Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

Az ókorban a nagy emberek lakoma közben szoktak az élet dolgairól beszélgetni. Jézus szintén egy lakoma közben, egy vezető farizeus házában tapasztaltak nyomán tanítást ad az alázatról és Isten országáról. Hallgatóit arra inti, hogy ne emberi szempontok vezessék tetteiket, amilyen a viszonzás, elismerés, hanem szeretetből tegyék a jót, és annak örvendjenek, hogy a mennyei Atya asztalához hívja.

1686. szeptember 2-án felszabadult Buda a 150 éves török uralom alól. XI. Ince pápa élete fő céljának a keresztény Európa, de főként Magyarország megmentését tekintette. Míg erre hatalmas összegeket költött, maga a legszegényebben élt. Nagy örömmel élte meg Buda visszafoglalását, és az egész katolikus világra kiterjedően szeptember 2-át Szent István magyar király ünnepévé rendelte. Népünk a szentéletű főpapot szívébe zárta. Nagyságát Damkó József 1936-ban készített szobra (5,1 m) hirdeti a budai várban.

Jézus a szentmise rendelésével szeretetének örök jelét bízta ránk. Mindnyájan, akik részt veszünk a szentmisén, már is válaszoltunk Jézus szeretetére. Hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkát, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket.

---

Érdekes történetet olvastam arról, hogy kinek is tartjuk magunkat. Egy kis amerikai város tréfacsináló polgára névtelen levelet adott fel postán ilyen címzéssel: „A város legostobább ügyvédjének. Helyben.” A postás élvezte a helyzetet, és sorba látogatta az ügyvédeket. Mind felháborodva utasította vissza. A 12. volt olyan szerény és alázatos, hogy átvette a levelet. Amikor felbontotta, egy 100 dollárost talált benne a következő szöveggel: „Szívből gratulálok! Ön korántsem olyan ostoba, mint ahogy kollégái képzelik.”

Amikor arról töprengtem, hogy mikor vagyunk igazán emberek, mikor mutatjuk igazi arcunkat, akkor Shakespeare: Ahogy tetszik című vígjátékának negyedik felvonásában, Jacques szállóigévé vált híres monológja jutott eszembe: „Színház az egész világ”! Itt nem azokra gondolok, akik a színházcsinálók nem éppen könnyű munkáját választották, akik áldozattal végzik missziójukat, hanem akik naponta állarcot hordanak. Az álarcnak két olyan oldala van, amelynek senki nem örül. Az egyik oldalon a hencegők, fölényeskedők, beképzeltek, rátartiak, míg a másik oldalon a talpnyalók, meghunyászkodók, ravaszul lapulók, bábok találhatók. Mindezek taszítóak számunkra, mert mi az igazi arcot szeretnénk látni és nem az álarcot. Milyen az igazi arc?

1. Az igazi arc alázatos, mely megszerzi az embertársak szeretetét (Sir 3,19-21. 30-31). Erről az ószövetségi bölcs így beszél: „Fiam, alázattal vidd végbe tetteidet, és jobban szeretnek majd, mintha adakoznál.” Mindkét buzdítással: az alázatosságról és az alamizsnálkodásról szóló igével nehezen tudunk mit kezdeni, mert negatív értelmet nyert korunkban. Mégis egyetlen összetételben megmaradt dicsérő értelműnek az alázat szó: a tudomány és a tudósok alázata. Kifejezi ez először is a valósághoz való ragaszkodást, alkalmazkodást, másodszor az illető szerénységet, s végül a szolgálni akarást.

Alázatos az a tudós, aki nem elméletekhez ragaszkodik, nem is a maga igaza miatt kardoskodik, hanem az igazságot keresi, a valóságot akarja megragadni, és szívesen tanul másoktól, elismeri mások felfedezését, meglátásait.

Alázatos az a tudós, aki a tudományt tekinti magánál nagyobbnak, aki szolgálni akarja a világot, a haladást, az emberiséget. Az alázatos a világban Isten ajándékát látja és megbecsüli.

Az alázat azt jelenti Istennel szemben, hogy elismerjük nagyságát, ugyanakkor meglátjuk a magunk kicsinységét, hogy Isten kegyelmére szorulunk és megbecsüljük embertársainkat, mint Isten gyermekét. Az alázat által harmonikus viszony alakul ki Istennel, az emberekkel és a természettel.

Az alázat, vagyis a tudatos szerénység a kevélység ellenszere. Most még nyárias az idő. Itt 25 Celsius-fok körüli meleg van. De 12000 méter magasan a repülőgépek mínusz 60 fok körüli hidegben repülnek. Mi itt jól érezzük magunkat, de fönt a magasban megfagynánk. Így vagyunk az alázatossággal és a kevélységgel is. Ha teremtményi voltunkat átérezzük, az alázatosság megszerzi az embertársak szeretetét. Amíg a testvéri szeretet az ember életét családiassá és boldoggá teszi, addig a kevély a maga kialakította, képzelt magasában didereg a szeretetlenségtől. Úgy az Isten, mint az emberek megbecsülését csak szerénységgel és alázattal lehet kiérdemelni.

2. Jézus meghív az örök Atya lakomájára (Lk 14, 1.7-14). Jézus a baráti összejövetelt is felhasználta arra, hogy tanítást adjon az Isten országáról. Ezzel fejetetejére állítja nemcsak a vendéghívást, hanem az egész divatos gondolkodásmódot.

A farizeusok és írástudók büszkék voltak tudományukra, magukat Isten képviselőinek tartották. Bárhol megjelentek, földi érvényesülésüket, az első helyet keresték. Maguknak megkövetelték a tiszteletet. Az üdvösséget is a saját erejükből akarták elérni.

Jézus megfigyelte vendéglátója meghívottait, majd példabeszédében szólt az asztaltársasághoz. Amit mond, az nem illemszabály, hanem életforma és istenségének kinyilatkoztatása. Az Istennek tetsző magatartást tárta fel. Ezt élte maga is. Aki értünk emberré lett, ebben a bűnökkel fertőzött világban az utolsó helyet választotta magának, mert a szegénység, a rejtettség, az üldözött igazak halála illett hozzá. Így mutatta meg, hogy ő egészen más, mint a világ, s szeretete felülmúl minden emberi szeretetet. A mi első helyünk nem méltó hozzá, ezért Ő az üdvösség útja lett számunkra azzal, hogy ő elsőként szeret. Szavai önmagukért beszélnek – mondja Nagy Szent Leó pápa: „akik be akarnak jutni az örök boldogságba, azok ismerjék meg az oda felvezető boldogító lépcsőfokokat is” (LH, IV.155). Azoké a mennyek országa, akik lelkük alázatosságával tűnnek ki.

Jézus a tehetős vendéglátójához is szól. Őt önzetlen és szociális lelkületre inti: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz – mondta -, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat”. A segítségre szorulók, a viszonzásra képtelenek befogadása azért jó, mert az ilyen alázatos találkozás segít felfedezni, hogy mi a helyes benned, és mi tolódott ferde vagy rossz irányba. Az értékes tettek csak akkor igaziak, ha az örök célra irányulnak. „Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”

Tolsztoj Leó beszélte el, hogy minden vasárnap szentmisére menet egy koldusnak pénzt szokott adni. Egyik alkalommal a koldus szemlesütve kezét nyújtotta feléje, ő a zsebébe nyúlt és akkor szembesült azzal, hogy elfelejtett magához pénzt tenni. Szégyenkezve így szólt a koldushoz: bocsásson meg, elfelejtettem pénzt tenni a zsebembe. És kezet fogott a koldussal. A koldus megragadta a kezét, megcsókolta és ezt mondta: most adta a legtöbbet.

Jézus mindnyájunktól, akik a földi élet zarándokútján járunk elvárja, hogy az örök Atya asztalához szóló meghívásunkat vegyük komolyan. Oda belépni, ahol minden igazat számon tartanak, csak menyegzős ruhába, az alázatosságba és szeretetbe öltözködve lehet. Ez nem bűntelenség vagy földi tettek, hanem méltatlanságunk beismerése: Uram, nem vagyok méltó! Barsi Balázs mondta: „A bűnbeesett emberen csak ez a habitus ragyoghat hófehéren.”

3. Jézus az alázatosság és önzetlen jóság legmélyebb oka (Zsid 12, 18-19. 22-24a). Szent Pál rámutat, hogy mi az újszövetség közvetítőjéhez, Jézushoz járultunk, aki segített megismerni önmagunkat, és megmutatta, hogy milyen legyen Istenhez, emberekhez való viszonyunk. Aki tanított, így bátorít: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11,29).

A szerénység és az igazi öntudat nem ellentétesek egymással, hanem segítenek, hogy helyesen értékeljük Isten előtt önmagunkat és a világot. A keresztény alázatban tárul fel tehát a lét alapszerkezete, ez alakítja életünket és így fejeződik ki igazi emberségünk. Ámen.

Csíkszereda, 2007. szeptember 2. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz