Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Az ősz leterítette aranyszőnyegét, a tél is sokfelé küldött már fehér takarót, de virágainkkal ma tavaszt varázsolunk a sírokra. Újra meggyúlnak a szeretet és kegyelet gyertyái, a fájdalomteljes szeretet kicsi lángjai temetőinkben. Mégsem a fájdalmat és az elmúlást hirdetik, hanem a reményt, hogy azok, akiknek a feldíszített nyugvóhelyénél állunk, tovább élnek és továbbra is szeretnek bennünket. Jó szüleim egymás után léptek át az örökkévalóságba. Amikor az elkészült síremléküket megpillantottam, a gyermeki fájdalom első szavai ezek voltak: „Miért nem keltek fel, hogy együtt menjünk haza? Miért kell itt maradnotok?", de amikor elindultam, eszembe jutottak e megnyugtató szavak: innen fognak eljönni majd a föltámadás napján. Sok ember kételkedik, vagy nem hisz ebben, pedig ez biztos. Jézus szavai megnyugtatóak: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog" (Jn 11,25).

Ilyenkor sokakban fogalmazódik meg a kérdés: miért is távoztak oly váratlanul a jó szülők, testvérek, gyermekek, hitvesek, nagyszülők…? Jobban szeretnénk otthon látni őket, mert üres a ház nélkülük. „Aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre" (Jn 11,26).

„A halál nem ellenségünk, hanem jó barátunk, mert tökéletesen kiszolgáltat bennünket Istennek" – mondja Teilhard de Chardin, és valóban a jó ember Isten ölébe hull a halál által. Így a halál nem megsemmisülés, hanem megújhodás. A temetőben nem befejeződik valami, hanem elkezdődik egy új élet tavasza.

„A halál nékem nem fekete börtön, / nem fájlaló, nem is rút semmiképpen: / egy ajtó bezárul itt lenn a földön, / s egy ajtó kinyílik ott fenn az égben" – Gárdonyi sorai is ezt hirdetik. A temetői síroknál ugyanakkor érezhetjük Szent Ágoston hálás szavait is: „Köszönjük, hogy akit szerettünk, a miénk volt, és az is marad, mert aki él szerettei szívében, az a földön sem hal meg". A hideg sírkövekbe belevésett szeretteink nevét látva az égő mécsesek mellett ne felejtsük el: a mi sorsunk is az elszakadás, reményünk a találkozás.

Tamás József, lázárfalvi plébános, Hargita Népe, 2007. november 1.

sajtófigyelő