Első alkalommal rendezett zenés Mikulás-járást Csíkszereda Polgármesteri Hivatala. A rendezvénynek sikere volt, sok gyerek tapsolt a Role együttesnek, és örvendett a Mikulás által osztogatott szaloncukornak. Gyergyószentmiklósra és Székelyudvarhelyre is megérkezett a város Mikulása.

Csíkszeredában évek óta nem várta ennyi gyerek a város Mikulását, mint tegnap. A szépen feldíszített hatalmas karácsonyfa melletti színpadon a Role együttes a Zene varázsa című, népzenei feldolgozásokat tartalmazó albumáról játszott dalokat a gyerekek és az őket elkísérő szülők, nagyszülők örömére.

A jó hangulat tehát biztosított volt, a Mikulás érkezése csak fokozta a gyerekek izgalmát. Ugrálva, kiabálva igyekeztek elkapni egyet-egyet a húszkilónyi szaloncukorból, amelyet a színpadról a Mikulás dobált szét nekik. A fehér szakállas, rekedtes, de harsány hangú apónak segédei is voltak: a polgármesteri hivatal munkatársai vállalták a krampuszok szerepét.

A város által szervezett következő ünnepség a gyerekek karácsonyfa-díszítő versenye lesz. Antal Attila alpolgármester a HARGITA NÉPÉnek elmondta, hogy a karácsonyváró hangulatot szeretnék fokozni karácsonyi vásárral, amelyet szintén első alkalommal tartanak a városban. Az árusok bódéit a Tulipán Áruházzal szemben, a volt mozi elé építik fel.

Késve érkezett a Mikulás Gyergyószentmiklósra. Miután találkozott a gyerekekkel, krampuszai és sok kis Mikulás társaságában megkerülte a főteret, és megnyitotta a Szent Miklós Napok ünnepségsorozatát.

A nagyszakállú jótevőt seregnyi gyerek várta izgatottan. Még a tölgyesi iskolából is érkezett egy osztály, hogy együtt ünnepeljenek a gyergyóiakkal. Néhányan már attól féltek, a közelmúltban elkövetett rosszaságok miatt marad távol a várva várt Mikulás. Végül mégis megjött, könnyeket csalva a kis rosszaságok szemébe. A főtéri szökőkút Mikulás-kuckóvá alakult át erre a napra, ott találkozhattak az apróságok a Mikulással. Aki bátor volt, verset mondott vagy énekelt, és egy kis ajándékot is kapott. De nemcsak a Mikulás faggatózott, a gyerekek is tettek fel neki kérdéseket. Sokan arra voltak kíváncsiak, hol lakik a Mikulás, és mit csinál egész évben, amikor éppen nem ajándékot oszt. A leleményes apróságok még arra is rákérdeztek, hogy mit eszik a nagyszakállú öregúr. Ő mindenre megfelelt, még azt is elárulta, néha nehezen tudja fegyelmezni a csintalan krampuszokat. Minden gyerek megígérte, hogy jól fog viselkedni, és kerüli a rosszaságot. Eközben persze sokuknak huncut mosoly jelent meg az arcán. A legnagyobb öröm mindenkinek az volt, hogy senki nem kapott virgácsot.

Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala és a városi RMDSZ Mikulása tegnap megajándékozta a város napköziseit. Több mint ezer ajándékcsomagot osztottak szét a városban levő napközis kicsiknek. A délelőtti órákban Bunta Levente polgármester Mikulásnak öltözve lepte meg a Kipi-Kopi napköziseit, utána, már civilben, elkísérte a „hivatali Mikulást" a Villanytelep utcai napközi otthonba. A gyermekek annak rendje és módja szerint nagy izgalommal, alkalomhoz illő énekekkel, kis versikékkel köszönték meg az ajándékot, s bár a kiscsoportban volt olyan gyerkőc, aki pityeregve és tisztes távolságból „szemlélte" a fehér szakállú Mikulás bácsit, az örömben nem volt hiány. A gyermekek körbevették a piros ruhás ajándékozót, sőt, a bátrabbak még a „Mikulás bácsinak van-e gyógyereje?" kérdést is nekiszegezték a meglepett „öregnek", aki kacagva válaszolta, hogy épp erre a kérdésre nem számított. Pedig az egyszerű válasz ott ragyogott a huncut tekintetekben.

Gyergyószentmiklós

„Nagyra értékelem, fontos helyet foglal el az életemben, ha netán késik, érzem, hogy hiányzik" – ilyen és ehhez hasonló szavak is elhangzottak tegnap az olvasók részéről, amikor a lap negyven évéhez kötődő vetélkedő kiértékelőjére és beszélgetésre került sor Gyergyószentmiklóson.

Lapunk negyven esztendőt töltött, az ünneplésből pedig a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár is ki akarta venni a részét, javasolva, hogy közös vetélkedő induljon, négy hét alatt negyven kérdést intézzenek az olvasókhoz az újság negyven évéről.

Megsárgult újsággyűjteményekről fújták le a port, kutattak válaszok után a megye számos településén lakó játékos kedvűek, s ha már sikerült a kérdésre feleletet adni, egy kis levelecskét is mellékeltek arról, mit jelent számukra a sajtótermék.

A tegnapi találkozón résztvevők sem rejtették véka alá gondolataikat, lapunk vezetői és a gyergyói tudósítók jelenlétében közölték, mit várnak el a laptól: legyen tér az ifjúság számára, szólaljanak meg gyakrabban pedagógusok, készüljön szociológiai felmérés minden településen... s „az újságírók ne féljenek az igazságot felmutatni".

Köszöntük a jó szót, a tanácsokat. A vetélkedő résztvevőinek a városi könyvtár mellett a HARGITA NÉPE is adott ajándékot. Hosszú lenne sorolni, hányan, hány településről neveztek be e versenyre, abban viszont biztosak lehetnek, senkit sem felejtünk ki. Aki nem lehetett jelen a díjazáson, nemsokára portája ajtaján kopogtat lapunk és a könyvtár Mikulása a részvételért járó nyereménnyel.

Balázs Katalin

NÉZŐPONT

A választásokat, illetve a mandátumok odaítélését követően tegnap lezajlottak a kormányalakítást megelőző konzultációk az államelnökkel. A parlamentbe jutott pártok képviselői időrendi sorrendben folytattak egyórás konzultációt Bãsescu államelnökkel (a részvétel sorrendje a megszerzett mandátumok alapján jelölődött ki). A felvezetőt már azt megelőzően megtartotta Traian Bãsescu csütörtök délutáni televíziós nyilatkozatában. Ennek keretében közölte azt, hogy összhangban alkotmányos előjogával, december 15-ére elnöki rendelettel összehívta a két ház együttes alakuló ülését. Ugyanakkor ennek az időpontnak a függvényében vázolta azt is, hogy betartva a vonatkozó jogszabályozási előírásokat, elképzelhető – ideális esetben –, hogy a kormány december 24-ig megalakulhat.

Apropó kormányalakítás – az államelnök rosszallásának adott hangot a spekulációk, híresztelések, ilyen vagy olyan meglátások kapcsán, hangsúlyozva, hogy számára egyetlen dolog mérvadó: egy olyan kormányfő, kormány, illetve kormányprogram, amely az ország prioritásaira helyezi a hangsúlyt, nem pedig pártérdekekre vagy doktrínákra, sem pedig elfogadhatatlan kompromisszumokra. A prioritások kapcsán pedig kiemelte, hogy azok csapásvonalát ebben az időszakban, pontosabban az elkövetkezendő évben a pénzügyi-gazdasági válság kezelése jelenti, ezen belül pedig a megszorításokkal is számoló, a realitások talaján alapuló költségvetés, a költségvetési hiány mérsékelése, a munkahelymegőrzés, a nemzetközi gazdasági válság hatásainak enyhítése. Hogy mindezen területeken hathatósan tudjon ténykedni a majdani kormány, stabil parlamenti többség szükségeltetik (amivel szerinte egyelőre egyetlen párt sem rendelkezik), de ugyanakkor elvetette a nemzeti egységkormány gondolatát is. Utalt arra is, hogy a híresztelésekkel ellentétben nem siet a kormányfő kijelölésével, arra még van ideje, időt biztosítanak számára a törvényes előírások is, de ugyanakkor időpontot sem kívánt leszögezni. Az viszont az elmondottakból közvetve kiolvasható, hogy az elkövetkező két-három napon belül nem kerül sor a kormányfő kijelölésére, az december 10-e utánra várható. Ugyancsak bizonyos félremagyarázások tisztázása végett ismételten hangsúlyozta, hogy az államelnökre csupán a kormányfő kijelölése hárul, a kinevezés a parlament hatáskörébe tartozik.

A kormánykoalíciós esélyekről, variánsokról nem tett említést, csupán igen diplomatikusan fogalmazva jegyezte meg, hogy a választások eredménye igen szoros volt, az erőviszonyok úgymond a két nagy párt között kiegyensúlyozottaknak bizonyultak, utalva arra is, hogy a választások erkölcsi győztesei a szociáldemokraták, de a mandátumok tekintetében győztesként a demokrata-liberális pártot kell elkönyvelni. Továbbá mintegy összegezve a választások eredményeit, kitért az egyéni választókerületes választói rendszer eredményeinek tanulságaira is. Szerinte az új rendszer előrelépést jelent, ugyanakkor méltánytalannak, helytelennek is bizonyult. Ezért annak megalkotói nyilvánosan el kell ismerjék tévedéseiket, s az elkövetkező ciklusban sürgősen módosítani kell a jelenleg hatályos választási törvényt. (E tekintetben két lehetőséget említett: vagy a kétfordulós egyéni választókerület rendszerének a bevezetését, vagy pedig a jelenlegi egyfordulós megtartását úgy, hogy a mandátumot az egyéni választókerületekben első helyet megszerző jelöltek kapják meg.) Utalt arra is, hogy a dolgok ilyenszerű alakulása miatt a választási rendszer, sőt a parlament is hiteltelenné válhat. Konkrét példaként említette például azt, hogy miként lehet majd hiteles a választók szemében egy olyan honatya, aki nem is abban az egyéni választókerületben indult, s akiről tudják, hogy kevesebb szavazattal jutott be a parlamentbe, mint azok a jelöltek, akik abban az egyéni választókerületben az első és a második helyre kerültek. Nem tartotta helyénvalónak azt sem, hogy igen kevés szavazattal juthatott be a parlamentbe olyan is, akiről ő úgy értesült, hogy pártja felkérésére került fel formálisan a jelöltlistára, s végül 533 szavazattal „akarata ellenére" is bejutott a parlamentbe. A választási rendszer kapcsán annak a véleményének is hangot adott, hogy az egy adott pártnak kedvezett, s ezt látszik alátámasztani az is, hogy melyik párt színeiben jutott be a parlamentbe második, harmadik helyről jelölt az egyéni választókerületekből.

Nemigen lehet nem egyetérteni az államelnök konklúzióival. Ezeknek viszont a jövőre nézve lehetnek esetleges következményei. Addig még sok „felvonás" lesz, egyelőre a színjáték a kormánykoalíció kialakítását jelentő felvonással folytatódik. Nemcsak a közönség előtt, hanem a színfalak mögött is.

Hecser Zoltán

Enescu Elena, a megyei választási iroda elnöke ünnepélyes keretek között adta át a mandátumigazolásokat a frissen megválasztott Hargita megyei parlamenti képviselőknek és szenátoroknak tegnap a megyeházán.

Kelemen Hunor, Antal István és Dusa Mircea képviselők nem voltak jelen az eseményen, az ő mandátumigazolásukat megbízottaik vették át. Constantin Strujan prefektus köszöntőbeszédében nemcsak a parlamenti mandátumot nyert jelölteknek gratulált, hanem azoknak is, akik részt vettek a megmérettetésben, ám ezúttal nem sikerült elegendő szavazatot összegyűjteniük, és felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a rájuk szavazó, őket parlamenti mandátummal megbízó állampolgárokat, azok érdekeit kell a legfontosabbnak tartani.

Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke arról szólt, hogy az elkövetkező négy évben sokkal hatékonyabban kell együttműködjön a parlamenti képviselet a helyhatóságokkal, Verestóy Attila szenátor is a partnerséget hangsúlyozta ki, és így fogalmazott:

– Nehéz idők jönnek, a gazdasági krízist ide akarják exportálni, és ebben nem kellene fogadókészséget mutassunk. Közös próbatétel lesz, és azt kívánom, hogy a félelmetes helyzetben találjuk meg a lehetőséget.

Gyerkó László szenátor is az önkormányzatokkal való rendszeres kapcsolattartás fontosságáról szólt, és azt mondta, hogy közös a céljuk: Hargita megye fejlesztése. Korodi Attila képviselő a helyi igényekre alapozott politizálás fontosságát emelte ki, Páll Árpád képviselő pedig azt mondta, hogy erős tartóoszlopa kíván lenni az RMDSZ-nek, és reméli, hogy kezdő képviselőként munkájában élvezni fogja a szervezet támogatását.

A jelenlévők az esemény végén egy pohár pezsgővel koccintottak Hargita megye új parlamenti képviseletének tiszteletére.

Forró-Erős Gyöngyi

Összhangban a vonatkozó jogszabályok előírásaival, az 1553/ 2008-as kormányhatározattal (megjelent a Hivatalos Közlönyben december 3-án) jóváhagyták a 2008-as évre segély folyósítását háborús veteránoknak, hadi özvegyeknek és hadi rokkantaknak bizonyos közköltségeik részleges fedezése végett. Éves, személyenként 111 lejes támogatásról van szó, amelyet egy összegben kapnak majd meg az arra jogosultak.

Hargita és Kovászna megyék hegyimentő szolgálatai tartottak közös megbeszélést csütörtökön Sepsibükszádon, Borboly Csaba, Hargita és Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnökök jelenlétében. A megbeszélés központi témája a két megye közös határain levő turisztikai célpontok együttes kiszolgálásának megoldása volt. A megbeszélés végén közös megegyezés született a Szent Anna-tó felé vezető út feljavításáról is, hiszen ez mindkét megyén áthalad, érintve a páratlan természeti kincset.

Az erős szél miatt

A villanyvezetékekre dőlt fák miatt áram nélkül maradt tegnap reggel több Hargita megyei település. Az erős szél megrongálta három középfeszültségű elektromos hálózat vezetékeit és 31 trafóállomást.

Vaslábon, Marosfőn, Gyergyókilyénfalván és Tekerőpatakon teljesen megszűnt az elektromosáram-szolgáltatás tegnap reggel, de nem volt villany Gyergyóújfalu és Gyergyócsomafalva egy részén sem. Az ok: az erős szél miatt kidőlt fák megrongálták a vezetékeket, trafóállomásokat. Kovács Artúr, a villamossági vállalat igazgatója az Agerpress hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy a délelőtti órákra a legtöbb helyen el tudták hárítani a meghibásodásokat, de a továbbra is erősen fújó szél miatt a megye több részén is újabb áramkiesésekre számítottak.

Csíkszeredában 72 kilométer/órás sebességgel fújt a szél a tegnap reggeli órákban, és a hőmérséklet is jóval magasabb volt, mint az ilyenkor megszokott: Csíkszeredában csütörtökről péntekre virradó éjjel +10 Celsius-fokot mértek a meteorológusok, Székelyudvarhelyen 11 fok volt, Gyergyóalfaluban 7, Maroshévízen és a Bucsin-tetőn pedig 4 Celsius-fokot mutattak a hőmérők higanyszálai.

Forró-Erős Gyöngyi

Szikra okozhatta a tüzet

Tűz ütött ki tegnap reggel egy gyergyószentmiklósi faipari cég szárítójában. Nagy mennyiségű faanyag, gépek és az épület jelentős része is a lángok martalékává vált.

Tegnap kora reggel tüzet észleltek a felszegi Ady Endre utcában található faanyagszárítónál. A tűzoltók azonnal a helyszínre siettek, azonban munkájukat nehezítette az igen erős szél, valamint az, hogy veszélyes üzemanyag is volt az épületben. A tűz okát még vizsgálják, előzetes feltételezések szerint műszaki probléma léphetett fel, mely következtében egy szikra lángra lobbantotta a könnyen égő faanyagot. A tűz során személyi sérülés nem történt, az anyagi kár igen jelentős.

Hazai jégen győzött a HC Csíkszereda, a Sportklub idegen környezetben járt sikerrel, a Steaua pedig Bukarestben szenvedett vereséget az UTE csapatától a MOL Liga tegnapi játéknapján.

Nagyon jól kezdte a HC Csíkszereda az Acélbikák csapata elleni meccset, hiszen már a második percben Mihály Árpád révén vezetett a csíki gárda. Az első harmad közepén Galanisz kiegyenlítette az állást, de a 15. percben Mihály Ede újra megszerezte a vezetést a HC-nak. Két perccel később kisles miatt érvénytelenítettek a játékvezetők egy vendégtalálatot, így 2–1-es vezetéssel mentek elsőre pihenni a csapatok. A második harmadot is góllal kezdte a HC, Mihály Ede duplázni tudott. A 23. percben egy érdekes esemény szemtanúja lehetett a közönség: a mérkőzést rögzítő kamera álványostól esett le a közvetítő fülkéből. Az incidens során nem sérült meg seki, ám a kamera használhatatlanná vált. Az utolsó harmadot is góllal nyitotta a HC, Péter a 42. percben talált be Racko kapujába. Hat perccel később Mihály Ede mesterhármast ért el, ekkor az újvárosiak edzője lehívta a jégről Rackot, helyére Kiss Tamás állt be a vendégek kaujába. A 49. percben Szilassy szépített, beállítva az 5–2-es végeredményt. Timo Lahtinen, a HC új edzője tehát győzelemmel mutatkozott be. Igaz, a csíki gárda játéka olykor nem győzte meg a finn szakembert.

Miskolcon 7–2-re nyert a Sportklub, a csíkiak új szlovák hátvédje, Radovan Sloboda kétszer is bevette Duschek ketrecét, Sándor Szilárd szintén duplázott, Ramstedt, Filip és Szőcs Szabolcs is gólt ért el.

Bukarestben is vendégsiker született, az Újpest az első percektől uralta a játékot és végig vezetett a meccsen. A Steaua az 50. percig tudta tartani a lépést a vendégekkel, ám az utolsó tíz percben három gólt kaptak és csak egyet tudtak lőni, így az UTE 5–3-ra nyert a román fővárosban.

A Ferencváros – Progym Hargita Gyöngye összecsapás lapzárta után ért véget.

Holnap a HC az UTE csapatát, a Steaua az Acélbikák gárdáját fogadja. Mindkét meccs 15 órakor kezdődik. A Sportklub Székesfehérváron az Alba Volánnal, a Progym az FTC-vel mérkőzik.

Kopacz Gyula

Sokkolta a Honda a világot: a japán gyár vezérigazgatója, Fukui Takeo tegnap Tokióban bejelentette, hogy azonnali hatállyal kiszállnak a Forma–1-ből.

– A Honda elsődleges célja, hogy megvédje fő tevékenységét, és biztosítsa annak jövőjét a bizonytalan gazdasági viszonyok között is. A Honda gyors és rugalmas döntést hozott annak érdekében, hogy elhárítsa az üzleti életben bekövetkezett váratlan recessziót. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy felhagyunk a Forma–1-es szerepléssel – nyilatkozta a Honda vezetője. Takeo elmondta, tárgyalnak a Honda Racing F1 Team és a motorokat szállító Honda Racing Development illetékeseivel is a két vállalat jövőjével kapcsolatban. Ugyanakkor bejelentette, hogy a csapat eladása is számításba jöhet.

Fukui kihangsúlyozta, nehéz volt meghozni a döntést, mivel már száz százalékig gyári csapatként szerepeltek a sorozatban, 2006-ban pedig futamgyőzelmet is ünnepelhettek, nem beszélve arról, hogy a szurkolók az egész világon odaadóan támogatták az alakulatot.

A Honda Forma–1-es istálló elnöke, Nick Fry, valamint a csapatfőnök, Ross Brawn hétfőn utazik Tokióba, hogy az F1-es projekt jövőjéről tárgyaljon a gyár vezetőségével. A hírek szerint, ha márciusig nem találnak vevőt a Forma–1-es istállóra, akkor annak végleg befellegzett. Tegnap viszont az a hír is napvilágot látott, hogy a Honda Ross Brawn vezetésével a jövőben a Ferrari által szállított motorokkal versenyezne.

RMDSZ

Az RMDSZ elsősorban a Demokrata Liberális Párt (PD-L) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotta kormánykoalícióban venne részt, de más kormányzati többséget sem tart kizártnak – jelentette ki tegnap Markó Béla, a szövetség elnöke.

A politikus azt követően nyilatkozott, hogy az RMDSZ küldöttsége részt vett Traian Bãsescu államfő, illetve a múlt vasárnapi választások eredményeképpen a parlamentbe jutott pártok konzultációján. A megbeszélés tárgyát a kormánykoalíció-alkotási lehetőségek képezték.

Markó elmondta: Bãsescu egyetértett azzal, hogy az RMDSZ-re szükség van a következő kormányban is. Cãlin Popescu Tãriceanu liberális pártelnök a megbeszéléseket követően azonban nem mondott semmit a három párt alkotta esetleges koalícióról, ráadásul jelezte: számukra az egyik legfőbb politikai biztosíték gazdasági programjuk megvalósítására továbbra is az, hogy a kormánynak liberális miniszterelnöke legyen.

Bãsescu egy nappal korábban azonban leszögezte: a kormányfőjelölt megnevezésekor elsősorban azt veszi figyelembe, hogy melyik párt nyerte a legtöbb mandátumot. A vasárnapi parlamenti választásokat követően a PD-L rendelkezik a legtöbb törvényhozóval.

Dnyeszteren túli terület

Az orosz csapatok feltétel nélküli kivonását követelte a szakadár Dnyeszteren túli területről tegnap Andrei Stratan moldovai külügyminiszter.

Stratan az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) Helsinkiben zajló éves miniszteri értekezletén leszögezte: az orosz katonai erőknek és hadi felszerelésnek teljes egészében, feltétel nélkül és átlátható módon távozniuk kell a területről. Úgy vélekedett, hogy a szakadár régió problémájának rendezésére tett erőfeszítések kudarcát „az egyes résztvevőknél tapasztalt politikai akarathiány" okozza. Ezzel a miniszter félreérthetetlenül Moszkvára célzott, amely szerinte támogatja a szláv többségű terület elszakadását a román nyelvű Moldovától. Stratan azt is kérte, hogy a szeparatista terület és Moldova többi része között húzódó „határon" állomásozó orosz csapatokat „civil misszió" váltsa fel. Ugyanakkor úgy értékelte a helyzetet, hogy jelenleg valószínűtlen egy olyan fegyveres konfliktus, amelybe az 1990-es évek elején Moldova és a Dnyeszteren túli terület belesodródott. Oroszország akkor is ez utóbbit támogatta.

William Burns, az amerikai küldöttség vezetője Helsinkiben Európa „komoly problémájának" nevezte a moldovai orosz katonai jelenlétet.

II. Alekszij pátriárka halála miatt Dmitrij Medvegyev orosz államfő elhalasztotta mára tervezett olaszországi látogatását. Medvegyev ma hivatalos látogatásra az olaszországi Bariba utazott volna, ahol ünnepélyes keretek között készültek visszaadni az ottani orosz ortodox templomot a moszkvai patriarkátusnak. Az indiai látogatáson tartózkodó elnök tegnap este visszatért Moszkvába. Medvegyev az indiai fővárosban nyilatkozva „nagy csapásnak" nevezte II. Alekszij halálát. „Nemcsak kiemelkedő egyházi személyiség, de valódi szellemi vezető volt. Oroszország kiemelkedő állampolgára, akinek életútja tükrözte Oroszország XX. századi történelmének legnagyobb megpróbáltatásait" – jelentette ki az orosz elnök. II. Alekszij, aki 1990 óta vezette az orosz ortodox egyházat, 79 éves korában hunyt el a Moszkva melletti Peregyelkinóban lévő rezidenciáján.

Egyesült Államok

Barack Obama amerikai elnök a romló munkaerőpiaci helyzet kapcsán tegnapi közleményében úgy fogalmazott: a gazdasági válság valószínűleg tovább fog mélyülni, mielőtt a helyzet javulna.

A washingtoni munkaügyi minisztérium aznap ismertetett adatai szerint az amerikai munkáltatók 533 ezer munkahelyet számoltak fel novemberben a mezőgazdaságon kívüli ágazatokban, a legtöbbet 1974 óta, ami a mélyülő válság újabb jele. A munkanélküliség 6,7 százalékra emelkedett.

Obama rámutatott: az Egyesült Államok már csaknem 2 millió munkahelyet veszített el a recesszió alatt, ami szükségessé tesz egy gazdasági felépülési tervet azzal a céllal, hogy legalább 2,5 millió munkahelyet mentsenek meg vagy teremtsenek a következő 2 évben. Ezzel együtt határozott cselekvésre van szükség, hogy fenn lehessen tartani a hiteláramlást, hiszen sok amerikai család és vállalkozás ettől függ – foglalt állást.

Obama kifejtette: ez a fájdalmas válság ugyanakkor lehetőséget nyújt a gazdaság átalakítására az átlagemberek életének javítása érdekében. Utakat kell újjáépíteni, korszerűsíteni kell az iskolákat, ezenkívül tiszta energián alapuló megoldásokba kell beruházni, hogy csökkenteni lehessen az ország importált olajtól való függőségén – tartalmazza az új elnök közleménye.

Az évszázad ékszerrablásaként kommentálták a francia televíziók azt, hogy ismeretlenek csütörtökön Párizsban teljesen kifosztották a világ egyik legismertebb és leggazdagabb ékszerüzletét. A négy, franciául és „valamilyen kelet-európai nyelven beszélő" férfi a párizsi Harry Winston luxusékszerbolt több mint 80 millió eurót érő árukínálatának minden darabját elvitte.

SAJTÓSZŰRŐ

Egymillió eurós jachtot vásárolt az oktatásügyi minisztérium – olvasható az Evenimentul zilei napilapban. A tengerek mélyének kutatására szolgáló hajót rendkívül kevesen – gyakorlatilag csak pár iasi-i „maszterandusz" – fogják használni, a méregdrága szerzemény érdekessége, hogy a szakminisztérium megkérdezett illetékeseinek halvány fogalma sincs arról, hogyan és miért is vásárolták meg... S ha már a témánál vagyunk, a România liberã összeállította az utóbbi évek legőrültebb közbeszerzéseinek listáját. Nyilván élen szerepel az erdészetnek vásárolt tank, a Romsilva főigazgatójának „sikerült" még egyenként 1200 euróba kerülő öltönyöket is vásárolni alkalmazottainak. Iasi város orvosi egyetemének rektora 72 000 eurós Lexus limuzint vásároltatott magának, voltak, akik 200 000 eurós vécéfelszerelésre költötték az adófizetők pénzét, s még hosszan sorolhatnánk. Ki is mondta, hogy Románia a tolvajok országa? A Cotidianul írja: Bãsescu államelnök úrnak annyira megtetszett a kovásznai protokollvilla, hogy elrendelte visszatartását állami tulajdonba. A kormány protokollosztálya eredetileg az eladható ingatlanok listájára tette a villát, melyet még Ceausescu építtetett, de csak egyszer használt. Bãsescu már kétszer is ott aludt, s a jelek szerint jönni fog még. Reméljük, legközelebb útlevéllel. A Krónika napilap a mai RMDSZ-t tökéletesen jellemző szánalmas történetről ad hírt: egy bizonyos Benedek Imre (marosvásárhelyi orvos), aki a város egyik körzetében 43 százalékkal nyert, de a visszaosztás nyomán mandátum nélkül maradt, pert indít, hogy kapja meg Kötő József úr egyik külföldi körzetben szerzett mandátumát. Elképesztő az RMDSZ zsákmánylesőinek pimaszsága: cinkosan vigyorognak, míg a pár éve még színmagyar Vásárhelyt elrománosítják, s most ahelyett, hogy önvizsgálatot tartanának, hogy kinek is a hibája a csak 43 százalék, elvennék egy idős, a magyarságért egész életében dolgozó öregúr parlamenti helyét... Szégyentelen rablóbanda, na. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap egyaránt cikkeket közöl a négy évvel ezelőtti december ötödikei szégyenteljes népszavazás emlékére, utóbbi lap már a címben is sarkosan fogalmaz: „A szégyen ma is éget. Négy éve taszította el népszavazással Magyarország határon túli honfitársainkat."

Szondy Zoltán

EZ VAN MA
Szombat
Az év 341. napja, az év végéig hátralévő napok száma 25. Napnyugta ma 16.36-kor, napkelte holnap 7.36-kor.

Isten éltesse
Ma Miklós, holnap pedig Ambrus nevű olvasóinkat, valamint mindazokat, akik ezeken a napokon ünneplik születésnapjukat.

Névmagyarázat
A görög–szláv eredetű Miklós jelentése: győzelem és nép, míg a görög eredetű Ambrus jelentése: halhatatlan.

December 6-án történt
* 1877. Thomas Alva Edison amerikai feltaláló elkészítette az első nyilvános hangfelvételt.

December 7-én történt
* 1941. A japánok meglepetésszerű bombatámadást intéztek a Pearl Harborban állomásozó csendes-óceáni amerikai flotta ellen, s annak nagy részét megsemmisítették.

December 6-án született
* 1807. Tarczy Lajos filozófus és természettudós, akadémikus
* 1915. Gyárfás Miklós József Attila-díjas író, újságíró

December 7-én született
* 1907. Ámos Imre (Ungár Imre) festő
* 1927. Fodor Sándor József Attila-díjas író, műfordító

December 6-án halt meg
* 1822. Bertrand Andrieu francia acélmetsző, éremművész
* 1892. Werner Siemens német mérnök, az elektrotechnika egyik legeredményesebb kutatója

December 7-én halt meg
* Kr.e. 43. M. T. Cicero római szónok, államférfi
* 1947. Tristan Bernard (Paul Bernard) francia író, humorista, lapszerkesztő
* 1993. Wolfgang Pauli Nobel-díjas német fizikus

Maroshévízen a Maros folyón elszaporodtak a vadrucák. A rucák főképp az Urmánczy-fürdőből a Marosba folyó víz és a Maroson átívelő híd között tanyáznak. Egyesek már 40 vadrucát is összeszámoltak. Nemrég tíz pár sirály is megjelent az említett helyen. Sokan ellátogatnak megcsodálni a szárnyasokat, a hozott eledelt a hídról dobják le a szárnyasoknak. És ha megjelentek a szárnyasok, akkor ott a helyük a medvéknek is. Több helybéli lakos elpanaszolta, hogy nagyon elszaporodtak a macik, ezeket inkább a Vég-árny, Kelemen-jel és Zápogya negyedekben lehet látni, még fényes nappal is. A szemtanúk beszámolói szerint az állatok az emberek láttára nem ijednek meg, sőt több esetben „sétálva" követik őket. A medvék nyakán nyakörvek ékeskednek. Többen arra gondolnak, hogy ezek a brassói „kukás" medvék lehetnek, melyeket a megyébe szállítottak.

Eddig szerencsére a medvék nem voltak agresszívak, de a medve ugyebár nem játék.

Czirják Károly

A csíkszeredai Gentiana Természetjáró Egyesület holnap a Csíki-havasokba szervez túrát, melyre minden érdeklődőt szívesen vár. Túraútvonal: Csíkszereda – csíksomlyói borvízforrás – Vasan-tető – Szilas-tető – Csíkszereda. Indulás: holnap délelőtt 9 órakor a készruhagyár melletti piactérről. A túrán csak előzetes beiratkozással lehet részt venni. Beiratkozni ma este 9 óráig lehet a 0745–107618-as telefonszámon.

A Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár és a Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára szervezésében folytatódik a Biblia (Szentírás) tárgykörében zajló előadássorozat. Kedden 17 órától dr. Orosz Pál József A Biblia és a zene című előadásán vehetnek részt az érdeklődők a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén.

Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és a Nagy István Művészeti Líceum szervezésében holnap 11.30-tól a Nagy István Művészeti Líceum V–VIII. osztályos diákjainak előadásán vehetnek részt a csíkszeredai református templomban, valamint ugyanebben az időpontban hallgathatják meg az iskola kamarazene-együtteseinek előadását az evangélikus templomban.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Transikon Egyesület közös, Vándormozi elnevezésű programja keretében székelyudvarhelyi dokumentumfilmesek alkotásait vetítik Székelyudvarhely középiskoláiban. Hétfőn este 7 órától a Tamási Áron Gimnázium Baróti termében a Nők a hinta körül című filmet mutatják be Fecső Zoltán rendezésében, kedden szintén 19 órától a Bányai János Műszaki Kollégiumban Bálint Arthur Poros öltöny című, az idei Film.Doc-on fődíjat nyert alkotását láthatjuk.

Az udvarhelyi Digital 3 Televízió stúdiótermében ma este 7 órától mutatják be az Apró örömök című dokumentumfilmet Bálint Ibolya rendezésében. Operatőrök: Bálint Arthur, Jakab Ervin és Simó Csaba.

A Hargita Megyei Kulturális Központ és Hargita Megye Tanácsa szervezésében hétfőn 18 órától Lőrincz György Besúgó voltam, szívem! című könyvének és Fekete Vince három kötetének – Udvartér, Piros autó lábnyomai a hóban, Csigabánat – bemutatóját tartják Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ Pinceklubjában.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Areopolisz Egyesület és Hargita Megye Tanácsa szervezésében szerdán 18 órától Kápolnási Zsolt Millenniumi ünnepségek Budapesttől Székelyudvarhelyig című előadását hallgathatják meg az érdeklődők a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében (Székelyudvarhely, 1918. December 1. Utca 9. szám).

Gyergyószentmiklóson november 29-én megalakult a nóta- és népdalklub. A szervezők továbbra is várják a szép hangú szólistákat és mindazokat, akik klubtagok szeretnének lenni. Érdeklődni a 0752–385019-es telefonszámon lehet.

Az idén májusban elhunyt Zerkula Jánosra, valamint feleségére, a november elején eltávozott Fikó Reginára emlékeztünk a múlt héten megtartott XI. Erdélyi Prímások Találkozójának első napján. A gyimesi népzenei örökség legendás közvetítőjéről, valamint a zenész férj muzsikáját gardonyon kísérő feleségről kiváló portrékat és felvételeket láthattunk a csíkszeredai Városi Művelődési Ház előterében. Ádám Gyula fotóművész In memoriam Zerkula János című kiállítása megnyitóján korábbi rádiós hangfelvételeket és az utánpótlást igazoló fiatalok, a Zerkula Emlékzenekar muzsikáját, valamint Török Tilla szépen szóló hegedűjátékát hallhattuk. Ezt követte a vetítéssel bevezetett Zerkula-emlékkoncert, amelyen Antal Zoltán és Tankó Gizella, Timár Viktor és Bodor Tibor muzsikája találóan folytatta a tavalyi prímástalálkozóról bejátszott televíziós felvételt. A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban tanító Antal Tibor csángó népdalt énekelt, a vajdasági Török Tilla, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Népzene Tanszékének növendéke pedig arról adott bizonyságot, hogy ő is elkötelezett szerelmese a gyimesi zenének. Hegedűjátékát Rigmányi Júlia Katalin kísérte gardonyon. A látvány sem maradt el a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosainak köszönhetően, majd ismételten a Zerkula Emlékzenekart hallottuk, amely korábban Tücsök Zenekar néven muzsikált, aztán a prímás halála után fölvette az oktatónak tekintett Zerkula János nevét, s amelynek tagjai a Kallós Zoltán népzenekutató által létrehívott kolozsvári népzenei tehetségkutató többszörös győztesei.

„Az eltávozott muzsikus immár Istennek játszik, akinek ha bánata van, őt kéri a muzsikára. Jó az Istennek. S jó már neked is, Zerkula János. Megint csak nekünk rossz kicsit. Az itt maradóknak…" – hangzott el az emlékkoncert zárógondolataként.

A prímástalálkozó tulajdonképpeni gálaműsorán, a pénteki estén széki (Pali Marci és zenekara), magyarlapádi (Sipos Ferenc és Piros Pátlinkás Zenekara), vajdaszentiványi (Horváth Elek és zenekara), mezőségi (Mácsingó Náci és zenekara), budapesti (Jánosi András és a Liszt Ferenc Zeneakadémia növendékei), valamint a házigazda és szervező Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes zenakara muzsikája szállt magasba, mint ahogy azt az égi lajtorja is jelezte. Az Erdély különböző tájegységeiről érkező prímások és zenekaraik játékát követően felcsíki népdalcsokrot is hallhattunk. A jenőfalvi, csíkkarcfalvi, domokosi ismert és kevésbé ismert, gyűjtések során fennmaradt népdalok a széksorokban ülő közönséget hosszas tapsra, majd a gálaműsort követő táncházba való maradásra késztette.

Antal Ildikó

A Görgényi-havasok lábainál ülünk, szemben a Kelemen csúcsaival, egy erdei faházban. Ebben a környezetben az alkotás vagy akár az ihlet megtalálása egyaránt élmény lehet. Vajon kit készül megformálni a küküllődombói származású Hunyadi László szobrászművész? Hisz Szent Istvánt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, de a II. világháború áldozatainak emlékszobrát is megalkotta már. Hogyan indult művészi pályája? – kérdezem tőle, akinek nevéhez számos erdélyi és magyarországi köztéri alkotás – egész alakos szobor, mellszobor, dombormű – fűződik.

– Egész kicsi korom óta, amennyire csak visszaemlékezem, tégla- és cserépgyárban nevelkedtem. A későbbiekben ez még kibővült edénygyárral is. Úgyhogy körülvettek engem az agyaggyúró iparosok. Gyermekkoromban már megformáltam egy-egy állatfigurát, emberalakot. 1940-ben, a bécsi döntés előtt kerültem Marosvásárhelyre, két évig az ottani Református Kollégiumban tanultam, de édesanyám nem tudott eltartani bennünket – hárman vagyunk testvérek –, ezért visszamentünk a szülőfalunkba, Küküllődombóra. A háború után aztán ismét bekerültem Marosvásárhelyre, a Református Kollégiumban végeztem el a középiskolai tanulmányaimat, s szerencsémre Bandi Dezső szobrász keze alá kerültem, aki nagy lelkesedéssel tanította az ifjaknak a kézimunkát, és hívta fel figyelmünket a népművészet szépségeire. Egész életét a hazai népművészet megőrzésének szentelte, a szövéstől a fonásig mindennel foglalkozott, és próbálta átadni a tradíciókat az ifjúságnak. Fafaragó táborokat szervezett, csodálatos ember volt. Egyszer Bandi Dezső azt mondta édesanyámnak: – Ez a gyermek hiába akar építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn. Bár valóban érdekelt a mechanika, a műszaki dolgok, sokszor kikaptam, mert mindig ott lábatlankodtam a lakatosműhelyben, reszeltem, barkácsoltam.

– Gondolom, az édesanyja otthon maradt a három gyermekkel.

– Igen, szerette is a gazdasszonymunkát, amit a falusi asszonyok végeztek. Dicsőszentmártonból városi leányként jött férjhez apámhoz falura, de megtanult fonni, szőni, hímezni. Szépen kézimunkázott.

– A nagy magyar személyiségek megformálásához már pályája kezdetén kedvet érzett?

– Nagyban befolyásolt az átkos kommunista rendszer, melynek kapcsán eltiltottak bennünket saját nemzeti kultúránktól, történelmünktől. Iskoláinkban nem taníthattuk, nem állíthattunk emléket nagyjainknak hosszú évtizedeken át. Jómagam kötelességemnek éreztem, ha kicsiben is, mégis tudjak valamit megformázni ezekből a nagy magyar emberekből.

Az első Petőfi-szobromat tizennégy esztendős koromban készítettem, Sütő András író barátom emlékezett meg róla egyik írásában.

– Amely megjelent az ön munkásságáról, művészetéről szóló reprezentatív album bevezetőjeként Magyarországon, 2006-ban. Az albumot végiglapozva az fogalmazódott meg bennem, hogy miért épp ezeknek a jeles személyiségeknek a megformálásához érzett kedvet?

– Apor Vilmos Segesvár szülötte. A szobor elkészítésére a segesvári plébános kért fel. Amikor sokak megelégedésére elkészült a kompozíció, szóvá tettem, hogy Márton Áront is meg kellene formálni, hisz ő volt Erdély nagy püspöke. Az összes felekezet elfogadta, protestánsok, zsidók, mindenki. Erre a plébános azt mondta: – Na, állj neki! Amikor elkészültem vele, megüzentem, hogy megnézheti. Ám nem ő jött el, hanem a kántor, akinek nagyon tetszett a mű. Közben fényképeket is készítettem a szoborról, és valamiért Udvarhelyen jártam, ahol megmutattam a kollégáknak. Egyikük elkérte az egyik fényképet, és megmutatta a helyi plébánosnak, aki néhány nap múlva telefonált, hogy megnézné a szobrot. Eljött, tetszett neki, és közölte, hogy ezt felállítanák Udvarhelyen. Így került Márton Áron szobra Székelyudvarhelyre 1995-ben, és ekkor már az Orbán Balázs szobrom felállítása folyamatban volt Székelyudvarhely főterén.

– Érdekes, hogy több papi személyiséget is megformázott. Ez véletlen, vagy tudatos döntése a művésznek?

– Azokhoz a személyiségekhez vonzódom, akik tettek valamit, nemcsak az egyházukért, hanem közösségükért is. Nekem mindegy, ki melyik felekezethez tartozik, nem teszek különbséget vallás és vallás között, ám fontos, hogy az illető keresztényi módon éljen. Jómagam egyébként a legelfajultabb protestánsok közé tartozom: unitárius vagyok. Ez az egyetlen magyar eredetű vallás, mely Erdélyben alakult. Az unitáriusok vallják: egy az Isten! Nincsenek szentek, a szentek is emberek, ők a próféták, s Jézus maga is ember volt. De a legtökéletesebb ember! Az unitáriusok szerint hiába mész el a plébánoshoz, hogy elmondd neki a bűneidet, nem elég bűnhődni, azt neked jóvá is kell tenned!

– Ezek szerint nem zavarja, hogy unitáriusként megformázta Szent István királyt, akinek köszönhetjük a kereszténység felvételét. Áll egy Szent István szobra Marosszentkirályon, egy másik pedig Kiskunfélegyházán.

– A maroszentkirályi Szent István az első. Kecskeméten meghirdettek egy pályázatot Szent István megformálására, amelyre meghívtak engem is, ahová a későbbi kiskunfélegyházi szobrom vázlatát küldtem el, csakhogy nem nyerte el néhány helybéli tetszését, végül felkértek a kiskunfélegyháziak, hogy a vázlat alapján készítsem el az alkotást.

– Így született meg az álló Szent István király szobor…

– Igen. Elsősorban nem a szentet akartam megmintázni, aki nagyon kemény és vaskezű király volt, hanem a bölcs uralkodót, aki előrelátóan rájött arra: ha a magyarok megmaradnak az ősi hitnél, nem lesz helyük Európában.

– Itt látom Tamási Áron mellszobrának tervét. Ez miért maradt csak szoborterv?

– Mindig foglalkoztatott Tamási megformálása. Egy alkalommal személyesen is találkoztam vele, 1956-ban Kolozsváron járt, és a Bolyain tartott előadást a magyar diákoknak. Nagy tisztelője voltam, szerettem az írásait, mindig otthon éreztem magam bennük. Lényegében a szülőföldem nincs messze Farkaslakától. Amikor elkészítettem a helikonos írók sorozatának domborműveit – ő is odatartozott –, készítettem róla egy domborművet. Később a szülőfalujában felállítottak egy Tamási Áron mellszobrot az iskola elé, szóltak nekem is, de én épp mással foglalkoztam, és nem tudtam elvállalni. Végül elkészült a szobor, úgy-ahogy elfogadhatónak tartom, de én jobbat képzeltem el róla. Ezért később mégis nekiálltam egy másik Tamási-szobornak. Biztattak a farkaslakiak is, aztán felém se jöttek. Ott állt sokáig a műhelyemben. Tavaly végül is valamelyik pesti társaság megvette tőlem, és elvitték Farkaslakára. Így került a szülőfalujába.

– Egy másik ismert munkája az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as emlékmű. Hogyan született meg ez az alkotás?

– Ennek külön története van: az erdélyi karok és rendek összegyűltek Agyagfalván, és megtartották a nagy székely nemzetgyűlést, ahol eldöntötték, hogy csatlakoznak az 1848-as magyar forradalomhoz. E történelmi pillanat emlékére készült a mű, még jóval a rendszerváltás előtt. Egy pályázatot hirdettek, s Kulcsár Bélát, szenzációs barátomat, aki idősebb volt nálam, megbízták a kivitelezéssel, de sajnos már az egyméteres makettet sem fejezhette be, meghalt szívinfarktusban. A terv csak nagyjából készült el. Szerencsére akkor még Fazakas János ott volt a párt felső vezetésében, s ő elintézte, hogy megadják a jóváhagyást. A mű három évig készült, huszonegy köbméter kő alkotja. Kiss Leventével együtt végeztük el a kivitelezést. Iszonyatos nagy munka volt. Kőből faragtuk ki a formákat, három éven át, tavasztól késő őszig, amíg a hó lehullott, ott voltunk a kőbányában és vertük a követ.

– Hogyan készül fel egy-egy jeles személyiség megformálására?

– Fényképeket nézegetek, de meg kell ismerni az egyéniséget is. A fénykép önmagában nem lenne elég. Ha valakiről portrét készítek, legyen az akár festmény, rajz vagy szobor, nem elég a fejszerkezet ismerete. Kifejezésben is tükröznie kell az egyéniséget. Néha el kell távolodni a realitástól. Sokszor millimétereken múlik, hogy a kifejezést fokozni tudjam. Nagyon sokat számít a mozgás. Lényegében a szobrászat nagyon közel áll a színészethez, csak épp néma. A szobor néma színész kell legyen, úgy, hogy ne legyen teátrális.

– De ha jó egy szobor, szinte megszólal…

– Igen, beszélnie kell, de némán.

– A II. világháború áldozatainak emlékére készített szobra egy anyát ábrázol gyermekével.

– Azt a háború áldozataiért készítettem.

– Volt-e valaki a családjában, aki odaveszett a háborúban?

– Több unokabátyám. Volt, aki Oroszországban, Szibériában vesztette el az életét. E szoborkompozíció elkészítésére a keszthelyiek kértek fel, akartak állítani egy emlékművet a háború áldozatainak. Egy helybéli szobrász készített egy viszonylag elvont figurát, mely plasztikaként nagyon jól sikerült, de hiányzott belőle az ünnepélyesség. Az önkormányzat elfogadta, kiöntötték bronzból, de nem fogadta el a lakosság. Ekkor kértek fel, készítsek én is egy szobrot e témakörben. Elkészítettem a vázlatát, az önkormányzat közkívánatra véleményezésre bocsátotta, és a lakosságnak ez kellett. Mert kik az áldozatok? Az anyák és a gyermekek. A férjek és fiúk elpusztultak. A kompozíción a gyermek siratja az apját, bátyját, a megtört boltív a háború rombolását szimbolizálja. A kereszt megdőlt, ahogy a Szent Koronán is látható...

– Említsük meg Wass Albert sírját Marosvécsen.

– Már gyermekkoromban, a negyvenes években hallottam Wass Albertről, az egyik unokanővérem férjével – aki kisebb földbirtokos volt – együtt vadásztak. Több helyen felállították ugyanezt a szobromat másolatban: Debrecenben, Pesten, Zuglón. Szigligeten nem engedték az elvtársak, nehogy konfliktus legyen belőle, ezért ott magánterületre került, egy kocsmáros kertjébe.

– Kemény Jánosról sem beszéltünk még…

– Őt személyesen ismertem, nagyon jóban voltunk, gyermekeivel együtt nevelkedtem. Sajnos, már meghaltak. Egyik lánya nagyon jó énekes volt, de magas termete miatt csak súgó lehetett az Operánál. A nagyobbik lánya Angliában élt, majd Párizsba, fia pedig kiváló képzőművészként, 56 éves korában hunyt el rákban. Legkisebb lánya, Zsuzsa kiváló festő férjével, Nagy Pállal, jó barátunkkal autóbalesetben halt meg.

– Reprezentatív éremsorozatot is készített az erdélyi Helikon íróiról…

– A 22 centiméteres domborművek meghaladják az érem méretét, és Marosvécsen láthatók. Harminchat érmet készítettem idáig, de ötvenöt kell legyen. Néhány név közülük: Szemlér Ferenc, Szabédi László, Makkay Sándor, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert, Bolyai Farkas, Dávid Ferenc, az unitárius egyház alapítója, de Mikes Kelemen, Apor Vilmos, Márton Áron nevét is kiemelném.

– Pongrátz Gergelyt is megformálta…

– Ő ötvenhatos szabadságharcos, szamosújvári örmény-magyar. Szobra az ’56-os múzeumban látható Kiskunmajsán. Ezt egy Erdély-járó kiskunfélegyházi barátom, Tarjányi József felkérésére készítettem.

– Ha visszatekint életútjára, hogyan mérlegel?

– Sosem voltam megelégedve önmagammal. Mindig jobbat és igazabbat szerettem volna. Elsősorban nem a szépre törekedtem, hanem az igazra. Számtalan munkám csak félig készült el, mert úgy éreztem, hogy nem sikerült. Tele van a műtermem megkezdett, befejezetlen alkotásokkal. A Ceausescu-rendszerben kimaradt több mint tizenöt év. Ebben az időszakban egyáltalán nem készítettem szobrot.

– Eltiltották, vagy elment a kedve?

– Nem volt miért dolgozni. Sok figurát készítettem, kiöntöttem gipszbe, de nem tudtam hol tárolni, ezért kikerült a szabadba, és ott az idő megette, elporladt.

– Hány köztéri szobra áll Erdélyben és Magyarországon?

– Nem számoltam össze, de körülbelül tizenöt. Szinte több van Magyarországon, mint itthon.

– Jelenleg min dolgozik?

– Mindszenty József portréján. Amikor elkészítettem a kisméretű plakettjét, Tarjányi megnézte, megtetszett neki, és azt mondta: milyen jó lenne, ha a hercegprímás szobra Fertőszéplakon állhatna a plébánián. Jelenleg életnagyságú domborművén dolgozom.

– Mintha a nagy egyházfők mind sorra kerülnének…

– Tisztelem őket és az egyházat.

– Bár sok felkérést kapott, kitüntetésekkel mintha nem halmozták volna el annyira.

– Az első kitüntetésemet a rajz- és képzőművész tanárok országos kiállításán kaptam. Később, amikor felvettek a Magyar Művészeti Akadémiára, kaptam egy Koller-díjat. A képzőművészek általában nem hangoskodnak. Azok az elismert művészek, akik beszélnek, írnak, hallatnak magukról. A képzőművészek némák. – Beszélnek helyettük az alkotások.

– Nem az én feladatom, s jogom sincs ahhoz, hogy megmondjam, művészet-e, amit mívelek? Ez a feladat az utókorra hárul. Sajnos, a mai világban egyre kevesebben érdeklődnek a művészet iránt. A szobrászat haldokló ága lett a vizuális kultúrának. A mai modern kultúra, a sok, óriási üveg-vas építmény száz év múlva elrettentő példaként fog állni az utókor előtt. Mintha felborult volna minden, teljes zűrzavar és káosz tapasztalható a képzőművészeten belül is.

Frigyesy Ágnes

A november végi Műhely-oldalak elmaradása miatt decemberben jelenik meg a múlt hónapi lapok szemléje. Többnyire irodalmi folyóiratokról lévén szó, tartalmuk időtálló, nemcsak megjelenésük napjaiban jelentenek hasznos, esetenként élvezetes olvasnivalót. Összeállításunk főleg az ilyen írásokra hívja fel az érdeklődők figyelmét, értük érdemes decemberben is elővenni a szemlézett lapokat.

Elsőként a második évfolyamánál tartó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont kiadásában Székelyudvarhelyen negyedévente megjelenő Örökségünk című folyóiratot ajánlom az olvasó figyelmébe. Szerkesztői három fogalommal – történelem, népélet, népi hagyomány – határozzák meg tematikáját, amit, az eddigi lapszámok tanúsága szerint, tiszteletben is tartanak. Ezt igazolja idei, hármas lapszámuk is, felsorolom ebből a rovatcímeket: Életutak, Népi kultúra, História, Székely fonó, Forrásközelben, Megkérdeztük, Közgyűjteményeink, Hajdani ízek Székelyföldről, Tárgyi örökségünk, Jelzések, emlékek, vélemények, Évfordulóink. Néhány írást is megemlítek: Sándor Zsigmond Ibolya Székelykeresztúr fényképészére, Nagy Bélára emlékezik dokumentumértékű fotói közreadásával. Szabó Á. Töhötöm a székelyföldi kalákázás hagyományait eleveníti fel, Salló Szilárd a Csíki Székely Múzeum néprajzi gyűjteményében őrzött pásztorbotokról ír, Vass Melánia az oroszhegyi szentelményeket ismerteti, Ráduly János újabb adatokkal szolgál az énlaki rovásemlék olvasatához, P. Bozogány Árpád a Lőrincz György íróval készített interjút jegyzi, Forró Albert a csíkszentimrei Henter-udvarház végpusztulására figyelmeztet.

Megállnék itt a felsorolással, az olvasói kíváncsiság felkeltéséhez talán ennyi elegendő. Dicséretes az udvarhelyszéki helyismereti évfordulókról készített összeállítás, hajdanvolt és mai értékteremtő, értékóvó jeleseink megbecsülésére figyelmeztet. Hangulatosak, szépek az oklándi és kányádi fotótáborok terméséből közölt felvételek.

Elsőként két beszélgetést említek a novemberi Székelyföldből: egyikben Lövétei Lázár László faggatja a 65 éves Király Lászlót, a másikban Kolumbán József matematikus felel Oláh-Gál Elvira kérdéseire. Mindkét interjúból átfogó képet kapunk a megkérdezettek életútjáról, munkásságáról, gondolkodásmódjáról. A Király-interjúból a versek, elbeszélések, regények ihletforrásait, megírásuk indítékait ismerhetjük meg, a Gyergyószentmiklóson született matematikussal folytatott beszélgetés jóval több a szakmai kérdés feszegetésénél, korrajz is egyben, töprengés a hazai magyar egyetemi oktatás helyzetéről.

Mátyás király Moldvában címmel közöl rövid tanulmányt Halász Péter: bizony van némi valóságalapja az Igazságos kolozsvári szobra talapzatára feltett Iorga-idézetnek, Moldvabányán nem tudott győzni az István vajdával (Stefan cel Mare) vívott csatában. Mátyás és a székelység kapcsolatait tárgyalja Szekeres Lukács Sándor Hunyadi és a székelyek című írása. Mátyás becsülte és szabadságjogaikban megerősítette a székelyeket, – oklevelek közreadásával szemlélteti ezt a szerző. Helyenként népmondákból ismert sorai is vannak írásának: „Kinizsi Pál, a magyar Herkules két kézzel vágta a törököket..., két halott törököt felemelve járta el a legényes magyar táncot."

Folytatja a Székelyföld történetéből merítkező sorozatát Gazda József, ezúttal a második világháború utáni viszontagságos anyanyelvű oktatásról faggatja adatközlőit.

Sólyom Andrea Oláh Sándor legújabb könyvét (Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön) méltatja, Forró Albert Tivai Nagy Imre közgazdasági írásait ajánlja figyelmünkbe, Antall István Vofkori György Csíkszereda és Csíksomlyó képes története című kötetét mutatja be, Kelemen Endre Gecse Géza orosz birodalmi gondolatról írt könyvéről fejti ki véleményét.

A lapszám szépirodalmi részében, a közlés sorrendjében, Király László, Papp Kincses Emese, Karácsony Zsolt, Sebestyén Mihály, Jász Attila, Szabó Róbert Csaba, Bálint Tamás versei, elbeszélései olvashatók.

A lapszámot Vorzsák Gyula munkái illusztrálják.

A novemberi Látó rövid hírben emlékezik a 2008-as szárhegyi írótáborra. Mint írja, a hatodik alkalommal megrendezett írótáborban „a résztvevők a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, kitűnt alkotóival, de vitáival is foglalkoztak, meghívott előadók problémafelvetései alapján. Szó került továbbá érdekvédelemről, könyvkiadásról és pályázási lehetőségekről is. A tábor meghívottjai között képzőművészek is szerepeltek, akik a könyvtervezés művészetéről tartottak előadást." Felettébb érdekes témák egytől-egyig, remélhetőleg a folyóirat szerkesztői módot találnak az elhangzottak értékelésére, és szemelvényeket közölnek az elhangzott előadásokból. Igazolva szépirodalmi voltát rendkívül gazdag a lapszám vers és széppróza összeállítása.

Verset Sulyok Vincétől, Egyed Emesétől, Benő Attilától, Káli Istvántól, Tóth Ágnestől, Vári Csabától, elbeszélést, regényrészletet Papp Sándor Zsigmond, Fábián Lajos, Sebestyén Mihály, Házuly Kata, Jancsó Noémi, Csutak Zoltán tollából olvashatunk. A Fórum rovatból Pomogáts Béla Hazatérő irodalom című tanulmányát említem. Talált versnek ezúttal Guillaume Apollinaire Kikericsek című versét választották a szerkesztők Radnóti Miklós fordításában, a Mellékletben Szilágyi István portréját közlik.

Húszéves a Hitel című irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat. 1988. november 2-án, Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik és halálának ötödik esztendejében jelent meg első száma, eleinte kéthetente, 1992 szeptemberétől havonta került/kerül az olvasó kezébe. Csoóri Sándor, a folyóirat főszerkesztője a novemberi számban Születésnap, árnyékokkal című írásában emlékezik az évfordulóra. A nemzetben gondolkodó magyar írók, költők mindvégig kitartottak a folyóirat mellett, amely „minden idegszálával a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik egybe." Teller Edét is emlegeti írásában Csoóri, a neves tudós Ady Hóvár bércek alatt című verse hatására döbbent rá arra, hogy az energiát nemcsak maghasadással, hanem magfúzióval is elő lehet állítani. A kérdésre, hogy ebből lett a hidrogénbomba, jött a megnyugtató felelet: „Ebből fiam, ebből, ha végigjárjuk a stációkat. De jusson eszedbe, hogy ennek a bombának az a legnagyobb érdeme, hogy nem kellett ledobni."

A novemberi számban Ablonczy László emlékezik a nyolcvan éve született Sinkovits Imrére, Sütő Andrástól a Töredék 1956-ról című írást olvashatjuk, Szakolczay Lajos a már-már elfeledett Hervay Gizella emlékét ébresztgeti, Gy. Szabó András a világjáró Jakabos Ödön hősies vállalkozását eleveníti fel, Fenyvesi Félix a hetvenéves Balczó Andrással készített interjút. Vívódásai közepette is derűsen tekint a jövőbe a világ legjobb öttusázója: „Meggyőződésem, hogy egyszer ébredés fog a világra szakadni." Versek, regényrészlet, könyvrecenziók, tanulmányok olvashatók még a lapszámban. Utóbbiak közül Rózsás János Magyarok az orosz birodalom fogságában 1849–1956 című írására hívnám fel a figyelmet. A történelem során nemcsak a tatárok, törökök fűzték rabszíjra a magyarok ezreit, az oroszok sem kímélték véreinket 1849-ben, az első és második világháború után vagy 1956-ban. Megdöbbentő adatokat sorol a második világháború áldozatairól: a szovjet hadtörténészek által összeállított hadifogoly-táblázaton a németek (2 389 560) és a japánok (639 635) után a magyarok foglalják el a harmadik helyet 513 767 fővel. Felerészük ha hazatért, a többi ott veszett a szibériai táborok poklában.

Szerkesztői irodalmi évfordulóknak szentelték a Tiszatáj novemberi számát: együtt emlékeznek a 100 éve megjelent Nyugat folyóiratra és A Holnap antológiára, valamint a kiadványok két jeles munkatársára, a 125 éve született Babits Mihályra és Juhász Gyulára. Élve a napilap jelentette előnyökkel a Hargita Népében mind a négy évfordulóról már a maguk idejében megemlékeztünk, terjedelmi okokból inkább csak tisztelgésre sarkalló írásokkal, az ünnepeltek műveiből közölt szemelvényekkel. A Tiszatáj rangos összeállítása egészen más, neves irodalomtörténészek értékelő, elemző írásai méltatják az évfordulók ünnepeltjeit, vizsgálódásaikkal újabb adalékokkal gazdagítják a kiadványok megszületésével kapcsolatos eddigi ismereteinket, újabb színfoltokat tárva fel a két költő munkásságáról. Viszonylag szűk olvasói réteghez szóló írások, igazi élményt az irodalomtudomány értőinek jelentenek.

Ilia Mihály a Nyugat és A Holnap programjához fűz megjegyzéseket írásában, Kabdebó Lóránt A Nyugat-eszmény és a valóságos története címmel közöl tanulmányt, Kenyeres Zoltán Nyugat mozaikok című dolgozata a folyóirat egész történetét felvázolja, Albertini Béla a Nyugat fotóművészetről vallott nézeteit vizsgálja, Péter László Juhász Gyula Nyugatban közölt verseit veszi számba, Fried István, Sipos Lajos, B. Fejes Katalin, Fráter Zoltán, Olasz Sándor Babits munkásságának egy-egy vetületét elemzi, Lengyel András József Attila Nyugat általi felfedezését taglalja, Bíró-Balogh Tamás A Holnap körüli botrányokat idézi korabeli dokumentumok közreadásával.

Közéleti hetilapként határozza meg magát a Mester Ákos és Bölcs István alapította 168 óra. Baloldali lapként tartja számon a magyarországi közvélemény, merő ellentéteként a Magyar Demokratának, némileg hasonlatosnak a Heti Válasszal. Akárcsak az utóbbi, ideológiai irányultságát megtartva tárgyilagosan értékeli a napi politikai eseményeket, a politikusok megnyilatkozásait, esetenként baloldaliként is bírálja a hatalmon lévő kormányt. Kritikával leginkább az ellenzéket illeti, de tartózkodik az alpári hangvételtől. Nem ezért vettem be a Lapozgatóba a 168 órát. Korábban olvastam a Szent István Szövetségnek a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez és a Nyelvtudományi Intézet igazgatójához intézett beadványáról, melyben aláírásgyűjtést kezdeményeznek a „finn-ugor származás eltörléséért." „Bizonyítékaink vannak rá – írják – , hogy a finnugrizmust politikai, hatalmi érdekekből erőltették rá a magyar tudományra, annak ellenére, hogy a magyarság írott és íratlan kútfői és a régészeti leletek is belső-ázsiai, hun–szkíta származást, és a török népekkel való rokonságot bizonyítanak." Jolsvai András, a lap főszerkesztő-helyettese ezt a nem először hallott állítást vesézi ki vezércikkében (Bérrokonok). Habsburg nyomásra született volna „halszagú" rokonságunk? A nyelvek hasonlatossága, vagy a genetikai közelség alapján lehet megítélni a népek rokonságát? Finnugor vagy török nyelvcsaládba tartozik a magyar? Nyitott kérdések, tény, hogy egyre többen vallják az utóbbit. Én, ennek dacára, kitartok a Kalevala népe mellett, tisztelem a nagyratörő törököket, de rokonokhoz méltatlannak tartom a nyakunkra hozott százötven éves rabságot.

Lélekvesztő címen jelent meg a gyergyószentmiklósi költő-grafikus, Gál Éva-Emese legújabb verseskötete. A Pallas–Akadémia Könyvkiadónál megjelent könyv bemutatójára hétfőn került sor Gyergyószentmiklóson, a Salamon Ernő Irodalmi Kör szervezésében. Tartalmában lélekemelő, formai félszegségei viszont egy kis keservet keltettek a szívekben.

Bajna György, a gyergyószentmiklósi könyvbemutatón mondta el e kötet tartalmáról: „nincs oldal, melyen ne találkoznánk olyan fogalmakkal vagy szinonimáikkal, mint Isten, űr, ég, idő, csillagok, lélek, sötét, rend, messzeség. Mégsem tám-tám ez, nem egyhangon kopogó szóismétlés; ezek a versek pontosan zenélnek, egy kitárulkozó költő világába visznek".

Gál Éva-Emese folytatja a megkezdett munkát, sajátos világa a lebegés, de mégis a földön állás versei kerültek kötetébe. A Lélekvesztő nem csupán egy verscím, melyben megráncosodtak az ideálok, s a gépfalból ember Istenéért kiált; az élet ladikja e kötet, mely még dobáltatik a hullámoktól, mielőtt stációba viszi a lelkeket.

Az értelmiségi mindennapos hányattatása, a szavát emelő ember tépelődése kerül a lapokra, célt keresve, a hiábavalósággal hadakozva.

Nekem fájt, mikor széttörtem a csendet!
Szilánkjai, mint üvegdarabok
a lélegzetemre is sebet vertek,
és vérezni kezdtek a sóhajok.

Itt már oly erős sikoltás az élet,
hogy a szülőföld is beleremeg,
s a galaxis-cellákra osztott égnek
már aligha jut lelkiismeret.

A sikolyok homlokomra csapódnak,
kínzott időből tör elő a szó:
lehet, hogy régen megtörtént a holnap,
és minden jelen hiábavaló.

Egyszerre hajszolva és araszolva
az időt, úgy élünk, mint a vakok,
rábízva sorsunkat egy fehér botra,
melyre soha nem szállnak angyalok.

Ha sikolyunk némul el egy pillanatra,
a csendbe lélegzetünk is befagy,
s üresen kanyarog a téli utca,
kerülgetve a holt csillagokat.

Mit meg nem adna az ember a CÉLÉRT!
S mit adhatna, hogyha semmije nincs?
Míg áldoz teremtője Istenéért,
rákattan a tehetetlen bilincs.

Mióta élek, hordom e bilincset
mint az Ember örökölt ékszerét,
s társát annak a határtalan nincsnek
melyben a csendet széttörni kevés.

„Ezek a versek úgy moralizálnak, hogy nem rágják a szádba, mi a tisztesség" – hangzott el a könyvbemutatón. Az állandó kétkedés teszi nagyon izgalmassá a kötetet, s az a költői mód, amint nagyon távoli dolgokat közelít egymáshoz, kézzelfoghatóvá téve, tenyerében pedig kínálva a lehetőséget: tűnődj el te is a világ dolgain.

Bejárnám a mindenséget gyalog,
hogy a végtelent lépésben kísérjem,
de nem találom a gondolatot,
ami ilyen útvonalat kísértsen,

és álomhajó, álombusz se tér
saját képzeletemen túli tájra,
szellemem tehát éppen annyit ér,
amennyit nyom a végtelen hiánya

a súlyos és céltalan életem,
amelybe belehal az értelem,
mert a léleknek nincsen logikája,

s minden gondolat, ámítás fölött
a homorú égboltnak ütközött
az ember végtelenbe szárnyalása.

Embert, nemzetet, szülőföldet féltő gondolatok könyökölnek helyet maguknak a kötetben. Az ember kevés a megváltáshoz, csak istenéhez rimánkodhat kegyelemért. Gál Éva Emese gyakran szólongatja teremtőjét. Lélekmentést kér e Lélekvesztőben.

Itt, ahol minden út már járhatatlan,
és céltalanná vált minden irány
egy végtelen semmibe falazottan
közösségért esd millió magány.

Mondd, Istenem, hogy mit jelent a holnap,
ha a jelenhez sincs elég időnk?!
A pillanatok szálfákat tarolnak
s kiáradnak a zsúfolt temetők,

hogy múltba hantolhassák az utókort.
A jelen csalfa igéknek behódolt
szétsodródva üres térképeken.

Uram! Azt a szülőföldet add vissza,
ami az ég verejtékét beissza,
hogy folytatódjék a történelem!

A Lélekvesztő bemutatóján elismerés járt a szerzőnek, de a könyv formájában volt kifogásolnivaló. Bolhabetűs a kötet, elkel a szemüveg a sorok kisilabizálásához. De megéri feltenni az okulárét, mert a nyolcvan oldalas verseskönyv tartalma – a maga tömörségével, többek közt két szonettkoszorújával – megérdemli. Aztán van egy vers, amit ha nem értene a versolvasó, ne tegye le a kötetet, ugorjon egyet, mert szintén a bolha lehetett a ludas: pár betűt megevett, két sort összecsúsztatott, így költve át a költő gondolatát. Egyetlen vers járta meg, a többi hibátlan. Borítóján az olvasó nem kaphat kivetnivalóit. A költő lánya, Burján Gál Enikő tervezte, a Lelkek születése címet adván alkotásának. Kivetnivaló tehát ebben nincs, ha csak össze nem hasonlítjuk az eredeti alkotással, mert ott bizony, más színek szülik a lelket, mint a könyvborítón.

Többen is kifejezték felháborodásukat, ám a könyvbemutatón résztvevők abban egyetértettek, hogy Gál Éva-Emese e könyvbe zárt gondolatai annál mélyebbek, minthogy formai, nyomdai hibácskák üzenetét kikezdhessék.

Balázs Katalin

Kalló László székelyudvarhelyi festőművész összességében harmincadik, Udvarhelyen tizenötödik kiállítása nyílt meg szerdán este a könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén.

Kalló László a tájképfestők azon típusához tartozik, amely nem akar többnek látszani, mint ami, viszont amit tesz, azt a legnagyobb elhivatottsággal, művészi gonddal és szakmai tudással végzi. Be kell vallanom, közel áll hozzám Kalló László festészete. Talán az azonos világ – amelybe beleszülettünk és belenőttünk–, az azonos szemlélet okán vagyok elfogult? Génjeinkben hordjuk e gyönyörű, de szenvedő földet, szülőföldünket? Eszmélésünk véste be homlokredőnyeink egyre mélyülő ráncaiba? Lehet. De talán sokkal inkább azért áll közel hozzám Kalló festészete, mert ő a belső líra, a belső szépség, a pillanat, a könnyed, finom vonalak, az árnyalatok festője. Alkotásai olyanok, mint a szálló, tovatűnő pillanat, hangulatfoszlány. Az embernek olyan érzése van egy-egy festménye láttán, hogy még lélegzeni, szusszanni sem szabad, a szempilla sem rezdülhet, mert tovaszáll a megfestett pillanat szépsége, pompája – örökre és végérvényesen. Ez akkor is így van, hogyha a festmény nem a tájból fakadó ritka hangulatot, a színek utánozhatatlan, tobzódó zuhatagát adja vissza, hanem a tájba súlyosan beleroskadt, beleroskadó utcarészletet, romos házat vagy az őszi színektől dúsan pompázó dombhátak kavalkádját, netán a polgárosultabb világot, esetleg tengeröblöt. Mert bármit fest Kalló László, pompáznak a könnyed, már-már álmodó színek. Rákönyökölnek a papírra, és ábrándoznak finom közönnyel.

A mostani kiállításán akvarellekkel jelentkezett Kalló. A művész – bevallása szerint – szívesen dolgozik olajjal, pasztellel vagy temperával, de az akvarellben tudja a leginkább kifejezni magát, ez jelenti a legnagyobb örömöt, a felszabadultság és beteljesülés örömét számára. Valójában ez a ragaszkodás nem a műfajhoz való ragaszkodás, hanem alkati kérdés. Kalló László azért választja az akvarell műfaját, mert kimondott lírai alkat, önmagába forduló ember, tele hangulatokkal, pompázó színekkel a lelkében, és ez az a műfaj, amely öntörvényű világát a legjobban kifejezi a maga műfaji sajátosságaival, a szemet, lelket gyönyörködtető, egymásba omló lágy, puha színeivel. Az a műfaj, amely a pillanat örökkévalóságát is rejtheti, őrzi, ha gyors a kéz, amely meg tudja örökíteni. A pillanat halhatatlanságát. Az akvarell titka a finom, világos vagy áttetsző színek pompája. Megtévesztő műfaj. A spontaneitás műfaja, mely kitűnő ecsetkezelést igényel. A színek ismeretének és színek keverésének műfaja. Az akvarell – fokozhatnám tovább – a ficánkoló, tovaröppenő, élénk színek zuhataga.

Kalló László sajátos lelki szűrön át jeleníti meg a tájat, legyen az akár a szülőföld egy-egy falurészlete, a gyimesi vagy hargitai táj, akár egy távolabbi, ismeretlen világ – Horvátország vagy Magyarország egy szeglete.

Lőrincz György

Minden ember természete szerint a tudásra, a jóra, a boldogságra törekszik, művészek számára pedig ehhez kétségtelenül a szakmai fejlődés igénye is hozzátartozik. Ez utóbbi pedig csak állandó mérlegelés, önvizsgálat útján valósítható meg. A kerek évfordulók igazán alkalmasak erre, sőt már-már elvárásnak számít, hogy ilyenkor, lezárva egy-egy fejezetet, letisztuljanak, helyükre kerüljenek jelentések.

Xantus Géza e hónapban tölti be 50. születésnapját. Ezt úgy ünnepli meg, hogy közönsége elvárásainak kiállítással adózik, valamint egy nagyszerű kivitelezésű, a művész eddigi munkásságát áttekintő albummal. A közös cím: Égi dimenziók. Xantus Géza így nevezi meg művészete esszenciáját, és valóban, ha végignézzük alkotásait, azok műfajában és témájában ez köszön vissza. Ez az ő választott útja, ezt kutatja minduntalan, határozottan. Láthatóvá, közelivé, megfoghatóvá varázsolja az emberiséget kezdetektől foglalkoztató nagy titkokat, transzcendentális misztériumokat annak tudatában, hogy azokat mi – emberi mivoltunkból adódóan – még a legnagyobb hittel is csupán sejthetjük, megfejtésükre azonban hiába áhítozunk. Xantus Géza képi világa végletekre épül, ellentétpárokra, amelyek a művész lágy színkezelése, nagyon finoman kezelt áttűnéses technikája által békét, líraiságot, harmóniát sugároznak. Figurái légies térben mozognak, egy olyan transzcendentális, spirituális dimenzió beavatottai, amely valahol a racionalitás és irracionalitás, a tér és az idő határán létezik. A titkok azonban emberi perspektívából, ugyanakkor a keresztény ikonográfia hagyományaihoz igazodva tárulnak elénk. Egy pillanatig sem szabadulhatunk az anyaghoz, formához, térhez és időhöz való kötöttségünktől. A transzcendencia megsejtése korlátaink tudatában valósulhat meg. Bizonyára szeretnénk beavatottá válni, részesei lenni a misztériumnak annak ellenére is, hogy tudatában vagyunk megértésének lehetetlenségéről. Amit tehetünk, az a közelítés. Csak így osztozhatunk Xantus Gézával a megsejtés örömében, nyugalmában, amely lehetővé teszi az égi és földi dimenziók anyagtalanságban, súlytalanságban, mennyei muzsikában való feloldódását.

Túros Eszter

A múzeum szó jelentése múzsáknak szentelt hely, később a 'múzsai társaságokká' vált helyet illették a névvel, itt már a kultuszhoz kapcsolódott a tudományos kutatás is. Múzsák találkozóhelye volt valóban kedden a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtára: képzőművészeti kiállítást nyitottak meg, és köteteket mutattak be két képzőművész munkáiból-munkáiról.

Vinczeffy László sepsiszentgyörgyi festőművész, szobrász, restaurátor azon kevés erdélyi képzőművész közé tartozik, aki Munkácsy-díjat tudhat magáénak. A művészről, életművéről, munkásságáról Kántor Lajos közíró, irodalomkritikus, művészetkritikus, a kolozsvári Korunk folyóirat ny. főszerkesztője beszélt. A képtár vezetője, Veres Péter pedig arról faggatta a művészt, hogy miként kapta a legrangosabb magyar művészeti elismerést, a Munkácsy-díjat. A méltatásból és a beszélgetésből kiderült, hogy kitartás szükséges a művészi pálya beteljesedéséhez, valamint a jól megérdemelt elismerés megszerzéséhez egyaránt.

Bocskay Vince szovátai szobrászművész neve és munkássága sem ismeretlen a székelyföldi művészetszeretők körében, köztéri szobrai sok településünket díszítik. A művészről, alkotói habitusáról, egy-egy munkája kanosszajárásáról Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró, szerkesztő, művészeti író beszélt, a közönség a kolozsvári Szent Mihály-templom elé szánt, monumentális Márton Áron-szobor sorsáról érdeklődött leginkább. Nagy Miklós Kund reményét fejezte ki, hogy az utóbbi időben Erdély-szerte, Székelyföld-szerte emelt szobrok – köztük igen sok, nagyon értékes alkotás – nem válnak a történelem viharainak áldozatává, mint ahogy szobrokat döntögettek a múlt század folyamán több alkalommal is, uralmak és ideológiák változásának függvényében. A találkozón Tőzsér József, a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója ismertette az általa vezetett intézmény képzőművészeti kiadványait.

Az udvarhelyi képtárban múzsák találkoztak: a szobrászat, a festészet és a tudomány múzsái gyűltek egybe egy estére, így a múzeum valóban múzsáknak szentelt hellyé vált.

Sarány István

A Prisma Fotóklub idén első alkalommal szervezett Experimenthez hasonló, azt kiegészítő nemzetközi fotópályázatot. Az elbírálásra beküldött közel 500 alkotásból, a szintén nemzetközi zsűri tagjai által legjobbaknak ítélt 77 alkotást a nagyközönség is megtekintheti a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házának márványtermében. A szerdai megnyitón külön-külön díjazták a kötött témájú, illetve a szabad kategóriában versenyző fotósokat, valamint átadtak egy kollekciós nagydíjat is. A csíkszeredai fotósok közül ketten részesültek elismerésben, Incze Domokos első, Görbe György második lett a fa tematikájú kategóriában.

A kiállított képeket szemlélve úgy tűnik, a kísérletezés az alkotók többségének magától értetődő munkamódszerét jelenti. A versenyzők közt vannak olyanok is, akik idegenkednek a rögzített képbe való utólagos beavatkozástól – ez azonban nem írható a fotók rovására. Éppoly minőségi munkák születtek mindkét eljárással.

A szabad témájú kategória mellett az alkotóknak egyetlen – az Experimenttől eltérően – tartalmi kötöttséggel kellett számolniuk. A fa témájára készült fotókat a zsűri külön bírálta el.

A tárlat egészét szemlélve valószínűleg keveseknek tűnik fel majd, hogy itt valamiféle megkötésről lenne szó, ugyanis a fa témájának igazán változatos, egymástól akár homlokegyenest eltérő értelmezési lehetőségeit is megengedő, nagyon gazdag képi világa tárul elénk mind a klasszikus, mind pedig a korral versengő technikai megoldások esetében.

Sokan úgy tartják, a szabad téma az igazi, mert ott aztán tényleg felszínre kerülnek a valódi minőségek. A jelen tárlat azt bizonyítja, hogy az ilyenszerű laza kötöttségek nagyon is jót tesznek az alkotóknak. Visszaköszön ez a képek koncentráltságán, a tematikai megszorításból adódó – és a fotókon lemérhető –, feltétlen tudatos szerzői magatartásokon, amelyek azonban nincsenek híján az egyébként is kötelező érzékenységnek sem.

Nemcsak képi/képnyelvi, de konkrét tartalmi párbeszédeket is takar ez a tárlat, amely az interkulturalitás és ugyanakkor az egyetemesség talaján létezik. A lehetséges párbeszédeknek, azok elemeinek létrehozói a művészek, működtetői, igazi haszonélvezői azonban mi magunk vagyunk.

Túros Eszter

Házi múzeum

T anúja volt egész asszonyéletemnek, azóta, amióta egyetemi hallgató kollégáink átadták nekünk nászajándékul egy likőrös-, egy boros- és egy kávéskészlet társaságában. Szegény szüleink lázadásként fogták fel házasságunkat, hogy negyedévesen, egy év szófogadó várakozás után nem voltunk hajlandóak még egy évet várni, és csak az államvizsga után kimondani az örök hűség „da"-ját. Így tiltásuk és távolmaradásuk dacára vidám diákesküvőt tartottunk szesszióban, két vizsga között, és albérletben kezdtük el közös életünket két bőrönddel meg egy táskával, amiben a fent említett törékeny holmik várták, hogy majd kihelyezés után vendégeket traktáljunk a segítségükkel. Azóta biztos sok diákházasságot látott még bronz-Mátyás király a talapzata és lóháta magaslatából, de olyan felhőtlenül vidámat, amilyen a miénk volt, aligha, mert azon a hivatal dolgozóin kívül mindenki huszonöt éven aluli volt. A készletek végre használatba kerültek, élték velünk együtt világukat, állták a bulik és hajnali mosogatások ostromát, aztán az évekkel lassan fogyatkozni kezdtek. A talpas poharak kezdtek el hamarabb hullani, nem bírták a kétgyerekes dolgozó nő egyre sietősebb mozdulatait, a minden második napi melegvíz-szolgáltatás miatti edény-tömegnyomort. Az akkor éppen divatos fekete-narancs-almazöld, absztrakt mintás, finom porcelán kávéscsészéknek a fülük volt borzalmasan kényes, a tányérkáikat ügyetlen gyerekkezek végezték ki sorban. Teltek az évtizedek, nem váltak be a szülői jóslatok, amiken már velük együtt nevettünk, egyetemi társaink közül már csak páran öregedtek velünk együtt, ha évente egyszer-kétszer összefutottunk, a többiek, akiket soha többet nem láttunk, megmaradtak emlékeinkben huszonéveseknek. A nászajándékból megmaradt virágváza volt az egyetlen tanú, amely tudta, mert naponta látta, hogy diáktársaink ajándéka jobb útravaló volt családi életünkben, mint a hagyományos, mindenféle áldással kísért esküvők és lakodalmak pénzzel teli borítékai, kikiáltott ajándékai, menyasszonytánccal, szöktetéssel kicsikart indulótőkéje. A vázát persze nemcsak ezért szerettük, hanem azért is, mert keramikusművész álmodta meg kecses, gömbölyű, nyakban elkeskenyedő, maximum három hosszúszárú virágot eltűrő, szép zománcos formáját. Színezése pont olyan rebellis volt akkoriban, mint a mi korainak tartott házasságunk: kobaltkék mázon fekete és citromsárga absztrakt foltok. Ha ez a váza beszélni tudna, érdekes családpszichológiai és gazdaságtörténeti doktori tézisekhez szolgáltathatna „oral history"-t a mai házasodni nem bolond fiatalok számára. Elmondhatná például, hogy tájainkon évtizedekig a virág szinonimája a szegfű volt, amit a székely köznyelvben fűféleként adtak-vettek, halottnak párosan, élőnek páratlanul, celofánba csomagolva.

– Kérek két szál fehér, két szál piros szegfűt!

– Halottnak viszi a szegfü’vet’?

– Nem, magamnak veszem.

– Akkor hármat vegyen, drága, páratlan jár az élőknek. Celofánt’ot’ adjak?

Így zajlott a város egyetlen virágüzletében kioktatásom virággal kapcsolatos hagyományokból 1968-ban. Pedig akkor úgy gondoltam, sok mindent tudok könyvekből a virágkedvelés kultúrtörténetéről. A barlangrajzok pingált virágszirmai, kőbe karcolt levelei, indái is arról árulkodtak, hogy a sok ezer évvel ezelőtti, maszatos, pucér, torzonborz elődeink is szerették a virágokat, párosan, páratlanul, számolatlanul. A fejlődés gerincén a szép házak, szép ruhák és frizurák mellett, a női élet elengedhetetlen kellékévé váltak az illatos, színes virágfajták, amelyeket már szakemberek oltottak, nemesítettek, szállítottak egyik kontinensről a másikra. Nem véletlen, hogy az ókor hét csodáinak egyike egy virágoskert volt: Szemirámisz királynő függőkertje, ami másfél hektáron, négy egymás felett épített teraszon terült el, hogy az egy-két méter mély termőföldjében a keleti flóra mellett rózsákat, tulipánt, liliomot, jácintot, pipacsot termesszenek a királynő és barátnői örömére. Hogy a homoksivatagok világában milyen gyönyörű kerteket létesítettek, és locsoltak aranynál drágább vízzel, arról a perzsaszőnyegek mesebeli virágmintái meséltek nekünk akkoriban, amikor negyven évig ezen a téren is böjtölésre fogtak.

Régi virágvázám valósággal kivirult, amikor a szocialista virágkereskedelem codleai egyeduralma összeomlott, a szegfűmániának bealkonyult, és beköszöntött a virágdemokrácia is. Hogy ilyen szempontból is mekkora változás következett be virágízlésünkben, milyen zavarba ejtőn nagy a választék fajtában, árban, csomagolásban, arról a rengeteg virágüzlet, piaci virágárus, és az egyre igényesebb virágoskertekkel szépített villaudvarok beszélnek ékesen városon és falun egyaránt. „Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet" – állítja a régi szólás. Ha viszont arra gondolok, hogy illatos liliomot, orchideát, fekete tulipánt, almazöld kálát, hupikék kardvirágot is tartott ölében már régi virágvázám, és nincs az a virágritkaság, amit ha éjjel a holland kertészek lemetszenek és hűtőládákban repülőre tesznek, én délután meg ne vásárolhatnék akár a gyimesfelsőloki virágüzletben is, akkor a fenti bölcsességet emígy korszerűsíteném: „Ki a virágot termeszti, szállítja, árulja, vagy megveszi, szegény ember nem lehet!"

Váli Éva

Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyev nem élt hiába: fennmaradt utána egy nemzedékektől és nációktól függetlenül népszerű kalandos útleírás, amelynek ő az egyik főhőse és szerzője, ugyanakkor a nevét viseli a XIX. század végén alapított munkásváros, amelyben ő 1912-ben fordult meg, s amelynek sorsában fontos szerepet játszott. Sőt, 1972-ben szobrot is állított neki Arszenyev főterén a derék helikopter és hajógyári lakosság. E nyilvánvaló halhatatlanságba 1975-ben besegített a világhírű japán filmrendező, Kuroszava Akira, akinek Derszu Uzala című filmje 1976-ban elnyerte a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscart, s az alkotás azóta is járja diadalútját a földkerekség vetítőtermeiben, illetve televízióiban.

A könyv ama élet írta ritka alkotások közé tartozik, amelyekről azt szoktuk mondani, hogy minden szavuk igaz, és mégis a lehető leghitelesebb irodalmi művek. Az útinapló tulajdonképpen a maga korában híres geográfus, térképész katonatiszt expedíciós feljegyzésein alapul, amikor éveken át hűségesen elkísérte távolkeleti útjaira egy furcsa nevű nanáj vadász. Bajtársi kapcsolatuk titka a tanult városi szakember és a természet nevelte, ösztönös intelligenciájú erdőlakó megindító szimbiózisa és egymásra utaltsága a szibériai tajga beláthatatlan veszélyekkel terhes világában. Az expedíciók elszánt segítőjeként, Derszu Uzala hat éven át áll kapcsolatban az íróval, aki sajnálja sorsára hagyni a megöregedett nomádot, és hogy ne kelljen elválniuk, maga mellé veszi városi lakásában. A könyv a halhatatlan barátság kalandos története, az itt olvasható részlet Derszu halálának tragikus körülményeit meséli el a könyv befejező részében. A könyv több példányban is megtalálható a Kájoni János Megyei Könyvtárnak a Mikó-várban található részlegén, illetve ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból (http://mek. oszk.hu/04400/04460/04460.htm).

Cseke Gábor

V. K. Arszenyev

Január 7-én este érkeztünk meg Habarovszkba. A lövészek visszatértek századaikhoz, én pedig Derszuval a lakásomra mentem, ahol már vártak a családom és a jó barátaim.

Derszut mindnyájan kíváncsian és csodálkozva nézegették, de látszott, hogy a derék gold nem érzi magát elemében, és sokáig nem tud beleilleszkedni új életkörülményeibe.

Egy kis szobát adtam neki, amelybe ágyat, asztalt és két széket állítottam. Mellesleg szólva, a székekre egyáltalán nem volt szüksége, minthogy lábait török módra maga alá húzva, szívesebben ült a padlón vagy még gyakrabban az ágyon, akárcsak valami Buddha-szobor.

Amikor lefeküdt aludni, szénával tömött derékalja és vattapaplana közé régi szokása szerint minden alkalommal még kecskebőrét is leterítette.

Kedvenc helye a kályha melletti sarok volt. Leült a tűzifára, és hosszasan nézett a tűzbe. A szobában minden idegen volt neki, csak az égő fa emlékeztette a tajgára. Ha a fa rosszul égett, haragudott a kályhára, és így szólt:

– Rossz ember, nem akar égni.

Néha odaültem hozzá, és felelevenítettük mindazt, amit utazásaink során együtt éltünk át.

Egyszer eszembe jutott, hogy Derszu beszédét fonográflemezre vegyem fel. Hamar megértette, mit kívánok tőle, és egész hengerre való hosszú elbeszélést mondott be a tölcsérbe. Ennek végeztével átváltottam a membránt, és újból megindítottam a gépet. Amikor Derszu meghallotta saját hangját, egyetlen arcizma sem rándult meg. Figyelmesen végighallgatta az egészet, azután megjegyezte:

– Ő – és rámutatott a fonográfra – hűen beszél, egyetlen szót sem hagyott ki.

Derszu javíthatatlan animista volt: a fonográfot is embernek tartotta.

Az expedíció befejezése után mindig sok dolga van az embernek: gazdasági és szolgálati beszámolók összeállítása, menetirányok kirajzolása, gyűjtemények osztályozása. Derszu észrevette, hogy egész napokon át az asztalnál ülök és írok.

– Régebben azt hittem – mondta – hogy egy kapitány csak ül, ül (és megmutatta, hogyan ül egy kapitány), ítélkezik az emberek felett, más munkája nincs. Most már megértem: a kapitány a hegyekben jár – dolgozik, visszamegy a városba – akkor is dolgozik. Egyáltalán nem ér rá sétálni.

A bennszülöttek ilyesfajta elképzelése a hivatalok főembereiről teljesen érthető. Derszu szavaiból rá lehetett ismerni a kínai hivatalnokokra, akik főképpen bírói funkciót töltenek be, a saját belátásuk szerint pártfogolnak és büntetnek. Lehetséges, hogy Derszu maga nem is látott ilyeneket, de feltehetőleg sokat hallott róluk azoktól a goldoktól, akik megfordultak Szanghszingben.

Egy ízben, amikor bementem hozzá, teljesen felöltözve találtam a szobájában. Kezében volt a puskája.

– Hát te hová mégy? – kérdeztem.

– Lőni – felelte egyszerűen, és amikor látta csodálkozó tekintetemet, elmagyarázta, hogy puskája csövében sok piszok gyűlt össze. Kilövéskor a golyó kitisztítja a csövet, utána már csak egy rongyot kell áthúzni rajta.

Az a tény, hogy a városban tilos lövöldözni, kellemetlen meglepetés volt számára. Megforgatta a puskát a kezében, felsóhajtott, és visszatette a sarokba. Láttam rajta, hogy valamilyen okból ez a dolog rendkívüli módon felizgatta.

Amikor másnap elmentem Derszu szobája előtt, láttam, hogy az ajtaja tárva-nyitva áll. Csendesen beléptem. Derszu az ablaknál állt, és félhangon beszélgetett saját magával. Az olyan emberek, akik hosszú időn át magányosan élnek a tajgában, megszokják, hogy hangosan fejezzék ki gondolataikat.

– Derszu! – szóltam rá.

Megfordult, keserű mosoly villant át az arcán.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Hát csak ülök itt, mint a kacsa. Hogyan lehet az embernek egy ládában ülni? – rámutatott a szoba mennyezetére és falaira. – Az embernek mindig a hegyekben kell járni és vadászni.

Elhallgatott, visszafordult az ablakhoz, és tovább nézett ki az utcára. Vágyódott elveszett szabadsága után. „Semmi baj – gondoltam magamban. – Majd csak beleéli magát, és hozzászokik ahhoz, hogy házban lakjon."

Egyszer úgy adódott, hogy Derszu szobájában ki kellett javítani a kályhát, és ki kellett meszelni a falakat. Megkértem, hogy két napra költözzék át a dolgozószobámba, és majd ha készen lesz a szobája, megint visszatér oda.

– Semmi, kapitány – mondta nekem.

– Állhatom én kint az utcán is: sátrat verek, tüzet rakok, nem fogok itt zavarni.

Mindez egyszerű dolog volt neki; nekem viszont nagy fáradságomba került, míg sikerült lebeszélnem a szándékáról. Nem sértődött meg, csak elégedetlenkedett, hogy olyan sok korlátozás van a városban: nem szabad sátrat verni, tüzet rakni az utcán, nem szabad lövöldözni.

Egy alkalommal velem volt, amikor tűzifát vásároltam. Megdöbbentette, hogy pénzt fizettem érte.

– Hogyan! – kiáltott fel. – Az erdőben sok fa van, miért kell pénzt adni érte?

Szidta a fuvarost, „rossz embernek" mondta, és mindenképpen igyekezett meggyőzni engem arról, hogy becsapnak. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy a pénzt nem is annyira a fáért, mint inkább a munkáért fizetem, de mindhiába. Derszu sokáig nem tudott megnyugodni, és aznap este nem fűtött be a kályhába. Másnap pedig kiment fáért az erdőbe, hogy ne verjen engem költségekbe. Az erdőkerülők azonban rajtakapták, és jegyzőkönyvet vettek fel a falopásról. Derszu a maga módján tiltakozott, lármázott, mire bevitték a rendőrségre. Amikor telefonon értesítettek, igyekeztem elsimítani az ügyet. Bárhogyan igyekeztem megmagyarázni Derszunak, miért nem szabad fát vágni a város környékén, nem tudta megérteni.

Ez az eset erős hatással volt rá. Megértette, hogy a városban nem élhet kedve szerint, hanem úgy kell élnie, ahogy mások akarják. Mindenfelől idegen emberek vették körül és feszélyezték. Az öreg egyre gyakrabban el-elmélázott, és emberkerülő lett; lefogyott, arca beesett, és mintha még jobban megöregedett volna.

Az alábbi kis esemény azután véglegesen megbontotta lelki egyensúlyát: meglátta, hogy a vízért is fizetek.

– Hogyan! – kiáltott fel megint. – A vízért is pénzzel kell fizetni? Nézz a folyóra – mutatott az Amurra –, van abban elég víz. A földet, a vizet, a levegőt az isten ingyen adta. Hát hogy lehet ez...

Nem fejezte be a mondatot, kezével eltakarta arcát, és bement a szobájába...

Este a dolgozószobámban ültem, és írtam valamit. Egyszercsak hallom, hogy csendesen nyílik az ajtó. Megfordultam: Derszu állt a küszöbön. Már első pillantásra észrevettem, hogy valamit kérni akar tőlem. Arca zavart volt, és izgalom tükröződött rajta. Még szóhoz sem jutottam, amikor hirtelen letérdelt előttem, és úgy kezdett kérlelni:

– Kapitány! Nagyon kérlek, engedj engem vissza a hegyekbe. Nem bírok városban élni: a fát venni kell, a vizet szintén venni kell, ha fát vágok, más emberek szidnak.

Felemeltem, és egy székre ültettem.

– De hát hová akarsz menni? – kérdeztem.

– Oda! – és kezével a távolban kéklő Hehcir hegységre mutatott.

Sajnáltam megválni tőle, de sajnáltam visszatartani is. Nem volt más választásom, engedtem neki. Szavát vettem azonban, hogy egy hónap múlva visszatér, és akkor majd együtt megyünk el az Usszuri folyóhoz. Ott akartam elhelyezni őt ismerős tazoknál.

Úgy gondoltam, hogy Derszu még egy-két hétig nálam marad. El akartam látni pénzzel, élelemmel és ruhával.

De másképpen történt.

Másnap reggel szobája mellett elhaladva észrevettem, hogy nyitva áll az ajtaja. Betekintettem – a szoba üres volt.

Derszu távozása nyomasztó érzéssel töltött el; mintha valami megpattant volna bennem. Rossz előérzet fogott el; féltem, valami azt súgta, hogy nem látom őt többé. Egész nap rossz hangulatban voltam, sehogy sem ment a munka. Végül ledobtam a tollat, felöltöztem, és kimentem a városból.

Odakint már tavaszodott. Gyorsan olvadt a hó. Fehér színe bemocskolódott; mintha korommal szórták volna be. A hóbuckák napsütötte oldalán vékony kis jégcsatornák képződtek; nappal megolvadtak, de éjjelre megint megfagytak. Az árkokban víz csordogált, és mintha vidáman újságolta volna az elszáradt fűszálaknak, hogy felébredt, s most már azon fáradozik, hogy életet öntsön a természetbe is.

A gyakorlatról visszatérő lövészek beszélték, hogy egy embert láttak az úton, iszákkal a vállán, puskával a kezében. Boldogan, vidáman ment, és dalolt magában. A leírásokból ítélve minden bizonnyal Derszu volt.

Két héttel Derszu eltávozása után a következő táviratot kaptam I. A. Dzjul barátomtól:

„Azt az embert, akit Ön a tajgába küldött, meggyilkolva találták."

„Derszu!" – villant át az agyamon. Bizonyára a névjegyemről ismerték fel. Annak idején adtam neki egy névjegyet, a hátlapjára felírtam a nevét, meg azt, hogy nálam lakik, hogy a rendőrség ne zaklassa Derszut, ha kinn jár a városban.

Másnap kiutaztam a Hehcir hegység déli oldalán fekvő Korfovszkaja állomásra. Ott megtudtam, hogy néhány munkás az erdei úton látta Derszut. Puskáját kezében tartva mendegélt, és egy fán ülő varjúval beszélgetett. Ebből a munkások arra következtettek, hogy valószínűleg részeg.

Korfovszkaja állomásra már csaknem alkonyatkor érkezett a vonat, így tehát Dzjul barátommal úgy határoztunk, hogy csak másnap reggel megyünk ki a tett színhelyére.

Egész éjjel nem aludtam... Olvasással próbáltam elterelni gondolataimat, de hasztalan... Folyton Derszut láttam magam előtt, azt a Derszut, aki legutóbb annyira kérlelt, hogy eresszem vissza az ő szabad világába. Megvádoltam magam azért, hogy a városba vittem. De hát ki gondolhatta, hogy ez lesz a vége!

...Március vége volt... Egy kis ösvény vezetett be a tajgába. Sokáig lépdeltünk rajta, és úgyszólván nem is beszélgettünk. Másfél kilométer után jobbra tűzrakást pillantottam meg. Körülötte három alak mozgott; az egyikben a kerületi rendőrfőnököt ismertem fel. A másik kettő munkás volt. Sírt ástak, mellettük a földön gyékénnyel betakart test feküdt. A holttest lábai kilátszottak, s a rajtuk levő lábbelit azonnal megismertem.

– Derszu! Derszu! – szakadt ki belőlem akaratlanul is a fájdalmas kiáltás.

A munkások csodálkozva tekintettek rám. Nem akartam idegenek láttára szabad folyást engedni érzelmeimnek; kissé távolabb leültem egy fatörzsre.

A föld fagyos volt; a munkások tűzzel olvasztottak fel belőle egy-egy lapátra valót. Öt perc múlva odajött hozzám a rendőrfőnök. Olyan boldog és vidám volt az arca, mintha ünnepségre érkezett volna. Lehet, hogy élete folyamán sok elhagyott hullát kellett már eltakaríttatnia, és a megszokás teljesen közömbössé tette; az is lehet, hogy egy ismeretlen, „nem orosz nemzetiségű" ember vajmi kevéssé érdekelte – mindenesetre nem óhajtott a gyilkosok után nyomozni, és beérte egy jegyzőkönyvvel. Elmondta, hogy Derszut a tűzrakás mellett találták halva. A körülményekből ítélve, valószínűleg alvás közben gyilkolták meg. A rablók pénzt kerestek nála, és elvitték a puskáját.

A sír másfél óra múlva készen volt. A munkások Derszuhoz léptek, és levették róla a gyékényt. A sűrű fenyőerdőn áttörő napsugár rávetődött a földre, és megvilágította az arcát, melyen még nem hagyott nyomot az enyészet. Nyitott szeme az égre nézett. Olyan volt a kifejezése, mintha Derszu elfelejtett volna valamit, és most azon erőlködnék, hogy eszébe jusson...

Terényi István fordítása

Szent Miklós napja van, tegnap valószínű, mindannyian találkoztatok a piros köpenyes, fehér szakállú Mikulással. De tudjátok-e, ki volt Szent Miklós püspök? Kis-Ázsiában, Patara városában született egy gazdag családban. Korán árvaságra jutott, így érsek nagybátyja felügyelete alatt nevelkedett szülővárosa kolostorában. Iskolái befejeztével a papi hivatást választotta. Segítőkészségének, emberszeretetének rövid idő alatt híre ment. Anatólia fővárosában, Myrában megválasztották püspöknek. 52 évig volt püspök. Szeretete, a gyerekekkel, emberekkel való törődése miatt annyira megszerették, hogy nem csak püspöküknek, de még vezetőjüknek is tartották. Vagyonát a gyerekek és az emberek megsegítésére fordította. A legenda szerint, miközben egy este a városban sétált, egy nyitott ablak alatt meghallotta, hogy egy elszegényedett nemesember három lánya azon vitatkozott, melyikük adja el magát rabszolgának, hogy testvérei férjhez tudjanak menni. A püspök este visszalopózott az ablakhoz, amelyen át egy erszény aranypénzt dobott a szobába. A lányok azt hitték, csoda történt. De az eset a következő két évben megismétlődött. Hogy ki volt a tettes, hamar kitudódott. December 5-én, névnapja előestéjén különben is meg szokta ajándékozni a gyerekeket.

A héten még volt egy jeles napunk: a Borbála-nap. Az erdélyi és a moldvai magyar asszonyoknak dologtiltó nap volt ez. Ezen a napon gabonamagvakat tettek csírázni, vagy élő gyümölcságról vágott ágakat tettek vízbe: ez volt a Borbála-ág. A karácsonyra kicsírázott gabonából és a kivirágoztatott ágból a következő év termésére következtettek.

A madarakról szóló pályázatra szép mesék érkeztek. Könyvet küldök Hegedüs Ágnesnek Csíkszeredába meséjéért, Ambrus Annamáriának Dánfalvára verséért és Kajtár Henriettának szintén Dánfalvára rajzáért.

Újabb mese- és verspályázatot nem hirdetünk meg, ám rajzaitokat továbbra is várja

Takács Éva

Egyik nap, mikor a mezőt jártam, észrevettem valamit. Tizenegy vadlúd és egy házi lúd volt ott. Mellettük pedig egy arasznyi fiú. Elgondolkodva, hogy ismerősök, közelebb mentem hozzájuk. Nagyon barátságosak voltak. Eszembe jutott, hogy a fiú és a ludak Nils Holgersonékra emlékeztetnek. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg ők azok, és talán én is átélhetem Nils kalandjait. Mikor odamentem hozzájuk, megismerkedtem velük:
– Sziasztok, én Rita vagyok – mondtam.
– Szervusz, én pedig Nils.
– Szia, én Márton vagyok, Nils barátja.
– Szeretnél sétálni egy kicsit az erdőben Mártonnal és velem, míg Akkáék megpihennek? – kérdezte Nils.
– Nagyon szívesen – válaszoltam.
Az erdőben sétálva eszembe jutott, hogy ma van Márton-nap.
– Milyen jó, hogy ma van Márton-nap, és ma találkoztam egy Márton nevű lúddal – gondoltam.
– Miért jöttél errefelé? – kérdezte Nils.
– Eljöttem otthonról játszani, és ha már itt vagyok, Márton, boldog névnapot kívánok neked, nagy szeretettel.
– Nagyon szépen köszönöm, Rita!
– Most már ideje hazamennem. Üdvözlöm Akkáékat is.
– Átadjuk, és még egyszer köszi!
Hazamenet már alig vártam, hogy elmeséljem a szüleimnek a Márton-napi szerencsémet.

Simon Éva, VI. osztályos,
Csíkbánkfalva

A madarak egy alkalommal bementek az udvarba, a fajgalambokhoz. Kihívták egy olyan versenyre, hogy ki repül szebben. A bagoly volt a bíró.
A versenyt az énekesmadarak dala és az énekes-dobos galambok goák-goákolása indította. Először a pergő galamb kezdte, őt követve a fecske libbent égnek. A pergő bucskázott, a fecske cikázott. A vak bagoly azt mondta: – A győzelem a vércséé. A közönség kissé furcsállta a dolgot, mert a vércse nem volt meghívva a galibák miatt.
– Bírói döntés – mondták egymásnak.
Ekkor jött a postagalamb és a vadréce, akit Tőkének hívtak. Ők gyorsrepülők voltak. A galamb és a réce egyszerre ért célba. A bagolynak azt mondták, hogy döntsön.
– A denevér nyert! – mondta a fülesbagoly.
A dobosok azt mondták neki, hogy vak, ami nem igaz, mert este nagyon jól lát, nappal kevésbé.
A versenyt a vízityúk és a papagáj folytatta. A papagáj nem valami szuperrepülő, de a vízityúk sem. Ennek ellenére a mátyásmadár nyerte meg ezt a futamot.
A gonosz vércsék megjelentek, és a madarak elszeleltek. Azóta gondolkoznak, hogy a fajgalambok vagy az erdei madarak jobb repülők.

Tiron Ábel, IV. osztályos,
Csíkszereda

Egy gyönyörű szép reggelen, mikor a tűzhajú nap ébredezett, a pacsirta elkezdett énekelni. Gyönyörűen tudott lágy dallamot dalolni. Kezdtek ébredezni a fűszálak és a madarak. Mert senki sem tudott ellenállni a selymesen simogató dallamnak.
De ma reggel egy dallam sem jött ki a torkán. Nagyon megijedt. Mivel nem tudott beszélni, nem tudott segítséget kérni sem. De még rosszabb, hogy nem ébrednek fel a madarak, mert ő ébreszti fel, de ha nem dalol, hét nap múlva örök álomba merülnek.
Nem volt mit tennie, elment Madárországba tanácsot kérni a Fő madártól. Szerencsésen megjárta az utat, és beengedték a palotába. Ott ragadott egy lúdtollat, és írni kezdett: „Kedves Nagyságos Griff uram! Csíkmadár városban nagy baj történt. Elment a hangom, és azóta senki sem ébred fel. Mit tegyek? Pacsirta"
– Azt javaslom, kérjük meg a tündért. Ő biztos tud segíteni – javasolta a griffkirály.
– Cinegék, hívjátok be a madarak Tündérét!
A kis hölgy gyönyörű ruhában pompázott, rajta kis csillagocskák, melyek világítottak.
– Mi a baj? – csilingelte a hangocska.
– Ennek a teremtésnek elszárnyalt a hangja.
A tündér kis mélázás után azt mondta:
– Dalolj, énekelj, beszélj!
– Káprázatos! Tudok beszélni! – kiáltotta a pacsirta.
– Hohó – vágott közbe a tündér –, nekem kell adnod a kék és arany csillogásod. Te barna és szürkés színű leszel.
– Rendben. Elfogadom a kívánságod.
– Mire hazaérsz, barna leszel.
A pacsirta szerencsésen hazarepült. Már pirkadatkor énekelni kezdett. Mindenki felébredt, és ezt mondták:
– Köszönjük, hogy megmentettél és színedet áldoztad értünk.
Így lett barnás színű, szép hangú a pacsirta.

Hegedüs Ágnes, IV. osztályos,
Csíkszereda

Csíkszeredából: Csíki Ottó, Csíki Emese, Lázár Anna, a Napsugár napközi otthonból: Gergely Aliz, Kövér Beáta, Condrat Paula, Vitos Beáta, Abos Andrea, László Timea, Ördög Kinga, Molnár Örs, Borbát Márk, Tankó Márk, Hosszú Tamás, Fülöp Eszter; a József Attila Általános Iskolából: Albert Edina, Dániel Toró Balázs, Szakács Attila, Szőke Géza Tamás, Balló Stefánia, Csató Örs, Farkas Nóra, Gáll Anna, Burus Bernát, Szakács Péter, Balló Helga, Sárig Andrea, Hegedüs Ágnes, Kerekes Hanga, Csiszer Noémi, Tiron Ábel, Péter Csenge, Darvas Mátyás, Reisz Zoltán, Veress Emőke, Balog Ágnes, Bobc Sámuel; Csíkdánfalváról: a Petőfi Sándor Szakközépiskolából: Ambrus Annamária, Albert Hunor, Fábián Arnold, Gál Demeter, János Jácinta, Zágoni Dorottya, Bálint Farkas-Áron, Gidró Anett, Antal Anita, Kajtár Henrietta, Ambrus Annamária, Buzási Bernadett, Simon Sarolta, Zerkula Albert, Süketes Szilvia, Szekeres István; Csíkjenőfalváról: az óvoda középcsoportosai: Kálmán Edina, Kába Júlia, Farkas Zsófia, Nyáguly István, Gábor Jutka, Biró Bíborka, Karácsony Judit, Varga Eliz, Vízi Bálint, Karda Hunor, Biró Dávid, Biró Barbara; Csíkbánkfalváról: a Márton Ferenc Általános Iskolából: Simon Éva, Tamás Krisztina, Nagy Serbán Hunor, Tekse Ilona, Tekse Szidónia, Kovács István-Hunor, Csiszer Gábor, Roncz Helen Julianna, Bajkó Loránd, Tamás Krisztina, Czirják Szabina, Szőcs Zoltán, Szőcs Antal; Újtusnádról: az Imets Fülöp Jákó Általános Iskolából: Korodi Előd, Kedves Izolda, Kovács Klaudia, Antal Szidónia, Kovács Bernadett, Benedek Barbara, Kacza Erzsébet, Bozőán Tamás, Urkon Tas Roland, Darvas Rita, Sánta Pap Hajnalka; Gyergyóremetéről: Balázs Boglárka; Gyergyóditróból: Ferenczi Edit Zsuzsanna; Gyergyóalfaluból: a 2. számú óvodából: Gál Emilia, Laczkó Gabriella, Pál Alfonz, a Veress Iskolából: Márk Előd, Baricz Judit, Kis Noémi, Kiss Barna, Timár Gellért, Páll Krisztina, Ferencz Arnold, Bajkó Zoltán; Parajdról: Kelemen Kriszta-Mónika.

Helyesen magyarul

Az utóbbi években különösen elszaporodtak a nyelvészeti és őstörténeti áltudományos írások. Ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet Harald Haarmann neves nyelvész magyar fordításban megjelent Letűnt népek lexikona című munkája, ugyanis a hiteles adatokat, információkat tartalmazó mű segít az olvasónak az eligazodás helyes útját kiválasztani bizonyos nyelvészeti, történelmi kérdésekben (Corvina Kiadó Kft. Budapest, 2008. Németből fordította Tarnói Judit egyetemi docens, a fordítást szakmailag lektorálta és a magyar nyelvű bibliográfiát összeállította Komoróczy Géza nyelvész, ókortörténész, egyetemi tanár).

A szerző szerint akkor mondhatjuk, hogy egy nép letűnt, ha utódai más népektől elkülönülve már nem képeznek politikai, kulturális és nyelvi egységet (…), azonban nem szükséges, hogy minden feltétel egyidejűleg fennálljon (…). A politikai önállóság elvesztése többnyire együtt jár a többségi társadalom kultúrájába és nyelvébe való beilleszkedéssel. Az asszimiláció nem azt jelenti, hogy a saját kultúra teljes mértékben elvész, de az uralkodó kultúra olvasztótengelyében mindenképpen felhígul (…). Így tűntek el például az ókori Közel-Keleten valamikor a történelem folyamán a sumerek…Róluk például egyebek mellett ez olvasható: A sumer nyelv a világ egyetlen nyelvével sem rokon. Az ókori világ egyik legnagyobb kultúrnyelveként évszázados hagyományokkal rendelkezik. A sumer nyelvet körülbelül Kr.e. 1800-ig beszélték, írott nyelvként a sumerek által lakott kulturális központokban Kr.e. 3200 és 1600 között használták.

Számunkra – földrajzi elhelyezkedésünknél fogva – különösen fontosak és tanulságosak lehetnek az alánokról (jászokról), avarokról, besenyőkről, dákokról, hunokról, kazárokról, kunokról, onogurokról, siculusokról, szarmatákról, szkítákról, türkökről összeállított szócikkek. Segítik történelmi tisztánlátásunk kialakulását.

A dákok szócikkben például az is olvasható, hogy szoros rokonság fűzte őket a thrákokhoz, és a két nyelv is szoros rokonságban áll egymással. Hasonlóan az örményhez, göröghöz vagy albánhoz, a dák nyelv is az indoeurópai nyelvek önálló ágát képviseli. A dák nyelv csak néhány feliraton és két növényneveket tartalmazó jegyzékben maradt fenn – írja a szerző. Itt jegyzem meg, hogy Harald Haarmann figyelme kiterjedt arra is, hogy a letűnt népek miként szolgálják a nemzeti mítoszokat. Ezzel kapcsolatban írja, hogy „A románság dák eredetének glorifikálása a szocialista Romániában Ceausescu diktatúrájának idején groteszk vonásokat öltött".

Hangsúlyoznunk kell, hogy munkájában a szerző külön választja a faji és nyelvi rokonságot. A magyarok idegen nyelvi elnevezésének (Hungari, Hongrois, Hungarians, Ungarn) alapjául szolgáló onogur szócikkben is olvashatunk erről. A népünket érintő szócikkek összeállításához felhasznált munkák szerzői közt szép számmal találunk magyar szaktekintélyeket is: Czeglédy Károly, Györffy György, Harmatta János, László Gyula, Vásáry István és mások. Az viszont egyelőre rejtély számunkra, hogy a könyvben miért nincs kabarok szócikk? Pedig Kelet-Európa IX. századi térképein nyomon követhető útvonaluk.

Komoróczy György

Nézzük csak

Eugenio Pacelli, vagyis XII. Pius pápa második világháborús szereplése, az európai harcok végeztével eszmélő világ és a holokauszt realitásával szembenézni kénytelen emberiség máig meghatározó vita tárgya. Talán azért, mert XII. Pius a világ egyetlen olyan „hatalmának" volt az elöljárója, amelynek morális lehetősége (kötelessége) lett volna blokkolni a náci előretöréssel egyidejű emberirtást. Ennek ellenére óvatos ellenkezéseken, nem túlságosan élesre fogalmazott urbi et orbi üzeneteken kívül, érthető, de félre is érthető állásfoglalásokkal és habozó, gyenge ellenlépéseken túl nem történt tevőleges ellenállás. A hivatalos verzió szerint a pápa éppen a vatikáni államot féltette a németek általi lerohanástól, illetve a hívők közösségeit az elfoglalt területeken. Amennyiben állást foglalt volna a holokauszttal szemben, feltehetően a keresztény hívek, sőt a fennmaradt zsidó közösségek sínylették volna meg a retorziót. Ugyanis arról is léteznek feljegyzések, hogy éppen a pápai óvatosság és diplomácia mentett meg adott esetben zsidókat a deportálástól. Lehet, igaz, lehet, nem, lehet, elegendő magyarázat, vagy kevés, egy dolog azonban biztos: konkrétumot nem fogunk megtudni erről a bűnös hallgatás kontra elővigyázatos kislépések politikája és apró segítő gesztusok ügyről, amíg a vatikáni archívumok nyilvánossá nem válnak. Az archívumok nyilvánossá válásáról is tud azonban néhány dolgot Kelet-Európa ezen része, elég a volt Szovjetunió „kutathatóvá" váló, de előrelátóan kifosztott levéltáraira vagy a hasonló belföldi intézményekre gondolni. És az is figyelemfelkeltő, hogy XII. Pius szentté avatásának procedúrája lépten-nyomon lassul, akadályokba ütközik, mintha maga az egyház sem tudna egyértelműen dönteni ez ügyben.

Costa-Gavras ebbe a vitába avatkozott bele Ámen (2002) című filmjével. És milyen jól tette, mind filmtechnikai, mind a narratíva, mind pedig a megközelítés szempontjából. Történelmi film, érzelgésmentes, nem vérgőzös, mi több, nem uszít, és nem késztet kényszer-állásfoglalásra. Érez mindenki, amit akar, amennyire erősen akarja, s amennyire feljogosítják az eseményekkel kapcsolatos előismeretei. A jól sikerült háborús filmekkel kapcsolatos dokumentarista vonás az Ámen esetében nem számottevő, de ez nem jelenti azt, hogy az alkotás kevésbé objektív és eseményhű. Inkább egy cizellált, mondhatni külkapcsolati politizálásban őshonos, szinte diplomatikus megközelítésmód jellemző rá: nem okolunk, vagdalkozunk, csak kérdéseket teszünk fel. Magunknak is, a nézőknek is. Majd eldől minden egy szép napon, de lehetőleg addig se ártsunk a történelemnek.

A film egy folyamatnak az ábrázolása, amelyben egy faj kiirtása a puszta statisztikai, termelési adatok szintjéről eljut a felfoghatatlan erkölcsi, félrefordulást, félrenézést jelentő bűnök szintjére. A baj ott van, hogy a folyamat egyenlegeinek, testsúly, fogolylétszám, gázkamrák légterének a számadatai, a gyors halálhoz szükséges Zyklon B mennyiség számolgatásának végén egy 6 milliós szám áll. Emberéletben. És ugyanakkor ott vannak azon kevesek is, akik a Harmadik Birodalmon belül – Kurt Gerstein SS-tiszt – (Ulrich Tukur), vagy annak határain kívül – a vatikáni Riccardo Fontana pap – (Mathieu Kassovitz) segíteni próbálnak a folyamat megállításában. A jó alakítások mögött felsejlik az európai zsidómentő igyekezet is (klerikális vagy világi), amely néha sikeres. Mindkét szereplő (az SS-tiszt valós történelmi személy) életveszélyes erkölcsössége, embersége minden esetben éles ellentétben áll az idővel és rendszerrel, amelyben éltek, dolgoztak. Ennek ábrázolása szintén remekmű, hiszen a kapcsolatrendszerek (család vagy a másik oldalon a klérus soraiban betöltött szerep, karrier) bevonása a történetbe, és ezek állandó fenyegetettsége csak emeli a történet drámai feszültségét. Nem tönkreteszi, hanem kiegészíti azt. Egy filmes időbeli és egyéni fejlődéstörténeti utazás ilyenképpen lehetővé teszi azt, hogy a néző betekintést nyerjen az eseménysorba, amely sajnos meghatározza az emberiség modern történelmét. És ehhez elég az a ritmus, amelyet a filmben, a transzportokért induló üres vonatok nyitott vagonajtóin át látszó táj vagy napfény villanóképe diktál.

Ady András

Baka István (1948–1995) emlékére

A kivételes tehetségű Baka István költő – aki Szekszárdon született és Szegeden alkotott – idén lenne hatvan éves. Csíkszeredában a Márton Áron Gimnáziumban, illetve a Corvina Könyvesházban tudományos és színpadi előadásokkal, könyvbemutatóval, valamint szavalóversennyel tisztelegtünk a 20. századi kortárs magyar költészet egyik legkimagaslóbb életműve és alkotója előtt május 21–23. között. A szavalóverseny nyerteseinek jutalma az volt, hogy részt vehettek az „Én itt vagyok – Üzenet Új-Huligániából" elnevezésű kárpát-medencei Baka István vers-, énekelt vers- és prózamondó verseny országos döntőjén, amelyre Szegeden a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárban került sor november 22-én, és amelyet szintén a költő születésének 60., valamint az emlékére és életműve gondozására létrehozott Baka István Alapítvány fennállásának 10. évfordulója alkalmából szerveztek. A rendezvény ünnepélyes megnyitóján rövid Baka-portréfilmet tekinthettek meg a jelenlévők, majd Füzi László irodalomtörténész, a Baka István Alapítvány kuratóriumának elnöke megnyitotta a költő életét és műveit bemutató kiállítást. Ezt követően Szuromi Pál művészeti író az alapítvány által az alkalomra meghirdetett illusztráció- és fotópályázat díjait adta át. Á. Szabó Ajtony előadóművész gitárelőadását követően kezdődött a szavalóverseny. Iskolánk, a Márton Áron Gimnázium egyik legrégibb partnere a Baka István Alapítványnak, amelynek köszönhetően közel nyolc éve vehetünk részt Szegeden a Baka-rendezvényeken. Idén városunkat, iskolánkat diákkategóriában Bálint Boróka, Gondos Mária-Magdolna, Szikszai László, XII. osztályos tanulók, felnőttkategóriában pedig a 2008 júniusában iskolánkban végzett Kovács Tímea képviselte. A Bácskai János színművész, Kis Pál István költő és Orbán György előadóművész alkotta zsűri döntése értelmében Szikszai László különdíjas, Kovács Tímea pedig a felnőttkategória első helyezettje lett. A vetélkedőn Székelykeresztúr is képviseltette magát: Kádár Noémi, az Orbán Balázs Gimnázium X. osztályos tanulója diákkategóriában az előkelő második helyen végzett. Sikerükhöz ezúton is gratulálunk!

Az ünnepség Baka István Vár utcai emléktáblájánál ért véget, ahol koszorúzásra került sor, illetve Baka-versek hangzottak el. Köszönet azoknak, akik anyagiakkal lehetővé tették szegedi kiszállásunkat: a Baka István Alapítvány tagjainak, Baka Tündének és Tényi Irénkének, valamint a Márton Áron Gimnázium vezetőségének.

Borsodi L. László,
a Márton Áron Gimnázium tanára

Copyright © Hargita Népe - 2001