Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Olvasom: a Pápai Missziós Művek Karolj fel egy papot! címmel „lelki kampányt” hirdet a Papság Évében. A Szentatya kéri, az előttünk álló évben különösen is viseljük szívünkön a hivatások, a papság ügyét, imádkozzunk a szolgálattevőkért. A lelki kampány meghirdetői napi imát javasolnak egy-egy lelkipásztorért, lelki vezetőért, szerzetesért.
Az imamozgalomba egyének, közösségek is bekapcsolódhatnak, hogy lelkileg támogassák azt, aki „ő is ember, és tudjuk, hogy milyen nagy szüksége van arra, hogy a hívek szeretetét megtapasztalhassa”. Érte, aki „ebben a világban él, sok küzdelem, megpróbáltatás és kísértés közepette. Mindennapi imánk vigaszt és erőt adhat neki hivatásában. Ezzel tudjuk megmutatni neki, hogy az Isten rajtunk keresztül is szereti őt; az Egyház által a papoknak szentelt évben ez lehet a legnagyobb ajándék, amit adhatunk” – hangzott el a napokban a missziós imalánc felhívásában. Kiemelve: „aki imádkozik egy papért vagy szerzetesért, a saját lelki fejlődését is szolgálja, és nem marad el a jutalma”. Ezekben a napokban főegyházmegyénk területén az érseki körlevél adatai szerint 63 pap, illetve szerzetespap kezdi új állomáshelyen szolgálatát. Közülük az idén felszentelt tizenegy segédlelkész tevékenységére először számít ugyanennyi közösség. Az elmúlt vasárnapokon templomainkban ünnepélyes hálaadó szentmiséken köszöntek el azoktól, akik nyugdíjba vonulnak, avagy másik egyházközségbe költöznek. Míg az imamozgalom szándékán elmélkedtem, sokszor eszembe jutott: az áthelyezések időszaka is kegyelmi idő. Hogy imádságba ajánljuk az új szolgálati helyre indulókat. Kísérjük és fogadjuk imádságos lelkülettel, akikre plébániai közösségünk rábízatik. Azzal a meggyőződéssel is, hogy a Jó Pásztorhoz szól a fohász, akinek gondja van mindnyájunkra. Sőt, az is tudatosodott bennem, ereje teljében hány papot szólított maga mellé az Örök Főpap az elmúlt néhány évben. Személyes ismerőseink, barátaink is közöttük vannak. Vajon túl a könnyeken, megköszöntük Istennek, hogy közöttünk voltak? Mondtunk-e elégszer hálaimát?
Úgy érzem, nehéz lelki teher, ha nem jó szívvel engedjük útjára a szolgálattevőt, akit engedelmességi ígéret is kötelez a változások elfogadására. És mégis el tudjuk siratni, akik új helyre indulnak. Minden bizonnyal könnyebb, ha imával is „felkaroljuk” az érkezőt, a maradót, az elmenőt.
És még valami: nyugalmazott lelkipásztoraink közül egyetlen se érezze, hogy egyházközségi háttér nélkül magányos. Mindnyájunkhoz szól a felhívás!

Molnár Melinda, Csíki Hírlap, 2009. augusztus 4.