Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Nagyböjt az üdvösség keresésének ideje. Küzdelmes, szent idő, amely által lelki szabadságunkat kivívhatjuk. Ez nagyon hasonlít a következő történethez. Egy várbörtön tornyában ártatlanul raboskodott egy embert. Cellájának ablakán nem volt rács, de olyan magasan volt, hogyha onnan leugorna, halálra zúzná magát. A fogolynak mégis sikerült megszöknie. Vajon hogyan? Hosszas rabsága alatt megnőtt a haja. Egyik nap annyi hajszálat tépett ki hosszú hajából, amely összekötve leért a földig. A torony tövében az est beálltakor, megjelent a barátja, lelki szövetségese és a hajszálkötél végére selyemcérnát kötött. Ezt a rab felhúzta a toronyba. A következő alkalommal a selyemcérnát engedte le, és ennek segítségével már felhúzhatta azt a kötelet, amelyen jómaga is lemászhatott.

A nagyböjtben hasonlóan kell cselekednünk, ha szabadulni akarunk bűneink rabságából. Kössük össze jóakaratunk hajszálait: imádságot, lelkiismeretvizsgálatot, böjtöt, jócselekedetet és ezek segítségével ragadjuk meg lelki szövetségesünk, Jézus Krisztus adta mentőkötelet, a bűnbocsánatszentségét. Az így megszerzett lelki szabadságunkkal induljunk el az üdvösség, az életszentség útján.

Isten kegyelme ma is rendelkezésünkre áll, akkor miért is késleltetnénk szabadulásunkat? Bánjuk meg bűneinket.

---

J. H. Newman, létünk alapvető bizonytalanságát ekképp ecsetelte: „A legjobb emberek is bizonyulhatnak megbízhatatlanoknak. Nagyoknak mutatkoznak, kicsiknek bizonyulnak. Ma szilárdan állnak, másnap meg elbuknak. Ilyen az emberi erény. Arra int, hogy senkit ne tekintsünk a földön mesternek. Csak tökéletes Urunkra hagyatkozhatunk. És alázkodjunk meg önmagunkban.”

Földön élni egyet jelent bizonytalanságban élni. Viszont a bizonytalanságból fakadó természetes szorongást föloldja a remény és a bizalom, hogy örök sorsunk az irgalmas és szerető Isten szívébe van írva. Ő megmutatja, hogyan számoljuk fel életünkben a rosszat, sőt egyháza által kötelezően előírja, hogy szembenézzünk bűnös önmagunkkal. Ezzel együtt kegyelmi segítséget is ad, hogy megerősödjünk az erényekben.

1. Isten elkötelezte magát választottjáért, hallottuk az első olvasmányban (Ter 15,5-12. 17-18). Ábrahám története azzal kezdődött, hogy Isten szavára kivonult földjéről, rokonai közül. Azon az úton indult el, amelyet Isten mutatott neki. Az Isten indította mozgással, hamar megváltozik Ábrahám környezete, és lassan átalakul lelki világa. Egyrészt felszabadul a megkötöttségek alól, másrészt könnyebben teszi a jót Istenért. A jóban való belegyökerezés után egy napon Isten kivezette Ábrahámot sátrából a szabad ég alá, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat… ilyen lesz a nemzetséged.” Majd megmutatta Kánaán földjét, amelyet neki és utódainak ad birtokul. Ábrahám alázatosan Isten ígéreteinek valamilyen érzékelhető zálogát kéri. Ezt követően Isten, az akkori idők nomádjainak szokása szerint, szövetséggel pecsételte meg ígéreteit. A szövetségkötést áldozatbemutatási cselekmény szakítja meg, ami a szerződő felek egymás iránti hűségét, élet-halálra menő szövetségét jeleníti meg. A szövetséget veszélyeztető „rablómadarakat” Ábrahám hite mind elűzte, és Isten jelenlétét jelképező tüzes kemence mind megemésztette a levágott állatokat, vagyis az irgalmas Isten visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ember megváltására, s Ábrahám utódainak hűtlensége sem készteti arra, hogy e szerződéshez hűtlen legyen.

Ábrahám hitt Isten szövetségében és bizalommal engedelmeskedett elhívásának, bizalommal fogadta az ígéreteket és ráhagyta magát Isten vezetésére. Ábrahám hite és engedelmessége által lelkében átalakult, „Isten barátja” lett. Az üdvtörténet igen jelentékeny állomása ez a szövetség, amely az új és örök szövetség felé mutat, amit Isten egy napon Krisztus vérében köt meg, s amely által az emberi nemnek joga lesz nemcsak a földi hazára, hanem a mennyei hazára is.

2. A Tábor-hegyén Isten újra elkötelezte magát megváltásunkért és bemutatta szeretett Fiát (Lk 9,28b-36). Jézus színeváltozás előtt nyolc nappal, Péter vallomása hangzott el Caesarea Philippinél, melynek folytatásaként Jézus bejelentette, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.” Jézus és tanítványai innen Ezdrelon síkságán át Jeruzsálem felé haladnak. Hat dolgos nap után Jézus három tanítványával felment a hegyre imádkozni, mert tanítványai figyelmét a hegynél is magasabb szintre, az Atya imádására akarja irányítani. Azt a három tanítványt vitte magával, akik tanúi voltak Jairus lányának feltámasztásánál, és ők lesznek azok, akik majd látni fogják az utolsó éjszakán, az Olajfák hegyén „emberi arcát”. Imádság közben színében elváltozott. S a megdicsőült Jézus - aki istenségét tárta fel, hogy tanítványai hitét erősítse -, a megjelent dicsőséges mennyei személyekkel, Mózessel és Illéssel „haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie”. Péter apostol ebben a kiváltságos pillanatban nem a helyzethez illően nyilatkozik, amikor Jézust egyszerűen rabbinak, mesternek nevezi, és sátrat akar készíteni.

Lukácsnak igaza van: Péter „nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon.” Közben felhő borította be őket, ami Isten jelenlétének és megnyilatkozásának jele. Az Atya szózata hangzott a tanítványok felé: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Jézus az Isten választottja, aki által Isten beszél és cselekszik. Amit mond szenvedéséről és Isten Országának megvalósulásáról, azt hittel el kell fogadni. A három tanú számára ebből az istenélményből nem maradt más csak Jézus egyedül, mert egyedül ő a fontos, bár mit tesz is a következő időben.

Az Atya imádásának lényege a feltétlen bizalomban való teljes önátadás. E bizalmat törte meg bennünk az ősbűn, ezért újra kell tanulnunk Ábrahámtól, Mózestől, Illéstől kezdve, hogy egyedül Isten szerető mindenhatóságában lehet megbízni, mely Jézusban van. Ő az Atyában élt, rá figyelt. A keresztáldozatban tökéletesen átadta önmagát az Atyának, hogy élete árán mi Isten gyermekei legyünk. „A bibliában – írta Joseph Ratzinger – a kereszt a szeretet határtalanságának a kifejezője, azé a szereteté, amely mindenestől adja magát; a kereszt olyan esemény, melyben a cselekvő tökéletes összhangban van cselekvésével; a kereszt egy olyan élet kifejezője, amely egészen másokra irányul.” Ezek a mások - Jézus számára - mi vagyunk. Ő a mi új és örök szövetségi áldozatunk.

Megfigyelhetjük, hogy a cselekmények Jézushoz kapcsolódóan történnek, és az apostolok is hozzá kötődnek. Hitünknek Jézus az alapja, akit az Atya igazolt csodái, jövendölései, színeváltozása, majd feltámadása által. Mi, akik követjük az Isten Fiát, állandóan ”föltekintünk arra, akit keresztül szúrtak”, aki egyszerre hozzánk s az Isten világához tartozik, aki a Szentlelket adja, hogy mi is képesek legyünk hasonló önátadásra és szolgáljuk úgy a mások megdicsőülését, mint önmagunkét.

3. Hordozzuk az Atya szeretett Fiának keresztjét, aki minket is megdicsőít az utolsó napon, hogy testestül részt vegyünk isteni életében (Fil 3,17-4,1). Ez arra figyelmeztet, hogy itt a földön nem verhetünk sátrat. És arra késztet, hogy hittel, bizalommal, a szeretet kötelékeivel, vagyis jó példával már most kezdhetjük kifeszíteni mennyei sátrunkat, ahol örökké az Úrral és az ő választottaival leszünk. Nem szemlélőiként, hanem részeseként annak a végső színeváltozásnak, amelyben Urunk hatalmával átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Bízhatunk-e másban? Akkor kire vagy mire várunk? Rajta, lépjünk Jézus nyomába. Ámen.

Csíkszereda, 2007. március 4. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz