Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Paul Claudel francia költő, író mondta: „Nem vagyunk valóságos világban, amíg jelentés nélküli világban vagyunk… Krisztus szent és tiszteletreméltó kezébe vette a természetes elemek számos darabját, és fölemelte őket a szentség színvonalára, ami által valóban azzá is váltak, amit jelentenek. Így tisztít végül igazán a víz, így táplál a kenyér, így tesz élővé a bor.”

A valóságot a világról és benne az emberről csak az Isten ismeri, aki nekünk mindennek a rendeltetését és célját kinyilatkoztatta. Az Isten igéje a mag, a Szentírás a magtár, melyből az Egyház a vetőmagot előhozza, hogy elvesse hívő lelkünkbe, és az termést hozzon. Hogyan hallgatom Isten üzenetét? Kellemesebb, ha mesteri szónok a pap, de nem ez a fontos. Nagyon lényeges, hogyan fogadom. Fontos hírre akkor is figyel az ember, ha dadogva adják elő. Nincs fontosabb üzenet a prédikációnál, hiszen Urunk szól benne hozzánk. Minél gyengébb stílusban adja elő az egyház megbízottja az isteni szót, annál inkább kell figyelni.

Talán már „ezerszer hallottad”, de gondolsz-e rá napközben? Befolyásolja-e a magatartásodat? A földnek is újra meg újra kell az eső. Lelkünknek is. A gyenge prédikáció csendes eső, harmat a léleknek. Hiányzik, ha elmarad. A legjobb étel sem hasznos, ha étvágytalanul fogyasztjuk, vagy nem emésztjük meg. Isten igéjét is kedvvel kell hallgatni. Ezt a kedvet tudatosan fel kell kelteni és kérni az Úrtól. Az igét pedig át kell elmélkedni, vagyis imádkozva átgondolni, visszaidézni, magamra, körülményeimre alkalmazni. Nincs hasznosabb és fontosabb munka a jó prédikáció hallgatásánál, hogy a valóságos, jelentéssel bíró világba éljek.

Isten igéjét üdvözítő üzenetként fogadjuk-e szívünkbe? Vizsgálódjunk és bánjuk meg bűneinket.

---

Napjaink legelterjedtebb kapcsolatteremtő eszköze a maroktelefon. Nem akármikor és akárhol használjuk, de üzemeltetése végett tápegységét időközönként fel kell tölteni. Hasonlóképpen az egészséges fejlődésünk végett naponta testi-, lelki-, szellemi táplálékra szorulunk. Más-más formában kapjuk meg ezeket, de leginkább az ünneplésben. Ünnepet tartani annyi, mint tudatosan kiemelkedni az élet egysíkúságából és kapcsolatba kerülni az élő Istennel. A munkás hétköznapokat szombaton megszakítjuk, hogy vasárnap együtt az Istennel ünnepeljünk. Felfigyelhettük arra, hogy csak mi emberek tudunk ünnepelni. Az Úrban való örömünk, a mi erősségünk.

1. A szabad nép tud Ige liturgiát és közös lakomát tartani (Neh 8,2-4a. 5b. 8-10). A babiloni fogságból hazatért nép (Kr.e. 538), félév alatt biztonságot teremtett magának: felépítette házait, városai falát kijavította és megerősítette. A közös sors és együtt munkálkodás összekovácsolta őket, de nagy szükségét érezték az istentiszteletnek, hogy Ige liturgiát és közös lakomát tartsanak. Ez az ünnepség magán viselte a liturgikus összejövetel hagyományos vonásait. A népet összehívták, mint Mózes a sinai szövetségkötés idején, amikor Isten kinyilatkoztató ezt a népet vallási közösséggé tette. Megkapták Isten Törvényében a jövőképet, és úgy vándoroltak. Amikor az Ígéretföldjére érkeztek, Józsue Sichembe hívta a népet. Dávid és fia, Salamon királytól kezdve Jeruzsálemben jöttek össze, hogy megújítsák Istennel kötött szövetségüket.

Míg egykor a régi szövetséget ünnepelték, most a babiloni fogságból hazatért maradék a jövőre gondol. A Törvény megismerésének vágya él bennük, Isten igéjét akarják hallani. Ezért Ezdrás pap a népet összehívja a jeruzsálemi Víz-kapu előtti térre, ahol össze is gyűlnek. Lelki szomjúkat mutatja, hogy készek virradattól délig csak az igéért együtt lenni. Ezdrás egy erre a célra készített emelvényre felállt, megnyitotta a könyvet, ami a liturgia kezdetét jelentette. A nép is felállt, hogy így adjon tiszteletet az Úr igéjének. Ezdrás pedig áldást mondott, a nép pedig kitárt kézzel kétszer „Ámen”-nel válaszolt, s utána földre borulva imádták az Istent. Ezután felolvastak a Törvényből tagoltan, arámul megmagyarázva az értelmét úgy, hogy meg is értették, amit felolvastak a vallási-, a köz- és a magánéletet szabályozó törvényekből. A törvények megismeréséhez tehát fontosak voltak a magyarázók is. A Törvény ismerete az Istennel kötött szövetségre és ígéreteire emlékeztette, s a nép ennek hatását sírással fejezte ki.

A nép, hittel és engedelmességgel fogadta el Isten szavát annak, ami: az egyetlen üdvözítő kinyilatkoztatásnak. Ezdrás, Nehemiás helytartó és a leviták ezt az Istennek szentelt napot mindenki számára a sírás helyett az örvendezés napjává tették. Rámutattak arra, hogy Isten ítélete elől csak hozzá menekülve lehet menedéket találni. „Tartsatok ünnepi lakomát! Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek!” Ne sírjatok és „ne szomorkodjatok, mert az Úrban való örvendezés a ti erősségetek.”

Amíg az olvasmányban az emberektől jövő Isten-keresés örömteli ünneppé, jubileummá válását látjuk, addig az evangélium a Jézusban beteljesedett isteni ígéreteket, a megvalósult Isten országot mutatja be. Szent Lukács evangéliumát olvassuk a liturgikus C. évben. Krisztus általa tárja Isten szent népe elé az újszövetségi törvényt. Lukács vérbeli történetíró, aki mindennek utána járt, hogy az evangélium megbízhatósága és szavahihetősége által a keresztény bizonyságtétel utat találjon a kor művelt emberéhez is.

2. Jézus Krisztus személye az üdvösség, ő az örömhír (Lk 1,1-4; 4,14-21). Szent Lukács Jézus egész galileai munkásságának élére helyez egy tipikus mozzanatot, amelyet Názárettel, Jézus nevelkedési helyével kapcsol össze. Jézus a názáreti zsinagógában beáll a hagyomány sodrába, olvasásra jelentkezik. Állva felolvassa a kezébe adott Izajás tekercsből a „szegények evangéliumának” nevezett részt (Iz 61,1k), és azután leült. Nem földi javakról és dicsőségről beszél, hanem bejelenti az ígéretek beteljesülését. Lukács evangélista egyetlen jellemző mondatban foglalja össze beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”

A világtörténelemben egészen egyedülálló Jézus öntudata. Azt állítja, hogy minden őrá irányult, ami addig volt. Ő az, aki beteljesít minden emberi várakozást, és minden isteni ígéretet. Ő Isten ajándéka. Hallgatóinak az a kiváltság jutott osztályrészül, hogy közvetlen tanúi lehetnek ennek a beteljesedésnek. Őbenne elérkezett az Isten országa és megnyilvánul a bűnök bocsánatában, a hit világosságában és Isten irgalma kiáradásában.

Ezért fel kell emelni nekünk is az evangéliumos könyvet, hogy az egyedül üdvözítő tanítást hallja meg mindenki: van szabadulás, van megváltás, van bűnbocsánat. Hallják meg azok is, akik a modern pogányság minden vallást egybe mosni igyekvők (többek közt a 10 fatimai titok terjesztői) táborában, vagy a nyárspolgári kényelmességhez gyártott ideológiában élnek, hogy tudjanak kiemelkedni a megalkuvó, magzatgyilkos és haldoklókat kegyesen másvilágra segítő képmutatás mocskos művilágából.

Krisztusban van az üdvösség. Már csak rajtunk múlik, hogyan hallgatjuk Jézust: úgy-e, mint a názáreti zsinagógában ülők, akik egy ideig helyeseltek és csodálkoztak, később azonban megbotránkoztak rajta; vagy úgy hallgatjuk, mint a babiloni fogságból hazatért, megtisztult választott nép tagjai, akik a földre borulva imádták az Urat.

P. Barsi Balázs kérdezi: Készek vagyunk-e elszakadni előítéleteinktől, tudjuk-e függetleníteni magunkat attól a közízléstől és ki tudjuk-e szakítani magunkat abból az alattomos hálóból, mely korunk jelszavaiból és reklámjaiból szövődik körénk, mely azt sugallja, nincs más út, sodródj az árral, hódolj a divat isteneinek. Akarjuk-e az evilági boldogulás receptjei helyett az igazi örömhírt meghallani és szívünkbe fogadni, mely minden elképzelésünket felülmúlva azt ígéri, hogy testestül-lelkestül személyes, örök jövőnk van? Nem kellene elsírnunk magunkat ennek hallatán? Nézzünk csak körül. Nem vagyunk egyedül.

3. Krisztusban közösséget, egy testet alkotunk (1Kor 12,12-30). Az Egyház tagjainak teljes életét a Szentlélek biztosítja. Szent Pál apostol a damaszkuszi jelenésben megtudja, hogy Krisztus egységben van híveivel. Később a korintusi hívek előtt az emberi test szerves egységére utalva világítja meg Krisztus Egyházának egységét és a tagok közösségét. Akik megkeresztelkedtünk Krisztusban, és részt veszünk az ő életében, egy testet alkotunk, és mindnyájunkat ugyanaz a Lélek éltet. A különböző hivatások és képességek által, a Szentlélek tartja fenn és őrzi meg Isten népe egységét. Az Egyház mindegyik tagja a maga helyén, a maga feladatát kell, hogy végezze, mert csak így működik zavartalanul az egész. Aki helyét az Egyházban Istentől megkapta, az alázatos, olyan, aki világosan látja és tudja, hogy a Lélekből sokféle erő árad, s az egyes közösségek más-másfajta adományokat kapnak. Egyetlen adományt sem szabad eltúlozni. Szent Pál mégis egy tisztséget kiemel: az apostolok, a próféták és tanítók rendjét. Az apostolok Krisztus feltámadásának tanúi, az igehirdetést és tanúságtételt végzik. A próféták Isten akaratának felismerői az adott helyzetben. A tanítók, a jelöltek tanításával foglalkoznak. Ettől különbözőek a gyakorlatban megnyilvánuló karizmák, de bárki is rendelkezik azzal, akkor is csak egy tag a Testben, és a többivel együtt kell jól munkálkodnia szeretetben.

A misszióban így dolgozott Emmanuelle nővér és megtalálta boldogságát: ”A boldogság annyit jelent, mint „szeretni” és „megosztani” az életet másokkal. Mindig. Akár örömről, akár szenvedésről van szó, akár nevetésről, akár sírásról.” Rajta, boruljunk le Isten előtt, s úgy ünnepeljünk, hogy ki-ki a maga adományával és hivatása szerint dicsőítse meg Istent. Ámen.

Csíkszereda, 2007. január 19. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz