Ballagtak

a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum

végzősei

Gyulafehérvár, 2007. június 9.

PROGRAM

09.00 – 09.45 – OSZTÁLYFŐNÖKI ÓRA

10.00 – ÜNNEPI CSENGŐSZÓ

Kivonulás: Gaudeamus igitur

10.05 – 10.50 – BALLAGÁSI ÜNNEPSÉG AZ UDVARON

GÁL LÁSZLÓ – igazgató úr beszéde

KOROM IMRE – osztályfőnök úr beszéde és díjkiosztás

BODOR ATTILA – XII.-es tanuló – osztálya nevében búcsúzott az Alma Mater-től

NYÍRŐ CSABA XII.-ES osztály tanuló – szavalata

BENEDEK KÁROLY XI.-es tanuló az iskola diákjai nevében szólt a ballagókhoz

ESZTÁNY SÁNDOR szavalata

Elmegyek, elmegyek… kórusének, vezényel GERÉD VILMOS karnagy úr

(Átvonulás a székesegyházba)

11.00 óra: HÁLAADÓ SZENTMISE A SZÉKESEGYHÁZBAN

13.00 óra: EBÉD

 

Díjak:

I. Bodor Attila – 9, 97

II. Bakó László – 9, 91

III. Cseh Csaba – 9, 63

 

Dicséretben részesülnek

Tankó Ferenc – 9, 44

Magyari István – 9, 30

Pál Attila – 9, 27

Korpos Zoltán – 9, 25

Tóth Attila – 9, 22

Bakk Antal – Pál – 9, 16

Mogosiu Felix - 9, 16

Boga Norbert – Árpád -9, 13

Soós Szilárd – 9, 13

Menyhárt Levente-Lajos -9, 08

 

Különdíjak:

 Duduly Vendel – közösségi munka

Székely Botond – közösségi munka

Nyírő Csaba – a szavalóversenyen elért eredményéért

---

Gál László igazgató

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

„A múlt már elesett hatalmunkból,

a jövendőnek azonban még urai vagyunk…”

…Engedjék meg, hogy gróf Széchenyi István ezen gondolataival köszöntsem a végzős diákokat, az őket ballagtató osztályfőnököt, a kedves szülőket, a Főtisztelendő Atyákat, a tisztelt tanári kart, iskolánk valamennyi munkatársát, tanulóját, és minden jelenlévőt.

Kedves végzős diákok!

Vállatokon a jelképes batyuval, szívetekben a nagy várakozások izgalmával búcsúztok iskolátoktól. Lelketekben – minden bizonnyal – az igazság, jóság, szépség és öröm zsongásával betelten készülődtök a régóta dédelgetett, nagyszerű álmok megvalósítására.

A képmutatástól mentes hit, a kitárulkozóan őszinte szeretet és az életkorotokra jellemzően tiszta reménykedés fényében vágtok neki a nagy útnak, az önálló életnek, amelytől céljaitok megvalósítását várjátok. Mi, értetek aggódó és nektek szurkoló tanáraitok, ilyenkor is próbáljuk megértetni veletek, hogy csupán a keresztény szeretetet hordozó elvek és eszmények jegyében alakított élet az igazi, a hiteles.

Ünnep a mai nap.

Miért mégis az aggódás? Valójában most ébredhettek rá, hogy az a 4 év, amit a kisszeminárium falai között eltöltöttetek, hirtelen most véget ér, s akár bevallottan, akár nem, minden teremhez, folyosóhoz, rejtett zughoz fűződik egy-egy emlék, s az itt eltöltött évek továbbra is összekötnek benneteket, bennünket.

Sokminden történt, változott az elmúlt idő alatt. Jó felidézni az első napokat, heteket, amikor ismerkedtetek egymással, az iskolával, a várossal, próbára tettétek tanáraitok türelmét, megértését, szigorát. Az eltöltött évek alatt sok minden változott. Változott az osztály összetétele, részben változtak a benneteket tanító tanárok, változtak a baráti kapcsolataitok, sőt módosult az iskola neve is.

Ennyi átalakulás közepette mégis van valami, ami nem változott…

…S ez talán az a szeretet, ami körülvesz Titeket, sőt, az az aggodalom, amit érzünk jövőtök miatt.

Vegyes érzelmekkel álltok most itt. Végre megszabadulhattok minden kötöttségtől, a felelésektől, a dolgozatírástól, de ide kötnek az emlékek, a csínytevések, a barátok, s bizonnyal a kápolna, a Székesegyház, a futballpálya, de még a szilencium is... Nagyon várjátok már, milyen lesz az a másik élet, ami ezután következik, de az a biztonság, az az odafigyelés, az a törődés – mint ami itt volt, s amit olykor tehernek éreztetek – nem igazán kísér tovább...

Higgyétek el, ezeket az éveket nem lehet kitörölni, valamilyen nyomot hagynak mindenkiben. Bennünk is. Nem fogunk, de nem is akarunk elfelejteni Benneteket, hiszen együtt örültünk minden sikereteknek, apró örömötöknek, de átéreztük a kudarcok okozta fájdalmat, bánatot, és bosszankodtunk, ha néha úgy tűnt, hiába dolgoztunk, hiába akartunk jót… S itt szeretném megköszönni mindazoknak, akiknek nem jelentett nehézséget az iskola arculatához, szabályzatához történő idomulás, alkalmazkodás. Akik jóleső bizonyossággal gondolhatnak majd vissza az itt – nem hiába – eltöltött évekre… Mások, akik viszont nem így cselekedtek – reméljük, azok is kaptak helyes, keresztény viselkedésmodellre példát. Sosem késő gyakorlatba ültetni…

Márton Áron püspök atyánk 1948-ban, Vízkereszt ünnepén megfogalmazott gondolataiból idézek egy mondatot, titeket féltő aggodalmunk megvilágítására:

„Az ifjúságot nagy kísértéseknek és megpróbáltatásoknak vetik alá az idők.”

Hangsúlyozottan érvényes ez az igazság jelenünkre, amikor egy új világrend van kialakulóban, és sajnálatos, hogy ez az új világrend azt sugallja az emberek többségének, hogy az érvényesülés, a boldogulás elsősorban az anyagiaktól függ.

A szentéletű püspök, aki egész életében a hitbéli tisztaság és a társadalmi igazságosság harcos védelmezője volt, ebben a kérdésben is kijelölte a helyes utat kortársai számára, a manapság is követésre méltó igazság kimondásával: „…De hisszük, hogy éppen ez az ifjúság érti meg elsősorban, hogy az emberi élet nem csupán anyagi kérdés. Hisszük, hogy a földi javak állhatatlansága, melyet alkalma volt megtapasztalni, s az aggodalom, melyet saját jövője miatt érez, felszítja lelkében a vágyat a tiszta eszmények után.”

Kedves végzősök!

…Szeretnénk hinni, hogy püspök atyánk a mindenkori ifjúságra érvényes eszményt fogalmazott meg gondolataiban.

…Szeretnénk hinni, hogy bennetek is megmarad a vágyakozás a tiszta eszmények iránt – ebben a mai, zűrzavaros korban, ahol a felszínen az önzés, a hatalomért, az embertárs fölötti uralomért tombol a küzdelem. De a keresztény értékrend, s azon belül a római katolikus hitvallás tiszta fényében hisszük, hogy ez csupán látszat: a mélyben a gondviselő Isten kegyelme munkálkodik érettünk és tiérettetek .

E meggyőződés alapján kívánok mindannyiótoknak – az egész tanári kar nevében – sok sikert az érettségi vizsgákon, beteljesülést a továbbiakban életcéljaitok megvalósítása terén.

Isten áldása kísérjen e nagy úton!

---

Ft. Korom Imre-György osztályfőnök

BALLAGÁSI BESZÉD

„Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban!”

Kedves Ballagó Diákok!

A Prédikátor Könyve 12. fejezetének 1. versével köszöntelek benneteket. Nehéz nekem most itt bölcs, okos útravalót csokorba szedni, hogy ne „zengő érc és pengő cimbalom” üres hangjai uralják a búcsú pillanatait.

A Majláth Gimnázium diákjaiként különös és kivételes élményekben lehetett részetek, ha értelemmel néztetek körül ebben a kifelé zárt, de befelé igen tágas világban. Múlt és jelen egymást táplálja és értelmezi ezen falak között.

Számotokra eddig ez az iskola volt a kicsiny és a nagyobb emberi közösségek találkozásának, szellemi-lelki-erkölcsi kölcsönhatásának legfontosabb, leginkább titeket alakító intézményi formája. Az iskolán keresztül indul a gyermek a nagyobb világ felé: város és egyház, haza és a nagyvilág irányába. Az iskola így jelentette számotokra a teljes világot eddig, a felkészülést a felnőtt életre. Mert mindaz, ami veletek itt történt, cél és értelem szerint való volt.

Nem emberi, hanem isteni akarat oltotta mindannyitokba azt a növés-és fejlődéstervet, amelyet be kellett, be kell töltenetek, s a tanárnak, a paidagogosznak, a kézen fogva vezetőnek a feladata az volt, hogy segítsen benneteket a személyiség, a jellem kifejlesztésében. Még akkor is, amikor ti az óvó-intő-feddő szót kemény szívvel elutasítottátok, nem látva meg, hogy a tanár is csak egy magasabb szándék eszköze az életetekben.

Adjunk hálát ezért Istennek! Hogy egybegyűjtött bennünket e négy esztendőre, egymás útitársául rendelt bennünket, diáknak a tanárt, tanárnak a diákot. Adjunk hálát azért is, hogy itt emberséges, szeretetteljes kötődés kapcsolta a tanárt diákjához, diákot tanárához, amelyben sokszor a megbocsátás, belátás kerekedett felül.

Az emberiség legfontosabb ismereteit tantárgyakban kínáltuk fel nektek, hogy kedvetekre válogathassatok, s az alkatotoknak, a gondolkodásotoknak legmegfelelőbb tudományokban mélyedhessetek majd később el.

Németh László szavaival vallom: „Egy sikerült tanóra a legcsodálatosabb dolog számomra. Ott ülünk egy üvegharang alatt, ami elszigetel minket a világtól és az emberi tudás egy kis részletét behúzva oda, azt mintegy vegyi laboratóriumban elégetjük, analizáljuk, s közben megtudunk valamit nemzetünk sorsáról, az egész mindenség szerkezetéről is.” Később így folytatja a tanárra vonatkozóan: „Ez a legönzetlenebb pálya (a tanári) a világon: mert azt, hogy egy tanár mit csinál, hány mikronnyival emelte meg nemzete műveltségét, ellenőrizni nem lehet.”

Boldog leszek, ha magatokkal viszitek a tanulás és tudás tiszteletét és méltóságát, s képesek lesztek megérteni az alma mater üzenetét: a keresztény értékrendet, amely tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Hogy majd évek, évtizedek múlva, biztosan tudjatok választani, s ez kifogyhatatlan lelki tartalék maradjon számotokra.

Kedves Szülők! Hozzátartozók, Barátok!

Köszönjük, hogy kísérték fiaikat eddigi útjukon. Úgy érzem, hogy azért, amilyenek lettek ezek a fiatalok, s amilyen lesz az életük, abban közös a felelősségünk. S az ebből fakadó feladat nemcsak teher, hanem életcél. Véges földi létünknek aligha lehet magasztosabb célja, minthogy gyermekeinket, ifjainkat, jó irányba fordítsuk.

Értük aggódó, őket szorosan tartó karjaink érzik közelségüket, azonban hamarosan távolabbról kell figyelnünk önállósodási törekvéseiket. Az ifjúságnak joga, hogy újrafogalmazza önmagát! El kell engedni gyermekeinket, hogy majd visszatérhessenek hozzánk. Isten megadja a bölcsességet ez új szerepek megtanulásához is.

 

Kedves Tanártársaim!

Elhagynak bennünket a tanítványi arcok, szemek, mozdulatok, melyek olykor múlékony bosszúságot, olykor haragot, de legtöbbször igaz örömöt, az önbecsülés, önigazolás tudatát, hitét hívták elő az érzékenységre hajlamos, de hivatásunk létfontosságában makacsul hívő tanítói lelkünkből. A szívünkhöz nőtt fiatalokat útra bocsátva, nem tehetünk mást, mint megállapítani: jó munkát végeztünk, megérte!

Kedves Búcsúzó Diákok!

Az ifjúkor csúcsaira léptek. Magatokon viselitek az ifjúság hármas nagy ajándékát: az értelmet, a szépséget és a mosolyt. S ezekre most nagy szükség van. Azonban gyanútlanul léptek át a felnőttek világába. Nem gyanakvásra akarlak ösztönözni benneteket, de tudnotok kell azt is, hogy abban a most oly vágyott világban érhetnek hátramaradások, hátratétettetések, bántások, töredék-igazságokból szőtt rosszindulatú elmarasztalások, s még számos „csonthajlító Canossa” várhat rátok. De ezek sem hiábavalóságok. Ilyenkor tudjatok majd elcsendesedni, hallgassatok az Ige szavára, s kérdezzétek imádságos lélekkel, mi a szándéka Istennek a ti életetekkel? S mi már azt is tudjuk, hogy a választ megkapjátok.

A tanári szemek sokat látnak, messzire tekintenek. Mint jó tükörben, bennetek vannak gyengeségeink, hibáink, mulasztásaink, vétkeink. De mi hisszük és tudjuk a ti nagyra hivatottságotokat is. És mi látjuk közöttetek azokat is, akik jóságban, erkölcsben, lelki nemességben, hitben majd megelőznek bennünket az Isten országában.

 

Kívánom, hogy boldoguljatok! Isten veletek!

---

 

BODOR ATTILA XII. osztályos tanuló

D. a J. Kr.!

 

Tisztelt Tanári Kar! Kedves Szülők és Vendégek! Ballagó és Maradó Diáktársaim!

Egyszer volt, mint a mesékben egy nap, ami megváltoztatta jó néhány fiatal fiú, vagy inkább gyerek életét. Ezen a napon, ezek a fiúk hátukra vették a csomagot, amit édesanyjuk pakolt, és ami a szülőföld távolódásával egyre nehezedett. Elindultak szerencsét próbálni, vagy inkább életük első önálló lépésit megtenni.

Kedves jelenlévők!

Ezek a mesebeli fiúk mi vagyunk, ballagó diákok. Visszagondolva, valahogy ilyen varázslatosan kezdődött a négy év története. Négy évvel ezelőtt elindultunk Erdély különböző vidékeiről ide, Gyulafehérvárra. Négy évvel ezelőtt ezen az udvaron találkoztunk először, majd az évek folyamán itt formálódtunk erős közösséggé, a zöldfülű gyerekekből meglett emberré. Igen, meglett emberré váltunk, mert József Attila szavait átalakítva mondhatom, hogy az meglett ember kinek szívétől apja is, anyja is, testvérei is, és minden hozzátartozója távol van. A mi esetünkben, pedig ez így volt.

Azonban mégsem voltunk teljesen magunkra, mert itt voltunk egymásnak, és olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, amit semmi sem tud szétszakítani. Ezzel az erős kötelékkel összefogva haladtunk végig a négy éven. Úgy haladtunk a négy év folyamán, mint a hegymászók. Összekötözve. Hiszen a hegymászók is, mikor megcélozzék a magaslatot, mikor elindulnak a csúcs felé, egymáshoz kötik magukat, hogy a gyengébbnek a szívósabb tudjon segíteni, és így mindnyájan célba érjenek.

Kedves osztálytársaim!

A mi rögös, csúcsra vezető utunkon is, így hegymászóként, a közös intézet fegyelem, osztály és emlékek kötelékével összekötve haladtunk. Ebben a zárt társaságban fontos szerepe volt mindenkinek, hiszen az egyén megingása, gyöngesége, önzősége az egész közösséget veszélyeztethette.

De az egyénnél nagyobb szerepe volt a közösségnek, a közösség megtartó erejének. Hiszen, emlékezzünk csak vissza, hogy hányszor zuhanhattunk volna a mélybe, hányszor kiszakadhattunk volna az iskolából a közösség segítsége nélkül. És főleg annak a személynek a segítsége nélkül, aki közel állt hozzánk, aki a kötél túlsó végén volt a hegymászói utunkon.

És most közös utunk befejeződött, felértünk a csúcsra. Ilyenkor csak a szép emlékek tűnnek fel, és a hála meg a köszönet hangjai jönnek elő.

Először is hálát adunk a Jó Istennek, hiszen fáradt, belefáradt pillanatainkban sem hagyott Ő magunkra. Köszönetet mondunk osztályfőnökeinknek, tanárainknak, hogy a célba, a magasba vezető utunkon útjelzőként mutatták a helyes irányt. És főként köszönettel tartozunk szüleinknek, akiknek a segítsége nélkül most nem állhatnánk itt.

Ezekkel a gondolatokkal most búcsút vettünk iskolánktól, tanárainktól, egymástól és iskolatársainktól. Tőlük a mottónkkal búcsúzunk és annak a szavait hagyjuk hátra: „Nagy gonddal őrizd a szíved, mert belőle indul ki az élet” (Péld 4 23). Higgyétek el nagyon fontos ez, és főleg az utolsó napokban fogjátok észrevenni, hogy a szívnek - értek ez alatt mindent, ami az ember belső értékeihez tartozik - mekkora szerepe van.

Próbáljátok eszerint tölteni további gimnáziumi éveiteket, mi is próbálunk így élni. Köszönöm a figyelmet.

---

BENEDEK KÁROLY XI.-es tanuló

D. a J. Kr.!

 "Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de minden nap születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni” – mondta Herakleitosz.

A tizenegyedikesek nevében búcsúzom tőletek, tőletek rangidősöktől. Sajnálunk most benneteket, de jövőre mi tetszelgünk majd a ti helyzetetekben, mi írjuk a szabályokat a játékban, mi lógatjuk a lábunkat a könyvtárban, minket kényeztet az a felkapottság, amit ti most élveztek. Ám be kell vallanom immár teljes komolysággal, a legjobban azt sajnáljuk, hogy jövőre a ti helyeteken kell állnunk. Bár ismerjük egymást mindannyian, a közös kirándulásokat, túrákat és egyéb eseményeket nem feledjük. Nem feledjük a poén-jellegű tiltakozásokat, az iskola fakultatív programjait, és nem merülnek homályba azok az élmények sem, amit a beavatatlan kisebbek, és a semmit sem sejtő tanárok miatt nem részleteznék. De a legendák velünk élnek! Remélem, reméljük, ezekre mind szívesen, boldogan emlékezünk vissza. Ha más nem is, az az egy közös bennünk, hogy ugyanazok a tanárok ráncolják a homlokukat az óráikon, akik rátok is csúnyán néztek egy-egy elkallódott házi feladat okán. És reméljük nagyon, hogy majd a közelgő érettségin jóindulatúak lesznek az asztal túloldalán ülő vizsgáztató tanárok. Igaz, szóba hoztuk, de nem kívánunk mi is a vizsgákkal rémisztgetni benneteket, ezt meghagyjuk szüleiteknek, tanárainknak. Részvétünket fejezzük ki miatta, ezt igazán át tudjuk érezni. Nem rabolván a drága időt, amit minden bizonnyal tanulással töltötök, ha lehet, csak annyit szeretnék mondani végezetül: a Tételek Ura vezesse kezeteket, mikor szükség lesz rá, és kívánjuk, hogy minden a terveitek szerint alakuljon, akkor is, amikor elhagytátok az iskolát.

A jó isten áldása kísérjen útjaitokon!

 

---