Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Van-e Isten vagy nincs?!

Túlságosan türelmetlen, már-már késhegyre menő világnézeti viták során, mint amilyen az utóbbi időben (egyházi iskola kontra állami, vagy ha úgy tetszik állami kontra egyházi iskola téma kapcsán) a Szabadság hasábjain zajlik, a legmélyen újból és újból fölvetődik a mindannyiunkat leginkább foglalkoztató, legkínzóbb és legalapvetőbb kérdés: van-e Isten vagy nincs?! S ez nemcsak az eléggé zaklatottnak és zavarodottnak mondható jelenben van így, de a tovatűnt (békésebb?) múltban sem volt másképp. Kezdetektől fogva és szünet nélkül izgatta az embereket az ún. “isten-kérdés”. Igazolásul ezúttal csak az ószövetségi Bibliából idézek egy szövegrészt, a választott zsidó nép történetéből vett nagyon rövid, de ugyanakkor drámai hangulatú elbeszélést:

Refidimben a nép szomjas volt, azért zúgolódott Mózes ellen: »Miért hoztál ki minket Egyiptomból, talán azért, hogy szomjúsággal ölj meg bennünket gyermekeinkkel és állatainkkal együtt?« Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: »Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.«

Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: »Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra csaptál, és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belôle, hogy igyék a nép.«

Mózes úgy is tett Izrael véneinek jelenlétében.

A helyet Masszának és Meribának nevezte el, ami annyit jelent mint Kísértés és Pörölés, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: »Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?«”

Döbbenetes a történetet lezáró, valójában masszív hitetlenségről tanúskodó kérdés, közöttünk van-e az Úr vagy nincs?! Az írás címében tulajdonképpen ezt a kérdést módosítottam így: van-e Isten vagy nincs?!

Nos, biztosan tudjuk, és ezt egyértelműen ki is kell mondanunk: Isten létét kézzelfogható (egzakt) módon bebizonyítani nem tudjuk. Nem lehet! A régmúltban sem lehetett és a legtávolabbi jövőben sem lehet. Aquinói Szent Tamás (1225–1274) híres “öt istenérve” is csak Isten létének a megsejtésig segít eljutni bennünket. De ugyanakkor ugyanígy és ugyanilyen kézzelfogható (egzakt) módon bebizonyítani az ellenkezőjét, tehát Isten nem-létét sem tudjuk. Nem lehet! Következésképpen számolnunk kell azzal, hogy továbbra is megmarad életünkben a gyötrő és válaszra váró kérdés: van-e Isten vagy nincs?!

Valamiféle válaszul a legmélyebb emberi alázattal csak annyit mondhatunk, hogy Istennek a léte vagy nem-léte legvégsőfokon: hit kérdése. Gyakorlatiasan szólva: ha hiszel benne, van – ha nem hiszel benne – nincs. Legalábbis számodra, számomra. És akármilyen előjelű is legyen kimunkált és sokszorosan megszenvedett “hited”, sohase erőszakold rá azt más emberekre.

Teljesen érthető, ha másképp viszonyul az isten-kérdéshez a hívő, és ismét másképp a nemhívő.

A hívő ember Berzsenyi Dániellel (1776–1836) lírai szépséggel vallja: “Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet”. Itt hadd jelentsük ki rögtön és tárgyilagosan azt, hogy ez a hit egy pillanatig sem problémátlan. Egy pillanatra sem menti fel ugyanis az embert az értelem kutakodó nehéz munkája, illetve a gondolkodás felelősségteljes és fárasztó kötelezettsége alól. Bisony, a hívő embert is megkísérti időnként a hitetlenség, az a bizonyos: “hátha nincs?!” Ezért nagyon komolyan törekednie kell arra, hogy megfelelő észérvekkel “alátámassza” hitét, hogy az ne észellenes babona, hanem “észszerű” hit legyen. S így képes eljutni annak felismeréséig, amit Pál apostol fogalmazott meg a rómaiakhoz írt levélben: “…ami Istenben láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,19).

A nem hívő ember ugyancsak egyfajta meggyőződéssel tagadja, vagyis nem fogadja el Isten létét. Persze az ő helyzete se könnyű, és az ő élete sem problémátlan. És azért nem, mert őt viszont megkísértheti ugyancsak gyakran és ellenkező oldalról a mellette élő hívő embernek a mély hite, az a bizonyos: “hátha van?!” Ezért aztán neki is törekednie kell álláspontja folyamatos felülvizsgálására és állításai igazolására, netán módosítására.

Mintegy mindkét említett álláspontot mérlegelve jutott el Blaise Pascal (1623–1662) az ún. “fogadás elméletének” a felállításáig. Eszerint: az isten-lét vagy isten-nemlét kérdését végülis csak “fogadással” lehet valamelyik irányban eldönteni. Vagyis: ha arra fogadok, hogy van Isten, s nem talál lenni, – nem veszítettem semmit, de ha arra fogadok, hogy nincs Isten, s talál lenni – mindent elveszítettem.

Pascal persze nemcsak a száraz “értelem”, de az érzékeny “szív” oldaláról is megközelítette a szóban forgó kérdést, és mélyen elgondolkodtató megállapítást vetett papírra: “le coeur a ses raisons que la raison ne connait pas”(Les Pensées). Magyarul: a szívnek vannak olyan érvei, amilyenekkel az ész nem rendelkezik. Bizony. S ezt életből vett történelmi példák fényesen igazolják. Gondoljunk a híres konvertitákra, közöttük például az újkori Paul Claudel-re (1868–1955). Karácsony délutánján ateistaként betér a párizsi Notre-Dame székesegyházba, s miután a gyermekkórust meghallgatja, szívében megtérve, hívőként jön ki onnan. De sokszor egyebek is, egy távolról hangzó esti harangszó a szülőfalu szélén, egy hulló őszi falevél az erdőben, egy szemünk előtt a sírgödörbe leeresztett koporsó a temetőben, vagy egy ártatlan kisgyermek csillogó szemű tekintete és önfeledt kacagása a karácsonyi fenyő alatt meghitt családi körben elvezethet valakit Istenhez, illetve Isten létének a fel- és elismeréséig. Személy szerint magamat immár régóta az ilyenfajta emberek hosszú sorában tartom számon.

Hát, ilyen lelki háttérrel s élményekkel az idei hamvazószerdával elkezdődött negyven napos nagyböjtben, a húsvétra fölkészítő szent időben jó szívvel ajánlom mindenkinek meghallgatásra a szebbnél szebb klasszikus zeneműveket, mindenekelőtt J. S. Bach zenéjét. S hogy miért éppen az övét? Azért, mert minap kezembe került a világhírű román gondolkodónak, Emil Mihai Ciorannak (1911–1995) egy (a Bach zenéjét magasztaló) írása, amely erősen felvillanyozó hatással volt szürke hétköznapjaim átmenetileg unalmas hangulatára. Ez a szebeni papi családból származó tudós ember évtizedeken keresztül szintén megpróbálkozott kissé hetykén Istenbe vetett gyermekkori hitétől szabadulni, de ez végülis nem sikerült neki. Jól igazolja ezt következő vallomása: “Teológusok és filozófusok idők folyamán annyit fáradoztak már a különféle istenbizonyítékok felkutatásában, de – szerinte legalábbis – az egyetlent, a zenét, az istenbizonyítékok sorából kifelejtették”. Hát, itt rögtön feltevődik a kérdés: vajon Bach orgonaművei és kantátái, oratóriumai és passiói pusztán önmagukban is egyfajta istenbizonyítékok lennének? Vélekedhetünk erről különféleképpen, de tény, hogy Cioran a leghatározottabban mellette tett hitet: “Ha Bachot hallgatunk, mindig Isten sejlik fel előttünk; az ő zenéje isteni, Istent szülő zene, s egyben megnyugtató felelet is Isten létével kapcsolatos kínzó kérdéseinkre”.

Lám, vallás és zene, egy bizonyos ponton mint édestestvérek szorosan összeölelkeznek és közösen sietnek segítségünkre a “misztérium” ilyen irányú megfejtésében.

Hogy a magunk erdélyi házatáján maradjunk, úgy vélem, valami hasonlót érezhetett meg a közismert farkaslaki írásművész is, Tamási Áron (1897–1966), aki regénytrilógiájában hajóval Ábelként Amerikába menet, a fedélzeten a közeledő vihar érzékelése közben egy Leupold nevű kereskedővel beszélget, akinek a fenyegető tengeri veszedelemben váratlanul ezt a kérdést tette fel: “maga hisz-e Istenben? Most igen – felelte”. És persze Leupold sem volt rest, Tamásira nyomban visszakérdezett: “Hát maga?– Szárazon és vízen!” – hangzott az író nagyon tömör, példásan hitvalló felelete. (Ábel)

Hadd idézzem még ide befejezésül a középkori bölcset, a skolasztika “atyját”, Anselmus Canterbury-t (1033–1109), aki hajdan kidolgozta az ún. ontológiai istenérvet, mely szerint: Istennek mint legtökéletesebb lénynek szükségszerűen léteznie kell! Ő egy alkalommal a bonyolult kérdéskörben ezt a nagyon szellemes és ugyanakkor sokatmondó vallomást tette: “Nem azért keresem a megértést, hogy higgyek, hanem azért hiszek, hogy érthessek, s éppen ezért azt is hiszem, hogy ha nem hiszek, nem fogok megérteni semmit”.

Van-e hát Isten, vagy nincs?! A kínzó kérdésre mindenkinek magának, (egy)személyesen és felelőssége tudatában kell egyértelműen felelnie.

Jakab Gábor plébános

Szabadság 2008. március 4.

sajtófigyelő