Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Beszélgetés Böjte Csaba ferences rendi atyával, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójával

„Az embert meg kell tanítani szeretni, megbecsülni a másik személyt, arra, hogy Istent elfogadja, szeresse a munkát, és ne féljen a nehézségektől”

„Szívemben mérhetetlen az öröm, amiért az Úr bevont ebbe a csodálatosan szép kalandba, és megengedte, hogy nem a test és a vér kívánságából, hanem az Ő szent akaratából én is, akárcsak Szent József, életet hordozó apa, atya lehettem” – vallja Böjte Csaba ferences rendi atya, aki mintegy 17 éve végzi áldásos tevékenységét felkarolva az árva, nélkülőző, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyerekeket. Az atyát 1992-ben helyezték Dévára, ahol az elhagyott, évtizedek óta üresen álló ferences kolostor lakatját leverve áldozatos, önzetlen munkával otthont teremtett először néhány utcagyerek számára. A kicsinyek számának növekedésével párhuzamosan nemsokára óvoda és iskola alakult a dévai kolostorban. Böjte atya megalapította a Szent Ferenc Alapítványt, amely Erdély több településén működtet napközi- és bentlakóotthonokat; költségvetésük szinte teljes egészét adományokból finanszírozzák.

– Mi a magyarázata annak, hogy egyre több család, gyermek szorul segítségre?

– Murphy törvénye szerint mindaz, ami elromolhat, el is romlik. Az ember szemének, fülének, térdének és májának megbetegedéséhez hasonlóan a családfenntartás terén is jelentkezhetnek problémák. Ez is egy funkció, amely különböző hatások révén (például az alkoholizmus miatt) sérülhet. Úgy érzem, ilyenkor részben vagy egészben a társadalomnak, az egyháznak át kell vállalnia a szülőktől ezeket a funkciókat. Nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy mi miatt kerülnek a gyermekek az utcára, vagy jobb esetben egyik-másik intézetbe, hiszen minden eset más. Leggyakoribb, hogy az édesanya két, három, négy vagy akár öt gyerekével magára marad, és egyedül próbálja megoldani a felmerülő problémákat. Az egyedülálló asszony idegileg vagy egészségileg felőrlődik, eladósodik, és mivel környezete nem segít rajta, hamar eljut arra a pontra, amikor már nem képes egyedül eltartani gyermekeit. Hatalmas kihívást jelent ellátásuk, ilyenkor általában a gyermek nem érzi jól magát otthon, és lassacskán elsodródik a családtól. Mi szívesen befogadjuk az ilyen gyerekeket, persze, ha valaki a környezetükből időben felkeres bennünket. Volt eset, amikor a plébános, a polgármester, a tanító néni vagy a rendőrség hozta hozzánk a családjuktól elsodródott gyerekeket, de ennél gyakoribb, hogy a rokonok szólnak nekünk. Miközben a gyermeket befogadjuk, a szülőt megpróbáljuk „rehabilitálni”: arra biztatjuk, hogy pihenje ki magát, keressen magának munkahelyet, béreljen lakást, szervezze újra az életét, hiszen eleve az a célunk, hogy idővel ismét ő maga nevelje gyermekét.

– Honnan származik a gyermekotthon gondolata?

– Nem sokkal azután, hogy Dévára kerültem, egy hetedik osztályos kisfiú keresett meg, mondván, hogy munkát keres. Kérdeztem tőle, hogy miért nem megy inkább iskolába, erre ő azt válaszolta, hogy nem tud menni, ugyanis az édesapja meghalt, az anyukája beteg, így neki kell gondoznia három kisebb testvérét. Eleinte nem hittem neki, de meglátogattam a családot, és magam győződtem meg arról, hogy a fiú igazat mond. Kicsit körülnéztem, és azt tapasztaltam, hogy sok családban a 10–15 éves gyerekek látnak el családfenntartó szerepet. Tábort szerveztem ezeknek a gyerekeknek, ahol láthatóan jól érezték magukat. A tábor végén mondtam nekik, hogy kész, vége, mindenki mehet haza. Ekkor szóltak, hogy nincs, ahova hazamenniük, és szeretnének maradni, azt kérdezték, miért nem szervezünk egy egész éven át tartó tábort. Furcsának tartottam az ötletet, később azonban arra gondoltam, érdemes megpróbálni. Eleinte csak Déván, jelenleg azonban már több mint 50 településen működtetünk gyermekotthont, idén júniusban pedig mintegy 1800 gyereket sikerült elküldeni vakációra.

– Említene néhány települést, ahol működik gyermekotthon?

– A Szent Ferenc Alapítvány a dévai Magyarok Nagyasszonya Gyermekotthon, Szórványkollégium, Magániskola és Óvoda mellett több intézményt működtet Erdély különböző településein. Gyermekvédelemmel foglalkozunk többek között Árkoson (Irgalmasság Anyja Kismamaotthon), Csobánkán (Élet Háza családi válságotthon), Gyimesbükkön (Szentlélek Gyermekvédelmi Központ), Gyulafehérváron (Gábor Arkangyal Gyermekvédelmi Központ), Kovásznán (Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ), Kisiratoson (Pio Atya Gyermekvédelmi Központ), Torockón (Kis Szent Teréz Gyermekotthon) és Tusnádfürdőn (Szent László Gyermekvédelmi Központ) is, Gálospetriben és Gyergyószárhegyen pedig napköziotthont működtetünk. Többször mondtam már, hogy szeretnék nagy fa lenni, amire az ég madarai rászállhatnak, megpihenhetnek, ha akarnak, akár fészket is építhetnek rá, odút vájhatnak belé, de nem szeretnék ketrec, kalitka lenni. Én sem szeretném, ha megkötöznének, éppen ezért egyetlen gyermekotthonunkon sincs rács, a gyerekek önként jönnek, akármikor el is mehetnek, de az a szép, hogy nem mennek el.

– Mi mindennel foglalkoznak ezekben az intézetekben?

– Két típusú gyermekvédelmet végzünk. Az első esetben azokkal a gyermekekkel foglalkozunk, akiknek, bár nincsenek nagyobb problémáik, családjukban gondok vannak. Ilyenkor a szülőktől és a rokonoktól részben átvállaljuk a gyermeknevelést: a gyermek eljöhet a napköziotthonba, enni kap, szállást és ruhát adunk neki, foglalkozunk vele, esténként pedig hazaengedjük. Jelenleg mintegy ezer gyerekkel foglalkozunk így. Ha ez a fajta gondoskodás nem elég, és úgy látjuk, hogy nincs ahova a gyereket esténként hazaengedni, akkor befogadjuk valamelyik gyermekotthonba. Körülbelül nyolcszáz ilyen bentlakó gyerekünk van jelenleg, ők nagyon ritkán járnak haza, de ha a rokonságnak van ideje, akár egy hétvégére vagy hosszabb időre is hazaviheti őket.

– Kik azok, akik a gyerekekkel a különböző otthonokban foglalkoznak?

– Mindenki önkéntesként jön hozzánk, egy bizonyos idő (egy-két hónap) után pedig munkakönyvvel alkalmazzuk őket, főállásban profi anyák lesznek. Jelenleg több mint 200 munkakönyves alkalmazottunk van Erdély-szerte.

– Mire tanítja ön a gyerekeket?

– Márton Áron püspök mondta, hogy az ember nevelése egy fához hasonlít, amelynek csak az egyik ága az oktatás. Szerintem mindaz, amit az iskolában tanítanak, nagyon fontos része az emberré válásnak, de csak az egyik része. Az embert meg kell tanítani szeretni, a másik személyt megbecsülni, meg kell tanítani, hogy Istent elfogadja, imádkozzon, becsületes és őszinte legyen, szeresse a munkát, és ne féljen a nehézségektől. Ezeket próbálom én megtanítani a gyerekeimnek, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Karikó Éva, a magyarországi Oázis újság főszerkesztője keresett meg nemrégiben és tette fel többek között a hittel, Istennel, a Szentháromsággal, az élettel és a halállal kapcsolatos kérdéseit. Ezekhez hasonlókat szoktak a gyerekek is feltenni nekem. A hölggyel több témát is körüljártuk, ebből született a huszadik Bálványosi Szabadegyetem és Diáktáborban, Tusnádfürdőn bemutatott Ablak a végtelenre című kötet.

– Elmesélne egy olyan történetet, amely eddigi tevékenysége kapcsán kedves az ön számára?

– Valamennyi történet kedves számomra, a gyerekek mind-mind aranyosak, kedvesek, hiszen Isten gyermekei. Nemrégiben telefonált valaki, mondván, hogy a szomszédasszonya eladta a család valamennyi tartalékát, az ebből származó anyagiakat felélték, a tél folyamán pedig egy pajtában laktak. A szomszédok szóltak nekünk, hogy a hat gyereket hozzuk el Dévára. Olyan is volt már, hogy az egyik plébános hívott fel bennünket, hogy az egyik anyuka három gyermekével együtt a gyimesi plébánia fűrészporos raktárában beásta magát a mosztba, hogy télen ne fagyjanak meg. Döbbenetes volt látni, hogy mialatt az édesanya ennivalóért ment, gyakorlatilag a legnagyobb, egy második osztályos kisfiú vigyázott a raktárban maradt kis családra.

Az egyik vonatállomáson tíz évvel ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy egy ponyvával letakart autóban beszélgetnek valakik. Felemeltem a ponyvát és ott láttam három szép gyereket. Kiderült, hogy az édesapa maradt magára gyermekeivel, és addig szándékoztak az autóban lakni, amíg valaki el nem zavarja őket onnan. Szóltam nekik, hogy jöjjenek be a plébániára. – Gyertek, gyerekek, fürödjetek meg! – tanácsoltam nekik. Emlékszem, amint a nagyobbik kislány elsőnek próbálta ki a vizet, és büszkén hívogatta testvéreit is, mondván: ne féljetek, szép a víz. Annyi melegvizet még életükben nem láttak egy helyen... Nem csak megfürödtek, de megigazították a hajukat is, levágták a körmüket, a kolléganők felöltöztették őket szép ruhákba. Láttam, hogy milyen jól érezték magukat, amin nem is csodálkozom, hiszen egy kicsi, 2–3 éves kislány is ugyanolyan nő, mint bármely felnőtt: szeret szép lenni, a tükörben nézegetni magát, és nagyon hálás, ha az ember ad neki egy-két puszit ennek elismeréseként.

– Hogyan látja ezt a fajta tevékenységet, amelyet nap mint nap végez?

– Számomra ez a világ legszebb munkája. Sokszor csodálkozom, ha látom, hogy amikor az utcán elengednek egy malacot vagy egy tyúkot, többen is szaladnak utána, hogy megfogják és hazavigyék, hiszen az érték. A nehéz sorsú gyerekek jönnek-mennek körülöttünk, mi pedig oly könnyedén el tudunk menni mellettük, mintha ők nem lennének értékek...

– Hogyan viszonyul tevékenységükhez a társadalom? Milyenek a reakciók?

– A kommunista időszakban nagyon rossz vélemény alakult ki az árva gyerekekről. Többen a „kutyából nem lesz szalonna” elv alapján gondoltak rájuk. A legfontosabb dolog, amit el szeretnénk érni, az az, hogy az emberek belássák: ezek a gyerekek épp úgy nevelhetők, épp annyira szerethetők és szeretetre méltók, mint bármelyik más társuk. Meg kell érteniük az embereknek, hogy érdemes ezekkel a gyerekekkel foglalkozni. Örömmel és büszkén mondhatom, hogy idén végezte el az egyetemet az a korosztály, amelynek tagjai nálunk kezdték a nagycsoportot. Jó látni, hogy bár édesapja meghalt az ital miatt, a gyerek közgazdasági egyetemet végzett, ezáltal lett a társadalom hasznos tagja, közösségének oszlopa. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten mindannyiunkat ugyanabból az anyagból teremtett. Szabad akaratot adott nekünk, és lehetőséget mindenkinek a kibontakozásra. Amennyiben a szegényebb családból származó gyerekeket gondozzuk, foglalkozunk velük, ők ugyanolyan értékes tagjai lesznek a társadalomnak, mint a leggazdagabb emberek gyerekei.

– Mire készülnek jelenleg?

– Egy árvaházat szeretnénk beindítani idén Csíksomlyón. A székely határőrezred 1913-ban alapított árvaházát a Csíki Magánjavak működtették, közösen a De Paul Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérekkel. Az intézményt 1948-ban államosították, néhány éve pedig ismét a Csíki Magánjavak kezébe került. Az épületet ebben az évben vásároltuk meg tőlük, és úgy néz ki, hogy Isten segedelmével szeptemberben sikerül is üzembe helyezniük.

FERENCZ ZSOLT, Szabadság, 2009. július 25.