Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. (Reményik S.)
Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni..." (Chaplin)
Kedves Testvéreim, Szeretett Ballagó Diákjaink!
Istenünk jóvoltából volt idő, amikor iskolánkba először érkeztetek és először találkoztunk.
Hála neki, hogy volt idő, amikor ide, az SM-be, a Segítő Mária Gimnáziumba otthonról elindulva HAZA JÖTTETEK, haza érkeztetek és otthon éreztétek, éreztük magunkat akár az oktató – nevelő jellegű tevékenységeinken, akár a szabadidős programok: a lelkigyakorlatok, imádságok, táncházak, tojásíró kalákák, szavaló estek, filmklubbok, iskolanapok, előadások és más rendezvények alkalmával.
Sajnos – hála Istennek, most elérkezett az idő, hogy az utolsó mozzanatokat éljétek, éljük meg közösen, elengedjünk és elinduljatok, tovább menjetek az élet útján.
Sokat nem tudom magyarázni a sajnos szót, s megkönnyebülten sem tudom mondani, hogy Hála Istennek, csak engedlek és engedünk, mert ez az élet rendje. Amikor elérkezik a szülés ideje, az Édesanya el kell veszítse, ki kell bocsássa méhének áldott gyümölcsét egy tágabb, ridegebb világba. Ugyan így vagyunk veletek is…, elérkezett az idő és sajnos – Hála Istennek mennetek kell és mivel képesek és alkalmasak vagytok mentek. Menjetek…, mi is ezt tettük és teszük ma is: megyünk, járjuk életünk utját, s bár az idő jócskán teleget – én is már 21 éve hogy elindultam – távolról sem érkeztünk meg, távolról sem érezzük azt, hogy készek, tökéletesek vagyunk.
Kedves Testvérkék!
A búcsúzás és elválás, az elindulás és indítás pillanataira egy igen alkalmas, mély értelmű életmozzanatot szeretnék feleleveníteni, melyet Veröres Sándor (+1989. I 22.., költő, drámaíró) örökített meg.
“Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.
Szemre nem volt rajta semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
Megszólítottam? Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: ,,Egy, kettő, három... nyolc, kilenc” aztán sajátmagára mutatott: ,,tíz”. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is. Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.”
Az istálóban megszületett, szegény Emberfia, a főpapok és írástudók által elítélt Rabbi, az embert a törvénynél fontosabbnak tartó Mester, a tanítványai lábát megmosni tudó és megmosó Tanító, az isteni hatalmához mint zsámkányhoz nem ragaszkodó Úr és Isten, az országútján elesett, embertársaiktól kifosztott, sebesültet megmentő irgalmas Szamaritánus, a bűnösöket az igazaknál jobban szerető Igazság, az emberi elvárásoknak megfeleni nem óhajtó, de Isten akaratát megtenni akaró Jézus Krisztus szellemében próbáltunk tanítani, nevelni…, s most ugyannak nevében bocsátunk el, hogy elmenjeket és gyümölcsöt termjetek, maradndó gyümölcsöt melyet nem tí, hanem gyermekeitek, unokáitok, az utánuk következő nemzedék fog élvezni.
Mit is mondjak nektek, most hogy elmentek?
Szobrász barátomnál, Walteréknél voltam úgy három hete. Elsőldozó volt a fia Krisztian, aki kereszt fiam. Walter két hatalmas kőből, két oroszlánt faragott a milleniumi emlékműhöz, amit azóta fel is állítottak Székelyudvarhely főterén.
Több, mint két hónaig dolgozott rajta Walter, s biza nem kis fáradságba került a kemény kő faragása. Elmondása szerint karjaiban az izmok, inak, ízületek sokszor begyulladtak, sokat éjelészett, fázódott míg műve elkészült. Munkája eredményét látva nagyra becsültem barátomat, s mondjam úgy…, egy kicsit büszkének éreztem magam, hogy komám faragta azokat az oroszlánokat. Mert hát nagy volt Michelangeló, de Walter sem sokban marad le, ami a tehetséget illeti.
Waltert szeretném hát idézni, aki többek közt azt mondta, a szinte kész kő oroszlánokat nézegetve: “Most már kezdtem megszeretni, kezdtek tetszeni nekem is…”
Drága Testvérkék!
A mí karjaink, izmaink, izületeink talán nem gyulladtak be miközben oktattunk, neveltünk benneteket, attól, hogy veletek dolgoztunk, játszodtunk, apáskodtunk, anyáskodtunk, barátkoztunk, testvérkeztünk négy évig…, de volt sok türelmet, erőfeszítést, éjelezést, testet és lelket megpróbáló muka és fáradtság… Most négy év után nem tudjuk elmondani, hogy már – már készen van a művünk, de azt igen, hogy megszerettünk benneteket, s jó volt érezni, tapasztalni – amit egy szobrász nem érzhet az ő műve megalkotása után –, nevezetesen azt, hogy tí is szerettetek. Megszerettetek minket, rajtunk és általunk keresztül megismertetek és megszerethettetek tudományokat, erkölcsi rendet, élet és gondolkodásmódot.
Nos ez volt, s ez lesz továbbra is a lényeg : Megismerni és megszeretni a világot teremtő, Gondviselő Istent, az Ő Szent Fiát, és az Élettő Lelket, s mindazt, ami belölük a szeretet ízásából származik ezen a világon, amivel a rész és szaktudományok foglalkoznak.
Megismerni és megszeretni! Legyen illetve lehet ez egy életprogram, attól fügetlenül és függően, hogy mindkettő, a megismerés is, s a megszeretés is áldozatos munkát, önmegtagadást, önmagunknak való meghalást, egy egész életet igényel.
Megismerni és megszeretni! Ez a motto legyen előtetek az Istenkeresés, az emberekkel való találkozás, tanulmányaitok - munkátok végzése folyamán, miközben lassan önmagatokká is váltok, s művelitek önmagatokban az Istenarcot, az új embert, melynek megjelenését, a Szentírás tanusága szerint, maga a természet is sóvárogva vár. (Rom 8, 19)
Anthony de Mello-tól olvastam egy mesét, s azt szeretném nektek elmondani, bár lehet, hogy már ismeritek.
Volt egyszer egy kőfejtő, aki minden nap felment a hegyekbe, hogy követ vágjon. Miközben dolgozott, énekelt, mert bár szegény volt, de nem is vágyott többre, mint amije volt, így aztán gondtalanul élt.
Egyszer egy nemes palotájához hívták dolgozni. Amikor meglátta a csodálatos palotát, életében először vágyódás sebezte meg a szívét, és így sóhajtott fel:
- Ó, bárcsak gazdag lehetnék! Nem kellene fáradságos munkával, izzadva keresnem a kenyeremet, mint most.
El lehet képzelni, mennyire meglepődött, amikor meghallotta, hogy egy hang ezt mondja:
- Kívánságod teljesült. Mostantól fogva bármit kívánsz, megkapod.
Nem tudta, hogy mit kezdjen ezekkel a szavakkal, mígnem este a munkájából hazatérve a kunyhója helyén egy pontosan olyan csodálatos palotát talált, mint amin dolgozott. Így aztán a kőfejtő abbahagyta a bányász munkát, és élvezte a gazdagok életét. Egyszer alkalommal azonban, amikor kitekintett az ablakon, és megpillantotta a királyt, valamint nemesekből és rabszolgákból álló óriási kíséretét, azt gondolta magában:
- Bárcsak király lehetnék, és a királyi hintó hűsében ülhetnék!
Kívánsága azon nyomban teljesült: kényelmes királyi hintóban találta magát. A hintó azonban hamarosan melegebb lett, mint ahogy ő azt elképzelte. Kitekintett az ablakon, és elámult a nap erején, mivel hősugarai még a hintó vastag falán is áthatoltak.
- Ó! Bárcsak én lehetnék a Nap! - morfondírozott. Kívánsága azonnal teljesült, és ő sugározta a meleget a világba.
Minden jól is ment egy darabig. Hanem egy esős napon képtelen volt áthatolni sugaraival a vastag felhőkön. Ezért aztán felhővé változtatta magát, és örült erejének, hogy távol tudja tartani a napot. De csak addig, amíg eső nem lett belőle. Akkor egy szikla, nagy bosszúságára, útját állta, amit ki kellett kerülnie.
- Micsoda? - kiáltotta. - Egy közönséges szikla még nálam is erősebb? Hát akkor azt kívánom, hogy szikla legyek! S már ott is magaslott egy hegy csúcsán. De még arra sem volt nagyon ideje, hogy csodálatos alakjának örüljön, mert valami furcsa, kalapáló hangot hallott a lába felől. Lenézett hát, és a legnagyobb bosszúságára egy apró emberi lényt pillantott meg, amint kődarabokat hasít ki belőle, a sziklából.
- Micsoda? - kiáltotta ismét. - Egy ilyen kis teremtmény még nálam, a sziklánál is erősebb? Ember szeretnék lenni! Így aztán ismét kőfaragó ember lett belőle, aki a hegyekbe ment, hogy fáradságos és izzasztó munkájával keresse meg a kenyerét - de ismét örömteli szívvel tette, mert már elégedett volt azzal, amije volt, és aki volt.
Nos összefoglalás képpen mondom: Elsősorban ne rangra, hírnévre, címekre, anyagi javakra, társadalmi pozícióból adódó előnyőkre törekedjetek, hanem arra, hogy csendesen, szorgalmasan és pontosan végzett tanulásotok, munkátok végzése közben emberek legyetek! Olyan emberek, akik Istent és embertársaikat úgy szeretik és szolgálják, ahogy Jézus szeretette és szolgálta az Atyát és az embereket! Fáradságot nem ismerve, alázatosan, szeretettel!
Nem mondok újat, ha azt mondom Jézus abban volt és abban nagy ma is, hogy “általa és vele, benne és belőle élni lehet!” (Vö. 1Jn 4, 8)
Velünk együtt TI is arra törekedjetek, egyéb törekvésetek mellett, hogy: Általatok, és veletek a világ legyen gazdagabb, szebb, jobb, tisztább, szentebb – ahogy Bi-Pi intette cserkészeit: „Igyekezzetek, hogy egy kicsit jobb világot hagyjatok magatok után, mint amilyent kaptatok!”
A biológiai életen túl legyen bennetek természetfeletti élet, s mindkettőből eredően sok székely-magyar új élet fakadjon, melyek sokk száz év múlva is megdicsőítik a Teremtő, Megváltó és Megszentelő Istent.
Drága élő oroszlánjaink! Lehet egy páros kérésem, mielőtt egy áldással befejezem a prédikációt?
Kérésem a következő! Maradjatok itthon Erdélyben, és az életet ajándékozni mindig akaró Istentől fogadjatok el – családonként minimum három, négy – hozzátok hasonló szép, ügyes, csillogó szemű, érző szívű, segítőkész székely gyermeket!
Szent Patrik (IV. század) áldását kérem most rátok, s egyenként mindeniketekre mielőtt kiballagtok Szűzanyánk védelme alatt álló Iskolából:
Az Úr legyen előtted, hogy a jó utat mutassa neked.
Az Úr legyen melletted, hogy téged karjába zárjon és megvédjen.
Az Úr legyen mögötted, hogy megvédjen a Gonosz cselvetésétől.
Az Úr legyen alattad, hogy felfogjon, ha leesel.
Az Úr legyen tebenned, hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.
Az Úr legyen körülötted, hogy megvédjen, ha mások rád rontanak
Az Úr legyen fölötted, hogy megáldjon téged.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten, ma, holnap és minden időben. Ámen.
Simó Gáspár
spirituális
Tamás Levente igazgató búcsúztató beszéde
„ Örvendj, ifjú, fiatal korodban,
és légy jó kedvvel ifjúságod napjain!
Kövesd szíved hajlamát, és azt, amit szemed lát! ”
Prédikátor könyve 11,9
Kedves Szülők, Rokonok, Tisztelt Vendégek, Kedves Kollégák!
Engedjék meg, hogy mindannyiuknevében a Prédikátor könyvének e biztató versével köszöntsem a mai nap jeles ünnepeltjeit, végzős gimnazistáinkat!
Kedves Ballagó Diákok!
Már régóta formálgatom magamban a búcsúztatónak szánt gondolatokat, próbálom körüljárni azt a pár üzenetet, amely a szív hiteles hangján szól és a tarsolyotokban elvihető – hogy ne üres búcsúztató és búcsúzó gesztusok egymásutánisága legyen a mai alkalom, hanem a Szentlélek sugallata emelje ünnepélyessé valamennyiünk számára ezeket a felejthetetlen perceket, de egyszerre tegye családiassá is, amelyben még egyszer megérezhetitek egymás közelsége mellett a felétek irányuló szülői és tanári gondoskodást.
Az utóbbi hónapokban talán titeket is megérintett az idő múlásának tudata. Mintha most lett volna, mikor két évvel ezelőtt az évnyitón először köszöntöttelek benneteket.
A Nagykorúsítási ünnepen talán még távolinak tűnt a mai alkalom.
Most pedig úgy vagytok itt nyolcvanan - 57 lány és 23 fiú –, ahogyan többet az életben soha. Jól nézzétek meg tehát egymást, mert egyszeri pillanat ez.
Az osztálytársak, a barátok, a barátnők ma még együtt állnak, egymásra néznek, keresik a közös élményeket és a tekintetekből értik egymást. Még összetartoznak és remélik, hogy ez mindig így lesz. És érzik a társ megtartó erejét – bár ebbe már némi szorongás vegyül.
„Nem az idő halad: mi változunk.
Egy század, egy nap egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van szorítva az ember egyénisége” – mondja Madách.
Őszintén kívánom nektek, hogy félelem nélkül haladjatok életetekben, és töltsétek be célotokat, melyet a gondviselő Isten jelölt ki számotokra.
Mi, tanáraitok, nemcsak a búcsúzás pillanatában, hanem a négy év alatt is igyekeztünk tiszta önbecsülést, biztató jövőképet közvetíteni számotokra.
Az értékválságban vajúdó világban önmagunkkal és közösségünkkel szembeni feladatunk, feladatotok az értékeket keresni és megtalálni. Jó hír, hogy a keresésben olyan társunk van, mint Jézus Krisztus, akire biztos életet lehet építeni.
Iskolánk a krisztusi eszményt igyekezett közel vinni hozzátok. Oktató-nevelő munkánkban ezért talán gyakrabban keresztezték egymást a kényszernek és a szabad akaratnak az útjai. Célunk az volt, hogy a szabad akaratot úgy ajánljuk, hogy az értékteremtő legyen. Hogy mennyire sikerült ez nekünk, nem tudjuk – a jövő, a ti helytállásotok fogja eldönteni.
A bölcs emberek nemegyszer hasonlítják az életet malomkőhöz. A malomkő vagy őröl vagy csiszol – azon múlik, hogy milyen anyagból van az ember.
Az iskola élete is ilyen: van akit felőrölt a kő, van aki csiszolódott. Ennek a munkának a hangzavarában sokszor kérdezték: minek ez a buzgóság, szigorúság, munka. Ezt a kérdést mindenki maga válaszolja meg – bölcsessége alapján. De a választ ne hamarkodjátok el! Emberöltő múlva adjátok meg. Mi – a majdani iskola – meg fogjuk hallani.
Kedves Szülők!
Négy évvel ezelőtt csak bízhattak abban, hogy legféltettebb kincseiket – gyerekeiket – jó helyre irányították. Az iskola nevében köszönöm a bizalmat. Köszönöm azt is, hogy kísérték lányaikat, fiaikat, lányainkat, fiainkat. Úgy érzem, hogy abban, amilyenekké váltak és amilyen lesz az életük, közös volt a felelősségünk.
Kedves Ballagó Diákjaink! Most elengedünk benneteket. Bízom abban, hogy az itt töltött évek alatt kaptatok annyi ismeretet, iránymutatást és főleg hiteles, követhető példát, hogy Isten segítségével megtaláljátok helyeteket a jövőben. Kassák Lajossal mondom: „ Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el egészen.”
És végül fogadjátok búcsúzóul közös imaként és életprogramként
Assisi Szent Ferenc imáját:
Tégy engem békéd eszközévé!
Hol gyûlölet van, oda szeretetet vigyek.
Hol neheztelés, békességet,
Hol széthúzás, egységedet.
Tégy engem békéd eszközévé!
A kétkedés helyett hitet vigyek.
A kétségbeesés helyett reményt,
a sötétségbe fényedet.
Ó Mester, add, hogy vígasztaljak mast
és ne csak magamnak keressek vigaszt!
Legyek megértõ, ne csak megértett,
szeressek, ahogy Te szerettél minket!
Tégy engem békéd eszközévé,
mert ha megbocsátunk, nyerünk bocsánatot!
Ha adunk, akkor kapunk igazán,
és ha meghalunk, kapunk örök életet!
(Szt. Ferenc)
Kívánjuk, hogy boldoguljatok!
ISTEN VELETEK!
