Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Bevezető:

A száraz nyár következtében nagyon sok országban erdőtüzek keletkeztek, amit nehezen tudtak eloltani. Egy-egy képsor láttán könnyű belátni, hogy mennyire gyenge az ember a természet eme erejével szembe szállni. A tűz jelenthet átkot és áldást számunkra. Nélküle megfagynánk a téli hidegben, nem készíthetnénk el ételeinket. Tűz hajtja motorjainkat, tűz termeli az életet szolgáló energiákat. Tűz nélkül elképzelhetetlen az életünk.

Amikor Jézus azt mondta tanítványainak: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön”, akkor a Szentlélekről beszélt, aki által részesülünk a Szentháromság életében. Istengyermeki életünk szempontjából a Szentlélek olyan szükséges, mint földi viszonylatban a nap fénye. Annak lesz szép az élete, akinek szívéből az Isten szeretet fénye kisugárzik.

Jézus szeretetének tüzétől lángra lobbantak az apostolok, a vértanuk és a szentek. Isten kegyelméből ilyen lángoló és világító ember volt népünk számára Szent István király. Életműve maradandó lett, mert eszménye Jézus Krisztus maradt, s követésében vállalt minden áldozatot.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy a hét folyamán helyesen válaszoltunk-e Jézus végtelen szeretetére. Bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen vehessünk részt a szentmisén.

---

Minden szentmisében Jézus bátorítását halljuk: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (Jn 14,27). Az előbb felolvasott evangéliumi szakaszban az Úr épp az ellenkezőjéről beszél: „nem békét hoztam a földre, hanem szakadást.” Kérdezhetjük, Uram, miért mondod ezt? Talán a te békéd harcban és ellentmondások között születik? Igen. Előbb a megtisztulás, szétválasztás szükséges. Ezért nagyon hosszú az út, amíg Jézus békéjét megértjük. De mindenkinek át kell mennie azon a harcon, küzdelmen, amelyből az igazi békesség megszületik.

Nem könnyű eligazodni a mai világ kuszaságában, ahol dönteni kell az igazság kimondása vagy az igazságtalanság elhallgatása között; ahol a gyűlölet médiázik, s az igazságosak szenvednek; ahol egy érdekcsoport felülkerekedik és békétlenkedik. Töprenghetünk azon, hogy az igazságot kell-e inkább szeretnünk, vagy az embert? Eltiporhatunk-e az igazság kedvéért akár csak egyetlen embert is? De vajon egy ember miatt lábbal tiporhatjuk-e az igazságot? Jó annak, aki tisztán látja a helyzetek kérdésességét, vagy aki nem vág neki ösztönösen a megoldásnak, hanem Istentől vár világosságot.

1. Isten szolgálata, ha komolyan vesszük, kockázatot, harcot és üldöztetést hoz magával (Jer 38,4-6. 8-10). Az első olvasmány ezt a témát pendíti meg. Jeremiás próféta fiatalon vállalja a hivatást és a kockázatos helyzeteket. Majdnem 40 éven át bűnbánatra szólítja fel Judea népét, minden látható eredmény nélkül. Majd bejelenti Cidkija (Szedekiás) királynak Jeruzsálem pusztulását (Kr.e. 587) és a fenyegető ellenség, Babilon győzelmét. Mindez azért történik, mert nem hallgattak Isten szavára.

A próféta tragédiája, hogy isteni küldetése teljesítése azt a látszatot kelti, hogy nem igaz hazafi, mert meghódolást hirdet. A próféta akkor is hű marad küldetéséhez, és Isten szavát hirdeti, amikor az nem népszerű, hanem egyenesen ellene van a korszellemnek. Ellenfelei azt mondják róla, hogy „demoralizál”, rögeszmés, ezért úgy akarják az isteni üzenetet elnémítani, hogy a prófétának megalázó halált szántak, egy iszapos ciszternába vetik.

Minden időben így szokott lenni, ha az emberek nem tudják elviselni az igazságot. Az igazakat olyan címen végzik ki, aminek semmi köze sincs tanításukhoz. Jézust azért feszítik keresztre, mert nem barátja a császárnak. Az Orleans-i Szűz, Szent Jean d’Arc azért került a máglyára, mert nadrágot hordott. Az elmúlt két hónapban azért rágalmazták Jakubinyi érsek urat, mert áthelyezett néhány papot, akik nem akartak engedelmeskedni. Jeremiást azon a címen ítélték halálra, hogy bomlasztja a hadsereget és megosztja a népet.

Judea királya mégis meggondolja magát, amikor etióp szolgája figyelmezteti, és három nap múlva kiszabadítja Jeremiást. Jézus ellenségei a keresztre feszítéssel akarták Isten országát megakadályozni, de az isteni szó akkor is valóra vált. Harmadnapra feltámadt. Ehhez hasonlóan minden drámai cirkusz csak három napig szokott tartani, azután az emberek kijózanodnak. De milyen áron? És képesek lesznek-e azután bűnbánatot tartani?

2. Jézus békéjét azok ismerik meg, akik szabaddá válnak a bűntől (Lk 12, 49-53). Az Isten és az ember közötti összhangot Jézus megtestesülésével hozta, mégis eljövetele harcot és szakadást okoz. Az Isten akaratához való ragaszkodás még nem ment fel a harctól mindaz ellen, ami saját magunkban vagy környezetünkben ellenszegül Isten akaratának, ami támadja a hitet és akadályozza az Úr szolgálatát. Abban a pillanatban a legbékésebb kereszténynek bátor és megfélemlíthetetlen harcossá kell válnia, aki nem riad vissza se kockázatoktól, se média-támadástól, se üldözéstől. Abban biztosak lehetünk, hogy mindig magunk mögött érezhetjük Jézust, sőt magunkban tarthatjuk!

Aki hittel követi Jézust, számoljon azzal, hogy esetleg ellentétbe kerül rokonaival, barátaival vagy népével. És itt nem divatról van szó, hanem hitéről. Gondoljunk csak Krisztus szavaira, mire célzott az anyós és a meny viszonyában? Pl. arra, amikor éppen az anyós nem akarja az újabb unoka jövetelét, születését. Menye pedig átérzi az Isten 5. parancsolatát, és inkább elfogadja a gyermekét, és életet ad, de nem lesz gyilkossá.

Krisztus nem ismert megalkuvást. Az Ő békéje nem a megalkuvás békéje, hanem az Atya akaratával való egyesülés. Döntenünk kell! A jó döntésért nézzük meg: Mit várhatunk Krisztustól, és mit az emberektől. Krisztustól az örök életet, az emberektől némi lelkesedést, divatos népszerűséget. Az élet mindig döntés elé állít, de Krisztusért a küzdelmet vállalni kell.

3. Az ószövetség nagyjai, akár csak az apostolok és a szentek, a hit példái, de az igazi mintakép Jézus Krisztus (Zsid 12,1-4). Ő vezekelt bűneinkért, és a bűn elleni harcban benne valóság lett, amit hiszünk és remélünk: az üdvösség. Ő a hitünk ereje, ő a békénk. Jézus mondja: „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és nyomomban járnak” (Jn 10, 27). Hitünk megvallását, biztos, hogy sokan rossz szemmel nézik, de nem az ő véleményük a mérvadó, hanem Krisztusé. Azért, hogy mi Istennek tetszően tudjunk élni, és jól tudjunk dönteni, kövessük mindennap Krisztust, akkor vigasztaló Szentlelke által betölti életünket.

4. Ilyen Szentlélekkel eltelt ember volt Szent István, aki jól döntött. 1983. augusztus 20-án a városligeti Királydombon több, mint százezer néző ismerhette meg, fedezhette fel újra Istvánt, a magyarok első királyát. 1984 tavaszán moziban nézhették végig a rockoperában előadott történetet, majd ki tudja hány millióan s hányadszor, a tv-ben csodálkozhattak rá Istvánra, a királyra. Minket is megihletett, amikor Kissomlyó-hegyén, a Hármashalom oltárnál megnézhettük. Vajon feltűnt-e a nézőknek, hogy a rockoperában István 23-szor szólal meg. 11 alkalommal az emberekhez beszél, 12 alkalommal az Istenhez szól: imádkozik. Az embereknek 33 sorban mondja el gondolatait, imádsága ezzel szemben 111 sor.

Túlzó az arány? A rockopera szerzői tévedtek talán, amikor így mutatták be a magyarok királyát? – kérdezi Mácz István író. És megválaszolja: Nem tévedtek! Helyesen adták István szájába ezt a mondatot: Nincs más út, csak az Isten útja!

Aki ezt vallja, azt lenyűgözi a felismerés és a hitben elismert Isten. Azt érzi, hogy az Isten választotta. Élete Istennel való személyes kapcsolattá alakul, és ez a kapcsolat határozza meg gondolatait, szavait, tetteit. Az ilyen ember vallásos. István királyt történetírói olyan embernek mutatják be, mint aki a vallásosság erényének tetteit rendszeresen gyakorolja. Rendszeresen imádkozott, sőt éjszakákat töltött templomban, oltár előtt. Gyakran böjtölt. Mikor tehette, álruhában kereste fel a szegényeket, s alamizsnát osztott. Szentmiséken rendszeresen részt vett. Kész volt áldozatot hozni hitéért. Öt gyermeke halálát úgy fogadta el, mint a legnagyobb áldozatot, melyet Istennek felajánl.

A római katolikus egyház, majd a magyar államalapítás Millenniumán a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka István király vallásosságát azzal ismerte el, hogy szentté avatta. Azzal, hogy szent, azt állítja róla az egyház, hogy vallásos élete biztosan Isten otthonába, a mennybe juttatta. Eszménykép lett a magyar nép előtt. A vallásosság áthatotta egész életét. Úgy szerette Istent, hogy szolgálta az embereket. Mint király, mindenben népe jólétét kívánta előmozdítani. Az embereket szeretve Istent szolgálta.

Falvakat, vármegyéket szervezett és ugyanakkor a szellemi, lelki központokat is kialakítja a plébániák és püspökségek alapításával. Írni, olvasni, imádkozni és dolgozni taníttatja népét. Iskolákat állíttat fel és templomokat építtet. Politikai szövetségekkel biztosítja hazája történelmi létét. Jövőjét pedig úgy véli biztosítani, hogy az isteni ígéret alapján a világ végéig fennmaradó egy, szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházba kapcsolja népe hitét. Halálos ágyán, égben keres oltalmat, Krisztus Anyjának ajánlja szeretett hazáját, népét, koronáját és lelkét. Bízhatná-e jobbra ezeket, mint akire Isten egyszülött Fiát bízta?

A rockopera szerzői a valóságnak megfelelően mutatják be Szent Istvánt, amikor 144 sor szövegből 111 sor imádságként hangzik el szájából. A szerzők helyesen adták István szájába ezt a mondatot: Nincs más út, csak az Isten útja!

Amikor Szent Istvánra emlékezünk, akkor elsötétült világunkba ablakot vágunk. Ezen át beárad az isteni fény, megvilágít bennünket és felismerjük, hogy nincs más út, csak az Isten útja. Ez az út, ha kockázatokkal van is tele, de minket az örökkévalóságba vezet. Ámen.

Csíkszereda, 2007. augusztus 19. Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz