2001. április 20. péntek, III. évfolyam 92. szám |
Az alkotmánybíróság tegnap megállapította, hogy alkotmányosak a helyi közigazgatási törvénynek azon passzusai, amelyekre 74 parlamenti képviselő (73 Nagy-Románia párti, egy pedig kormánypárti) normakontrollt kért. A bíróság döntése végérvényes és kötelező jellegű, így tehát közlik Iliescu államfővel, hogy kihirdetheti a törvényt. C. V. Tudor egyébként kérte Iliescut, hogy ezt ne tegye meg, a törvény ugyanis szerinte második hivatalos nyelvvé tenné a magyart...* Lemondott csütörtökön a román külföldi hírszerzést (SIE) felügyelő parlamenti bizottság elnöki tisztségéről Ristea Priboi, akinek „szekus" múltja már az ország vezetőinek véleménye szerint is rontotta Románia nemzetközi megítélését. A kormányon lévő TDRP (PDSR) színeiben parlamenti mandátumhoz jutott politikust pártja javaslatára választották meg a SIE tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottság elnökévé. Priboit sok ellenzéki politikus és a sajtó azzal vádolta, hogy a Ceausescu-rezsim idején a külföldi hírszerzés tisztjeként személyesen szervezte és irányította a Szabad Európa Rádió román szerkesztősége, valamint a SZER román munkatársai elleni titkos akciókat és merényleteket* A román hatóságok speciális minisztériumközi bizottságot állítottak fel a tervezett magyarországi státustörvény elemzésére – jelentette be Tatiana Maxim külügyi szóvivő. A bizottságban a külügyminisztérium, a belügyminisztérium, az igazságügyi minisztérium, a közigazgatási minisztérium és a tájékoztatási minisztérium képviselői foglalnak helyet. A szóvivő szerint a bizottság egy sor kérdést fogalmaz majd meg a tervezett magyar státustörvény kapcsán. A román külügyminisztérium konzultációt sze- retne kezdeni a magyar külügyminisztériummal, s ennek keretében ki akarja fejteni álláspontját a törvényről.
Nemzetközi jellegű, Európa etnikai kisebbségeit érintő témákban zajló konferenciának ad otthont Székelyudvarhely június 24.–július 7. között. A szervező Association Community Colleges nemzetközi szervezet több kelet- és nyugat-európai ország nonprofit szervezetének képviselőit várja a rendezvényre Fehéroroszországtól Dániáig, Észtországtól Angliáig. Az ACC célja egy olyan felvilágosult európai vitakultúra megteremtése, amely elsősorban európai problémákra, kérdésekre reflektál. Az ACC közösségi kollégiumok létesítésével próbálja elérni célját, olyan speciális felnőttképzési intézmények létesítésével, amelyek a társadalmi önszerveződés elvén alapulnak, ahol a kurzusok tárgyát európai közügyek képezik, és ahol az iskolai tevékenység helyi tradíciók szerint és kulturális szokásoknak megfelelően történik. A Transylvania Community College 2001 elnevezésű konferencia célja felhívni a civil szféra figyelmét a felnőttoktatás, a felnőtt közösségek létrehozásának jelentőségére, különösképpen a kisebbségek körében.
A napi sajtót végigböngészve, híradókat követve, nem telik el nap, hogy ne olvashatnánk-hallhatnánk valamely gyár bezárásáról, vagy – jobb hír gyanánt – teljes korszerűsítéséről. Az illető gyár alkalmazottjának mindkettő rossz hír. Ha bezár a gyár, egyértelműen az utcára kerül. Ha felújításról van szó, és új technológiára cserélik a régit, a 20–30 évvel ezelőtt megszerzett tudásával lehet, hogy már alkalmatlanná válik, hiszen az újat nem ismeri.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb munkanélküli a szaktudással, szakképesítéssel nem rendelkezők közül kerül ki. Az új vállalkozásoknak olyan emberekre van szükségük, aki információéhesek és rugalmasan vállalják az újat. Márpedig a 20–30 éve dolgozó, fásult, csalódott ember aligha képes felvenni a mai világ diktálta iramot. A nyugati államok felismerték, hiábavaló várni, hogy a munkanélküliségbe csöppent egyének maguk kezeljék válsághelyzetüket. Valamilyen formában lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy ismét felvehessék a munkalehetőségért folyó versenyt. A Romániában uralkodó esélyegyenlőtlenség körülményei között viszont a felnőtt korú egyén szakmai képzettségének alacsony szintje – vagy éppen annak hiánya miatt – egyre kiszolgáltatottabbá válik. A legegyszerűbb, rosszul fizetett munkák vállalására kényszerül, s szüntelenül a munkanélküliség fenyegeti. Mindjobban elmagányosodik, a társadalom peremére sodródik. Elszemélytelenedik, fokozatosan még legegyénibb vonásai is eltűnnek, beleolvad a hozzá hasonló legszegényebbek arc nélküli tömegébe. Kétségtelen, hogy a tudás a társadalom előmenetelének záloga, a tanulás napjaink leghatékonyabban megtérülő befektetése. Gyorsuló XXI. századi világunkban a szüntelenül változó, nagy szellemi megterheltséget igénylő munka, a demokratizálódás, amely aktív részvételt kínál és vár el a társadalom minden tagjától, a törekvés a személyiség kiteljesítésére élethossziglani tanulást követel. A tanulás lehetőségének biztosítása minden egyén számára létfontosságú. Az oktatásról évszázadokon keresztül azt gondolták, hogy az csakis a gyerekekre irányulhat. A XX. század elejétől már óvatosabban kezdtek fogalmazni. Fény derült arra, hogy a tegnap fiataljai közül sokan, felnőttként, nem tudnak elég jól írni-olvasni, hadilábon állnak a számolással, és az egyszerűbb munkákhoz szükséges elemi készségeik sem elég fejlettek. Sőt vannak, akik már azt a keveset is elfelejtették, amit az iskolában így-úgy megtanultak, nem találják helyüket a gyorsan változó világban. A „rohanásból" kiszorultak élethelyzete valamelyest megállapodhat, stabilizálódhat, ha pótolják hiányzó ismereteiket, kihasználják a felnőttoktatás kínálta lehetőséget. Természetesen a felnőttek oktatása nem korlátozódhat pusztán arra, hogy ezeket az embereket minden eszközzel a lehető legjobb kondícióban tartsák, hogy versenyt tudjanak „futni" az idővel. Nem az a cél, hogy a felnőttoktatás termelőerőt és fogyasztót „állítson" elő, hanem az is, hogy az egyén a kisebb közösségek életébe beilleszkedve, azt alakítva mozdítsa elő a társadalmi fejlődést. A nagy közösség fejlődése szempontjából ugyanis nem mindegy, hogy élnek-e benne közös kultúrával rendelkező, azt tovább építő, tanult felnőttek. A felnőttek oktatásának-nevelésének mindenekelőtt az a feladata, hogy tegye képessé az egyént arra, hogy társadalmi szerepeiben kibontakoztassa személyisége teljes gazdagságát, érvényesítse sajátos adottságait, képességeit, hogy éreztesse az egyénnel önmaga szükségességét. Romániában kevés az a szervezet, alapítvány vagy magánvállalat, amely bekapcsolódott a felnőttoktatásba. Főként azok a magánkezdeményezők szerveznek programokat, akik számára fontos az alkalmazottak képzése, a hasonló képzéseknek viszont gyakran „gyorstalpaló" és nem közösségfejlesztő szerepük van. A 89-es változások utáni demokratizálódás több ember előtt felvillantotta a létbiztonság és a gazdagodás lehetősége mellett az egyéni fejlődés képét is. Az ígéretek viszont nem válhatnak valóra, ha megvalósításuk lehetőségeivel csak a kivételezettek élhetnek. Európához való felzárkózásunk feltételeinek számbavételekor előtérbe kerülnek az egyenlő esélyek megteremtésével kapcsolatos tennivalók – és ezek a jelenlegi Romániában megszámlálhatatlanok.
SZÁVA ENIKŐ
NÉPSZAVAZÁS CSÍKSZENTKIRÁLY KÖZSÉGBEN
Vasárnap népszavazást tartanak Csíkszentkirály községben, a lakóknak azt kell eldönteniük, hogy kívánják-e Csíkszentlélek, Csíkmindszent, Fitód kiválását? A három falu 1968 előtt Szentlélek központtal külön község volt, a lakók újra erre vágynak. Nem érzelmi, hanem objektív okokból... Pál Péter csíkszentkirályi alpolgármester amúgy mindszenti lakos, ő mondta el: „A három válni akaró helység lakossága főleg azt kívánja, hogy közelebb legyen hozzájuk a polgármesteri hivatal. Ma egy tízezer lejes igazolásért negyvenezer lejre kell buszozni, még buszt is kell váltani, míg Szentkirályra érnek. Én például mindennap húsz kilométert utazom azért, hogy beérjek szentkirályi munkahelyemre." Amúgy az elégedetlenségnek van egy másik forrása is: a szűkös községi költségvetésből Mindszentnek például 1990 óta szinte semmi sem jutott...
A népszavazás ügyében több falugyűlés volt, a község vezetői elmondták a válni akaróknak: ahhoz, hogy Szentlélek külön község legyen, valószínű, meg kell emelni a terület- és házadót, másképp a három falu egyszerűen nem tudja majd eltartani új hivatalát. Az érdekelt lakók így is vállalnák a szétválást. Amint azt a helyiek tudják, tavaly már volt egy népszavazás ugyanebben az ügyben, akkor a csíkszentkirályiak távolmaradása miatt nem jött ki a szükséges falunkénti 51 százalék. A szervezők bíznak benne, hogy most másképpen lesz. A népszavazásra ugyanazon helyeken kerül sor, ahol a legutóbbi választáson voksoltak az emberek.
SZONDY ZOLTÁN
Mert ha őt elfelejtjük, önmagunkról feledkezünk meg – mondta Kedei Mózes unitárius esperes a lengyelfalvi Orbán-család sírkertjében, Orbán Balázs kopjafájánál, tegnap a legnagyobb székely halálának 111. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.
Elérkeztünk a harmadik évezred első április 19-éjéhez, és ez a nap már éppúgy ünnep, mint 1830. február 2-a, Orbán Balázs születésének időpontja – mondta Hajdó István római katolikus főesperes, majd így folytatta: Máig érvényes üzenete, melyet búcsúzásképpen hagyott hátra annak a két diáknak, akik Budapesten, halálos ágyánál meglátogatták: „Menjetek a kamrába és gyűjtsetek össze minden kenyérdarabkát, és ne feledjétek, hogy erdélyinek lenni több munkát és nagyobb felelősséget jelent".
A megemlékező ökumenikus istentisztelet után koszorúzás következett. A boldogfalvi önkormányzat képviselői és a diákok helyeztek el koszorút a legnagyobb székely kopjafájánál. Ezután ünnepi műsort adtak elő a község diákjai.
BÁGYI BENCZE JAKAB
RENDKÍVÜLI TANÁCSÜLÉS GYERGYÓSZENTMIKLÓSON
A gyergyószentmiklósi Közüzemek új működési szabályzatának megvitatása, majd a közgyűlés által kijelölt új igazgató kilétének megszavazása, a közgyűlésbe jelölt személyek elfogadása szerepelt a meghívón. Az ülésen Pál Árpád polgármester kérésére megszavazták a 62 árvaházban élő gyergyószentmiklósi gyermek támogatását is, amely valamivel több mint 389 millió lejt jelent. A napirend előtti felszólalások alkalmával dr. Weil Gyula tanácsos beszámolt a Budapest V. kerületi polgármesteri hivatalában tett látogatásáról, illetve arról, hogy dr. Bartal Sándor általános alpolgármester április 27-én az évek óta tisztázatlan Monturist-ügyben végleges felvilágosításért Gyergyószentmiklósra utazik, ahol az említett részvénytársaság részvényeseivel, valamint a polgármesteri hivatal illetékeseivel és tanácsosokkal is tárgyalni óhajt.
Pál Árpád polgármester arról tájékoztatta a képviselő-testületet, hogy törvényszéki döntés született a tanács által javasolt ingatlan eladások semmissé nyilvánításáról, illetve arról, hogy a Szakszervezetek Országos Közgyűlése jövő hét végén elküldi az együttműködési szerződést, amely véglegesítése után már semmi akadálya nem lesz annak, hogy a város igényei szerint használhassa a Szakszervezeti Művelődési Házat.
A rendkívüli tanácsülést Kopacz Zoltán elnökölte. Az új működési szabályzat elfogadása után titkos szavazással megválasztották a Közüzemek igazgatóját, Nagy Attilát. Ezután a tanácsülés átalakult közgyűléssé és megválasztotta az új vezetőtanácsot. Tagjai: Szilágyi Imre vállalkozó; Csuszner Ferenc vállalkozó; Nagy László üzemmérnök és dr. Márton László mérnök-vállalkozó, elnök Nagy Attila.
BAJNA GYÖRGY
Ma 10 órától Gyergyó- csomafalván találkoznak a gyergyói polgármesterek és a közbirtokosságok elnökei.
Már a múlt hónapban – Gyer- gyóremetén megtartott találkozójukon – felvetődött a térség polgármesterei szövetkezésének gondolata. Ez alkalommal egyez- tetik az elképzeléseket. Szó volt egy újabb kistérségi társulás megalakításáról is. Ez a medence minden települését magába foglalná. Délután 16 órától a kistérségi társulások és az önkormányzatok együttműködésének szükségességéről beszélget az érdeklődőkkel dr. Kulcsár László, a magyarországi Vidékfejlesztési Intézet vezetője.
Érdeklődéssel várom az új nyugdíjtörvény alkalmazását, még ha Adrian Nãstase miniszterelnök úr szerint ezzel még egy kicsit várni kell, mert nincs rá pénz. Nos, nem tartozom azok közé, akik tapsviharral üdvözölnek minden új kormányintézkedést (ami manapság különben sem divat, hiszen ma könnyű „bátornak" lenni), de az új nyugdíjtörvényt – amely szabályozza az arra jogosultak járulékainak alsó és felső határát is (az öregségiét például másfél- és négy és fél millió között) – sokkal méltányosabbnak tartom az előzőnél, amelyikben ugyanennek a típusú nyugdíjnak az alsó értékhatára pár százezer, a felső pedig a csillagos egekben volt. Azon sem csodálkozom, hogy egyelőre késik a törvény gyakorlati alkalmazása, hiszen sokkal könnyebb száz embernek tízmilliós nyugdíjakat adni, mint félmillió nyugdíjas járandóságát megemelni százezerrel.
Valami azonban (még) nem világos előttem. Lehet az én készülékemben van a hiba, lehet én nem tanulmányoztam eléggé figyelmesen a törvényt: vajon visszamenőleg is érvényes lesz-e? Az előző években, az utóbbi évtizedben megállapított nyugdíjakat is felemelik-e másfél millióra (ami még mindig kevés), és az – állítólagos – több tíz millióra rúgókat is leszállítják-e négy és fél milliós szintre? Mert ha nem, ha a „szerzett jogokat" a mamutnyugdíjak tekintetében is tiszteletben tartják, akkor a magát szociáldemokrata beállítottságúnak valló kormányzat adott a ...-nak egy nagy pofont.
Nem az irigység beszél belőlem, hisz Istennek hála, nem vagyok irigy természetű, sohasem voltam. De tudom (legalábbis gyanítom) kik azok, akiknek a nyugdíjai sokszorosan meghaladják a négy és fél milliót: egykori vezető emberek, főrangú aktivisták és idősebb, bár ebben a minőségükben újsütetű bankemberek, egyéb vezetők. Egyrészt azok, akik ebbe a nyomorúságba belevitték, sodorták az országot, másrészt pedig, akik képteleneknek bizonyultak kivezetni belőle. Remélem, náluk is alkalmazzák majd a minimális-maximális nyugdíjszintet. Akkor is, ha egy-két vagy öt évvel ezelőtt vonultak nyugdíjba.
Amit szóvá tettem/szóvá teszek nem kifejezetten román, nem is hazai jelenség. Azt hiszem, az egész egykori „szocialista tábor" közös gondja. A magyarországi írott és elektronikus sajtóban gyakran látok immáron öreg, egykori politikai foglyokat, deportáltakat, a véletlen szeszélye folytán életben maradt halálraítélteket, akiket a kommunista diktatúra szadizmusa évekig – ha nem évtizedekig – gyötört, mindenüktől megfosztott, egyik-másikukat azoktól is, akiket szerettek. Ezek legtöbbje lapítva él szerény nyugdíjacskájából, miközben egyes hajdani „elvtársak" – köztük azok is, akik deportáltatták, gyötörték, elítélték és kifosztották őket – gyönyörű nyugdíjak mellett nyalogatják sebeiket, amelyeket önbecsülésükön ütött a hálátlan utókor ugye, mert „életművükért" még némi hálára is számítanának, egy kis megbecsülésre.
Senkit sem kívánok törvényszék elé állíttatni, felelősségre vonatni, bebörtönöztetni azok közül, akik valami módon ártatlan, békés, alkotó emberek fizikai vagy szellemi pribékjeinek bizonyultak a kommunista diktatúra évtizedeiben, akik az országot a tönk szélére vitték. De elnézést: igazságérzetünk lázad annak láttán, hogy az országnak, az állampolgároknak annyi bajt, nyomort, szenvedést okozókat ma is kivételezett státus illeti meg a nyomorba taszítottakkal szemben.
Új nyugdíjtörvény? Ám legyen. Viszont az a bizonyos felső határ vonatkozzék mindenkire, azokra is, akik ezután kérik nyugdíjaztatásukat, és azokra is, akik már évekkel ezelőtt nyugdíjba vonultak!
Ha két szóban kellene az 1996–2000 közti korszakot jellemezni, én a „boldog felelőtlenség" kifejezést használnám. Nem kívánom vitatni az előző kormány jóindulatát, de kétségtelen: gyenge, megalkuvó vezetés, valamint alaptalan optimizmus jellemezte az akkori hatalmat.
Nyilván, ezen hibáknak is köszönhető, hogy a román választók csatlakoztak a nemcsak jólétet, de fegyelmet, rendet is ígérő Iliescuhoz és pártjához. Nos, a jólét egyelőre várat magára, ami pedig a fegyelmet, rendet illeti? Országos szinten a baloldali kormány reflexeiről majdmindent elárul az, hogy hivatalosan is zöld fényt kaptak a volt szekuritáté magas rangú tisztjei, sokatmondó tény az erdők visszaadásának befagyasztása, és sorolhatnánk...
Megyei szinten? Amitől aggódtunk, az eddig nagyvonalakban összejött. A magyar többségű megye élére román nemzetiségű prefektus került, néhány kulcspozíciót szintén etnikai elvek alapján foglalt le az a hatalom, mely pozitívumot még nem igazán tudott felmutatni. Ám a rend és fegyelem terén Dusa prefektus csatlakozott a kormányprogramhoz. Az más kérdés, hogy enyhén komikus elnézni ezt a „rendet". Az olvasók talán értesültek arról, hogy a miniszterelnök végrehajtott egy apró „reformot". A telekonferencia intézményéről van szó, ez az eszköz a központosított állam egyik jellemzője. Miről van szó? A kormányfő egyenes telefonkapcsolatban áll az ország prefektusaival. Ezen prefektusok behívatják az alájuk tartozó igazgatókat, így egyszerre mintegy ezer vezető hallgatja szívdobogva Nãstase úr utasításait, tanácsait, vicceit. Mi ebben a reform? Ja igen: az akciókon részt vehet a sajtó is.
Mondom, enyhén komikus jelenetek ezek. Nãstase úr a kóbor kutyákról mesél, a művelődésért felelős igazgató buzgón jegyzetel. Nãstase úr az ország adósságairól mesél, a helyőrség parancsnoka buzgón jegyzetel. Nãstase úr szidja a volt kormányt, az erdészet vezetője buzgón jegyzetel. És amikor a prefektus úr szétnéz a teremben, igazgatóink a jegyzetelés csúcsaira érkeznek... Valószínű, hogy mindenki nagy hasznát veszi majd jegyzeteinek, tény, hogy heti rendszerességgel egy munkanap elröpül... Rend a lelke mindennek. Ezen csak felelőtlen emberek tudnak mosolyogni. Mert abban semmi vicces nincs, hogy a prefektúráról kisugárzó rendszeretet kapcsán Csíkszereda városát megbüntetik azért, mert szemetes a Fehér Ház előtti, amúgy a megyei tanács tulajdonát képező terület, és azon sem kellene vihogni, hogy a prefektus úr hűvösen megkérdezte a város vezetőségét: milyen alapon engedélyezték feltámadási szertartás, vigília-szentmise celebrálását a dicsőséges Fehér Ház előtt? Mondom, rend a lelke mindennek, és ezeken tényleg nem szabad mosolyogni.
SZONDY ZOLTÁN
Eddig még soha nem fordult elő, hogy öt gyergyói szerző könyvét ugyanazon alkalommal mutassák be. Csütörtökön ez történt a gyergyószentmiklósi Ökumenikus Ifjúsági Keresztény Központ Pro Art galériájában, ahol Fülöp Sándor és Vargyas Antal Gyergyóalfaluban élő, Dézsi Zoltán, Gál Éva Emese és dr. Márton László gyergyószentmiklósi szerzőknek a Pallas– Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent műveit ajánlották az olvasóknak. (A könyvkiadó igazgatója, Tőzsér József is gyergyóalfalvi származású, így hitvese, Kozma Mária, sem nélkülöz gyergyói kötődést. Újabb regényének bemutatása ezért nem lógott ki a gyergyói sorból.) Sok vagy kevés egy helyen hat szerző? Nehéz megmondani. Úgy éreztük, a könyvkiadó vezetői elsősorban cégükért vállalkoztak e felénk ritka bemutatóra, ahol helytörténeti írás, útikalauz, politikai szónoklat és interjú, vers, kultúrtörténet és regény méltatását „egy szuszra" hallhatta a nagyérdemű. A szép könyvek és a szerzőkkel megteremtett találkozás lehetősége feledtette a találkozó „töménységét". Székedi Ferenc és Kozma Mária méltatószavai valószínű sok olvasót tettek kíváncsivá, ami a könyvek sorsa szempontjából nem lényegtelen. A találkozó végén a szerzők kézjegyükkel ellátott ajánlásaikkal tették értékesebbé könyveiket.
BAJNA GYÖRGY
Gyermekkorom óta ismerek olyan cigány családokat, akikről sok, magát büszkén más fajtából valló példát vehetne. A férfiaknak munkahelye volt, az asszonyok – egyes esetekben – a rosta likánál is eggyel több gyermeküket nevelték. Szerényen, szűkösen éltek, de a gyermekek legalább a kötelező általános iskolai tanulmányokat elvégezték. Volt közöttük utcaseprő, szakmunkás, földmunkás, alkalmi vagy segédmunkás. (Gyermekeik között már olyan is van, aki felsőiskolát végzett.)
Szememben e családfők voltak a mesékben olvasott szegény emberek földi másai. Különös tisztelettel néztem rájuk.
J.-vel a hatvanas évek végén barátkoztam össze. Munkahelye akkor a lenfonodánál volt, de nagy családja vállán nyugvó gondjai ellenére, kultúrmunkát is vállalt.
Másik régi ismerősöm V. Már az édesapja is utcaseprő volt, aztán ahogy akkorára cseperedett, ő is az lett. Családot alapított, 7 gyermeket nevelt fel, becsületre tanítva. Fia, I. szintén utcaseprő. Három éve J. lányát vette feleségül. Külön költöznének, hogy ne úgy feküdjenek J. kis házában – ahogy ő mondja –, mint a kórházban (ők például hárman egy ágyban).
Egyik közös udvaron szoba is ürül, csakhogy a többi lakó hallani sem akar arról, hogy ők költözzenek oda.
A fiatalok mindent megmozgatnának, miközben azt sem hallgatják el, mennyire fáj az, ahogyan ügyüket kezelik. Mivel az udvar lakói a városházán is kifejtették véleményüket, a városházáról a rendőrségre küldték őket, onnan vissza az alpolgármesterhez, aki végül arra kérte a rendőrséget: adják ki a fiatalok erkölcsi bizonyítványát. (Ez közelről sem jelenti azt, hogy lakást is kapnak. Van más dolguk bőven a város vezetőinek.)
A fiatal pár akár értetlenül is nézhetné mindazt, ami velük történik, hiszen melyik magyar vagy román származásúnak kellene erkölcsi bizonyítvány azért, hogy egy közüzemi kezelés alatt lévő szobácskához jusson? (Ráadásul I. – mint utcaseprő – kicsit a város alkalmazottjának is érzi magát.)
Joggal teszik fel a kérdést: inkább betörőkkel és gazemberekkel laknának együtt, mint becsületes, de cigány származásúakkal az udvaron élők?
A rendőrségen kitöltendő erkölcsi bizonyítvány esetükben is megalázó. Vajon hány esztendőnek kell eltelnie egy roma család életében ahhoz, hogy elfogadják ott, ahol már ismerik, ahol már tudják, hogy apáról fiúra száll a munka megbecsülése és az önbecsülés?
J. és V. azok közé tartoznak, akik kiváltak valahonnan, de akiket egyelőre senki nem lát szívesen. A cigányok már nem, mi még nem. (Ez történik gyermekeikkel is.) Hiába éltek példás szorgalommal, hiába próbálták szükségben is munkával megszerezni a legfontosabbakat, mindazt, amire a soványka kereset és az annál több gyermeksegély egy kalapba téve sem volt elég.
Csendes, józan életű ember J. Gyermekeit becsülettel felnevelte feleségével, kicsi házukat is kitoldották valamivel nagyobbra. Ma több mint tíz embernek mégis szűk.
I., a veje is naponta érzi: nem hiányoznak onnan. Költözne is szívesen, ha lenne ahová. Még az a kicsi szoba is megtenné egyelőre, csakhogy a reménye egyre kevesebb mióta megtudta, hogy nő az igénylők száma, a hivatal illetékesét idézve: „a nyomorúságos kis szobára".
I. nem érti, hogy azok, akik nem ismerik vagy ismerik, miért nem akarják látni azon az udvaron, ahová annak idején ők is egy lakáskiutalás jóvoltából kerültek?
Nézem a szomorú barna szemeket, és nem tudok válaszolni a csendes, de feszült lelkiállapotról valló kérdésekre. – Újságcikket kellene írni – mondja I., hogy lássák meg mások is: milyen emberek vannak a földön.
Hisz tehát abban, hogy a többség jó érzésű!? Másképp miért szeretné tudtunkra adni, ami velük történik?
I. most olyan élet alapjait akarja lerakni, mint az apja, nagyapja, mint a felesége apja, nagyapja. Három emberöltő bizonyításvágya munkál benne.
Néhányan pedig azon ügyködnek, hogy száz évet dobják vissza egy útkezdeten álló fiatal család életét az időalagútban.
BAJNA GYÖRGY
ORSZÁGOS DIÁKSZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL
Kilencedik alkalommal rendezték meg az Országos Diákszínjátszó Fesztivált, s ezúttal is Csíkszereda vállalta el a házigazda tisztjét. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében április 17-i kezdettel került sor a fesztiválra, mely évek óta nem csupán a színjátszásban örömüket lelő fiatalok seregszemléje, de a hivatásukat a „világot jelentő deszkákon" kereső, a színművészeti főiskolákra felvételizők fóruma is. Úgy tűnik, a seregszemle-jelleg egyre inkább háttérbe szorul, érvényes ez a megállapítás az idei fesztiválra, hiszen rendezői deklaráltan a profizmus felé való közeledésre helyezik a hangsúlyt. Ezt szolgálja a fesztivál koncepciójának kidolgozásába bevont fiatal szakember (Csíky Csengele színművész és drámapedagógus), a színházi szaktekintélyekből álló zsűri, a szakmai műhelymunkák, s maga a fesztivál lebonyolítási rendje, szerkezeti összetétele. Rendkívül meggyőző és hasznosnak ítélt kezdeményezés, hiszen színművészeti főiskola nulladik évének is minősíthető a fesztivál. A Hargita Megyei Kulturális Központ által rendezett fesztiválon idén 13 diákszínjátszó csoport vesz részt, két csapat pedig versenyen kívül szerepel. Az április 22-ig tartó fesztivált olyan események színesítették, mint a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem szakmai és szépirodalmi könyveinek bemutatója, Illyés Kinga CD-bemutatóestje és a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem diákjainak musical-előadása (ma 19.00 órai kezdettel a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában). A verseny két próbából áll: egy kötelező próbából, amelyen két adott szövegen mérheti a zsűri a rendezés, előadás és improvizáció színvonalát, és egy szabadon választott előadásból, amelynek pontos időhatár van szabva. A diákcsapatok delegált tagjai Kovács Levente, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem dékánja vezetésével műhelymunkákon vesznek részt. Az ODIF-nak héttagú, színházi szaktekintélyekből álló zsűrije van, zsűrielnök: Lohinszky Loránd érdemes művész, UNITER-életműdíjas professzor; zsűritagok: Balog László, a Megyei Kulturális Központ igazgatója; Balázs Éva színművész, egyetemi tanár; Csíky Csengele színművész, drámapedagógus; Farkas Ibolya színművész, egyetemi tanár; Kozma Attila színművész és a diákok részéről egy képviselő (a székesfehérvári Kollégista Komédiások tagja). A rendezvény szakmai fővédnöke Béres András egyetemi rektor, színházigazgató; társadalmi fővédnök Zsombori Vilmos, Hargita Megye Önkormányzatának elnöke.
A mai nap folyamán 9.00 órai kezdettel kezdődik a zsűri és a versenyző csapatok részvételével rendezett fórum, majd 15.00 órakor hirdetik ki ünnepélyes keretek között a diákszínjátszó fesztivál nyerteseit. A díjkiosztásról tudósítást szombati lapszámunkban fogunk közölni. Az alábbiakban a zsűri néhány prominens tagját kérdeztük a diákszínjátszás lényegéről, távlatairól.
Lohinszky Loránd: A diákszínjátszásnak nagy tradíciója van, hiszen már a 16. századtól adataink vannak erről. A szerzetesrendek mellett mindig iskolák is működtek, mert hát királyaink éppen azért hívták be az országba ezeket a szerzetesrendeket, hogy oktassák a fiatalságot. És az oktatás mellett, mindig törvényszerűen kialakultak a diákszínjátszó csoportok. Jó, hogy a tematika az hosszú ideig vallásos volt, és csak vallásos volt, de aztán később világi problémákat is beiktattak a műsorba. A diákszínjátszás a 19. században is működött, és én azt hiszem, hogy a közelmúlt döcögését az elmúlt ötven szörnyeteg évnek köszönhetjük, mikor, ugye, az egész világunkat a feje tetejére forgatták, s kiderült, hogy minden, amit produkáltak egyenlő a nullával. Ötven év kiesett az életünkből, és most ott kell folytatnunk, ahol annak idején a háború végén abbamaradt, vagy pedig elölről kell kezdeni… S talán ez utóbbi a jobb. Elölről kezdeni – most. Az újjászervezését mindennek – a színháznak is, a diákszínjátszásnak is.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sokat ócsárolt egypártállami rendszer Megéneklünk… típusú rendezvényei, minden visszásságuk és ideológiai korlátozottságuk ellenére nem egyszer valódi (igaz, jól burkolt) műhelymunkára is lehetőséget adtak. Tagadhatatlan, hogy bizonyos esetben értékek, egyéniségek kerültek felszínre.
Lehetséges, hogy ilyen is volt. Ám szét kell választanunk a román csoportokat a magyar együttesektől. És meggyőződésem, hogy a magyar csoportok munkája nem tudott kiteljesedni ebben a periódusban, hiszen szigorú keretek közé voltak szorítva. Ugye, a színházaknak is részt kellett venniük a Cîntarea României fesztiválon, és emlékszem, mikor ezekre a fesztiválokra mentünk, ki volt kötve, hogy csak román darabokkal szerepelhetünk. Ez az egyik szigorú megkötés volt, ami lehetetlenné tette a munkánkat, s még elképzelni sem lehetett, hogy mondjuk nyugati darabot adjunk elő.
Milyennek látja az erdélyi magyar diákszínjátszást, illetve milyen távlatokat jósol ennek a mozgalomnak?
Farkas Ibolya: Rendkívül fontosnak tartom, rendkívül hasznosnak látom. Távlatait, jövőjét illetően bízom abban, hogy célba ér, tovább fog létezni és élni. Ugyanúgy létezni és élni fog, mint ahogy a színház sem fog soha megszűnni, mert egy örök formája az ember önkifejező készségének. Az emberek többsége szeretné magát megmutatni, és gondolom, a diákszínjátszásnak egyik legfontosabb összetevője az önkifejezés. Hogy bizonyos diákok, akik ezt szeretik csinálni, akik erre alkalmasak, akik itt jól érzik magukat, a diákszínjátszás keretei között megtalálják azt az önkifejezési lehetőséget, amit talán másutt nem tudnának a maguk számára megteremteni. És csatlakoznék a Lohinszky Loránd által kifejtett gondolatkörhöz: a diákszínjátszás és a profi színjátszás között óriási különbségek vannak, mint a meiseni porcelán és korondi bokály között. Amíg a diákszínjátszás egyik legfontosabb összetevője az önkifejezési forma, a profi színjátszásnak a céljai egészen másak, hiszen ez egy alkotóművészet, ez már egy kiteljesedett összegezése rengeteg felhalmozódott tudásnak a művészetek terén, az irodalom terén, a megélt tapasztalatok terén, és elsődleges célja: nyújtani valamit a közönségnek, élményt nyújtani a közönségnek. A különbség itt van. Véleményem szerint a diákszínjátszók elsősorban nem azért állnak össze és dolgoznak együtt, hogy élményben részesítsék közönségüket, hanem számukra élmény, hogy együtt lehetnek.
Az idei Országos Diákszínjátszó Fesztiválról elmondhatjuk, hogy már-már a színművészeti főiskolák, egyetemek nulladik évének számít.
Feltétlenül. Már ezen a fórumon is elmondtam, s most is megismétlem, ha rákérdezett, hogy igen, valóban a nulladik évfolyam, hiszen ezek a diákok, akik itt ma megmutatják magukat, abba kóstolnak bele, amit mi a színművészeti egyetemen a felvételire való felkészülés időszakában (de első éven aztán hangsúlyozottan) velük tovább végzünk. Önmaguk megkeresése, személyiségük kifejlesztése, a fantáziájuk tágítása, a nyitottságra való ránevelés, tapasztalatok, élmények gyűjtése, műveltségük fejlesztése… Amit most a diákszínjátszók elkezdtek, az a színművészeti egyetem első évében folytatódik. Valóban nevezhető nulladik évnek.
Balázs Éva: Lohinszky mester és Farkas Ibolya is elmondta előttem, hogy nagyon fontosnak tartjuk a diákszínjátszást. Én azért tartom fontosnak, mert jelen pillanatban a színművészeti egyetem négy évfolyamának nagyjából hetven százaléka diákszínjátszó csoportból került ki. Számos város „megmozdult" az elmúlt tíz esztendőben, ahogy megteremtődött a lehetőség a diákszínjátszó mozgalom kiteljesedésére. Meggyőződésem, hogy ezek a gyermekek, ha színészek lesznek, nem 60-70 embernek fogják eljátszani szerepüket.
Véleménye szerint, a különböző diákszínjátszó fesztiválokon való részvétel segíti a fiatalokat a színművészeti főiskolák felvételijén? Meglátszik munkájuk eredménye?
A munka feltétlenül látszik, felszabadultabbak, fogékonyabbak, pillanatok alatt ragad rájuk az instrukció. Meglátszik a szabad játékkedv. Szó volt arról is ma: talán lehetőség nyílik arra, hogy a különböző tantárgyolimpiákhoz hasonlóan, a diákszínjátszó fesztiválokon díjat nyerő fiatalok pontszámokat vigyenek a színművészeti főiskolák felvételi vizsgáira. Több ízben is elmondtuk a jelenlegi fesztivál megbeszélésein, hogy nem csupán színészeket nevelünk az egyetemen, hanem rendezőket, teatrológusokat, és nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a gyerekek nyitottak erre.
Miben látja a diákszínjátszás lényegét és milyen távlatokat kíván ennek a mozgalomnak?
Csíki Csengele: A tavaly is részt vettem a diákfesztivál szervezésében, s abban a pillanatban, amikor aktívan részt veszek a szervezésében, jövőt is látok az egészben, másképp nem is csinálnám.
Szó volt egy burkolt vitáról is: a seregszemle-jelleg megszüntetése miatt szót emelő csoportvezető tanárok, illetve a versenyjelleget előtérbe helyező szervezők, tanárok disputájáról.
Változatlanul vallom azt a véleményemet, hogy a diákszínjátszásnak diákokról kell szólnia. Persze, vannak a diákszínjátszó mozgalomban működnek felnőttek, erre szakosodott emberek is, ők azért vannak, hogy mindenben a fiatalok segítségére legyenek. Abban segítik a diákokat, hogy megmozgatják a fantáziájukat, egy úton indítják el őket, ám valamennyire csak szabadon kell engedni a fiatalokat. Ha valaki profi színésszé szeretne válni, elhivatottságot érez a deszkák iránt, és ezen a fesztiválon pontszámokat kaphat – ez is egy a lehetőségek közül, amelyeket számukra meg kell adni. De nem ez a fő cél, nem ezért kell részt venni egy fesztiválon, nem ezért kell jól szerepelni.
Lejegyezte: SZATMÁRI LÁSZLÓ
1997-ben ugyancsak a Pallas–Akadémia Kiadónál jelent meg dr. Nagy András (1905–1982) csíkszeredai születésű orvos nagy sikerű könyve, a Városkép és ami hozzá tartozik, amely a második világháború előtti Csíkszeredáról szóló emlékirat. Az 1978-ban befejezett, s most megjelent Lót visszanéz önéletírás, de szerves folytatása is előző könyvének, ezúttal saját élete tükrében (jelen kötetben 1946-ig) kaphatunk hiteles képet a századelő székely kisvárosának polgárcsaládjáról, a két világháború közötti időszak bukaresti magyar diákszerveződéseiről, egy vidéki – szombathelyi – magánklinika és egy párizsi kórház orvostársadalmáról, majd a két világháború következményeiről, menekülésről, idegenben való hányattatásról és arról, miként élte meg mindezt Nagy András és családja, s végső soron az adott kor társadalma a Csíki-medencétől Magyarországon, Ausztrián át Bajorországig... s végül újra itthon. Nagy András könyve jóval több, mint családtörténet. Talán sorsának rendkívülisége miatt is, hiszen egy kicsit mindig „kilógott a sorból", a megszokottból: közvetlenül Trianon után nem Budapesten, hanem Bukarestben végzi az orvosi egyetemet, ami akkor több volt, mint szokatlan, sokak szemében valósággal a magyarság elleni árulásnak számított. Nagy András pedig nem annyira a szavak, mint a tettek embere volt: Bukarestben a magyar egyetemisták kis csoportjával – köztük Szemlér Ferenccel, Nagy Sándorral, Kányádi Bélával, Nagy Borbálával (Nagy András testvére, későbbi írónő) – megalakítják a Koós Ferenc Kör Diákosztályát, amelynek első elnöke Nagy András volt, vállalva a diák-önsegélyezés és anyanyelvi önnevelés feladatait. Miután summa cum laude diplomázott, egy szombathelyi magánklinikán dolgozott, majd a párizsi Salpetriere kórházban nyer asszisztensi címet. A harmincas években Gyulafehérváron él: Majláth püspök kezelőorvosa, a medicina pastoralis tanára a teológián. A negyvenes években újra Csíkszeredában él: Csíksomlyón megalakítja a vidék első szülőotthonát. Fiatalkorától kezdődően foglalkozott egészségügyi neveléssel (tankönyvet is írt), e témában Erdély-szerte előadásokat tartott, ismeretterjesztő cikkeket írt. Orvosi elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint önéletírásában a sokszor fölbukkanó önelemző lelkiismereti aggály – mindent megtettem-e, amit emberi és szakmai erőm, képességem engedett? –, amelyet az őszinte és mindig szolgálatkész segíteni vágyás, a hallatlan szerénység táplál és nem utolsósorban az a tiszta lélekből születő vallásos hit, amely az embert, a szellemiséget és lelket soha egyetlen pillanatig sem rendeli alá az anyagi javaknak. Sorsa kihívások sorozatát tartogatta számára. A kommunizmus éveiben alcsíki kör orvosként páciensei körében nagy tiszteletnek örvendett következetes és soha el nem titkolt katolikus – vallásos – magatartása miatt, de hát ez nem volt rokonszenves az akkori hatalmasságok szemében; a háborúk és menekülések, a mindent-elvesztések megpróbáltatásai után még 1956-ot is megszenvedi: fiát, Benedeket börtönbe zárják… Mintha egy korszak erdélyi magyar értelmiségének minden keresztjét hordania kellett volna!
Dr. Nagy András életének nagy részét Csíkban élte le, s bár magas fokú képzettsége lehetőséget jelenthetett volna számára a szülőföld elhagyásához, mindvégig az otthonmaradás hirdetője és példaképe maradt… míg élt, emberi méltósága által, s most a személyes cselekvés helyett e könyvvel – élete eseményeinek feltárásával – buzdítva önzetlen szolgálatra, s ha életünk úgy hozza, áldozatvállalásra is mindenütt és mindenkor az emberség s a tisztesség nevében.
KOZMA MÁRIA
Ferivel való barátságunkat az első találkozás eldöntötte. Nagyon sok egyezés, közös vélemény, világszemléleti és nevelési hasonlóság közelített bennünket egymáshoz, bár ennyi a barátságra még aligha elég magyarázatnak. Feri eléggé nehezen kezelhető ember volt. Érzékeny, gyorsan magába húzódó, láthatólag félt az emberektől és ezt kamaszos hetykeségbe burkolta. Bennem valószínűleg megérezte a feltétlen nyíltságot, akinél nincs mitől félnie. Abban az évben nővéremmel béreltünk szobát a Calea Victorieien levő Hotel Splendid legfelső emeletén. A szállásnak voltak előnyei: mindenhez, főképpen az egyetemi könyvtárhoz nagyon közel volt; és hátrányai: aránylag drága lévén, fontosabb dolgoktól vonta el pénzünket – könyvek beszerzése és hasonlók –, azonkívül túlságosan útjába esett a látogatóknak. Ám nővérem nem volt hajlandó külvárosba költözni. Ez a szoba lett a társaság állandó székhelye, Themák Ede éppen úgy felbukkant a leglehetetlenebb időkben (egy feketét kért nővéremtől, vagy tőlem pénzt, mert pénzét nálam tartotta azzal a meghagyással, hogy semmilyen könyörgésére se utaljak ki a napi „ellátmánynál" többet), ahogy Feri megjelent Ady, Karinthy, Babits köteteivel. Felfedeztük az írókat és költőket! Fordulópont volt ez ízlésünk fejlődésében. Én ebben az időben tanultam meg „beszélni", addig nehéz nyelvű voltam, mint Mózes. Sőt akkor fejlődtem veszedelmes vitatkozóvá, aki gyakran győzött a „szavak igazságával", ha kellett, a „tények igazságával" szemben is, egyszerűen csak az elhangzó szó bűvöletében. A Vasgárda zavargásai miatt azon a télen az egyetem hat hétig szünetelt. Mialatt román kartársaink viharos gyűléseken bélyegezték meg a kormányzat hazafiatlan magatartását, mi reggeltől estig üldögéltünk az egyetemi könyvtár (Fundatia Carol) csendes és jól fűtött termeiben, és kitűnően felkészültünk a vizsgákra. Közben a könyvtárban egész füzetet rajzoltam tele arcokkal, a rajzokhoz Feri írt 2–4 soros, epigramma-szerű versezeteket. Kár, hogy ez a vaskos füzet is elveszett 1944-ben, ma irodalomtörténeti érdekesség volna. Mindamellett még emlékszem Szemlér glosszáinak némelyikére. Egy erősen sötét árnyalású női arckép alá: „Ki vagy, te nő, sötét, miként a Styx, vagy mint a skatulyában a suviksz, azaz cipőkenő". Sergeant párizsi orvostanár, semeiológus, erősen marcona arcképéhez: „Egy kard hiányzik itten, csákó, s gomb în grãmadã, úgy nézne ez az úr ki, mint egy sergent de stradã". Egy férfiarckép alá: „Művészet látszik arcon, hajon, a képnek mégis szeme nincs. Diszkrét dolog-e megkérdezni, a művész úrnak van-e vajon?" Ettől függetlenül egy katonaképem hátára írta „Nagy András megy itt, hadi díszben, kardja vág, a szeme szúr. Mi köszöntjük őt – csak bizalmasan! – van szerencsénk, főhadnagy úr!" Pihenésül francia remekírókat kértem ki. Itt barátkoztam meg Cyranóval, kit néha még ma is idézgetek, és itt ismertem meg Verlaine hangulatait, melyek később sok vonatkozásban segítettek megérezni Párizst. Megjegyzem, Feri már ebben az időben írogatta első regényét, amiből – gondolom – a Más csillagon alakult ki. Írt szonetteket, versein főképpen Babits formaművészetének hatása mutatkozott, átszőve a műszaki dolgok iránti mértéktelen csodálat hangjaival. Hozzám is írt egy-két baráti verset, inkább tréfás alaphanggal és megverselte nővéremet, ki népies irodalmi elveket vallott szemben az ő klasszicista felfogásával. Később, mikor már nővérem végzett, és mi az Északi Pályaudvar mögötti zegzugos, Caragiale-hangulatú kis utcák egyikében béreltünk szobát – akkoriban arrafelé még petróleummal világítottak –, sokat nyúztuk Mazar hegedűkettőseit és persze pontosan jártunk a zenekarba. Téli estéken kiadós vacsorákat készítettünk 12 tojásból és megfelelő mennyiségű szalonnából, teával. Háziasszonyunk – Madam Burchi –, ki mintha Caragiale valamelyik írásából lépett volna elő, valamint szomszédaink, fejcsóváló elismeréssel adóztak ilyen tisztességes életmódunk láttán. Ferivel nyaranta kölcsönösen felkerestük egymást, néha hosszabb vendéglátásra is. Hogyan lazult meg később ez a már közmondásos barátság, elmondom, ha rákerül a sor. Meglehet, hogy ez a barátság valójában ma is fennáll, de a mi korunkban már semmi sem sürgős, még a barátkozás sem.
Feri éppen olyan kiválasztott fia volt Majláth püspöknek, mint én. Ahányszor csak Bukarestbe jött (pedig elég gyakran jött, mert megyés püspöki minőségében hivatalból szenátor volt, azaz felsőházi tag, és abban az időben döngette legjobban a híres Anghelescu közoktatásügyi miniszter a liberális kormányban a hitvallásos iskolák kapuit és az egyházi vagyonok tulajdonjogát), minket szolgálattételre maga mellé rendelt. Megszokott szállóhelye a Pitar Mos-on levő Angolkisasszonyok zárdájában volt, ugyanott, ahol sokkal későbben Vorbuchner püspökkel kaptunk szállást ama emlékezetes eskütétel alkalmával. Jelentkezésünket az elkerülhetetlen gyónás követte, majd egyformán szabott, akkori divat szerint bő, szürke pantallóink és kurta, sötétkék, kétsoros zakóöltözetünkben nála mintegy „kamarási" szolgálatot teljesítettünk. A veszedelmes Anghelescu miniszter tulajdonképpen sebész-tanár volt, klinikája a Coltea kórházban működött. Így könnyen kerülhettem vele szemtől szembe, lévén politikai szereplésétől eltekintve kedélyes és közvetlen ember. Üzeneteket közvetítettem számára a püspöktől, nem egy ügyet sikerült így rövid úton dűlőre juttatni. „Mondd meg a püspöködnek, hogy azt az ügyet…" Előfordult, hogy a püspök Chryslerjét javítani kellett, őmaga vonaton utazott haza, mi pedig a kocsin urizáltunk utána, míg csak utol nem értük, ami elég nagy teljesítmény volt, mert a püspökség sofőrje, a nagyon áhítatos, de nehéz kezű-lábú és fejű Stitz mester, semmi esetben sem volt hajlandó óránként 45 kilométernél gyorsabban hajtani.
Mondanom sem kell, hogy a püspöknek naponta ministráltunk, utána reggelijére hivatalosak voltunk. Ennek dacára nem merném állítani, hogy különösen vallásosak lettünk volna. Részemről rendszeresen jártam templomba, mármint ünnepeken, főképpen a Szent József érseki templomba. Imádkozni is szoktam, ha nem is sokat és nem is nagyon elmélyülten, a barokk stílusú imádkozás éppen úgy nem feküdt nekem, mint a barokk építészet és modor. Ennél többet valószínűleg a püspök sem várt hasonló korú és körülmények között élő legénytől. De ez a vékony szál is elég erős volt, hogy kitartson addig is, míg az élet komoly fordulatai valósággá, tapintható ténnyé tudatosították bennem az Isten–emberi viszonyt, a religio-t. – Ettől függetlenül talán nem érdektelen feljegyeznem, hogy I. Ferdinánd román király katolikus lévén, a vasárnapi szentmisét a Pitar-Mos kisebb templommal felérő méretű kápolnájában szokta volt meghallgatni. Erre a misére bárki eljöhetett, a reggel 9-kor olvasott misén és Schmidt nevű, német kapucinus atya (német nyelvű) szentbeszédén bárki részt vehetett. A magas vendég jelenlétére csak az emlékeztetett, hogy pár perccel 9 előtt a kapu elé két fegyvertelen díszruhás csendőrt állítottak díszőrségnek, és a bal oldali két első padban nem ült senki. A királyt rendesen egy hadsegéd kísérte. Első padban ült – helyesebben térdelt, a misét mindig végigtérdelte – az uralkodó, a másodikban a hadsegéd. Mise végeztével a közönség felállt, teljes csendben megvárta, míg az uralkodó kivonult. Mária királyné ugyanakkor a közeli anglikán templomban tett eleget vasárnapi kötelezettségének.
Egyszer az érseki templomban, mise vége felé, valaki megérintette a hátamat. Hátranéztem, csinos, de ismeretlen fiatal nő nézett rám és annyit mondott: „Kérem, most egy keveset legyen szíves nem mozdulni". Kívánságához képest mozdulatlanul ültem, de a „Merci"-re mégiscsak hátranéztem, miért kellett nekem sóbálványt játszanom? A hölgy a hátamhoz támasztotta kis tükrét és így készítette ki arculatát a mise utáni világ számára. Én voltam tehát a tükörállvány.
A diákegylet – pontosabban: a Koós Ferenc Kör Diákosztálya – táncmulatságot rendezett. Az előkészület szerényen indult, mert magunk sem tudhattuk, milyen képet fognak vágni az ötlethez a román kollégák. Miután azonban ellenséges érzületet nem tapasztaltunk, sőt a diáktársak kedvesen fogadták a kezdeményezést, az előkészületek kinőtték magukat. Meghívókat nyomtattunk, védnököket kértünk fel Erdély minden részéből, röpködtek a fővédnök, díszelnök címek, ami az összejövetelnek nemcsak súlyt és tekintélyt adni, hanem anyagi sikerét biztosítani is hivatott volt, a diákcsoport közösségi céljainak istápolására. A fővédnökök között szerepeltek Iorga és Gusti (utóbbi szociológus) professzorok, mindketten a kisebbségek iránti baráti közeledés hívei. A Iorga-féle vãleni-i nyári szabadegyetemnek akkor már sok magyar hallgatója is volt. Személyesen kerestük fel mindkettőjüket meghívóinkkal, Gusti professzor meg is jelent a mulatságon, Iorga helyett magunk korosztályú fia és leánya jöttek, igen jól érezték magukat és járták a csárdást. Sőt hirtelen ötlettől vezetve elmentünk a magyar követségre is, és meghívtuk a magyar diplomatákat, elsősorban báró Villányi követet, ki később ugyanilyen minőségben Párizsba került. Szívélyesen fogadtak minden pártfogásukról biztosítottak, viszont a tiszteletesek hajukat tépték ezen öntevékeny diplomáciai balfogás hallatán. Szerencsére a diplomaták jobb diplomatáknak bizonyultak, mint mimagunk, nem jelentek meg, csak tiszteletjegyeik busás megváltását juttatták el. Távolmaradásuk mindamellett nem akadályozta meg Ferit, hogy még akkor este meg ne verselje az esetet, és a diákok éjfél után már tele torokkal énekelték a Ballag már a véndiák dallamára, hogy: „Megérkezett a nagykövet-követ-követ: hozott szívünkre nagy követ-követ; a tiszteletes megkövet: hoztunk vo’n inkább mennykövet, követ…", és így tovább. A táncmulatság az Eintracht-teremben volt, sikerével minden tekintetben elégedettek lehettünk. A rendezés a további évekre már „magyar diákbállá" terebélyesedett és mintegy hagyománnyá lett. Mikor szűnt meg, nem tudom.
Két év múltán felmerült egy diákotthon létesítésének gondolata. A magyar diákok száma akkor már meghaladta a százat: képzőművészek, gazdászok, mérnökjelöltek egészítették ki a létszámot. Igen soknak nem engedte meg anyagi helyzete a városban bérelnie lakást, más diákotthonokban nem kaptak helyet, ösztöndíjakról szó sem lehetett. A diákotthont persze nem lehetett volna létrehozni Kányádi Béla bukaresti élelmessége nélkül. Bár az elnök én voltam, valójában mindent ő intézett, idegen tollakkal ékeskedném, ha magamnak akarnám érdemül betudni a diákotthon létrejöttét. Kányádi bérbe vett egy régi, földszintes, nyolcszobás házat – Str. Leonida 25. A bérösszeget abból hoztuk ki, hogy azok is beköltöztek, akiknek a városban volt szobájuk – így én is –, de itt is ugyanazt a bért fizettük a közös szállásért, mint a városban a hónapos szobáért.
Az évből eltelt 110 nap, hátravan még 255. Napnyugta ma 20.03-kor, napkelte holnap 6.32-kor.
TIVADAR és TIHAMÉR nevű olvasóinkat, valamint mindazokat, akik ezen a napon ünneplik születésnapjukat.
* 10 éve alakult újra az EMKE – Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. 1991. április 20-án Brassóban újjáalakult a Kolozsváron 1885-ben megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Az EMKE az erdélyi magyarság közművelődésének és népjólétének fejlesztését tűzte ki célul. Működése során jelentős népművelői tevékenységet fejtett ki, 1947-ben a román hivatalos szervek önkényesen törvényen kívül helyezték.
* 330 éve hunyt el Frangepán Ferenc horvátországi gróf, nagybirtokos. A horvátországi nagybirtokos főnemesi család utolsó sarja. 1666-ban bekapcsolódott a Wesselényi Ferenc nádor által vezetett Habsburg-ellenes összeesküvésbe. A szervezkedést elárulta a bécsi udvarnak, ennek ellenére őt is rendkívüli bíróság elé állították, fő- és jószágvesztésre ítélték és lefejezték. Horvát nyelvű költeményeket is írt.
* 90 éve született Gábor Áron író. 1933-ban végezte el jogi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1933–1944 között a 8 órai Újság és A Reggel munkatársa volt. 1945-ben a Magyar hadi tudósító a Sztálin-vonalon túl című riportkötetéért a szovjet hatóságok Szibériába száműzték. Csak 1960-ban térhetett vissza Magyarországra, s az Ország-Világ főmunkatársa lett. 1965-ben Németországba költözött, Szibéria Trilógia című regénysorozatában a Gulágon töltött évek szenvedéseiről számolt be. A mű több nyelven megjelent. (MTI Évfordulónaptár)
Nemcsak a klasszikus értelemben vett munkaerőpiac, hanem vásár a Mercurius Gazdaságfejlesztő Szervezet által immár negyedik éve rendezett karrierbörze. A piaci folyamatoktól abban különbözik, hogy a szereplők az esetleges „tranzakcióktól" függetlenül tartják a kapcsolatot, kommunikálnak – hangzott el a szervezet szerda esti sajtótájékoztatóján, amelyen az április 25-én Csíkszeredában megrendezendő karrierbörze előzményeiről számoltak be. Ezen túlmenően a Mercurius elnöke, Dénes István a regionális jellegben fogalmazta meg a Karrier-program fontosságát. Amíg ugyanis a nagy egyetemi városok úgymond magukhoz vonzzák vagy ott tartják a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkaerőt, addig a Mercurius szeretné ezt a jelenséget egyensúlyozni, miért ne – ellensúlyozni azzal, hogy Brassó, Kovászna, Maros és Hargita megyékre terjeszti ki tevékenységét. Elhangzott, hogy a négy megyeszékhelyen megtartandó karrierbörze, mint fórum, csupán egy metszetszerű szemléje a munkaerőpiac ezen szeletének, hisz ha nem is történik meg egy-egy jelentkező alkalmazása, mindenképpen bekerül egy információs körforgásba, ami növeli az esélyét arra, hogy évközben megfelelő munkát találjon magának. A külföldi „agyelszívás" ellen viszont nehéz harcolni, a nyugati head hunting (fejvadász) cégek elárasztják az itteni ügynökségeket állásajánlatokkal, és mi tagadás, a romániai magyar fiatal értelmiség igen nagy hajlandóságot mutat a távozásra.
ORBÁN FERENC
Szombaton, április 21-én a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adása egy órával rövidebb lesz – közli a rádió titkársága. A műsorváltozásra azért kerül sor, mert helyszíni élő körkapcsolásos közvetítést adnak a Marosvásárhelyi Rádióstúdió felújított székházának avatóünnepségéről. A rádió ezúton felhívja a figyelmet, hogy a szombatra kért zenés üzeneteket e napon 10 óráig közvetítik.
Dr. Csedő Csaba István, Csíkszereda polgármestere ezúton is értesíti azokat, akiknek az Agroprodcom Rt. területén van mezőgazdasági területük, hogy ma, április 20-án, jelentkezzenek a helyszínen. A polgármester közleményében külön kihangsúlyozza, hogy ma van a birtokba helyezés utolsó napja.
A csíkszeredai Gentiana Természetjáró Egyesület vasárnap, a Föld napja alkalmából, természetvédelmi jellegű túrát szervez a Hargita-hegységben található Katona-borvízforráshoz. Túraútvonal: Csíkszereda – Bilibók-patak völgye – Katona-borvízforrás – Szécseny-patak völgye – Csíkszereda. Indulás: vasárnap délelőtt 10 órakor a Vákár Lajos Műjégpálya épülete elől. Túravezető: Szántó Csilla-Beáta.
Az egyesület külön felhívja az érdekeltek figyelmét, hogy a vakáció miatt a jövő hét végén tartják a diákok Föld napi vetélkedőjét, amelyről részletesen a túrán vagy az egyesület keddi megbeszélésén értesülhetnek, amelyet 18 órától tartanak a csíkszeredai sportigazgatóság épületében.
A P. Mobil egykori frontemberének Tunyogi Péternek zenekara, a Tunyogi Rock Band vasárnap 20 órától lép fel a Városi Művelődési Házban. Tunyogi mellett az együttest olyan neves zenészek alkotják, mint Závodi János, Zeffer András, Kékesi László és Donászy Tibor. A jegyek ára: 30 000 lej.
A gyergyószentmiklósi Naturland Alapítvány április 23-án veszi át a Mi legyen a hulladékkal? címen meghirdetett plakáttervezési vetélkedőre érkezett terveket; április 25-én 18 órától A Gyilkos-tó tegnap és ma címmel Balázs Miklós diavetítésére és a Viridis Kft. beszámolójára kerül sor; április 26-án 17 órától tudományos ülésszak szintén a Salamon Ernő Gimnáziumban; április 27-én l6 órától 2001 a bíbic védelmének éve címmel vetélkedő (a Koronában); április 28-án 11 órától kiállítás a Figura Galériában; április 29-én 9 órakor természetismereti játékokkal és a tó körüli szemét összegyűjtésével egybekötött kirándulás a Gyilkos-tóhoz.
Három autót szállítottak el tegnap – tudtuk meg Bokor Andrástól, az elhagyott járművek begyűjtésével megbízott cég, az Amatőr Sofőriskola Rt. igazgatójától. Amint arról már beszámoltunk, a megyeszékhelyen tegnap kezdték meg a rendszám nélküli elhagyott gépkocsik begyűjtését, a következő lépés a számtáblás, de működésképtelen járművek elszállítása lesz. Aki vissza akarja kapni autóját, 500 000 lejt fizet az elszállításért és óránként 10 000 lejt a raktározásért. A járművet 3 hónap után szétbontják. Az akciót és annak részleteit ismertető korábbi sajtójelentések megtették hatásukat: mint Bokor András elmondta, tegnap legalább 20-an önként vitték el autójukat.
A Real Madrid és a Bayern München is bejutott a labdarúgó Bajnokok Ligája elődöntőjébe. A szerda esti mérkőzéseken: Bayern München – Manchester United 2–1 (2–0). Gólszerzők: Elber (5.), Scholl (40.), illetve Giggs (49.). Továbbjutott a Bayern, 3–1-es összesítéssel. Real Madrid – Galatasaray 3–0 (3–0). Gólszerzők: Raul (15., 37.), Helguera (29.). Továbbjutott a Real, 5–3-as összesítéssel. Az elődöntők műsora: Real Madrid – Bayern München (május 1. és 9.); Leeds United – Valencia (május 2. és 8.).
A magyar labdarúgó NB I 12., hétközi fordulójának eredményei: Dunaferr – MTK 1–2, Sopron – Tatabánya 2–0, Kispest-Honvéd – Győr 0–0, Zalaegerszeg – Újpest 1–1, Vasas – Debrecen 2–1, Ferencváros – Videoton 5–0.
A szervezők megnevezték Gheorghe Hagi jövő kedd esti búcsúmérkőzésének résztvevőit. A Kárpátok Maradonájának nevezett sztár tiszteletére rendezett gálán a román nemzeti tizenegy a Világválogatott ellen lép pályára. A csapatok. Románia: Stelea, Prunea, D. Petrescu, Contra, Filipescu, Belodedici, Prodan, Mihali, Ciubotariu, Munteanu, Chivu, Lupescu, Sabãu, G. Popescu, Gâlcã, Dumitrescu, Rotariu, Ad. Ilie, Moldovan, Rãduciou, Mutu. Edzők: Jenei Imre és Mircea Lucescu. Világválogatott: Taffarel, Dida, Capone, Chendo, Körkmaz, Karhan, Latarovic, Savicevic, Hakan Sükür, Jardel, Butrageno, Arif, Pjanovic (Maldini, Figo, R. Baggio, Blanc és Del Piero még nem erősítette meg szereplését). Edzők: Fatih Terim, Radomir Antic, Johan Cruyff, Hugo Sanchez.
Holnap, szombaton újabb fordulót rendeznek a labdarúgó A-, B-, C- és D-osztályban. Íme a Hargita megyei együttesek műsora. 11.00 órától: Borszéki Apemin – Bukaresti Juventus (B-osztály); Udvarhelyi Hargita – Hodos (D-osztály), Balánbánya – Keresztúr (D), Maroshévíz – Gyergyószentmiklós (D), Galócás – Csíkszereda (D). 16.00 óra: Tusnádfürdő – Ditró (D).
INGYENES BELÉPÉS A CSELGÁNCSVERSENYEKRE
Három rangos cselgáncsverseny színhelye lesz ezen a hétvégén a csíkszeredai Vákár Lajos Műjégpálya. Íme a műsor. Szombat, 11.00 óra: Hargita Judo Club – Raica Pinzgau (osztrák), BEK-mérkőzés. 14.00: a női felnőtt csapatbajnokság első fordulója. Vasárnap, 10.00 óra: a férfi felnőtt csapatbajnokság első fordulója. A belépés ingynes.
Copyright © Hargita Népe - 2001