Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

A történelem folyamán a hódítók egyetemes birodalmat akartak létrehozni, nem a saját vérük, hanem alattvalóik élete árán. A mai naphoz két történelmi esemény kapcsolódik. Ha belátjuk mindazt, ami a két esemény között történt, akkor az olvasmányok fényében könnyen fel ismerhetjük, hogy Isten nélkül nem tudja az ember a közjavát szolgálni.

1944. augusztus 26-án Kárpátokban a Székelyföld felé nyomuló szovjet hadsereg az Úz-völgyében elérte és átlépte Magyarország 1941-es határát. A megszállást követően ismét „a régi keresztfára” ítélték népünket. Reánk kényszeríttették az istentelen ideológiát, és a kommunizmus neve alatt mindenünktől megfosztottak. A nacionalista diktatúra az erőszakos iparosítással igyekezett lépésről-lépésre megsemmisíteni személyi- és nemzeti létünket. A hazugsággal álcázott elnyomást „aranykorszaknak” nevezte. A polgárok százai, ezrei a szabadság reményében próbáltak a határon átszökni Magyarországra. Egyeseket lelőttek, másokat megvertek és lecsuktak. A diktátor 1989. június 27-én a határon drótkerítést kezdett építtetni. És ezzel majdnem egy időben történt a másik nagy esemény. 1989. augusztus 26-án a magyar külügyminiszter átvágta Sopronnál a „vasfüggönyt”. Így a kelet-európai diktatúrák halálos sebet kaptak. A népeket elnyomó Szovjetunió megingott. Négy hónap után vége szakadt a román drótkerítés építésnek és az ún. „aranykorszaknak”.

Különös, hogy az egyetemes összetartozás mindenkiben él, de annak megvalósítását nem tudják hadvezérek, diktátorok végbe vinni, csak Isten. Jézus, az Istenfia saját vérén kiengesztelt, isteni szinten szeretetben és jóságban egyesített minket. Azóta valóság a szentek közössége.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy életünk ezt tükrözte-e a múlt héten? Bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen vehessünk részt a szentmisén.

---

Némelyik ember így gondolkozik: vagy üdvözíti Isten az emberiséget, akkor hát nincs szükség az én személyes erőfeszítésemre, vagy pedig nem üdvözíti, akkor pedig úgysem lehet ezen változtatni. Így az ember az időt óraműnek tekinti, mely mechanikusan jár. S az ember szeretné tudni, mit is várhat.

– Mit felel erre Krisztus?

– Az idő nem mechanikus óramű, hanem lehetőség a te szabadságod számára, hogy csinálj belőle valamit!

– Az idő ajándék, mert a jövő még teljesen nyitott. Az utolsók elsők lesznek és az elsők utolsók. A végkifejletben nem lesz más, csak első és utolsó: üdvözült és elkárhozott. A végső elsőség elnyerésénél nem a szerencsés, sima életút, hanem a hittel és szeretettel vállalt keresztút jön számításba.

Közel egy évtizede, hogy óriásméretű, Rekordok könyvébe illő, gyönyörű székely-kapukat kezdtek állítani, Háromszéktől fel Lengyelországig. Ezeket a kapukat mindenütt szeretik, értékelik, mert a székely nép lelkében meggyökerezett Isten- és emberszeretetet szimbolizálják. Azt a jelentést hordozzák, hogy az emberek boldog találkozása Isten segedelmével szeretetben és békében valósul meg. Mindez összecseng Babits, Eucharistia versének gondolatával:

„Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket

amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér–népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a nap.”

1. Izajás próféta utolsó fejezetében a végső időkről szól, melyben Isten feltárja üdvözítő szándékát, hogy a szétszórt emberiséget egyetlen néppé kovácsolja össze (Iz 66, 18-21). A Messiásban olyan jelet küld, amelyről az emberek felismerhetik egymást. Mi, akik Jézus Krisztusban ismertük fel ezt a jelet, arra vagyunk hivatva, hogy az emberi civilizáció minden eszközét felhasználva, mindenkit meghívjunk Isten újszövetségi Egyházába, a hit és szeretet közösségébe. Izajás előre hirdeti, hogy Isten közülük választja ki papjait, hogy tovább vigyék az Igét és bemutassák az áldozatot. Az apostolok és utódaik evangelizálása által a népek felszabadultak, Krisztusban testvérekké lettek, és létrejött a szeretet civilizációja.

2. Mindenki üdvözülhet, mivel Jézus mindenkinek felajánlja az üdvösséget (Lk 13, 22-30). Akárcsak az örökség elosztásra felkérőt, úgy a mennyeiek ügyében részben ítéletet váró, részben kíváncsiskodó ember kérdésére Jézus nem válaszol. Ő nem földies logikát követ. Nem a földi állapotot akarja konszolidálni, sem a túlvilágról fantáziánkat elkápráztatni, hanem rámutat, hogyan lehet az üdvösségre eljutni.

Jézus figyelmezteti a magát kiválasztottnak hitt kérdezőt, hogy senki sem érezheti magát biztonságban. Mindenkinek az Isten egyetemes országába már most be kell lépnie, leküzdve a bűnöket és gyengeségeket. El kell indulni az üdvösségre vivő szűk kapun át, mert az idő lejár és bezárul az ajtó.

A zsidók, akik elsőként kaptak meghívást, de nem tértek meg és nem fogadták el Krisztust, későn érkezettek lesznek. De akik eljöttek keletről és nyugatról, délről és északról, azok elsők lesznek Isten országában.

Az üdvösség útjára lépett keresztény sem élhet illúzióban, hanem egy életen át kell személyre szabottan munkálkodnia üdvösségén. Senki nem érezheti magát üdvössége felől bebiztosítva sem születése, sem helyzete címen.

„Nincs jelentősebb téma, mint az üdvösségünk – írja P. Barsi – de olyan „téma” ez, amelyet csak az ért, aki éli. A süllyedő Titanicról az óceánba veszéssel fenyegetett utasok sem azt kérdezték a feléjük közeledő csónakban lévőktől: Tessék mondani, sokan fognak megmenekülni?”

Törekedjünk tehát halált megvetően bejutni a szűk kapun, mert nem lehet hivatkozni arra, hogy elsőáldozó voltam, ha annak nem volt folytatása. A bérmálás sem elég, ha nem követte felnőtt keresztény élet. Az autó visszapillantó tükrére akasztott rózsafüzér sem ér semmit, még a porosodó imakönyv vagy szentírás sem segít, ha nem imádkoztad. Az életre mindig szűk kapu vezet. Nekünk állandóan új lelki születéseken átmenve kell végül is megszületnünk egyedül Isten számára, a szentségre.

3. Isten, aki atyánk, helyesen szeret, és helyesen is nevel (Zsid 12,5-7. 11-13). Szent Pál vagy egyik tanítványa a Zsidókhoz írt levélben konkretizálja az evangéliumi szűk kaput. Idézi a Példabeszédek 3,11-12 versét: „Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.”

Isten szerető atyánk, aki igényes és felszínre akarja hozni jobbik énünket. Ha néha fenyít, azzal tökéletessé akar tenni bennünket, hogy az igaz élet részesei legyünk. Eltekintve az akkori pedagógiai nyelvezettől, azt hangsúlyozza, hogy a nehézségekben és szenvedésekben „Isten úgy bánik velünk, mint fiaival.” Olyan atya, aki csak a nagyobb jó távlatában javít és tesz próbára. Ha elfogadjuk a mennyei Atya fenyítését, akkor a fegyelmezett türelmes szenvedésben megtisztulunk, megerősödünk és az üdvösség felé haladunk. Aki ezt belátja, az már átlépte a Jézus által mutatott „szűk kapu” küszöbét, igyekezete megmenti a zárt ajtó keserűségétől. Ámen.

Csíkszereda, 2007. augusztus 26. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz