Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Szent Jeromos (347-420) életének utolsó 34 évét Betlehem mellett egy barlangban élte le. Egy különös párbeszéd maradt ránk, amely szent Jeromos és a neki karácsony éjjelén imádság közben megjelent kicsi Jézus között hangzott el.

-         Mondd meg – szól a kicsi Jézus – milyen ajándékot adsz nekem ezen az éjszakán.

-         Uram, te jól tudod – feleli a szent – hogy én szegény ember vagyok, semmim sincs.

-         Mégis tudnál te adni még valamit nekem!

-         Ó, nem is tudom, mi lehet az, hiszen én már teljesen lemondtam teérted a saját akaratomról, értelmemről, sőt érzékeimről… életemről.

-         Valami még mindig maradt – erősködött a kis Jézus.

Szent Jeromos kétségbeesve bizonygatja, ismételgeti:

-         Pedig én már semmit sem tudok felajánlani! És ekkor búcsúzóként még hallja az esdeklő kérést:

-         Jeromos, add nekem a bűneidet!

-         Jézusom, - feleli megindulta az öreg – te megkönnyeztettél engem…

Cserébe Jézus szeretetéért most nekünk is kell adni valamit. Adjuk oda az istengyermeknek a bűneinket, már most a szentmise kezdetén. Aki szentgyónását nem végezte el karácsonyra, az igyekezzék. Életünket egészen adjuk neki, ahogy azt Szent István diakónus tette.

---

Karácsony. Isten szeretete egy Gyermek szeretetreméltóságában nyilvánul meg a világ felé, hogy megértesse, mennyire szereti. Hogy az isteni parancsok útján haladjon, az embernek szüksége van arra, hogy szívét kitágítsa az Isten végtelen szeretetéről való meggyőződés. Ezért kell elmerülni a karácsonyi misztérium szemlélésébe, amint azt Szent János írja: „Az Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne (1 Jn 4, 16). Aki hisz a Szeretetben, az fenntartás nélkül, teljesen neki tudja adni magát. Így hitt és adta magát Krisztusnak Szent István első vértanú. Egyházunk elsőnek őt állítja a Betlehemi jászol mellé, hogy bemutassa gyermekeinek az Isten szeretetére adott leghitelesebb választ: a vértanúságot. A vértanú haláláig megtartja a hitet Krisztusban, aki azért jött, hogy üdvözítse. VI. Pál pápa mondta: „Ma az egyháznak nem tanítókra van szükség, hanem tanúságtevőkre”. Merünk-e tanúságot tenni Krisztusról?

István (Sztefanosz = koszorú) diakónus vértanúságát feltűnő részletességgel Szent Lukács örökítette meg az Apostolok Cselekedeteiben (6,1-8,2). A 6. és 7. fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik ,,Júdeába és Szamariába'', majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.

István a hét diakónus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak igazi apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.

A hét diakónus közül Lukács kiemeli Istvánt – aki Gamaliel egyik legjobb tanítványa és a rabbinikus bizonyítás mestere - ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. István a tett, a rend, az akarat embere. Megrázó szónok. Származása és műveltsége miatt alakja jelentőssé és veszélyessé nőtt!

Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét, hogy a zsinagóga hívei, akik „ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Lukács az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a jeruzsálemi Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították - mert rövid időre gazdátlan volt a helytartói hatalom, ami kapóra jött a tömegszenvedélynek - és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: hamis tanúkat béreltek fel, hogy állítsák: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!” (ApCsel 6,11-13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12). Jövő nyár elején bérmálás lesz egyházközségünkben. Aki nem vette fel a Szentlélek szentségét, az igyekezzék. Csak a Lélek erejében tudunk Krisztus tanúi lenni.

1987-ben Maroskeresztúron templomot építettünk, amihez nem járult hozzá az állam. Kétheti munka után a templom tetőszerkezetének feltevésével voltunk elfoglalva, amikor a szakállas kolléga feljelentésére, az állam öt megyei intézményétől kiszálltak, bilincseltek, büntettek, stb. Közösségben a Szentlélek működését akkor tapasztaltam meg. Az egyik fiatalembertől azt kérdezték: - mit keres itt? - Erre így felelt: szabad szombatos vagyok, eljöttem dolgozni. Hova menjek? Tekeregni, részegeskedni? – Panaszosan mondták: Itt annyi fa van és Csittszentiványi kollektív istállóit nincs amivel befedjék. – A gondnokom megfelelt: Ha van pénzük, ahol mi vásároltuk, ott ők is megvehetik. Még pár hasonlkérdés és felelet hangzott el, amire híveim oly bölcsen válaszoltak, hogy maguk a kiküldöttek sem tudtak tovább kérdezni. Arra kértek engem, hogy állítsam le a munkát.

Hány hasonló esetről tudnánk egyenkint beszámolni, amikor megtapasztaltuk a Lélek működését. Ezért kell Jézusban bízni mert adatik abban az órában! Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését. Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették.

István tanúságtevő védőbeszéde a villámok tüzes vonalaival rajzolja ki az üdvtörténetet Ábrahámtól Mózesig, majd Jézusig. A beszéd súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott ül az Isten jobbján!” Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” (7,59). István vére nem omlott hiába. Úgy tűnik, hogy ez volt a Saul megtéréséért kiontott vér. (Diós és Ijjas nyomán)

István vértanúsága is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állt. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. A szenteknek nem a hatalom kell, hanem az Igazságon alapuló szeretetszolgálat. Maga Jézus is így fogta föl életét: ,,az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét'' (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket.

Csíkszereda, 2006. december 26.                               Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz