Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

A megátalkodott, előítélettel élő ember nagy veszélyben forog, mert nem hallgat a kinyilatkoztató Istenre. Az ilyenből kihal a hit erénye: „Ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek” – hallottuk a múlt vasárnap Lukács evangéliumából.

A keresztény hisz Isten létezésében, hisz az ő szavának és kész mindig teljesíteni akaratát. Mindez hiteles, ha élete naponta erről tanúskodik. A hivő ember bátor, mert a belsejében támadó félénkséget és félelmet legyőzi a Szentlélek erejével. A rossz láttán állhatatosan kitart, mert tévedhetetlenül hiszi, hogy Isten a maga idejében igazságot szolgáltat és „az igaz élni fog hűségéért.”

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy a múlt hűségesek voltunk-e Krisztushoz. Bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen vehessünk részt a szentmisén.

---

A 2. világháború poklát megjárt emberek között akadtak olyanok is, akik a szenvedés súlya alatt feltették a panaszos kérdést: Miért tűri ezt az Isten? Most hol van az Isten? – Az így beszélők elfelejtették, hogy a Teremtő szellemi képességet és bizonyos autonómiát adott az embernek. Éppen ezért életünk és dolgaink alakításába megfontoltan kell döntenünk, mert egyénileg és közösségileg is jövőnk építői vagy elrontói vagyunk. Európa népei már egy évszázada maguk választják vezetőiket. Itt aztán érvényes a mondás: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Népek harcának zajló tengerén azok kerülnek ki győztesen, akik bölcsen, a közösség javát tekintve egységesen döntenek. Akik rosszul döntöttek gyakran másokat vagy éppen Istent hibáztatják, ritkán magukat. Ezek az emberek, ha korábban olvasták volna az Írást, akkor a válasz a 113. zsoltárból rájuk köszönt volna: „A mi Istenünk a mennyben lakik, és amit akar, mindazt végre hajtja.”

1. A hívőnek is vannak nehézségei (Hab 1, 2-3. 2, 2-4). Már az ószövetség idején a vallásos ember visszatérő nehézsége volt, hogy Isten miért nézi el a gonoszság hatalmaskodását. Habakuk próféta (Kr. e. 605-597 prófétált) Isten elé tárja társadalma hibáit, Isten azonban hosszas várakozás után válaszolt, hogy igazságot szolgáltat. De ennek idejét ő maga határozza meg. Ez alatt a várakozás alatt, Isten időt ad a bűnösöknek a megtérésre és az igazaknak a türelem gyakorlására. A vallásos ember ezt az igazságot a bensőjében támadó félénkség és félelem legyőzésével, vagyis Istenben gyökerező hittel fogadja el.

Múlt vasárnap evangéliumi szakaszunk ezzel a kijelentéssel végződött: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.” Mózesnél arról olvasunk, hogy Isten teremtő és gondviselő, aki szavával létezésbe szólította a világot, és gondoskodik arról, hogy a föld valamennyi népe áldásban részesüljön. A próféták pedig Isten igazságosságára figyelmeztettek. Csak azok számára van mondanivalója egy halott test szerinti megjelenésének, akik Mózes és a próféták által adott kinyilatkoztatásból megismerték Istent, mert ők valóban megrendülnek, és még inkább úgy élnek, ahogy Isten kinyilatkoztatta. Az ószövetségi igazak felismerték a jelt, amikor Jézus Jairus leányát, a naimi ifjút és Lázárt feltámasztotta. Sokak hite elmélyült a tettek láttán, olyannyira, hogy a hiteles zsidó hitből átléptek a Jézusba vetett hitbe. Megértették, hogy mindaz, aki Jézusban hisz, valami új viszonyba kerül Jézussal, aki a benne hívőt átalakítja, sőt Jézus dicsőségében részesíti.

Az apostolok Jézussal Jeruzsálem felé haladva a fejlődő hit határához értek. Felismerték, hogy az Isten országához - a Krisztusban megvalósuló üdvösséghez - kegyelem kell. Ezért kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” A hit is kegyelem, Isten ingyenes adománya.

Tisztázzuk először, hogy mit jelent hinni? Jegyezzük meg, hogy „a hit nem intellektuális fogalom, hanem egzisztenciális fogalom. Vagyis nem elég elméletileg elfogadni, hanem át is kell élni. Minden esetben valamilyen viszonyban fejeződik ki” – írja Benyik György. A mindennapi nyelvhasználatban, hinni annyit jelent, hogy igaznak tartunk valamit, a beszélő tekintélye, ill. megbízhatósága alapján.

A keresztény „hit elsősorban az ember személyes ragaszkodása Istenhez; ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul az Istentől kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása”. (KEK 150). A Krisztusban vetett hit által felülmúljuk az egész teremtett világot, mert közvetlen kapcsolatba kerülünk Jézussal és általa az Atyával. A Krisztusba vetett hit által nekünk kell új világot teremtenünk a földön, az Isten országát. Ehhez viszont szükséges hinni és megkeresztelkedni Jézus Krisztusban. Aki hisz benne, biztos és végső tudáshoz jut.

2. Hitünket erősítenünk kell (Lk 17, 5-10). Mindaz, aki rendszeresen ápolja barátságát Jézussal, és minden vasárnap keresi az Ige- és a szentségi liturgiában a Vele való találkozást, az olyan állandóan növekszik hitében. Jézus példázata a szederfáról, a hitből fakadó szeretet csodálatos erejére utal. Hittel még azt is elérhetjük, ami lehetetlennek nekünk, mert akiben hiszünk nem ebből a világból való, hanem az Atyától. Sőt bennünk valami újat hoz létre Isten - a mustármag fává terebélyesedik -, a szív tisztaságát, a bűnökkel való szakítást, kívülről tán szegény, de belülről gazdagodó életet. A hit megtermékenyíti mindannyiunk életét.

Ha Pál apostol életét nézzük, láthatjuk, hogy Kr. u. 36-ban történt megtérése után négy nagy missziós útra vállalkozott. Amikor Rómában 67. június 29-én lefejezték, a Birodalomban már több millió keresztény élt.

A hivő ember belülről motivált ember. Azért missziónál, hogy mások is részesüljenek az üdvösségben. Az Egyház mindenegyes tagja ezt a bizalomteljes hitet ápolja hűségesen, és benső indíttatás alapján apostolkodik. Szent Pál vallomásai a Jézus szeretetében való élésről és misszióról szólnak: Krisztus szeretete sürget minket… Jaj nekem, ha nem hirdetem Krisztust… Futok a kitűzött cél felé… Ezekből a kijelentésekből megértjük kötelezettségünket: hirdessük az evangéliumot, és életünkkel tegyünk tanúságot Krisztusról.

3. Minden keresztény felelős testvére hitéért (2 Tim 1, 6-8. 13-14). A hit mivel természetfeletti isteni adomány, ezáltal képesek vagyunk a statikus, földi világot felforgatni, megváltoztatni. A hit erejét szemlélteti a mustármag. Krisztus erkölcsi követelményei annak, aki nem hisz benne és nem keresztelkedett meg, teljesíthetetlenek, mert felülmúlják természetét. Mi meg tudjuk tenni jézus parancsait, nem természetünkből fakadó jóságunk miatt, hanem a hit által kapott természetfeletti életnek köszönhetően. Így értjük meg Jézus szavát: „Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.” Ha a jó szőlőtőkén hajtott szőlővessző jó gyümölcsöt terem – írja P. Barsi – az nem a saját érdeme, hanem a szőlőtőkéé. Ez az egészséges tanítás, amelyet Szent Pál adott nekünk Krisztus hitében és szeretetében.

Most vessünk egy pillantást arra, hogyan mutatkozott meg a hit ereje Egyházunkban. Csak egy-két régi és új esetet említek. Remete szent Antal (Kr.u. 251-356), aki 20 évesen árvaságra jutott és szülei után nagy vagyont örökölt. Többször hallotta Jézus és a gazdag ifjú találkozásának történetét, de neki nem jelentett semmit. A szülei elvesztése után értette meg, hogy ő a gazdag ifjú és Jézus felszólítása a tökéletességre egyenesen neki szól. Akkor mindenét, amije volt eladta, a kapott pénzt szétosztotta a rászorulók között, majd a sivatagba vonult. Csak 20 év után látogatott haza, de akkor mindenki nyugodtnak, átalakultnak látta. Amikor visszament a remeteségbe, sokan utána mentek a sivatagba és életmódját követték. Így hamarosan létrejöttek a cönobiumok, majd ezekből a szerzetes közösségek. Íme egy ember, aki komolyan vette az evangéliumot, és a mustármagnyi hitből az Istennek szentelt életforma, a szerzetesség gazdag ágazata fejlődött ki az évszázadok során.

Ha Kisázsiára tekintünk, akkor Nagy szent Vazul (330-379) működése ejt bámulatba. Kaiszareia püspöke, Kappadokia metropolitája (370-től) 50 püspökséget alapított, továbbá iskolákat, kórházakat, öregotthont, vendégfogadót, népi konyhát létesített. Mindezt a Krisztusban gyökerező élő hite, a szeretet indítatására.

Istenszolgája II. János Pál pápa 2002. okt. 3-án boldoggá avatta IV. Károly (+1922. 04. 01.) magyar apostoli királyt. Életpéldájából a hitet és az emberszeretetet emelte ki. Az őt ért rágalmakat és a száműzetés keserűségét hittel viselte. Országának népeiért ajánlotta fel életét és halála előtt a békéért imádkozott. Nyolcvan év után elmondhatjuk, hogy a történelem IV. Károlyt igazolta és nem Trianont. Lelkületét Robert Schuman karolta fel, az egységes Európa meghirdetője - akinek boldoggá avatási eljárása szintén folyamatban van -, aki az evangéliumból merített erővel küzdött a háborús országok megbékélésén és Európa politikai újra egyesítésén. Az ő hite valóra vált, megszületett az Európai Unió.

Amennyiben a hit erejét sikerül felébreszteni az Egyházban, megindul benne a fejlődés. De vajon az én hitem, a te hited tud-e hegyeket mozgatni a családban, az egyházban, a társadalomban? Felelősséggel mi is átérezzük, hogy nem lehetünk közömbösek aziránt, hogy Isten országa mikor valósul meg. Missziózzunk, apostolkodjunk, ne legyünk közömbösek, hanem támogassuk társadalmunk hitben jártas és megbízható vezetőit. Bizalmunkkal segítsük őket, hogy munkájuk által mindannyiunk élete Istennek tetsző legyen, és jó irányt vegyen. Ámen.

Csíkszereda, 2007. október 7. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz