Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Egyház XI. Piusz pápa rendeletére 1926-ban tartotta meg első alkalommal a missziós vasárnapot. Azóta minden esztendőben október harmadik vasárnapján tartjuk. E napon azokra a hitterjesztőkre gondolunk, akik a múltban és a jelenben vállalták, illetve vállalják, hogy más országokba hirdessék Krisztus evangéliumát. Imádságunkkal és adományainkkal támogassuk a föld másik részén élő missziós papok, szerzetesek munkáját. A Szentatya sürget minden helyi egyházat, hogy „új lendületet adjunk a missziós tevékenységnek.” Missziózik a szülő, amikor gyermekeik nevelését komolyan veszik.

Kapcsolat rendszerünk egy szála a végtelen felé vezet. Ezt rajtunk kívül senki és semmi nem tudja elvágni. Ez a kapcsolat mindenki számára lehetséges a személyes érintés, találkozás, párbeszéd által. Ennek három szakasza van. Az első, amolyan villanásszerű, amikor a teremtett világ szépsége, rendje lenyűgöz, még ha rövid időre is. Ekkor szívünkben a hála érzése kél. A második szakasz bensőnkből származó igény, hogy a szó és a tett által kapcsolódjunk a felismert Istenhez. Ez az út gazdag, nagyon színes, ugyanakkor zavaros. A csodálatos kapcsolat harmadik része teljesen tiszta és igaz, mert a magát kinyilatkoztató Isten kezd dialógust velünk, s mihelyt válaszoltunk, isteni dimenzióba emel. Ennek az életformáló kapcsolatnak bármelyik szakaszában vagyunk, és szívből válaszolunk, ez már imádság.

Aki az imádság ösvényére lép, az előbb vagy utóbb az Istennel való kapcsolat olyan szakaszához fog érni, amikor Lélekben és igazságban imádja az Atyát. Nyitva mindnyájunk előtt a meghitt párbeszéd, az Isten kapcsolat útja, ahol őszinte vallomások hangzanak el, miközben megerősödnek a lelkek.

Isten szólítását észrevettem-e, és válaszoltam-e? „Bárcsak hallgatnátok ma az ő szavára: Ne legyetek kemény szívűek” (94. Zsolt). Bánjuk meg bűneinket.

---

Az emberek mindenkor imádkoztak Istenhez, szívbéli vallomásokat tettek és szavaikat áldozatbemutatással szentesítették. A hívő ember a teremtő és gondviselő Istenben bízik, aki képes arra, hogy elhárítsa az útba eső akadályokat. Az ószövetség nagyjai mind Istenben bízó, imádkozó emberek voltak. Az ószövetségi olvasmány Mózes imádságáról tanúskodik.

1. Közösségért imádkozni kell (Kiv 17,8–13). A függetlenné vált izraeliták első katonai vállalkozásáról szól a mai olvasmány, amikor a pusztában Józsue serege megütközik az útjukat álló ellenséges amalekitákkal. Az amelekitákról annyit tudunk, hogy ellenőrzésük alatt tartották az Arábiát Egyiptommal összekötő karavánutakat. Az izraelitákat ki akarták rabolni, illetve átvonulásukat megakadályozni. A választott nép vezetőinek hitét és józanságát tükrözi, hogy maguk között megosztották a feladatokat: Józsue a harcot vállalta, Mózes pedig imádkozott. A harc elkezdődött. Mózes kitárt kezekkel imádkozott, s mihelyt karjai lankadni kezdtek, az ellenség kerekedett felül. Ekkor Áron és Húr Mózes segítségére sietett. Közösen imádkoztak és győztek. Mózes közbenjáró imája előképe lett Krisztus közbenjáró szerepének, aki a világot menti meg (vö. Jézus főpapi imája: Jn 17).

2. Szüntelenül kell imádkozni (Lk 18,1–8). Az imádságról Jézus adta a legszebb példát és ő tanított meg helyesen imádkozni. „Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni” – erről szólt az evangélium. A hit élménye megköveteli az imádság aktusát, amely lehet dicsőítő, hálaadó, engesztelő és kérő. Az imádság akármelyik formájában szólítjuk meg Istent, az mindig az élő hit és szerető viszony kifejezője. Az imádság sohasem idő és ima mennyiség!

A szüntelen vagy folyamatos ima egyszerű magatartás, Isten jelenlétében élés. Lehetséges szüntelenül imádkozni, mert amikor Jézus szeretete eltölti a lelket, akkor imádsággá válik minden gondolat és mozdulat. Ez csendül ki az Egyház imájából: „Előzd meg, Uram cselekedeteinket sugallatoddal, és kísérd áldásoddal, hogy minden imádságunk és munkánk veled kezdődjék, s veled is végződjék”.

Időnként abba is belefárad az ember, amit boldogan tesz. Éppen ezért nem kell kétségbeesni, ha néha nehéz imádkozni. Az imába belealudni szabad, de beleunni és az imádkozást abbahagyni nem szabad. Mondhatjuk azt is, hogy a munkától kimerülten, holtfáradtan, vagy kiszáradt szívvel Uram, a te kezedbe akarunk maradni.

Az egyes ember mindennapi imája és az egész Egyház imája között összefüggés van. Minden egyéni imát az Egyház egyetlen eukarisztikus imája, a szentmiseáldozat fog egybe, amelyet napkeltétől napnyugtáig, a nap 24 órájának minden percében a földkerekségen megjelenítenek. A keresztény imája akár milyen esendő legyen, annak mégis az Eukarisztikus áldozat ad formát és tesz értékessé. Formát, mert Krisztus, a Fő által száll az Atyához és kap értéket az ima, mert Krisztus áldozatába asszimilálódik.

Világunkban az imádkozó ember a hit jele. Így érthető Jézus kérdése: „amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Az Istenhez vezető utat semmi sem zárhatja el előled. Az imádság, beszélgetés Istennel magunkról és másokról, arról, ami foglalkoztat, ugyanúgy, mint ahogyan azok, akik között valamilyen lelki rokonság van. Pl. Szent Mónika (+387) 20 évig imádkozott, amíg megnyerte fiának, Ágostonnak a megtérését. Az imádkozó Kapisztrán Szent János (+1456.X.23.) Magyarországon 1455–56-ban a pártoskodó urakat megtérésre és megbékélésre hívta. Eredménye a Nándorfehérvári győzelem lett. Meglepő, de igaz, amit Romano Guardini a 20. század nagy teológusa, lelki írója mondott: „Hogy mi lesz az életünkből, az jórészt attól függ, hogy az ember hogyan imádkozik, és hogyan imádkoznak érette mások. A nagy dolgokat mindig az imádság hordozza” (Levelek az önnevelésről, 61).

Szüntelenül, bizalomteljesen imádkozni azt is jelenti, hogy naponta mindenben Istenre találunk és figyelünk. Tehető ez gondolattal, szóval, engeszteléssel, mások megsegítésével, s főként kötelességteljesítéssel. Imádság lesz minden mozdulat, minden gondolat, ha Jézus szeretete vezeti az embert. A. Kiechgässner fogalmazásában: „Folyamatos imát azoknak kellene gyakorolniuk, akiknek a legkevesebb az idejük. Vagyis állandóan Isten kapcsolatban kell élniük, munkájukat kell Isten-szolgálattá formálniuk.”

Reinhold Schneider német író a nácik börtönében vetette papírra: „Csak imádkozva jutunk tovább. Ahol az imádság megáll, ott vége a megértésnek is”. A Millenniumi templom láttán, mi is ezt mondjuk: Csak az imádság által jutottunk ide. Ha az élő hit és szeretet veszi körül mindennapi tevékenységünket, akkor éljük, amire Szent Pál buzdít: „Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának” (Kol 3,17).

3. Timóteus igehirdetése is szüntelen imádság (2Tim 3,14–4,2). Szentleckénk, Efezus püspökének szóló személyes buzdítás. Szent Pál jól ismerte tanítványát és ezért gyermekkorára emlékezteti, amikor öt éves korától már a Szentírás-olvasásra tanították. A Szentírás sugalmazott könyv, amely tartalmazza Isten tetteit, szavait és az ember erkölcsi magatartásának szabályait, de élő, eleven tanítássá az Egyház igehirdetése által vált.

Az élő tanítás – hogy az üdvösség Krisztus Jézusban valósult meg – szorosan kötődik a betűhöz, az Íráshoz is. Ezért a Szentírás elmélkedő olvasása is imádság. Ha elmélkedve olvassuk, akkor üdvösségre vezető eszköz, mely segít bennünket, hogy Krisztust jobban megismerjük, és így fényt gyújtsunk a lelkekben. A világ ma is ezt igényli.

A Jézusban való hit minden lehetőséget megnyit előttünk. Ha hitetek lesz, és nem kételkedtek, a hegyeket is megmozgatjátok. Bármit kértek bizalommal imádságaitokban, megkapjátok azt (vö. Mk 9,23; Mt 21,21-22). Az élő hit, a szüntelen imádság, a Szentírás olvasása segítsen bennünket, hogy tökéletesek és minden jóra készségesek legyünk. Ezzel már helyi missziónkat is teljesítjük. Ámen.

Csíkszereda, 2007. október 21. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz