Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Március 15-én a magyar szabadságharcra emlékezünk. A puszták népe szabadnak született. Csak jogért kiált, mikor nehéz a rabiga. Itt, ezen a helyen, ahol állunk, 159 évvel ezelőtt árulás történt. Ennek a becstelenségnek lett több székely testvér az áldozata Tuzson őrnagy és Gáll Sándor csapatából, akiknek teste itt pihen a Nyerges-hegyen.
A keleti ember szívósságával rendelkező Szent Pál apostolt idézem: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkben. Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön. Bennünk tehát a halál működik, de tibennetek az élet."
Ebből az igerészből nemzetünk sorsát is vélem hallani. Küzdünk és bízunk a mindenható Istenben a szebb jövő reményében. Tuzson és Gáll Sándor csapata életet nyert, mert nagyon szerettek: Istent, nemzetet és hazát. Ahol szeretet van, ott nincs halál. A szeretet nem enged meghalni, életet ad. (...) A maroknyi csapat tudta, ők meghalnak, meghalhatnak, de a haza nem, míg magyar kebelben szív dobog.
Valamikor, nem is olyan régen öt ember állt meg az emlékmű mögötti tisztáson március 15-én. Tüzet gyújtottak, és szalonnasütést mímeltek. Körülállták a tüzet, s a lobogó lángok fölé tartott kezük összeért, s a rangidős ünnepélyesen, halkan, de határozottan mondta: – Az Úr látta fogadalom születik – „véráztatta szülőföldünk", a másik ráfelelt: „el nem hagyjuk soha", a harmadik „de ha mégis?", a negyedik: „visszajövünk" és az ötödik: „megőrizzük", mondta. Majd átmentek az út másik oldalára, és helyen-helyen megálltak. Sokszor sokan megkérdezték: mit csináltak akkor, ott, azon a napon. A válasz lakonikus volt sokadszorra is: szalonnát sütöttünk. Azután csak kettesével jártak erre a tisztásra az évforduló napján. Az első kettő tüzet gyújtott, a másik kettő később megrakta, és az ötödik majd hamut húzott a parázsra, mert a tűzre vigyázni kell. Egy életre megjegyezték: véráztatta szülőföld, vigyáznunk kell rá. El nem hagyni soha, és becsülettel meg kell őrizni. Elvükké vált: a becsületre s a tűzre vigyázni kell!
Sem Gáll Sándor, sem Tuzson őrnagy nem mondott hosszú beszédet a csata előtt, de amit mondtak, igazi politika volt, és őszinte lelkületű. Akkor még így mondták: A Haza nem eladó! A Haza mindenek felett. Életünket és vérünket. Itt, ezen a helyen csak imádkozni kell, és ezért kérek minden testvért, aki itt elhaladsz, mondj el egy fohászt.

Ferencz Imre plébános, Csíkmindszent

Hargita Népe, 2008. április 10.

sajtófigyelő