Az 1896. esztendő nemcsak népünk történelmének emlékezetes éve, hanem az erdélyi egyháztörténelemnek is jelentős dátuma. 1896-ban az Úr Isten két nagy püspök-személyiséggel ajándékozta meg az erdélyi egyházmegyét: Mailáth G. Károllyal és Márton Áronnal.

XIII. Leó pápa Mailáth Gusztáv Károly komáromi plébánost utódlási joggal gyulafehérvári segédpüspöknek nevezte ki. Mailáth személyesen a Szentatyánál 1896. augusztus 4-én püspöki kinevezését vonakodott elfogadni, de engedett, és nemsokára be is jött Erdélybe. Ugyanakkor, néhány hétre, 1896. augusztus 28-án Székelyföld Csíkszentdmonokos nagyközségében Márton Ágoston és Kurkó Julianna családjában megszületett a második gyermek, Áron.

Mailáth Gusztáv Károlynak szinte egy fél évszázadot átölelő püspöksége Erdélyben nem volt nyomtalan. Eucharisztikus lelkülete és Jézus Szíve iránti tisztelete befolyásolta és alakította az erdélyi egyházmegye lelki arculatát: híveinek, papjainak és püspök-utódainak a lelkületét, köztük Márton Áronét is, akinek egész gyermekkora, fiatalsága, papsága egybeesett Mailáth főpásztorkodásával.

Márton Áron – a köszönet és a hála hangján – többször felemlegette és írásba foglalta püspökelődje elévülhetetlen érdemeit: Mindnyájunk szemében tökéletesebben él az a valóság, aki negyven éven át közöttünk és érettünk élt, szeretett és dolgozott. Én minden lépésemnél találkozom vele. … A hívek és papok lelke előtt ma is ő a püspök s utódját vele mérik. A hegy lábánál nőtt dombot a heggyel… Márton Áron szerénységére vall, hogy fiatal püspökként elődjét hegynek, magát pedig dombnak nevezte. De mi tudjuk és valljuk, hogy azóta Márton Áron is „hegy” lett, sőt elirányító és útmutató „csúcs, hegycsúcs”.

Ma inkább Isten Szolgája Márton Áron püspököt idézzük, megfontolt – következményeit is mérlegelő – megnyilatkozásait és cselekedeteit csodáljuk. Példaként sokféle szempontból emlegetjük (szentéletű püspök, gondos lelkipásztor, nagyszerű pedagógus, kiváló ifjúsági vezér, hozzáértő népnevelő, szakértő szociológus, jeles szónok, lelkes népvezér, stb.), de minden esetben számolnunk kell a veszéllyel, hogy állításainkat könnyen kisarkítjuk. Helytelenül járunk el, ha papi mivoltától elvonatkoztatva beszélünk kiváló emberi képességeiről, társadalmi szerepléseiről. S még nagyobb hibát követünk el, ha egyházáért és népéért vállalt bátor kiállásait hangsúlyozva elhallgatjuk, hogy ő mindig tudatában volt gyöngeségeinek, szolgálatában elért eredményeket sohasem magának tulajdonította; Istenben bízott, Krisztus keresztjébe kapaszkodott.

Tény, hogy a körülmények belejátszottak talentumainak gyarapításához, a társadalmi és politikai viszonyok egyre inkább határozottabbá és cselekvőképessé tették. De neki is át kellett esnie a személyi fejlődés krízisén. Ő is az első világháború poklait megjárt és reménytelenségbe került leszerelt katonák egyike volt. A 24 éves fiatalember 1920 őszén tehetetlenségben és tétlenségben vergődött. Eszményei, szép reményei szertefoszlottak, de józan ítélőképessége és akaratereje megmaradt. A harctéri szolgálat után másfél évig szülőfalujában tartózkodott, s a nyári munkák befejeztével állás után nézett. Egyik barátjával Brassóba mentek, hogy a Schiel gyárban vasesztergályosok legyenek. Életének és egész tevékenységének meghatározó momentuma az a kegyelmi pillanat, amelyben a papi hivatással kapcsolatos végső döntését meghozta. Brassóban a gyár szász nemzetiségű igazgatója, aki a háborút követő gazdasági válság miatt inkább elbocsátott és nem nagyon alkalmazott munkásokat, a szentdomokosi jelentkezőket is elutasította. A nemzetiségében és személyében megalázott Márton Áron társával hazatért, s majd egy éjszakai vívódás után megértette, hogy Isten őt más munkára, népének sajátos szolgálatára szánta. Erre, már érett fejjel, tudatosan készült fel a Gyulafehérvári Teológián.

Márton Áron korának politikai és társadalmi fordulatai mégsem szolgálnak elégséges magyarázatul személyi nagyságának kibontakozásában. Van valami más, és sokkal inkább elfogadhatóbb tényező, amely őt ténylegesen kitartóvá, sziklaszilárd jellemmé formálta. Létezett és létezik olyan belső – fizikailag nem észlelhető – erő: az isteni kegyelem, amely felülmúl minden emberi és társadalmi tényezőt. Ez Márton Áron számára is, mint megannyi Szent számára, az Eucharisztia volt. Az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal való rendszeres találkozásai, a Belőle való élet alakította, formálta őt igazán krisztusi emberré, szentéletű főpappá. Csíkszentdomokosi kispapi éveit plébánosa (Boga István) 1922-ben – többek között – így jellemezte: „Márton Áron minden nap szentmisét hallgatott és azon segédkezett. … minden nap áldozott.” Öreg püspökként, amikor (1972) megáldotta szülőfalujának újjáépített templomát, a szentmise homilíájában érzékeltette keresztelkedésének és elsőáldozásának színhelyén kapott isteni kegyelmet: Apáink annak idején a templomhoz kötötték sorsukat. Az életküzdelem kemény és könyörtelen volt számukra is… Istenben bíztak. Istenhitükről és bizalmukról tanúskodnak ezek a vaskos falak. Hitük tanításából és az életből tanulták meg, hogy ha a mostoha körülmények közt helyt akarnak állni, össze kell fogniuk, egymást meg kell becsülniük, együtt kell vállalniuk a közös sorsot.

Az Eukarisztia évében (2005), amely egyúttal Márton Áron halálának negyedszázados évfordulója, merjük kimondani: Számára az Oltáriszentség a remény szentsége volt, életerő, életének meghatározója. Eucharisztikus lélek volt, kiben mélyen, személyes meggyőződésként élt az Oltáriszentség. Mintha Szent Péter apostol tanácsa szerint cselekedett volna: Isten szavaival beszélt, szolgálatát azzal az erővel tette, amelyet Isten osztott ki neki (1 Pt 4, 11).

1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Mailáth G. Károly erdélyi püspök. Papi munkája Erdély letargikus, cselekvésképtelen időszakában kezdődött el. Életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét töltötte be évtizedeken át. Vigasztaló szavaiból erőt nyerhettek az emberek már az első lelkipásztori állomáshelyén, Ditróban (1924/25): Az Isten szeretett Fia az oltárra mindjárt leszáll, köszöntsd őt. Küldd üdvözlő szavadat az ég felé és ígérd meg, hogy ki akarsz tartani mindaddig, amíg az Úrnak tetszik, s higgyed, hogy az Isten kegyelme veled lesz és erősíteni fog. Gyergyószentmiklóson (1925–1928), Marosvásárhelyen (1928/29), Nagyszebenben (1929/30) kiváló nevelői és vezetői képességéről tett tanúságot. 1930 nyarától Gyulafehérváron püspöki titkárként és levéltárosként Mailáth püspök bizalmas munkakörébe került. 1932 őszétől, Kolozsvár lett számára az igazi munkatér: az egyetemi ifjúság lelkipásztora (1932–1935), a Katolikus Népszövetség igazgatója (1935–1937), majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség megbízott plébánosa (1937–1938).

Márton Áron papi szolgálata folyamán szívesen beszélt – kifejezésével élve – vallási gyakorlatunk tengelyéről, az Oltáriszentség misztériumáról. A rábízott híveket igyekezett érzelmileg és értelmileg egyaránt közelebb vinni a kenyér és a bor színe alatt jelenvaló Krisztushoz. Emberi gyarlóságainak tudatában az Oltáriszentség volt számára az Erő, a biztos Támasz, maga az Élet. Jól tudjuk, Uram – vallja 1938-ban –, hogy egyetlen magatartás illik hozzánk, ha előtted térdre hullunk, és egyetlen szavunk lehet, ha mellünket verve mondjuk: Uram, nem vagyok méltó!

Hangsúlyozza: Az Oltáriszentség az idők végéig szóló érzékelhető biztosíték, hogy Isten velünk van, nemcsak Palesztina utcáit járta, hanem itt lakik minden katolikus templomban, nemcsak néhány embernek, apostolainak és kortársainak jutott a szerencse, hogy közelségébe jussanak, hanem gondoskodott, hogy az Istent-vágyó ember az idők végégig megtalálja, hogy … Krisztuson keresztül a legbensőbb, legteljesebb, legvalósabb módon beletestesüljön az Örökkévaló, változhatatlan Istenbe. S az eucharisztikus titoknak alapértelme ez, ez a lényegi és valós beletestesülés Krisztusba, Krisztus követésével a Szentháromságos Istenbe.

Tele vagyunk nyomorúsággal, beteg gondolatok, vágyak, érzések kínoznak, sok helyen és sokszor fájunk – fogalmazza 1935-ben –, s jól esik, hogy az Isten közöttünk van és beteg magunkat jósága elé helyezhetjük. De … nemcsak lakást vett közöttünk, nemcsak hagyja, hogy megközelítsük, nemcsak átadja magát, nemcsak erősít és táplál, hanem eggyé lesz velünk, hogy felvegyen istenségébe…

El sem tudjuk képzelni, hogy mi lenne a világ Oltáriszentség nélkül, ha az Isten nem volna közöttünk, ha Isten nem adná magát nekünk. És ha nem volnának lelkek, akik benne és belőle élnek, mint a szőlőtőből a venyige. A mai világ szörnyűségeiből valamelyes fogalmat alkothatunk arról az irtózatos embertelenségről, amire az Istentől elszakadt ember képes. Borzalmak és kínok tanyája lett a föld, a paradicsomnak álmodott élet pokollá vált, mert az utolsó évtizedek tébolya az ember-venyigét nyaláb számra tépte le a Krisztus-tőről, maró gúnnyal és hangos lemezzel tömeget tartott távol az életasztalától. És ha az emberiség ördögivé torzult fájdalmas arcán még megcsillan az isteni vonás, ha a gonoszság tobzódásában is imbolyog valamelyes jóság, azért van, mert van Oltáriszentség, s ott van, ahol emberek az Oltáriszentségből élnek, ahol lelkek az Oltáriszentségben Isten lényegével egyesülnek.

Amikor XI. Pius pápa a gyulafehérvári egyházmegye kormányzójává nevezte ki, a papság és a hívek felé való megnyilatkozásában gyöngeségét, támaszra-szorultságát érzékeltette: Tisztelendő Testvéreim bizalma és Híveim ragaszkodása, amellyel kinevezésem alkalmával megtiszteltek, erősség és biztatás számomra. A nagy felelősség hordozásában … gyöngeségeimet jóakarattal igyekszem kipótolni, és szeretettel kérem törekvéseimhez Tisztelendő testvéreim megértő segítségét. Első intézkedései között találjuk a legméltóságosabb Oltáriszentség őrzésére vonatkozó főpapi rendelkezését: figyelmezteti papjait azokra az óvintézkedésekre, melyek által az Oltáriszentséget kötelesek gondosan őrizni és minden megszentségtelenítéstől megóvni.

Az eucharisztikus lelkületű főpap püspöki kinevezését 1938 karácsonyán kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Püspökké szentelésére 1939. február 12-én került sor – lelkes papi és hívő közösség jelenlétében – a kolozsvári Szent Mihály templomban.

Szentelése napján elhangzott felejthetetlen szavait nem szabad ma sem elhallgatnunk: Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék. … Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtt-haladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.

Non recuso laborem (Nem vonakodom a munkától, ill. a munkával járó erőkifejtéstől, fáradozástól, szenvedéstől) – jelszavát csakis az Eucharisztiából nyert bátorsággal mondhatta ki.

Püspöki címeré ben található jelképekkel (fenyő, hegycsúcs, középen Pax jele, Nap és Hold) jelezni akarta: Csík terhes feladatok elé állított fia Isten segítségével vállalja mindig a zöld fenyő hivatását, kopári körülmények között is görcsösen ragaszkodik az életadó értékekhez és gerinces egyenességet tanúsít.

Beköszönő püspöki körlevelében nem mulasztotta el kiemelni, hogy a gyulafehérvári egyházmegyében előde, Mailáth G. Károly, az ősz püspökünk … az Eucharisztia gazdag erőforrásait nyitotta meg, annak sugárzatába állítva elsősorban az ifjúságot, hogy a Krisztussal való életközösségben testben és lélekben egészséges, gondolkodásban és érzületben tiszta nemzedék nevelődjék jövőnk számára.

Áron püspök haláláig nagy gondot fordított a püspöki kápolnából Újév napján elinduló egyházmegyei örökös szentségimádásra, melyet 1939. december 20-án szervezett újjá.

1940. augusztus 10-én kelt körlevelében papjainak lelkére kötötte: lehetőleg a templomokat egész nap nyitva tartsák, hogy a buzgó hívek szentséglátogatást végezhessenek… Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodhattunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk…

Márton Áron 1940-ben, a második bécsi döntéssel teremtődött helyzetben nem települt át szeretett városába, Kolozsvárra. Pedig voltak szempontok, melyek szerint előnyösebb lett volna elhagynia Gyulafehérvárt, de ő a kettészakadt egyházmegyéjének ősi székhelyén maradt, a kisebbségi sorsban élő hívei mellett. Szavaival bátorított és eligazított: Hittel és reménnyel indulunk a vigasztalan jelenből a bizonytalan jövő felé, mert tudjuk, hogy sorsunk fölött a gondviselő Isten őrködik, és mert tudjuk, hogy a szenvedésnek megváltó ereje van. …Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat.

Márton Áron püspöknek volt gondja egyházmegyéjének nagyobb részben Magyarországra került híveire is. Igaz, útlevéllel és ritkán látogathatta meg őket. Az ilyen látogatásra leginkább a papszentelések adtak alkalmat. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor a magyar kormány külső nyomásra újabb zsidóellenes intézkedéseket léptetett életbe. Május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus szelleme és cselekedetei ellen. A felszentelt papokhoz fordulva szinte parancsolta: Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és bármilyen nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.

Papszentelések alkalmával, amikor általánosságban beszélt a papságról, Áron püspök önmagát is beleértette, mint gyönge, gyarló, szegény ember, megterhelve minden örökölt vagy megszerzett gyengeségével, akiknek – a gondolatot tovább fűzve – naponta szükségünk van az Oltáriszentség és az imádság kegyelmeire, hogy az élet vándorútját végigjárhassuk.

A 2. világháború befejezése után, 1945-ben egész egyházmegyéjére kiterjedő népmissziót rendelt el. Látva a nagy nyomort és lehangoltságot, a háború okozta lelki sebeket, a misszióktól várta a lelkipásztorációs munka hatásos beindulását. Szándéka valóra vált, a missziók megmozgatták a lelkeket, a hívek nagy számban gyóntak és áldoztak, s Isten mindnyájunkban megcsillantotta a reményt, hogy az Ő segítségével a nehéz időket is átvészeljük.

1945 avdentjén Kolozsváron, a Báthory-Lyceum dísztermében egybegyűltekhez fordulva szociális érzékenységgel tette fel a kérdést: hogyan lehet karácsonyra készülni, amikor az egyetemen rongyos kabátujjú tanárok tanítanak, akiknek otthon éheznek a gyermekeik? Kérdése jogos volt, mert számottevő összeggel ő volt az egyetemi tanárokat megsegítő Petőfi Alap első alapítványtevője. Dr. Miskolczy Dezső, egyetemi rektor bibliai reminiszcenciával élve utalt Áron püspök nagylelkűségére, az új doktoránsokhoz szólva 1945. június 23-án: Úgy érzem azonban, hogy az a jelenség, hogy egy székely legényke elindul botjával, batyujával kicsi falujából és mire a városba ér, a botja kivirágzik, batyujából kincsek villannak elő, nem egészen mindennapos dolog. Egyszer már megtörtént, hogy a bizonyság ládájára tett tizenkét vessző közül azé hajtott bimbót, akit az Úr arra választott, hogy népe nevében áldozatot mutasson be. Hivaték ez az áldozó pap Áronnak. Erdély magyarságának is van egy ilyen erős papja, aki nem nézhette azt, hogy hívei és híveinek hívei között ínségesek legyenek. … Kihajtott Márton Áron botján a szeretet virága, annak bizonyságául, hogy az Úr példaadásáért, áldozat-bemutatásáért választotta ki nekünk. A székely falu sokszor indította el fiait messze idegenbe. Az egyik eljutott Rodostóba, a másik Darzsillingben pihen. Ez a székely fiú abban mutatta meg a példát mindenkinek, hogy tudott itt maradni.

Márton Áron jól tudta, hogy az ő küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét hátrányos megkülönböztetések érték. Ekkor bátor hangú levélben tárta fel Petru Groza miniszterelnöknek a romániai magyarság helyzetét. … Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.

1948-ban, a vallásszabadságot csak papíron biztosító alkotmány megjelenése, az egyházmegyéket, szerzetesrendeket, egyházi iskolákat és hitoktatást felszámoló kultusztörvény, a Vatikánnal kötött Konkordátum felmondása, a görög katolikus egyházat megszüntető törvény kibocsátásának évében Márton Áron egyházmegyéjében még inkább fokozta az Oltáriszentség tiszteletét. Ehhez jó alkalmul szolgált az Oltáregyesület alapításának századik és egyházmegyei alakulásának ötvenedik évfordulója. A kettős évfordulót használta fel, hogy még nagyobb buzgóságra ösztökélje az egyházközségek Oltáregyesületeit.

Az egyház számára beállt nehéz esztendőkben püspöknek, papoknak, híveknek egyaránt szükségük volt támaszra, erősítésre, lelki töltekezésre. Márton Áron az Oltáriszentségből nyert kegyelem fontosságát mind a veszélytelen mind a szorongatott helyzetben érezte, és másoknak is kihangsúlyozta. Letartóztatása előtt, 1949. június 4-én, Csíksomlyón délután elmondott beszédében imígyen bátorította híveit: veszedelmes körülmények közöttnincs más, mi védelmet adjon, csak az Isten. Ő mindenkor és mindenki ellen megvéd. „Befejezésül kijelentette”: feloldozást nyernek mindazok, akiknek nem volt idejük a szentgyónáshoz és szentáldozáshoz járulni, ha nyolc napon belül ezt teljesítik…Keresztény Testvéreim, a hitetekben való megerősítést az jelenti főképpen, hogy gyakran járultok a szentgyónáshoz és áldozáshoz.

Személyét az államhatalom nyűgösnek érezte, s mindent megtett, hogy teljesen elhallgattassa. Pedig Márton Áron nem kereste az összeütközést a világ hatalmasaival, nem zárkózott el a tárgyalások elől. A katolikus egyház működési szabályzatáról való tárgyalás végett a kultuszminisztériumba rendelték, s a tövisi úton csellel letartóztatták. Pedig két hét múlva, 1949. július 6-án az egyházmegye papjai és hívei szerény körülmények között – imádság formájában – szerettek volna megemlékezni Főpásztoruk pappá szentelésének huszonötödik évfordulójáról. Márton Áron még a legszerényebb formában sem tudta elmondani ezüstmiséjét, mert az állambiztonsági szervek június 21-én letartóztatták. Két évig elhúzódó, idegeket roncsoló vallatások után a bukaresti hadbíróság életfogytiglani börtönre ítélte. Ott, a kommunista börtönökben még a nevét sem szabadott kimondani, csupán a 6202-es számú rabként tartották számon. – Márton Áron ezüstmiséje elmaradt.

A börtönből való szabadulását (1955. január 6.) csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha nem kötik feltételekhez. Az egyházmegye vezetésétIsten akarata szerint 1955. március 25-én vette át újból személyesen. ’55 és ’57 között Márton Áron egyházmegyéjében szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek. 1957-ben így fogalmazott: Nem az a fontos, amit teszünk vagy mondunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Nem a szavakkal s még nem is a tettekkel, hanem elsősorban jellemünkkel és egyéniségünkkel hatunk másokra. A szavak, még a legszentebb szavak is ijesztő üresen konganak ajkainkon, és a tettek, még a legmutatósabb tettek is a színész gesztusaiként hatnak, ha nem él bennünk Krisztus. A világ olyan képet alkot Krisztusról, amilyennek Őt bennünk látja.

1957 tavaszától Márton Áront ismét megfosztották szabadságától, titkos rendőrök állandó őrizete mellett házi fogságra kényszeríttették. Kápolnája ekkor vált csak igazából az Eucharisztiát imádó főpap gyakori helyévé. Úgy tekintette az Oltáriszentséget, mint a vallásosságnak legfőbb alakítóját, a hitélet iránytűjét. De az Oltáriszentségnek nemcsak „iránytű szerepére” és az értékére hívta fel híveinek a figyelmét, hanem a konkrét tennivalókra is. Mert az Oltáriszentség ünneplése, tisztelete, imádata felülmúl minden egyéb jámborságot. Nekünk az Oltáriszentséget ki kell emelnünk a terméketlen jámborság és hangulati vallásosság lagymatagságából, hogy számunkra is azzá legyen, ami: életet alakító és magatartást meghatározó erő. Akinek ajkát szentostya érinti, annak meg kell változnia, más emberré kell lennie. Annak magán ki kell alakítania a Krisztusból élő és Krisztus vonásait hordozó keresztényt: a becsületes, nemes gondolkozású, nagylelkű, acélos jellemű embert. Krisztusi légkört kell teremtenie maga körül, családjában, munkahelyén, az élet minden viszonylatában.”

Vallotta: a papnak mindig kiváltságos feladata marad az Oltáriszentség kiszolgáltatása. Amint Krisztus Urunk a saját igehirdetését önmaga feláldozásával pecsételte meg, úgy a papi szolgálat középpontja is az Eukarisztia. Ez a szentség a hívek megszentelésének és a magunk megszentelődésének a kimeríthetetlen erőforrása. S az Egyházban a szentségi papság azért van, hogy Krisztus Urunk egyetlen és örök keresztáldozatát szentségileg megjelenítse a hívek számára, hogy lelkileg abból táplálkozzanak, és a maguk áldozatát Krisztus áldozatával egyesítsék. Maga az Úr Jézus ajándékozta meg az emberiséget az újszövetség áldozatával, a szentmisével. Ebbe az áldozatba való belekapcsolódásra elő kell készülni. Mivel a bűn megnehezítette az Isten felé vezető utat, és az ember nehezen vállalja az áldozatot, ezért meg kell tanítani a híveknek: hogy hitükkel, keresztény életükkel, mindennapi keresztjeikkel hogyan kapcsolódjanak bele Krisztus áldozatába a szentmisében, és miképpen szentelhetik meg és ajánlhatják fel Istennek jó illatú áldozatként ügyes-bajos dolgaikat és önmagukat.

Az Eucharisztia nem maradt Márton Áron számára csupán egy fennen hangoztatott eszme, amolyan „szólam”. Élete folyamán végig létének értelmét jelentette. Az átélt hit tudatosítja bennünk, hogy Jézus Krisztus nemcsak tanításával és példájával buzdít, hanem hozzánk jön, bennünk lakozik, kegyelmével és erejével segít minket. Vallotta: az áldozásokon, a szentségimádásokon keresztül átalakulunk, hiszen Krisztus lakik a tabernákulum csendjében, és Krisztus fejti ki működését az emberi lélek mélyén.

A 2. vatikáni zsinat szellemében a liturgikus terek kialakításának időszakában nem volt közömbös számára, hogy a templomokban hol legyen elhelyezve a tabernákulum. Rendelkezik: Ahol csak lehet, kívánatos, hogy a főoltár eredeti formájában, vagy kisebb módosításokkal megmaradjon, s az Oltáriszentséget továbbra is ott őrizzék. A katolikus templomnak a szíve az Oltáriszentség, s ezt nagy gonddal és tisztelettel szem előtt kívánjuk tartani. Csak abban az esetben engedélyezte a tabernákulumnak a főoltárról való eltávolítását és más helyre való áthelyezését, ha a templomnak van megfelelő mellékoltára, vagy kápolnája, ahol a hívek bármikor imádhatják a titokzatosan közöttünk lakó Istent.

Márton Áron életének titkát leghelyesebben az Oltáriszentség misztériuma felől közelíthetjük meg. Bármilyen nagy tanulmányokat írhatunk, bármennyi tudományos értekezletet tarthatunk, bármekkora nagyságú életrajzokat írhatunk róla, ha eltusoljuk az Eucharisztiából való életét, képtelenek leszünk egyértelműen rámutatni értékeire, Krisztus vonásait magán viselő emberi nagyságára.

x

Negyed százada távozott a földi életből a szentéletű püspök. Azóta egyházmegyéje és népe sokfajta társadalmi, gazdasági és kulturális változásnak volt a részese, részben élvezője, nagyobbrészt szenvedője. Az eltelt negyedszázad alatt Márton Áron püspök szavai és tettei követendő példává magasztosultak / magasztosulnak, de elég gyakran csak hivatkozási „eszközzé” váltak / válnak papok és politikusok ünnepi és kevésbé ünnepi beszédeiben. Mindez azért történhet meg, mert egyoldalúan kisarkítják a püspök szavait, megnyilatkozásait, és elhallgatják annak lelki vetületét.

A kis termetű Márton Áronban nagy lélek lakozott. Ismételjük: nagyságát, személyi varázsát csak az eucharisztikus lelkületéből érthetjük meg. Az Oltáriszentség nélkül nem volna az a Márton Áronunk, akire kegyelettel emlékezhetnénk! Állításunkat hadd bizonyítsuk szobafogsága idején rögzített írásával, amit különben mindig vallott és élt: A püspök magatartása alapjában véve összefügg szerepével, mely őt az Eukarisztia ünneplésénél megilleti. Ha az emberiség szenvedését az oltáron bemutatja az Úrnak, nem vonhatja ki magát a harcból, nem térhet ki az elől, hogy szenvedő népe érdekében harcoljon az igazságért és igazságosságért. Mint Isten országának eucharisztikus celebránsa, Isten országának megvalósulásáért dolgozik a földön, apostol, akinek küldetése nemcsak saját híveihez szól, hanem minden emberhez. Ezt az országot megtalálja, ha az Egyházon kívül is Krisztussal úgy találkozik a szegények személyében, mint az oltáron magával Krisztussal.

x

Márton Áron püspököt már életében szentnek tekintették az emberek. Boldoggá-avatási pere a Szentszék engedélyével 1992-ben indult be. Imádkozzunk ezért bizalommal, és övéiről hűségesen gondoskodó Isten iránti hálával!

Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki,

hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen.

Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük,

 

a főoldalra

© Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség
Postacím: Arhiepiscopia Romano-Catolica Alba Iulia, RO-510010 Alba Iulia, str. Mihai Viteazul nr. 21. 
Tel.: +40-258-811.689, +40-258-811.602, Fax: +40-258-811.454  E-mail (Sajtóiroda): albapress@gyrke.uab.ro