akik azon véresen felragadták, s mint labdát hajigálták egymásnak...

Németh Tibor György fordítása

Attila király bár sok területet meghódított, uralkodása nem volt felhőtlen. Otthon saját testvére vált ellenségévé – régi ellenségük, Detre biztatására. Az Attiláról és Budáról szóló legenda mellé Arany Jánosnak Buda halála című elbeszélő költeményéből választottam egy részletet. Nyelve régies, nehezebben érthető, mint a Toldi, de érdemes ízlelgetni.

A héten ünnepeltük Úrnapját. Az Oltáriszentség ünnepe a pünkösd utáni második csütörtökre esik. Úrnapján a katolikus egyház körmenetet tart, a körmeneten négy stáció van: négy oltárt állítanak, amelyet a pappal és az Oltáriszentséggel végigjárnak a hívek. A stációknál evangéliumot olvasnak és a pap az égtájak felé áldást oszt. Az úrnapi sátrakat fel is díszítették zöld gallyakkal, virágokkal, a díszítő növényeknek pedig gyógyító erőt tulajdonítottak. A bukovinai székely Andrásfalván például az úrnapi koszorút az istállóba tették, hogy az állatok egészségesek maradjanak.

Holnap ismét egyik fagyosszentünk, Orbán köszönt ránk. A szőlőtermő vidékeken az Orbán-napi hideg árt a szőlőnek, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőben, és Orbán-napon körmenetben keresték fel. A szőlőtermelő falvak a szőlőhegy védelmét és a bő termés biztosítását várták tőle.

Jövő héten a Lurkó-firka oldalon ismét saját írásaitokkal, rajzaitokkal találkozhattok. Aki még nem küldte el szerkesztőségünk címére munkáit, hétfőn postázza, hogy a szombati lapszámba bekerülhessen a neve, meséje, verse, rajza. Mai oldalunkat a dánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola I. Step by Step osztályosai illusztrálják, akik Arany László Az őzike című meséjét rajzolták le. Leveleiteket továbbra is várja

Takács Éva

Szabó Lőrinc

Plántát kaptam, megcsókoltam,
meglocsoltam, földbe ástam.
Ide, ide, madarak:
Jól ültettem? Megmarad?

Napsugár, te fénnyel, tűzzel,
felleg öntözd égi vízzel!
Kis virágom, ne remegj,
Bátran emeld a fejed.

Zelk Zoltán

(Részlet)

Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

A két királyi testvér jó ideig békességben élt egymással, de amikor Detre került a hun király udvarába, vége lett az egyetértésnek. A vén ravasz ember gyűlölte őket a Czezumornál szenvedett nagy veresége miatt, és meg akarta bosszulni magát. Alattomban kezdte a konkolyhintést a testvérek között. Hol Budának hordta a hazug híreket Attiláról, hol Attilának Budáról, hogy ezzel az egyetértést megzavarja, és hízelgett hol egyiknek, hol másiknak. Budához így szólt:

– Bendegúz hős fia, miért engeded át testvérednek a hatalmat, mikor te vagy az idősebb, és téged megillet az? Csak a te bölcsességed képes a hun népet boldoggá tenni, nem pedig Attila erőszakossága. A királyi méltóság jogosan téged illet meg.

Attilának meg ezt mondta:

– Nagy király, akit Isten ostorának neveznek, hogy lehet az, hogy te, aki oly hatalmas vagy, megosztod ezt a hatalmadat testvéreddel? Hát lehetséges, hogy egy birodalomnak két uralkodója legyen egyszerre?

Attila mérgesen és felháborodva utasította el, s megtiltotta neki, hogy ilyen beszédekkel megzavarja az egyetértést és éket verjen a testvérek közé.

Detre alázatosan bocsánatot kért, s megígérte, hogy soha többé nem fog szólni. S Attila megbocsátott neki. Ám a ravasz ember most ismét Budához fordult, aki könnyebben hajlott a besúgásra. Így lassan kenyértörésre került sor a testvérek között, de Attila ennek dacára még mindig szeretettel viseltetett testvére iránt, bár ez már nyíltabban kimutatta ellenséges érzületét.

Egyszer, amidőn együtt vadászgattak a Mátra hegységben, Buda – bár gyönge vadász volt – megtámadott egy hatalmas bölénybikát s megsebesítette. A sebesült vadállat vérben forgó szemekkel ment neki Budának, lovát felöklelvén, felhasította annak hasát, és éppen azon volt, hogy Budát halálra tiporja, amikor Attila észrevette a veszedelmet, s Budához vágtatott. Bár csak egy pillanatig, megfordult agyában az a gondolat, hogy talán mindkettőjüknek jobb volna, ha a bika most Budát megölné, nyilaival és kopjájával leterítette a megvadult fenevadat, így megmentve Buda életét. Buda elérzékenyedve, hálásan megölelte Attilát, s ismét helyreállt közöttük az egyetértés.

Ám a vén Detre nem nyugodott. Mikor Attila messze országokban hadakozott, ismét Budához fordult ármányaival, s ismét ingerelni kezdte testvére ellen, így szólván:

– Bölcs Buda vezér, bámulom türelmedet. Te kormányozod az országot, terád hárul az egész ország gondja, míg öcséd kint jár idegen országokban és csak hadakozik. Tulajdonképpen te volnál a király, és Attila a vezér, pedig megfordítva áll a dolog. Az ingatag Buda szívesen hallgatta a ravasz beszédet, de még nem mert nyíltan állást foglalni Attila ellen, félvén öccsétől. Azonban az öreg Detre addig rágta a fülét, hogy Attila nagy hatalma csak abból áll, hogy birtokában van Isten kardja, s ha ez a kard Buda birtokában lenne, akkor a hatalom is Budára szállna. „Eredj tehát – így szólt – Attila lakására, vedd magadhoz a kardot, s meglátod, hogy a hunok hozzád pártolnak és tied lesz a hatalom."

Tetszett Budának ez a terv, és rögtön magához vette Isten kardját s kihirdette, hogy ő a hunok királya. Az otthon maradt főurakat pedig különféle ígéretekkel és ajándékokkal a maga pártjára hódította.

Mikor Attilának hírül hozták Buda árulását, nagyon megharagudott, félbeszakította hadjáratát és hazasietett, hogy Budát felelősségre vonja.

Buda nagyon megijedt, amikor hallotta, hogy Attila közeledik, s tüstént hatalmas kőfalakkal kerített, erődített várost építtetett, s azt a maga nevéről Budának nevezte el. Éjjel-nappal dolgoztak rajta, csakhogy elkészüljön.

Mikor Attila hazaérkezett, azt üzente Budának, hogy – bár nagyot vétkezett – mégis hajlandó megbocsátani, ha a várat lerombolja és Isten kardját visszaadja neki. De Buda visszaüzent, hogy egyikre sem hajlandó. Ekkor Attila egymaga betört Buda várába és bátyja elé állt. Buda pedig úgy megijedt, hogy nem is várta meg, míg Attila szóhoz jutott, hanem Isten kardjával Attila felé vágott. Ám Buda kezében Isten kardja közönséges vas maradt, s csak Attila kezében volt meg a bűvös ereje. Attila is kirántotta kardját, kiütötte Buda kezéből Isten kardját, hogy az messze elrepült. Azután még egyet sújtott és Buda holtan terült el a földön.

Attila azután újra magához vette Isten kardját. Az elpártolt hunoknak megbocsátott, s most már egyedül uralkodott a hunok fölött. A ravasz Detrét pedig a felbőszült hunok felkoncolták.

Attila Buda halála miatt sokat búsult, s bár jogosan rántott kardot igazságának megvédésére, mégiscsak testvérgyilkos lett.

Egyszer álmában ismét megjelent neki az ősz öregember, akitől Isten kardját kapta, és haragosan rászólt Attilára: „Bár Isten kardjának segítségével meghódítottad a világot, mégsem lesz birodalmad örök életű, mert halálod után felbomlik, s fiaid úgy fognak egymással marakodni, amint te marakodtál testvéreddel. Ez lesz a büntetésed a testvérgyilkosságért."

HELYESEN MAGYARUL

A magánéletben is, hivatalos helyen is gyakran gondot szokott okozni a nők megszólítása, megnevezése. Leginkább a férfiak bizonytalanodnak el egy-egy ilyen helyzetben.

A férjezett nőket az asszonyom formával ajánlatos megszólítani, de mondhatjuk így az idősebb hajadonoknak is. Nincs családi állapothoz kötve a hölgyem megszólítás, igaz, ezt egy kicsit némelyek választékos formának érzik/tartják. Használható a hölgy szó névelővel is a név helyett, ha ismeretlen nőhöz kell szólnunk például autóbuszon vagy villamoson: A hölgy leszáll a következő megállóban? Ilyen helyzetben az asszonyom nem használható és ennek többes számú alakját sem szoktuk használni megszólításként. Helyette a hölgyeim a szokásos megszólítási forma. Városon felnőtt lányok, férjezetlen fiatal nők megszólítására kezd terjedni, igen helyénvalóan, a kisasszony forma. Terjesztésére olykor a tömegtájékoztatásban is lehet igyekezetet látni. Néhány példamondat a szó helyes használatára: A telefonos kisasszony jóindulatú volt, de a hívott szám nem jelentkezett. Színház jegypénztáránál: Kisasszony, kérem, hánykor kezdődik az előadás? Hivatal folyosóján: Elnézést, kisasszony, kérem, igazítson útba: merre van az elnök úr irodája? Stb. A fiatalasszony megszólítás inkább a népieskedő, bizalmaskodó nyelvhasználatban szokott előfordulni. Szokás még a keresztnév mellett az asszony forma használata az ugyancsak bizalmas, de tiszteletet kifejező megszólításban: Kedves Éva asszony, megjött az újság…

Az apácák megszólítására nem hivatalos helyzetben a név mellett a nővér szót használjuk, de hivatalosan a katolikus egyházban forgalomban van a tisztelendő nővér forma is. Az ápolónők megszólítására is a nővér szót szoktuk használni (számos európai nyelvben is így szokás). A főápolónő megszólítása: főnővér. Van néhány olyan eset is, amikor a foglalkozásnév után az asszonyt használjuk a nagyobb tisztelet kifejezésére, például: főorvos asszony, főnökasszony stb. Nyelvünk szokása szerint például a professzori, miniszteri beosztás is tiszteletet kíván, tehát: professzor asszony és miniszter asszony. Az újságírónőket (rádiósokat, televíziósokat is) szerkesztőnőnek szokás szólítani, az idősebbeket szerkesztő asszonynak. Az író, költő, színész, képzőművész hölgyek megszólítása: művésznő.

Komoróczy György

NÉZZÜK CSAK

1931-re a némafilmet már a szakma is túlhaladottnak tartotta, leáldozott – sajnos – azon filmek kora, amelyek annyi bájjal és a néző részéről képzelőerő-bevonással helyettesítették az emberi, környezeti hangokat. Ekkor már a jól ismert, zenei aláfestést szolgáltató zongorista is eltűnt a filmszínházakból, pedig a producerek „hangpótló" igyekezetének talán ez volt az egyik legkedvesebb formája.

Charlie Chaplin mégis hang alkalmazása nélkül jelenteti meg 1931-ben – saját megvallása szerint is legsikerültebb filmjét – a Nagyvárosi fényeket. Teszi ezt, hiszen sejti, hogy sajátos hangja nem fogja őt hangosfilm forgatására igazán alkalmassá tenni, de ugyanakkor meg is engedheti magának a „különcködést", hiszen ekkorra már az élő színészek és rendezők egyik legnagyobbjának számít. Némafilmjeivel megalapozott hírnevét a szinte önpusztító perfekcionizmus, de az igazi zsenialitás is fémjelzi, s halála óta ritka jelenségnek számít a filmtörténelemben az olyan alkotó, aki egyforma tökéletességgel rendez, ír filmzenét és játssza a főszerepeket.

A történet egy csavargóról (Charlie Chaplin) szól, aki a nagyváros utcáit róva, véletlenszerűen találkozik a szerelemmel. Ennek a szerelemnek a sajátos, kibontakozásában is zárt medre adja a film egyik vezérfonalát. A két főszereplő sorsa, szociális kényszerhelyzete (a koldusszegény csavargó és a vak virágáruslány – Virginia Cherrill) mesterien ingadozik a mindenhol fellelhető chaplini humor, s a drámaiság között, a lehető legjobb édes-bús kombinációt adva. A film másik cselekménysora a csavargót köti össze a dúsgazdagok képviselőjével és jótevőjével, akivel csakis a véletlen révén juthat kapcsolatba – megmenti az öngyilkosságtól –, s akivel a „barát – teljes ismeretlen" relációját szintén az esetlegesség jellemzi. Pontosabban a gazdag patrónus – Harry Myers – holtrészeg (és ilyenkor baráti), vagy éppen józan (és ilyenkor elutasító, barátját fel sem ismerő) állapota. Ez a történéssor inkább kötelezi el magát a teljes humor mellett. A két eseménysor érintkezésénél csavargónk hol gazdag, gáláns úrként tűnik fel a szerelmes virágáruslány képzeletében, hol pedig szánandó, valójában a nézők szemében, attól függően, hogy a főszereplő jótevője éppen részeg, vagy józan.

Hősünk, a szerelméért mindent megtesz, még kettős, a sors fura fintoraként rákényszerített szerepkörével is megbékél. Akkor is, ha az néha a jólszituáltság és segítségnyújtási lehetőségek csúcsára juttatja, majd a nincstelenség tehetetlen szégyen-mélyébe taszítja. Szerelmének végül és tulajdonképpen ő adja vissza a látását, hiszen előteremti gyógyulásához az anyagiakat. Mikor ebből, szintén egy patrónusához kapcsolható félreértés miatt, baja és „börtöne" származik, kénytelen eltűnni a lány életéből. Visszatérte maga a megalázkodó visszariadás attól, hogy a virágáruslány felismerje... a maga szánalmas, apró valójában. A finálé tökéletes, a finom gondolati-érzelmi művességnek, a leheletkönnyű feszültség képreviteli tehetségének olyan megnyilvánulása, amely sajnos egyre inkább kivész a modern amerikai filmek hatásvadász végkifejleteiből.

A filmet mindazoknak ajánlom, akik egy örökifjú Chaplin-produkcióra kíváncsiak, egy olyan alkotásra, amely elmélkedésre késztet, de ugyanakkor úgy tud nevettetni, hogy észrevétlenül – és páratlan tapintattal – pár könnycseppet is lop örömünkbe.

Ady András

A kolozsvári Transilvania Filharmónia tagjai hegedű-hárfaestre várják a zenekedvelő közönséget hétfőn 18 órakor a csíkszeredai református templomban a Csíki Kamarazenekar Egyesület, valamint Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa szervezésében. Fellépnek: Szabó Kati Kinga (hárfa) és Tekeres Sándor (hegedű). A műsoron: Gabriel Faure: Berceuse, illetve az Apres un reve, Claude Debussy: Clair de lune, Camille Sait-Saens: Fantaisie, Jules Massenet: Thais meditation, Maurice Ravel: Piece en forme de habanera, Jaques Ibert: Entr’acte, Astor Piazzolla: Cafe 1930, Roberto Di Marino: Suite II. Jegyek a helyszínen kaphatók.

Bartók Béla gyermekeknek írt műveiből hallhatnak válogatást az érdeklődők kedden 17 órától a csíkszeredai József Attila Általános Iskola dísztermében. Közreműködnek a csíkszeredai Nagy István Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola hegedű-, valamint zongoraszakos diákjai, illetve az iskola kiszenekara. Felkészítő tanárok: Juhász Zsuzsanna, Markó Katalin, Sófalvi Emese, Tóth Márta, Adorján Csaba és Kiss Lehel Sándor. Műsoron: a Mikrokosmos, 44 hegedűduó, Gyermekeknek és 20 magyar népdal.

Az elmúlt években szervezett udvarhelyszéki fotótáborok anyagából is album jelent meg, amelyet hétfőn 18 órakor mutat be Ozsváth Pál a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyén (Székelyudvarhely, 1918. december 1. utca 9. szám).

A forrásközpont és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület közös kiadványa hét község és Szentegyháza mindennapjait megörökítő képanyagaiból összeállt válogatás, melynek címe: Orbán Balázs szemével 2002–2007. Az összefoglaló ismertetőket Kovács Árpád, Mihály János és P. Buzogány Árpád írta, és a következő települések érintettek: Abásfalva, Bágy, Csekefalva, Etéd, Énlaka, Firtosmartonos, Gagy, Gyepes, Homoródalmás, Homoródkeményfalva, Homoródremete, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Homoródszentpéter, Kénos, Kirulyfürdő, Kőrispatak, Küsmöd, Lókod, Lövéte, Magyarandrásfalva, Martonosi láz, Kismedesér, Oroszhegy, Recsenyéd, Siklód, Solymosi láz, Székelyfancsal, Székelyszentkirály, Székelyszenttamás, Székelyvarság, Szentábrahám, Szentegyháza, Szelterszfürdő, Tibód, Ülke és Városfalva.

Az Európai Bizottság fotópályázatot hirdet A kultúrák közötti párbeszéd európai éve című kezdeményezéshez kapcsolódóan. Ez alkalomból Kultúra az utcámon címmel írt ki fotópályázatot, amelyre olyan fotókkal lehet jelentkezni, amelyek a kulturális sokféleséget, a különböző kultúrák közötti kommunikációt és kapcsolatokat jelenítik meg – utcai pillanatfelvételeken. A pályázatra bárki jelentkezhet, aki az Európai Unió polgára. A jelentkezők technikai megkötés nélkül, legfeljebb három alkotást küldhetnek be. A beküldött képekre a verseny hivatalos oldalán lehet szavazni. A közönségdíjas kép készítőjén kívül a másik nyertes alkotót a művészekből, szakértőkből és az Európai Bizottság képviselőiből álló zsűri választja ki a kreativitás, a technikai minőség, a tartalom megjelenítésének módja és a kifejezőkészség alapján. Jelentkezési határidő: 2008. május 30. Bővebb információ angol nyelven: a http://www.interculturaldialogue2008.eu honlapon.

Copyright © Hargita Népe - 2001