Márton Áron püspök küzdelmeinek kezdete

A negyvenes évek vége felé Márton püspökre egyre nehezebb feladatok hárultak. A magyar kisebbség jogaiért folytatott harc mellett a vallás- és a lelkiismereti szabadság is veszélybe került. Az egyre erõsödõ kommunista és ateista rendszer szerette volna a vallást mielõbb felszámolni Romániában. Az új alkotmány készülõben volt. Márton Áron és még hét másik püspöktársa 1948. március 19-én közös levelet intézett a román minisztériumhoz az alkotmány-tervezetben felfedezett ellentmondások miatt, a lelkiismereti- és vallásszabadságot illetõen. Levelükben kérték a vallásszabadság kiterjesztését a Romániában meglévõ összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden fokú és jellegû iskolában, valamint a vallásgondozás lehetõségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban.

Románia új alkotmánya – anélkül, hogy valamennyire is figyelembe vette volna a püspökök kérelmét – 1948. április 17-ével életbe lépett. Augusztus 3-án pedig egy újabb törvényt hoztak, amely még inkább korlátozta a vallásszabadságot. Már elõzõleg, július 27-én minden hivatalos minisztériumi bejelentés nélkül megkezdõdött az egyházi iskolák és intézmények államosítása. Márton Áron, errõl tudomást szerezve, azonnal táviratozott a közoktatásügyi miniszternek és erélyesen tiltakozott a történtek miatt. Levelet intézett továbbá a plébániáknak, a kerületi tanfelügyelõségnek és az iskolák igazgatóságának és kijelentette: „…hangsúlyozom, hogy iskoláinkra és intézeteinkre vonatkozó minden intézkedés, bármilyen ideiglenes jellegû megállapodás is, valamint ezeket illetõ elõzetes tárgyalások megkezdése vagy folytatása csakis kifejezetten és írásbeli engedélyemmel és meghatalmazásommal történhetik.”

Márton püspök tiltakozására nem érkezett semmi válasz. Ellenkezõleg, 1948. augusztus 2-án kiadott dekrétum értelmében minden egyházi iskolát és intézményt, beleértve a szerzetesházakat is, államosították, s azok ingó és ingatlan vagyonát elkobozták. Megemlíthetõ, hogy a megbízott állami kiküldöttek feltûnõ és kihívó módon viselkedtek, úgy, mintha nem egyházi javakat vennének át állami tulajdonba, hanem állami javakat vennének vissza a jogtalanul betolakodott egyházi személyektõl.

Minderre Márton Áron újabb tiltakozó emlékiratot intézett a miniszterhez, melyben síkra szállt fõleg a férfi és nõi szerzetesrendekért, az ellenük elkövetett igazságtalan és megalázó bánásmód miatt.  Ennek ellenére a kormány elgondolása elé nem gördíthetett senki akadályt, s szeptember közepére teljes volt a „triumf”. Márton Áron egyházmegyéjében 12 r.k. óvoda, 173 r.k. elemi iskola, 10 r.k. fõgimnázium, 12 r.k. gimnázium, 3 r.k. felsõ kereskedelmi iskola, 2 r.k. tanítóképzõ, 1 r.k. óvónõképzõ, 1 r.k. ipari iskola, 1 r.k. gazdasági iskola, 17 r.k. nevelõintézet és 2 r.k. árvaház épülete, berendezése, összes ingó és ingatlan vagyona került állami kézre. 1948 október 3-án a vasárnapi szentmisék keretében az egyházmegye minden templomában felolvasták Márton püspöknek a megrázó eseményeket visszatükrözõ körlevelét és a keresztény szülõkhöz intézett utasításait.

A helyzet rosszabbodott. A román kormány a népi demokrácia elveit követve azonnali hatállyal felmondta az 1927 májusában kötött és 1929. június 12-én ratifikált konkordátumot a római Szentszékkel. Cassulo nuncius elhagyta Romániát és helyette Róma O’Hara érseket küldte Bukarestbe. Idõközben az állam szervezkedett a görögkeleti egyházzal, s elhatározták, hogy egy „vallási egységet, uniót” hoznak létre, vagyis beolvasztják mind a görög katolikus, mind a római katolikus egyházat a görögkeleti (román ortodox) egyházba. Ennek a munkának görögkeleti részrõl az új bukaresti pátriárka, Justinian és a nagyszebeni metropolita, Balan lettek az irányítói. Mindez a román államnak egy lépcsõzetes intézkedése volt a vallás teljes megszüntetése céljából.

Az erdélyi görög katolikusok nem akarták könnyen feladni az évszázados múltat. A kormány fenyegetésekkel és ígéretekkel megszerezte 36 görög katolikus pap aláírását. Azokat a püspököket és papokat, akik megtagadták az orthodoxiához történõ csatlakozást letartóztatták, megkínozták vagy deportálták. Erre utalt Márton Áron 1948. október 11-i körlevelében, melyet papjaihoz intézett: „Azok a megdöbbentõ események, amelyek a görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelõl, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai.” Márton pürpök felvilágosításokat adott továbbá papjainak az orthodox egyházi személyek és az állami hatóságok módszereirõl, valamint a velük szembeni ajánlatos viselkedésrõl. Egyben buzdította õket, hogy legyenek erõsek, imádkozzanak és virrasszanak híveik hithûsége felett, mert – szavai szerint – „jelen esetben minden tétovázás vagy megalkuvás a hithagyás veszedelmével jár.” Hivatkozva a Szentszék exkommunikáló jogára, megtiltotta papjainak és híveinek, hogy részt vegyenek olyan gyûlésen vagy összejövetelen, ahol más vallásúakkal a hitrõl, a hittel kapcsolatos ügyekrõl, az egyháztól való elszakadásról vagy a katolikus hit bármilyen módosításáról tárgyalnak. Papjainak a lelkére kötötte: „Különösen fontos kötelességünk, hogy híveinknek a riasztó hírek és események közepette biztonságot és nyugodtságot adjunk bízó és nyugodt magatartásunkkal, okos, higgadt és rendületlen bizalmat sugárzó szavainkkal.”

Az államosítás tovább terjedt. 1949 áprilisáig 39 zárdát és kolostort üríttetett ki önkényesen a hatóság. Ennek következtében plébániák és más kolostorok szinte zsúfolásig megteltek. Volt rá eset, hogy nõvérek bútorai napokig a szabad ég alatt álltak. Az intézkedések láttán nagy volt a katolikus híveknél, de a más vallású lakosságnál is a felháborodás. Székelyudvarhelyen a nõvérek bútorait szállító munkások megtagadták a hatóság rendeletét, hogy a zárdához tartozó kápolnát leszereljék. Ezt a hatóság rabokkal hajtatta végre. Márton püspök április 27-én három oldalas levelében részletesen feltüntette a miniszterelnöknek a szerzetesek helyzetét.

Márton Áront 1949-tõl egyre nyíltabb támadások érték az állami szervek részérõl. Ha valahol misézett, akkor katonai zenekart vezényeltek ki a templom elé, hogy ezzel is zavarják. Bérmautai alkalmával pedig megtiltotta a rendõrség, hogy díszkapuval várják a püspököt. A nép nem hódolt be ennek az elõírásnak. Ellenkezõleg, megtett mindent, hogy megmutassa Márton püspök iránti szeretetét és ragaszkodását. Minden egyházközségben testõrgárdát szerveztek, nehogy történjék valami a püspökkel. Ha elhagyta a falut, akkor a testõrgárda kikísérte a falu határáig, ahol már várta a másik falu testõrgárdája. A hívek mindenütt lelkesedtek Márton Áronért. Egész püspöksége idején csak egy-két alkalommal fordult elõ, hogy ellentétbe került híveivel. Ilyen eset volt 1940-ben a szépvízi plébánossal, Timár Sándorral, akit viselkedése miatt felfüggesztett. Ezért egyik látogatása alkalmával fellázadtak ellene.

A reformátusok is nagy tisztelettel voltak Márton Áron iránt. Etéd községben járt egy alkalommal, ahol túlnyomórészt reformátusok laktak. Megérkezése után az egyháztanács lelkészük vezetésével ünnepi öltözetben felvonult a katolikus plébánia udvarán és köszöntötte a püspököt. Mivel a katolikusok nem tudták a püspök utazását biztosítani, másnap a református presbitérium szekeret és lovakat ajánlott fel, s Márton püspök úgy vonult át a szomszéd községbe.

1949 tavaszán Felcsíkon volt Márton áron bérmaúton. A gyimesi hívek egy fehér lovat ajándékoztak neki, s Márton püspök, fiatal férfiak vezetésével lóháton vonult be Csíksomlyóra. Ezt az állami hatóság filmre vette, s úgy vélik egyesek, hogy a film még ma is megvan az állam levéltárában. A bérmaút alatt több ízben hatósági szervek tûntek fel, de a papok és a hívek olyan sorfalat álltak a püspök mellett, hogy senki sem tudott a közelébe kerülni. A csíksomlyói búcsú után Márton Áron, régi szokás szerint, részt vett a székelyudvarhelyi úrnapi körmenetben. Mielõtt tovább indult volna, a helybeli postáról üzenték bizalmasan, hogy sokfelõl érdeklõdtek telefonon Márton püspök indulásának idõpontja és az útirány felõl. Közben az akkori sofõr, egy Sztojka nevezetû autós megtudta, hogy az állami szervek tervbe vették Márton Áron letartóztatását Székelyudvarhely és Segesvár között. Ezért úgy határozott, hogy mezei és hegyi utakon viszi haza Gyulafehérvárra a püspököt. Márton Áron bele is egyezett, s mire a hatósági szervek észbekaptak, a püspök már otthon volt. Késõbb a sofõrnek ezért nehézségei támadtak. A püspöki palotát ezután állandó megfigyelés alatt tartották.
 

A szenvedés idõszaka

Márton püspök nem szûnt meg harcolni az igazságért. Mivel tiltakozó leveleivel nem tudott célt érni, ezért eldöntötte: személyesen keresi fel Bukarestben a miniszterelnököt. 1948. június 21-én, a püspöki iroda akkori helyettesével, Ferenc Benjáminnal együtt taxit rendeltek, hogy elvitessék magukat Tövisre a vasútállomásra, ahonnan vonattal akartak tovább utazni Bukarestbe.

Az isteni Gondviselés megsejtette Márton Áronnal, hogy „igen hosszú” lesz számára ez az út, s olvasva az idõk jeleibõl, számolt azzal, hogy le fogják tartóztatni. Mielõtt elindult, ordináriusokat nevezett ki. Már az indulás gyanút ébresztett Márton püspökben, amint ezt kiszabadulása után elmondta. Nem a megszokott zsidó sofõr jött ugyanis érte. Amint késõbb kiderült, õ nem vállalta a hatóságokkal történt összejátszást a püspök elfogatásában; tudniillik mindig hálás volt azért, hogy Márton Áron üldöztetésük idején nyíltan melléjük állt. Így a hatóságok mást bíztak meg ezzel a feladattal. Márton Áron a gyanús körülmények ellenére kocsiba szállt.

Félúton a sofõr megállt, s motorhibát színlelt. Röviddel ezután „éppen arra jött egy másik autó” – civilruhás rendõrökkel. Ezek „készségesen” felajánlották autójukat a püspöknek. Márton Áron engedelmesen átült a másik kocsiba. Miután elindultak, a hatósági személyek felmutatták igazolványukat, s kijelentették, hogy parancsuk van letartóztatására. Szemét bekötötték és figyelmeztették, hogy nem kérdezhet semmit, kérdéseket csakis nekik van joguk feltenni. Amikor az autó megállt, kiszálltak valamennyien, majd levették szemérõl a kendõt. Az épületekrõl, a tornyokról és a zárt udvarról Márton püspök könnyen ráismert Nagyszebenre. Egy zárt helyiségben gúnyos megjegyzések közepette vallatni kezdték, de ahogy ezt késõbb maga is mesélte, testileg nem bántalmazták.

Márton Áron letartóztatásának feltételezhetõen több oka volt. Az egyik az egyházért és a magyarságért történõ nyílt kiállása. A letartóztatás másik konkrét oka az volt, hogy 1949 februárjában visszautasította az államsegélyt. Az állam ugyanis takarékosságra hivatkozva elbocsátotta a tisztviselõk egyharmadát. Ennek értelmében megkövetelték Márton püspöktõl is, hogy bocsássa el a papság egy részét. Õ erre természetesen nem volt hajlandó, s kijelentette, hogy inkább lemond az államsegélyrõl, de nem korlátozza papjai létszámát. Az államnak továbbá az sem tetszett, hogy körlevélben felszólalt a görög katolikusokkal történt kényszer-unió ellen. Annak ellenére, hogy a görög katolikusok erõszakos beolvasztása a román orthodox egyházba már megtörtént, Márton Áron követte a Szentszék utasításait. Írásban kifejtette, hogy számára a romániai római katolikus egyház két részbõl áll: a latin szertartású római katolikusokból és a bizánci szertartású görög katolikusokból. Egy másik oknak mondható Márton püspöknek az az intézkedése, amellyel felfüggesztette a katolikus státust, megtiltotta papjainak és híveinek a részvételt a párt által összehívott gyûlésen. Ezen kívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel, mert azok veszélyeztették az egyház és egyházi intézmények létét és funkcióját. Tudomásul vette ugyan, hogy az állam az öt egyházmegye közül (Gyulafehérvár, Temesvár, Szatmár, Jasi és Nagyvárad) csak a gyulafehérvári és jasi püspökségek mûködését engedélyezte, de valójában sohasem tartotta jogerõsnek ezt a rendeletet.

Amikor köztudomásra jutott, hogy Márton püspök kísérõjével együtt nem érkezett meg Bukarestbe, sõt Gyulafehérvárra sem tért vissza, nagy lett a felháborodás és az elkeseredés. Annál inkább, mert készültek az egyházmegyében Márton püspök 25 éves papi jubileumának megünneplésére. Az akkori általános helynök, dr. Boga Alajos június 30-án román nyelven a következõ levéllel fordult Stanciu Stoian miniszterhez:

„Excellenciás Uram, tisztelettel szeretném az Ön tudomására adni, hogy méltóságos püspök Úr, Márton Áron, folyó év június 21-én de. 11 órakor elhagyta rezidenciáját azzal a szándékkal, hogy beszélgetést folytasson Excellenciáddal igen fontos egyházi ügyekben. Elutazásakor közölte velünk, hogy június 28-ig vissza fog térni. Az említett dátumig sajnos nem érkezett meg. Személyével kapcsolatban riasztó hírek terjedtek el a plébániák és a papok körében. Nagyon kérem ezért az igen tisztelt Miniszter Urat, szíveskedjék bennünket errõl az esetrõl felvilágosítani, hogy megnyugodhassunk.Fogadja mély hódolatunkat:
Gyulafehérvár, 1949. június 30.
Dr. Boga Alajos általános helynök”

A levélre válasz soha nem érkezett. Márton Áron elfogatásának híre elment Rómába is és a vatikáni napilap, az Osservatore Romano 1949. július 1-én így írt a történtekrõl: „Nem hihetõ, hogy az erõszakosság új volt számára. A kormány szándéka, a diadalmas napok során elszenvedett kudarcok miatt, túlságosan is világos volt. Egyszerûen csak fel kell idézni június elsõ felének napjait, amikor Márton áron diadalmas útja lefolyt, valamint a román sajtó féktelen támadásait, amelyekkel a kiváló fõpap személyét besározni akarták. Nem gondolták, hogy ezzel még csak fokozódik a hívekben a fõpásztoruk iránti szeretet, és Péter székéhez, a Szentatyához való ragaszkodás…”

Márton Áront, 25 éves jubileumára kinevezte XII. Piusz pápa címzetes érsekké. A körülményeket tekintve ésszerûbbnek tartották, hogy ezt se Gyulafehérvárott, se másutt ne tegyék közzé. A rákövetkezõ évben azonban már mint érsek szerepelt a pápai évkönyvben, s ennek alapján több levél érkezett a püspöki irodába ilyen címzéssel.

Márton Áron minderrõl akkor már semmit sem tudott. Elõször vizsgálati fogságba került, ami kb. három évig tartott. Ez alatt az idõ alatt többször vitték át egyik börtönbõl a másikba. Az volt a gyakorlat, hogy a letartóztatottakat idegileg kikészítették: elõvezették, kihallgatták, majd újra elküldték õket, utána napokig nem történt semmi. Arról beszéltek, hogy három évig a pitesti, a nagyenyedi és a máramarosszigeti börtönökben sínylõdött. A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

Márton Áron - kiszabadulása után - nem nagyon beszélt senkinek a börtöni évekrõl. Kortársak, ill. börtöntársak elbeszélései alapján fennmaradt azonban errõl néhány részlet.

N. N görög katolikus püspök a következõket mondta el: "Márton Áron püspökkel három évet laktam egy cellában olyan körülmények között, amelyet csak mi ismertünk, akik ott együtt voltunk. 13-an voltunk: 6 püspök és 7 pap. A börtönben szokásos fizikai munkát a püspöki brigád végezte. Néha 17 órát is dolgoztunk naponta: sepertük és mostuk a börtön folyosóit, takarítottuk a WC-ket, fát vágtunk, szenet hordtunk, lepakoltuk az érkezett élelmet, majd raktárra szállítottuk, krumplit pucoltunk, s vizet húztunk az egész börtön ellátására..."

Márton Áron életfelfogásáról, lelki életérõl a börtön falai között a következõket vallotta N. N. püspök: "Felvetõdött a kérdés, tartsunk-e a cellában közös imaórát, mert gyakran rendkívüli munkára visznek bennünket. Márton Áron azon a véleményen volt, hogy a közös ima nagyon fontos. A munka ideje alatt Márton Áron püspök rendszerint folytatta imádságait. Azon is gondolkoztunk, tartsunk-e a nagy ünnepek elõtt lelkigyakorlatot? A börtönõrök ugyanis ezt nem szerették. Márton püspöknek az volt a véleménye, hogy erre szükség van, még akkor is, ha meg- büntetnek érte, vagy többször félbe kell szakítani. Amikor a börtönõrök nagyon durván bántak velünk, többen azt javasolták, tegyük le a munkát. Márton Áronnak az volt a véleménye, ne hamarkodjunk el semmit. Várjunk türelemmel, hátha javul a helyzet. Neki volt igaza, mert ügyünk sztrájk nélkül is megoldódott.

Számunkra természetes volt, hogy Márton Áron minden szabad percében imádkozott. A rózsafüzér állandóan a kezében volt vagy más imát mondott. Istenbe vetett mély bizalmát többször megtapasztaltuk. Egyik szobatársunk elkeseredett pillanatában úgy vélekedett, hogy helyzetünk azért nem javul, mert Isten neheztel ránk és nagyon meg akar büntetni bennünket. Fogolytársunknak Márton Áron ezt felelte: Nem, Isten nem haragudott meg ránk. Isten szeret bennünket. Mindaz, ami velünk történik magasztos jele azon isteni szeretetének, amelyre ha méltóvá tesszük magunkat, áldani fogjuk õt egy egész örökkévalóságon át.

Késõbb átvitték Márton Áront egy másik börtönbe, Máramarosszigetre, ahol egy kivégzõ tábor is volt. Ez a börtön hírhedt volt szigorúsága miatt. Itt már civilekkel volt bezárva. A feljegyzések szerint testi bántódás nem érte, ellenben sokat gúnyolták; alacsonyabb rangú börtönõrök szemtelenül beszéltek vele, gyakran provokálták, sõt fenyegetõztek is.

Márton püspök utolsó börtöni állomása Bukarestben volt a bel- ügyminisztérium földalatti börtönében. Õt a második alsószinten helyezték el. Márton Áron itt is zúgolódás nélkül, csendben viselte sorsát, s nem fogadott el fogolytársaitól semmi kedvezményt, semmi elõnyt. Megérkezéskor íratlan törvény volt a cellában, hogy az új fogoly kapja a legrosszabb fekvõhelyet. A már hosszabb idõ óta ott lévõk, többségükben románok, tudva, hogy püspökrõl van szó, kivételt akartak vele tenni. Õ azonban ezt visszautasította, s a legrosszabbnak tekintett - ürülékes vödör melletti - helyet foglalta el. Mivel a rabokat gyakran vitték egyik börtönbõl a másikba, természetes volt, hogy a román rabok is tovább adták Márton püspök jóhírét. Többek szerint így tudódott ki, hogy Márton Áron mégsem halt meg. Tehát Márton Áron halálának híre, amelyrõl Szalay Jeromos beszámolt, valótlan híradásra vezethetõ vissza.

Márton Áron helyzete idõvel valamennyire javult. Gróza miniszterelnök pozíciójának erõsödésével közbe tudott járni, hogy enyhítsenek Márton püspök börtöni körülményein. Ennek következtében a bukaresti fogházból áthelyezték Bukarest külvárosában egy volt bojár villájába, ahol ugyan állandó õrizet és megfigyelés alatt tartották, de a zárkában más nem lakott. Kontaktusa másokkal csak akkor volt, amikor egy ablakon beadták neki az ételt. Egyesek úgy vélik, hogy jöttek hozzá néha látogatók, mások viszont ezt teljesen kizártnak tartják. Tény azonban, hogy sorsa könnyebbre fordult. Ezt bizonyítja az is, hogy az ötödik fogsági év után visszakapta imakönyvét, a breviáriumot, s emellett foglalkozhatott szellemi dolgokkal is. Ismert volt, hogy Faragó Ferenc, gyulafehérvári kanonok többször járt Márton Áron érdekében Gróza miniszterelnöknél. Grózáról az volt egypár egyházi személy véleménye, hogy kedveli a magyarokat, s Márton püspökön keresztül a papokat is. Gróza tanult Budapesten is, volt tehát magyar mûveltsége. Apja pedig görögkeleti pap volt. Kiszabadulása után Márton püspök is beszélt arról, hogy Gróza több alkalommal meglátogatta õt a börtönben, és a külvárosi villában. 1954-ben a román kormány is mérlegelte Márton Áron helyzetét, esetleges szabadon bocsátását. Ennek azonban az lett volna a feltétele, hogy Márton püspöknek szakítania kellett volna Rómával, s így létre hoztak volna egy román nemzeti egyházat. Õ természetesen erre nem volt hajlandó. Azt sem vállalta, hogy kegyelmi kérvényt írjon a rendszernek. Tudta, hogy elfogatása igazságtalanul történt és elítélése sem volt jogos. Mindig az volt válasza, ha tudják, hogy ártatlan és szabadon akarják bocsátani, akkor tekintsenek el minden alaptalan vádtól.

1954. október 28-án volt Müller, evangélikus püspök hetvenedik születésnapja. Az ünnepségen részt vett a hatóság és a felekezetek képviselõi is. Katolikus részrõl Boga Alajos helynök és egy másik paptársa. Az agapé alatti beszélgetés közben tudomásukra jutott, hogy Müller, a marosvásárhelyi református püspök és Kiss E. unitárius püspök október 3-án Gróza miniszterelnöknél jártak. A tõle kapott információ alapján Márton Áront rövidesen szabadon fogják bocsátani. Ez néhány hónappal késõbb így is történt. 1955. február 2-án, Gyertyaszentelõ Boldogasszony ünnepén Márton püspök szabadlábra került. Szabadulás után a bukaresti érsekségen egy hónapot tartózkodott. Ez alatt az idõ alatt már fogadhatott vendégeket is. Gyulafehérvárról felkereste ót Adorján K. és Kovács B. a püspöki irodából, s tájékoztatták az egyházmegye helyzetérõl. Márton Áronnak azért kellett az érsekségen maradnia, hogy megerõsödjön egy kicsit. Az állam ugyanis nem akarta, hogy megviselt állapotban lépjen a nyilvánosság elé.
 

Márton püspök újra "szabad"
 

1955. március 24-én este érkezett meg Márton Áron a gyulafehérvári püspökségre. Távollétében akadt néhány változás: történtek jogtalan elõléptetések, áthelyezések, valamint különbözõ visszaélések egyházi személyek részérõl, sõt az állam közremûködésével létrejött a békepapi mozgalom is. Azokból a papokból tevõdött össze, akik elítélték Márton Áron magatartását, s nagyzási mániában szenvedve, állami közvetítéssel hatalmi pozícióba akartak kerülni. Ide tartozott többek között Köpeczi János és Ágotha Endre. Köpeczi volt az, akinek püspöki ambíciói voltak és aki 1951-ben az állam kezére játszotta a püspökség tulajdonát, a híres Batthyáneumot.

Márton Áron legelsõ intézkedése egy körlevél kiadása volt. Érezte mindenki, hogy Márton Áron egyéniségét nem sikerült az államnak a kínokkal telt hat év alatt megtörnie. Hivatásának tudatában kijelentette: "Az egyházmegye vezetését 1955. március 25-én személyesen átvettem. Ezzel minden más tényleges vagy vélt joghatóság megszûnt. A joghatóság egyedül és kizárólag nálam van, azt közvetlenül én gyakorlom. Ha valakinek konkrét kételye vagy aggodalma van, forduljon felvilágosításért és utasításért az Egyházmegyei Hatósághoz. Tisztelendõ testvéreim szüntessenek be minden vitát, fõképpen pedig tartózkodjanak minden szeretetlen, sértõ, gyanúsító vagy gyanút keltõ megjegyzéstõl és általában mindentõl, ami egyenetlenséget, bizalmatlanságot, s zavart idézhet elõ a lelkekben... Akinek még most is magyarázni kell az intézkedéseket, vagy aki még ma is maga akarja meghatározni munkája körét, helyét, idejét, az nem érett meg sem az idõre, sem az Isten országának szolgálatára..." Kemény szavak, amelyekre azonban akkor szükség volt. Azokat a papokat, akik távollétében ellene fordultak, atyai módon magához hívatta, megkérte õket végezzenek lelkigyakorlatot, majd mindegyiknek megbocsátott. Mindig õ volt az, aki elõször nyújtotta kezét a kibékülésre. 1955. szeptember 12-16. között lelkigyakorlatozó papokhoz beszédet intézett, amelyben kiemelte: "Hivatalom kötelez, hogy a bírói hatalmat is gyakoroljam, amikor a körülmények megkívánják, de nem vezet a büntetés szándéka, hanem az az egyetlen és szent cél, hogy megbékélve Istennel megnyugtassuk a lelkeket és megteremtsük az egységet a papság kebelében is, és a papság és a hívek között is. A múltat nem akarjuk nyilvántartani, hanem jóvátenni és aztán feledni, hogy a jövõben, mint acies bene ordinata szolgáljuk Jézus Krisztus ügyét megbonthatatlan egységben és töretlen hûséggel, akkor is, ha az evangélium szolgálata a legnagyobb áldozatot kívánja tõlünk."

A papság nagy része börtönévei alatt is hûen kitartott püspöke mellett. Elfogatása és bebörtönzése után a papnövendékek közül tizenhatan azzal mutatták meg Márton püspök iránti hûségüket, s egyben az egyházmegyében végbement változások iránti nem- tetszésüket, hogy elhagyták a teológiát és fizikai munkát vállaltak. Márton püspök kiszabadulása után azonban valamennyien visszatértek.

Márton Áron megkezdte újra pasztorális tevékenységét, bérmautakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéje híveit. Egyesek úgy emlékeznek vissza, mint valóságos diadalutakra, a nép ugyanis lelkesen ünnepelte börtönbõl kiszabadult püspökét. Ahol csak megjelent, a hívek tömegesen tódultak hozzá. Tudta, hogy az állam ezt félreértheti, kérte híveit, hogy ne tartsanak tömegfelvonulást. A nép azonban lelkesedett érte, hallani akarta szavát, õ pedig beszélt is nekik, szívbõl és meggyõzõdésbõl. Buzdította õket az istenszeretetre, Isten és az egyház iránti hûségre, valamint a vallásos értékek elmélyítésére. Népszerûsége végül is annyira zavarta az állami hatóságokat, hogy kiszabadulása után egy évvel házifogságra ítélték. Az 1956-os bérmaút után behívták a gyulafehérvári rendõrségre, ahol "quasi" vádlottként egy többtagú bizottság várta. Igazolványát elvették, majd közölték vele, hogy megvonják tõle mûködési engedélyét, mert jelenléte "zavart keltett az emberek között". Megtiltották neki, hogy elhagyja a püspöki palotát, s ezáltal leszûkítették mozgáskörét a püspöki székházra, az udvarra, a kertre és a székesegyházra. Azt sem engedélyezték, hogy átmehessen a papnevelõ intézetbe.

Ezzel megkezdõdött Márton Áron "palotafogsága", mely tizenegy évig tartott (1956-67-ig). A tilalom által nem szakadt meg teljesen kapcsolata híveivel, szabad volt ugyanis látogatókat fogadnia. Óvatos volt mindenki. Az esperesi kerületek megszervezték a bérmálásokat a gyulafehérvári székesegyházban. Akiknek módjukban állt vállalni az útiköltséget, azok eljöttek, részt vettek Márton püspök szentmiséjén, majd keresték az alkalmat, hogy találkozhassanak vele. Mivel Márton Áron állandó felügyelet alatt volt, a hatósági szervek számon tartották látogatóit. Többször elõfordult, hogy a látogatókat zaklatták. Biztos, hogy a püspöki palota épületében lehallgató készüléket helyeztek el. Bizalmas beszélgetéseket csak a rezidencia parkjában folytattak. A házifogság idején pasztorális tant adott elõ a papnövendékeknek. Mivel neki nem volt szabad átmennie a teológiára, ezért az elõadásokat a püspöki palota egyik nagyobb termében tartotta. Érdekelték az újabb technikai vívmányok és az azokkal kapcsolatos hittani problémák. Rádiót csak ritkán hallgatott. Esténként meghallgatta a londoni rádió magyar nyelvû adását. Igyekezett tájékozott lenni a világ eseményeirõl. Törekedett a német nyelvet minél jobban elsajátítani, naponta beszélgetett latinul a latinszakos tanárral, Dr. Tyukodi Mihállyal, aki bizalmas köréhez tartozott. A püspöki iroda vezetõje s egyben Márton Áron titkára ebben az idõben Huber József volt. 

Palotafogsága idején a papokra is nagy nyomást gyakoroltak a hatósági szervek. Aki nem mutatott készséget együttmûködésre, azoknak korlátozták papi tevékenységét. Márton Áron tudomására hozták, hogy megtiltják a hitoktatást, ill. korlátozzák idejét szombat és vasárnapra. Nem fogadta el ezt a döntést. Ezt közölte egyházmegyéje papjaival is, és felhívta rá figyelmüket, hogy az egyháznak joga és kötelessége a felnövekvõ ifjúság hitoktatása. Mivel az állam kiszorította a hitoktatást az iskolából, ezért nem engedheti meg, hogy a plébánia épületébõl is kitiltsák. Elõírta papjainak, hogy a plébánia épületében alakítsanak ki egy erre alkalmas helyet. A hitoktatás anyagát õ maga állította össze és küldte szét. Ebbõl újabb vita és vizsgálatok lettek, de a rendelet a tiltakozás ellenére is megmaradt. 

Márton püspök sok levelet kapott híveitõl, akik biztosították õt hûségükrõl és kitartásukról. 

Palotafogsága idején nem érték ugyan nyílt támadások, de több alkalommal zavarták nyugalmát. Õ mondta el: Egyszer fürdõszobája ablakából figyelte, hogy egy katona létrára mászva kicserélte a palota falában elhelyezett magnetofon szalagját. Máskor pedig tisztek jöttek be a püspökség kertjébe, s azon a címen, hogy egy megszökött katonát keresnek, aki valószínû az orgonabokrok között bújt meg és közben lehallgatókészülékeket rejtettek el. A püspök házõrzõ kutyáit rendszeresen megmérgezték. Az is elõfordult, amikor a püspök a parkban idõzött, hogy rálõttek. A golyó szerencsére nem talált. Mikor az esetet a rendõrségen jelentették, az ügyeletes rendõr azt válaszolta: kár, hogy nem halt meg. Többször szerették volna különbözõ alkalmakból eltenni láb alól a nagy püspököt, de a Gondviselés vigyázott rá. 

A II. Vatikáni Zsinat alatt felszólították a kormány részérõl, hogy menjen el Rómába, vegyen részt õ is a zsinaton. Márton Áron azzal utasította vissza ezt a felszólítást, hogy amíg fel nem oldják kényszerlakhelyét, addig nem megy külföldre. Attól tartott ugyanis, hogy ilyen módon szeretnének megszabadulni tõle.

Márton püspök palotafogságának feloldása kapcsolatban volt König bíboros látogatásával, aki a román orthodox egyház, ill. a bukaresti pátriárka meghívására érkezett Romániába. Curtea de Agresben 450 éves jubileumát ünnepelte az orthodox kolostor és kegyhely. König bíboros azzal a kikötéssel fogadta el a meghívást, hogy találkozhasson Erdély püspökével, Márton Áronnal is.

Márton püspök 1967. augusztus 11-én meghívást kapott Jusztinián bukaresti pátriárkától a Curtea de Agresi ünnepségekre. Elõször vonakodott, de aztán mégis elfogadta. Ott volt Rodenau igazgató az Egyházügyi Hivatalból, akivel elõzõleg már folytatott tárgyalásokat. Az ünnepség után, ill. ahogyan õ jegyezte fel naplójába, "a Curtea de Agresi kirándulás után" várta, hogy feloldják kényszerlakhelyét és megszüntessék a püspöki iroda cenzúráját, de nem történt semmi. Ezért ismét kihallgatást kért az Egyházügyi Hivataltól. Az idõpontot október 20~ára tûzték ki. Közben Jusztinián pátriárka újra meghívta, hogy vegyen részt október  19-én  az  Athenagórász, konstantinápolyi pátriárka tiszteletére rendezett vacsorán. Márton Áron el is fogadta. A vacsora alatt szó volt többek között a Rómához történõ közeledésrõl, amelyet Jusztinián határozottan elutasított. Ezt az elvet vallotta továbbá még Papp László nagyváradi református püspök és Binder evangélikus vikárius. Athenagórász azonban "meglepõen nyíltan, õszintén és jó reménységgel beszélt. Felszólította az orthodoxokat, hogy felejtsék el a múltat és nyújtsanak testvéri kezet."

Október 20-án, Jakab Antal kíséretében beszélgetést folytatott Márton püspök Dogaru igazgatóval Bukarestben. Dogaru akkor a személyi ügyek kedvezõ és gyors elintézését ígérte neki.

1967. november 19-én König bíboros fogadására a repülõtéren megjelent Jusztinián pátriárka. Márton Áron is kapott értesítést, s egyik papja, Jakab Antal társaságában, aki egyetemi társa volt a bíborosnak, szintén megjelentek. Miután König bíboros megérkezett, a repülõgép lejáratánál francia nyelven köszöntötte õt az Egyházügyi Hivatal képviselõje. Bemutatták neki Márton Áront is. A repülõtér dísztermében frissítõvel egybekötött közvetlen beszélgetés folyt Jusztinián pátriárka, Márton püspök és König bíboros között. Mivel a bíboros a pátriárka vendége volt, ezért az õ házában is volt egy rövid fogadás. Márton Áron a bukaresti érsekségen szállt meg. A következõ nap délután König bíboros ellátogatott a bukaresti érsekségre is, ahol hosszas beszélgetést folytatott Márton Áronnal. Másnap délben pedig az osztrák követség adott ebédet a bíboros tiszteletére, amelyre Márton Áront is meghívták. Még aznap értesítették Márton püspököt az érsekségen, hogy november 22-én délelõtt 10 órakor jelenjen meg az Egyházügyi Hivatalban. A hír hallatára egy kis aggodalom fogott el mindenkit, mert nem tudták, hogy mi rejlik a meghívás mögött. Márton Áron pontosan érkezett. Dogaru igazgató fogadta, akinek kíséretében felkeresték Emil Bodnarast, a román államtanács elnökhelyettesét. Bodnaras közölte vele, hogy a kényszerlakhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feloldották, s ezentúl szabadon mozoghat.

Visszaérkezve Gyulafehérvárra, Márton püspök átment a teológiára, s egy díszülésen beszámolt a történtekrõl. Óriási volt a lelkesedés. Márton Áron így szólt hozzájuk: "Kedves Fiaim! Amint értesültetek róla, az elmúlt héten Bukarestbe hívattak. Többek között ott hozták tudomásomra, hogy mostantól szabad vagyok és szabadon mozoghatok. Ezt mindenekelõtt veletek akartam közölni."

König bíboros után több nyugati fõpap látogatta meg a szabadlábra helyezett fõpapot. Döpfner bíboros is sokat idõzött Gyulafehérváron. Megtekintette a pajtából átalakított hálótermeket, a romos székesegyházat. A nagy nyomor láttára megígérte, hogy a katolikus segélyszerveknél közbe fog járni, építsenek fel egy új szemináriumot. Az Ostpriesterhilfe és az Europäischer Hilfsfonds biztosították az építkezés költségét. Márton Áron nem kapott építkezési engedélyt, mert az új szeminárium "zavarja a környezet stílusát".

Márton Áron 1968. február 28-án részt vett az Államtanács elnökének fogadásán. Az elnök nyilvánosan bejelentette, hogy a jövõben másként fogják kezelni az egyházat és sajnálatát fejezte ki a múltban történtekért. Közölte még azt is, hogy fejlesztési tervet dolgoznak ki Csíkszereda, Székelyudvarhely és Marosvásárhely iparosítására. Ezen a fogadáson alkalma volt beszélni Márton püspöknek Bodnaras elnökhelyettessel, akihez az egyházi ügyek tartoztak. Érdeklõdött Románia és a Vatikán közötti tárgyalások lehetõségeirõl, de kitérõ választ kapott. Maurer miniszterelnök még abban az évben Rómába látogatott. Meglátogatta a pápát is és tárgyalt vele a katolikus egyház helyzetérõl.

Annak ellenére, hogy Márton Áron szabadon járhatott-kelhetett, a bérmautak alatt a hívek aggódtak érte, mert nem voltak bizalommal az állami szervek iránt. Ezt mutatta az 1969-i felcsíki bérmaút is, ahol "testõrgárdákat" szerveztek. Ezek kísérték a püspököt. Ahol pedig megszállt, ott õröket állítottak a ház köré. Egyik helységbõl a másikba gyalogosok tömege, lovasok és kerékpárosok kísérték. Ez alatt a bérmaút alatt találkozott utoljára Csíkszentdomokoson öreg édesapjával.

Az "Új Ember" címû magyarországi katolikus hetilap 1969. október 12-i számában hírt adott arról, hogy Márton Áron Rómába utazott, hogy résztvegyen a Püspöki Szinóduson. A szinódus alatt õ is felszólalt. Beszédében kifejtette nézeteit a paphiány problémájának megoldásáról, a szekularizált világban élõ keresztények feladatairól, s a licenciátus bevezetésérõl. 1974 március elején Márton püspök újra engedélyt kapott, hogy Rómába mehessen. Ez alkalommal találkozott többek között Werenfried van Straatennal, a közismert "Speckpáterral" is, aki vállalta az újonnan épülõ gyulafehérvári papnevelde költségeinek egy részét. Márton püspök ajándékba kapott tõle egy kelyhet, a hozzátartozó felszereléssel és két püspöki süveget. Római tartózkodását a pápa influenzás megbetegedése miatt meg kellett hosszabbítania. Tárgyalt még Luigi Poggi érsekkel és a Közügyek Tanácsának titkárával, Casaroli érsekkel. Római tartózkodása alatt a Germanicum-Hungaricum vendége volt. Abban az idõben két gyulafehérvári pap tanult Rómában.

Az volt a terve, hogy a római tartózkodás után Bécsbe repül és ott találkozik Mindszenty bíborossal. Szoros kapcsolatban voltak egymással. Ez lett volna a két fõpap második találkozása. Mindszenty bíboros személye körül kialakult fejlemények miatt letett tervérõl és jobbnak látta, ha azonnal visszatér Gyulafehérvárra.