Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

            Bevezető: Pascal, a híres francia matematikus és lelki író azt állapította meg: „Csak kétféle ember van: az igaz, aki azonban magát bűnösnek vallja; és a bűnös, aki pedig magát igaznak tartja.” A keresztény nemcsak Pascal megállapítását érti, hanem azt is, hogy az Istenhez térni nem akaró ember, mások igaz voltát sem akarja elfogadni.

            Egykor Athén legjelesebb férfiját, Aristidest, akit „igazságosnak” neveztek, irigyei azzal vádolták meg, hogy egyeduralkodó akar lenni, ezért tízévi számkivetésre ítélték. Ezt az ítéletet az ún. „cserépszavazással” mondták ki. Aki Aristides kiutasítása mellett foglalt állást, az Aristides nevét felírta egy cserépdarabra, és a piacon letette egy erre kijelölt helyre.

            Történt, hogy egy ember, aki közvetlenül Aristides mellett állt, mégis ellene szavazott. Írni ugyan nem tudott, ezért Aristideshez fordult, és őt kérte meg, hogy írja rá egy cserépdarabra az Aristides nevet. Aristides teljesítette kérését, de egyúttal megkérdezte: Bántott téged valaha Aristides?

-         Nem – felelte az illető.

-         Hát akkor miért szavazol ellene?

-         Mert nem tudom elviselni, hogy őt „igazságosnak” nevezik.

Amit a mai evangéliumban hallunk, arra sincs más magyarázat, mint az, hogy az irigység nem tudja elviselni a jót. Tartsunk lelkiismeretvizsgálatot és bánjuk meg bűneinket, hogy Isten kegyelmével minden váljék a javunkra, és tudjunk józan közszellemet kialakítani.

---

            „Az emberi romlottság fokmérője nem annyira az elkövetett bűnök nagysága és sokasága, hanem a bűnbánatra való képtelenség – írja P. Barsi Balázs ferences atya. A szentírási szakaszokban nem arról van szó, hogy ki mennyire bűnös, hanem hogy mennyire képes bűnbánatot tartani. A bűnbánat visszahelyez Isten szeretetének világába. Egy őszinte gyónás óriási súlytól képes megszabadítani, talán eddigi elhibázott életemnek új irányt tud adni. Miért félnék megvallani bűnömet a mindenható Istennek, ha egyszer elkövetni volt bátorságom? Máskülönben mindenféle „rövidzárlatot” ki szoktunk javítani, hogy zavartalanul és rendezett körülmények között tudjunk élni.

            Az 1989-es változást követően Erdély szerte egymásután jelentek meg a különféle vallási áramlatok és csoportosulások zászlóvivői. Kezdetben sorsunkon enyhíteni akaró, anyagi segítséget nyújtó közösségként mutatkoztak. Tették azért, mert világnézetük terjesztésére ez a módszer a leghatékonyabb. Különös, hogy a diplomás, vezető embereket, tanárokat igyekeztek maguknak megnyerni, saját emberi környezetükből kiemelni, szellemi értékek után vágyó lelki igényeiket teozófiával, antropozófiával, és az új korszakot meghirdető „New Age” mozgalom név alatt terjesztett titkos tudással megfertőzni, majd megtölteni.

            E vallási áramlatoknál nem hitről van szó, hanem titkos tudásról, melynek segítségével az ember „megvalósíthatja” önmagát. Jellemző vonásaik, hogy a személyes Istent nem fogadják el, hanem személytelen erőnek fogják fel. Az ember az istenség (a világegyetem) része. Az üdvösség a megvilágosodás, amely különböző testi-lelki gyakorlatok és technikák eredménye, nem isteni ajándék, kegyelem. A megvilágosodás lényege az istenséggel való azonosság átélése. A rossz maga nem más, mint tudatlanság, a megvilágosodás hiánya. Egyesek új pedagógia megteremtésén is fáradoznak, csillagjóslással, keleti meditációval igyekeznek a fiatalokban azt az állítólagos képességet kibontakoztatni, amellyel az érzék- feletti világ elérhető.

            E gnosztikus tanok képviselői már nyíltan tevékenykednek egyes közép- és főiskolákban. A tanár nem a szakját tanítja, hanem táltos, meditáló, agykontrollos gyakorlatokat vezet. Fiataljainknak közel 20%-a befolyásuk alatt van, 30%-a súlyosan veszélyeztetett. Tudjuk, hogy a romániai oktatási rendszer gyökerében rossz. A pedagógus azt is jól tudja, hogy a gyermekek túlzott megterhelése, az erőltetett foglalkoztatás, a pihenésre szánt idő lecsökkentése, a nevelés hiánya, a kereszténységet alattomosan támadó tanár munkája, a különféle pszichológiai hatások igenis maradandó személyiség-változást idéznek elő. Mit tesznek a még józanul gondolkodó igazgatók, tanárok, szülők és szülőbizottságok, hittanárok és a diákszövetségek tagjai azért, hogy a 14-18 éves fiataljaink épségét megvédjék, az „agymosást” elkerüljék? Bennünket hitünk és az igazság, a közös múlt és jövő kötelez arra, hogy siessünk veszélyeztetett tanulóifjúságunk segítségére.

            A mai liturgiánk olvasmányai a bűnre és a bűnbánatra figyelmeztetnek. Ezért is indítottam beszédemet P. Barsi Balázs ferences atya megállapításával: „Az emberi romlottság fokmérője nem annyira az elkövetett bűnök nagysága és sokasága, hanem a bűnbánatra való képtelenség.” Az emberek hogyan viszonyulnak a bűnhöz? – ezt nézzük át a szentírás alapján.

            1. Isten figyelmeztetése az erkölcsi rend fenntartását célozza (2 Sám 12,7-10. 13). Az Ószövetség népe igazi uralkodójának Istent tartotta, akinek törvényét még a királynak is meg kell tartania. A próféták, mint Isten küldöttei a királyt is felelősségre vonhatták, ha megszegte a törvényt. Dávid király szenvedélytől elvakultan halálba küldte a hetita Uriját, hogy megszerezze annak feleségét. Ekkor Isten küldötte, Nátán próféta tanmese által meg akarja vele értetni bűne súlyosságát. A király méltatlankodva hallja a juhnyájjal rendelkező gazdag történetét, aki, hogy vendégének lakomát készítsen, elrabolja a szegény ember egyetlen bárányát. Dávid méltónak tartja a halálra. Ekkor Nátán ezt mondja neki: „Te vagy ez az ember!” Dávid megérti a példázatot, megérti bűne súlyosságát, megbánja, megsiratja, és alázatosan megvallja bűnét: „Vétkeztem az Úr ellen.” Az Istennel való személyes kapcsolata által Dávid bocsánatot nyert, de büntetése nem maradt el, hogy többé ne vétkezzék. Bánatának őszinteségéről tanúskodik az 51. zsoltár: „Könyörülj rajtam, Istenem!”

            A keresztény ember is tudja, hogy a bűnnel Istent sérti meg, mert az Isten-központúságból az én-központúságba megy át. Súlyosan akkor vétkezik, ha fontos dologban, tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsának. De ez a bűntudat olykor hiányos, mert valamilyen személytelen törvénysértést lát a bűnben. Nem látja be, hogy a bűnnel magát a szerető Istent bántja meg, akinek mindenünket köszönhetjük, és nem fogja fel, hogy személyben is megbomlik az egyensúly. Ennek előidézésében hibásak mindazok, akik az iskola falai közé a személyes Istenbe vetett hit helyet beviszik a hedonizmust, és az erkölcsi szabadosságot, továbbá azok, akik tagadják a bűnt, és mindent az ember vágyainak rendelnek alá.

            Hogy mi a bűn, azt csak Isten tudja megmutatni, Ő képes velünk beláttatni. Ezért Ő tud elvezetni bennünket a megtérésre, amikor elhatárolódunk a bűntől, és egészen Hozzá fordulunk. Ezt nevezzük bűnbánatnak, ami a megtérés lényege.

            Jó volna, ha minden házastársát elhagyni készülő rádöbbenne arra, hogy házastársa személy és nem tárgy, amit el lehet hajítani. A házasság személyek életszövetsége, ahol naponta teljesen adniuk kell önmagukat. Ezt a szövetséget büntetlenül szétszakítani nem lehet. Ha mégis valaki megteszi, akkor hallani fogja, amit Nátán mondott: Te vagy ez az ember!

2. Jézus azért jött, hogy üdvösségre hívja a bűnösöket (Lk 7,36-8,3). Szent Lukács Isten irgalmát és a megbocsátást a már megvalósulóban lévő üdvösség fényében mutatja be. Nem beszél sem a helyről, sem a bűnét bánó asszonyról, hogy senki se tehessen neki szemrehányást. Isten többé nem tesz szemrehányást a próféták által, mert egyszülött Fiát küldte el, hogy a bűnösöket üdvözítse. Ezért Jézus minden alkalmat felhasznál, mert Ő a bűnösök orvosa. Elfogadja Simon farizeus meghívását. Amikor asztalhoz ültek, Jézus engedi, hogy lábát a házba belépő bűnös nő könnyeivel öntözze, csókolja és megkenje. A házigazda bíráló gondolatait, Jézus a két adósról szóló példabeszéddel világítja meg. A házigazda, úgy mint Dávid, maga sem veszi észre, hogy válaszával önmaga fölött mond ítéletet. Jézus ekkor felfedi Simon szívének gondolatát: betértem hozzád, s te nem adtál vizet a lábamra, se csókkal nem illettél, illatos olajjal sem kented meg fejemet, de ez az asszony amióta bejött könnyeivel öntözi, hajával törli, csókkal illeti lábamat és kenetet öntött rá. Sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeret. Aztán szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid. Menj békével!” Az ott tartózkodó farizeusok nem fogadták be Jézus személyét, nem hisznek benne, és zúgolódnak. Akkor Jézus újra az asszonyhoz fordult kiemelve annak nagyságát: „A hited megszabadított téged. Menj békével!” Jézus Isten irgalmáról szólt, s aki szeretettel és hittel válaszolt, azt megigazulttá is tette: megbocsátotta bűneit és megadta neki a kegyelemet, vagyis az istengyermeki életet. A törvény csak útjelző volt, a kegyelmet Jézus adja. Becsapja önmagát mindaz, akik a törvényekhez kötődnek és nem Jézushoz.

            3. A Krisztusban gyökerező hit által üdvözülünk (Gal 2,16. 19-21). Szent Pál rámutat, hogy a megváltást Krisztus szerezte meg engedelmességével és halálig menő szeretetével. Ezért az Atya feltámasztotta és megtette a kegyelem forrásának. Hitben Jézusba oltódtunk a keresztségkor, s azért vagyunk Isten gyermekei, mert Krisztus él bennünk. Mivel a kereszten Ő lett az elégtételünk, ezért megbocsát és kegyelmet ad, ha bűnbánatot tartunk. Mi a bocsánatért hálát adunk, az elégtételt Jézus rótta le helyettünk. Önmegváltás nincs, csak Isten irgalmára adandó szeretetválasz, amely által Krisztus él bennünk. Ámen.

            Csíkszereda, 2007. június 17.                           Darvas-Kozma József

vissza a homíliákhoz